Darvasi Ferenc - Karcagi Klára
Interferenciák 2010
Nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron
December 1-től 12-ig tartott az Interferenciák 2010 Kolozsváron. 8 ország 21 előadását láthatta a közönség a fesztiválon: spanyol, francia, horvát, holland, román, lengyel, izraeli és magyar produkciókat. Az Interferenciák 2007-ben debütált. Eredetileg kétévenként tervezték megrendezni, de végül a második alkalmat 2010-ben sikerült tető alá hozni. A fesztivál fő célja a különböző színházi kultúrák, gondolkodásmódok közötti párbeszéd megteremtése, és emellett a nemzedékek közötti diskurzus elindítása is. Nagy mesterek (Andrei Serban, Nagy József) és feltörekvő fiatal tehetségek (Gianina Carbunariu) előadásait egyaránt megtekinthettük. Az Interferenciák nem szimplán színházi fesztivál, hiszen szakmai beszélgetés, kiállítás, könyvbemutató és koncert is szerepelt a kínálatban. A programok a színház épületén kívül az egykori zsinagógából átalakított Tranzit Házban, a független kulturális központként működő Ecsetgyárban, a Bánffy-palota udvarán, a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, valamint a Lucian Blaga Nemzeti Színházban zajlottak.
A rendezvényt Tompa Gábor fesztiváligazgató, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetője nyitotta meg, akárcsak a 1990-2010 Húsz évad a Kolozsvári Állami Magyar Színházban című kiállítást, amelyen a helyi színház előadásaiból tekinthettek meg fotókat, díszleteket, jelmezeket és videót az érdeklődők. Darvay Nagy Adrienne színháztörténész válogatásában természetesen szerepeltek a kolozsváriak olyan, nemzetközi hírű produkciói is, mint például A kopasz énekesnő, a Ványa bácsi és a Woyzeck. Könyvpremierek is akadtak a kínálatban: a fesztivál ideje alatt megismerkedhettünk Georges Banu Peter Brook és az egyszerű formák színháza, Tompa Címke-függöny. Színházi magánszótár és Serban Életrajz című művével is. Színházi szaklapok is képviseltették magukat: a két éve létező Scena.ro folyóirat 2010/11-es, az Alternatives theatrales című kiadványnak pedig a legújabb, román színházzal foglalkozó száma került bemutatásra.
Patrice Pavis francia színházteoretikus, a Kenti Egyetem professzora előadáselemzéseket tartott a fesztivál ideje alatt. Workshopjának résztvevői fiatal, szakmabeli hallgatók voltak, túlnyomórészt kolozsvári diákok, de akadtak érdeklődők Bukarestből, Marosvásárhelyről Magyarországról és Csehországból is. Az Interferenciákon látható bemutatók közös értelmezéséhez a szemiológia, a kognitivizmus és a fenomenológia szempontjait hívta segítségül, mikor melyik tűnt relevánsnak. Középpontban állt a mise en scéne, a test élménye, valamint a néző szerepe a maga szubjektív és kulturális vonatkozásában. A szerzőnek számos könyve jelent meg színházi szemiológia, befogadás, interkulturalitás, színrevitel tárgykörében; foglalkozik a kortárs színházi kultúrával, az előadáselemzéshez több elméleti nézőpontból közelít. Munkái fontos lépést jelentenek a színháztudományban, melyeket az egyetemeken világszerte tankönyvként használnak. Magyarul egyelőre két könyvét olvashatjuk, a Színházi szótárat és az Előadáselemzést.
Pavis előadást is tartott Mi a posztdramatikus színház? címmel az egyetemen, melyen körültekintően vázolta fel a hallgatóság számára a nyugaton elterjedt, felénk még kevésbé lábra kapó - Hans-Thies Lehmann bevezette - posztdramatikus színház fogalmát, amely szakít a logocentrikusnak vagy irodalminak nevezett színházi hagyománnyal. A fesztiválprogramból a Process_City és az Ugyanaz a tenger című produkciókat említette, mint posztdramatikus színházi példákat, valamint a kolozsvári és San Diego-i együttműködésben készült Ruins Truet (ezekről lentebb részletesebben írunk). Szkeptikus álláspontot fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy a posztdramatikus valamiféle új esztétikára váltás lenne a színházi gyakorlatban és elméletben. Sokkal inkább érdekes lehetőségek megjelenését látja a performativitást előtérbe helyező jelenségben, amit a színház javára fordíthat.
Tadeusz Kantor a Wielopole, Wielopole című előadásban
A délelőtti, kora délutáni órákban a szakmai beszélgetéseké volt a főszerep. Láthattuk és hallhattuk itt a világhírű koreográfust, Nagy Józsefet, minikonferenciát a legendás rendezőről, Tadeusz Kantorról, és kerekasztal-beszélgetést arról, van-e jövője a rendezői színháznak, avagy a fő csapásvonal más lesz a 21. században. Kantortól két előadás felvételét le is vetítették. Előbb a Wielopole, Wielopole című darabot nézhettük meg, majd a Ma van a születésnapomat.
Az Interferenciákon a kolozsvári színház állapotáról részletekben gazdag képet formálhatunk, hiszen nem kevesebb, mint hét darabot (plusz a koprodukcióban készült Ruins True-t) nézhettünk meg a társulattól a tizenkét nap alatt. Összességében egyenletesen jó színvonalon teljesítő teátrumként ismerhettük meg Tompa Gábor társulatát. Az igazgató rendezésében mutatták be a Leonce és Lénát, erőteljesen lepusztult térben. A kitört ablakok, omladozó falak közt mintha a régmúlt elevenedett volna meg. Nem lehetett nem érezni az iróniát, amikor rizsporos, rokokó ruhában, parókában, harisnyában megjelentek ebben a térben a szereplők - maguk is úgy csodálkozva rá a helyszínre, mint egy régi emlékre. Minden színházias és ironikus itt. A színháziasság persze, nem csupán rendezői koncepció, Büchner szövegéből eleve következik. Miközben nevetünk a szándékosan karikírozott mozgáson, a jelmezeken, a maszkírozott, erősen kifestett szereplőkön, a cirkuszias mutatványokon, gegeken (és persze, magán a remek szövegen is), kemény kérdésekkel szembesít minket a darab és annak interpretációja. „Építsünk színházat", szól a kórus a darab végén - és ez a kijelentés sokféleképp interpretálható; mi leginkább az elvontabb jelentését szeretnénk érteni alatta: bárhol, bármikor a művészet a legfontosabb, a játék, az alkotás.
Visky András titokzatos, sokértelmű misztériumjátékát, az Alkoholistákat szintén Tompa Gábor állította színpadra. A sokfunkciós díszlet fókuszában egy hatalmas roncstemető áll, melyből autók kerekei, világítótestei vehetőek ki. Kétfedelű történet ez: a főhősnő egy a fiát már a szüléskor elvesztő nő, Éva, másrészt a megváltó anyja, Mária. A szereplők angyalok és evilági lények; rögvalóság és misztikum, realitás, álom és képzelődés egészíti ki egymást a darabban. Az Alkoholisták majdhogynem monodráma. Kis túlzással azon áll vagy bukik a színházi bemutató sikere, megtalálják-e a megfelelő női főszereplőt. Kézdi Imola játssza Máriát és Évát. Egerben Nádasy Erika - az, hogy itt egy fiatalabb színésznő alakítja, csak még fájdalmasabbá teszi a gyermekét elvesztő anya történetét. A teatralitást hangsúlyozza ez a Tompa-rendezés is: az angyalok jelképes szárnyaikat gyakran a színpadon veszik fel. De Visky darabja, akár a Leonce és Léna, szintén eleve színházias. Főszereplője - legalábbis álmában - színésznő, de nem csupán ő, hanem a többiek is folyton jelzik, játékot látunk.
Tompa Gábor harmadik fesztiválon látható rendezése a Ruins True volt. A táncszínházi produkció a kolozsváriak és a San Diego-i Sushi Center for the Urban Arts együttműködésében készült. Az inspirációt Samuel Beckett adta és pár sor Lessness című írásából, mely felvételről el is hangzik a darabban. A zárt és romos térben Beckett drámáiból ismert tárgyakat fedezhetünk fel, ezt a teret tölti be mozgásával három színész némaságban vagy az előadáshoz komponált zenére. Nyomasztó és romlott légkör uralkodik a falak között. A gyakran improvizatív mozgás az egyes karakterek lét és nemlét közötti zavart viselkedését mutatja be. Az az érzésünk, hogy egy katasztrófa sújtotta épületben látjuk az ott szorult lelkek kínlódását, amiért se eltávozni nem tudnak, se emlékezni arra, hogyan is éltek. A szerkezet az idő nagy részében darabos, a színészek örökösen és sikertelenül kísérleteznek a tárgyakkal, az emlékezéssel és a kitöréssel. A koreográfiában sokszor már-már anarchiát érzünk. Egy új szereplő és a darab végi látvány fogja össze és helyezi más kontextusba a látottakat. Ez a maga váratlanságával és ötletességével maradandó élményt nyújt. Az előadás lényege az önmagában való performanciában, semmint az értelmezésben ragadható meg.
Mértéket mértékkel címmel játssza a Kolozsvári Állami Magyar Színház Shakespeare Szeget szeggel címen közismert darabját. Matthias Langhoff rendező kiemeli eredeti környezetéből a drámát, rögtön a kezdő jelenet - amikor különböző nemzetek egykori, avagy mai vezetői, többek közt Hitler, Putyin jelennek meg a vetítővásznon - azt sugallja: amit látunk, gyakorlatilag bárhol, bármikor játszódhatna. Az eleve terjedelmes szöveghez hozzátoldott betétek szintén az aktualizálást szolgálják; különösen az álruhás uralkodót és a Pompeius nevű stricit is alakító Hatházi András kap nagy szerepet és van elemében e téren, neki külön magánszám jut a második felvonás elején. Az ilyen részek a népszínház felé viszik el a bemutatót. Másrészt pedig széttartóvá teszik, olyannyira eltérő elemekből építkezik az előadás. A magyar-román viszony vicces kibeszélése sem hiányozhat, vagy a romániai magyar közéleti vezetőkre vonatkozó élcek; a dalok meg angol nyelven csendülnek fel. Vicces és szomorú is a Mértéket mértékkel, melynek befejezésében azért az általános feloldozás okozta öröm bánattal vegyül - igaz, hol van ez ahhoz képest, amilyen következetesen sötét, illúziótlan, apokaliptikus - és egyébként rendkívül hatásos, emlékezetes - víziót festett Silviu Purcarete, amikor a Craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színházban rendezte meg a darabot.
A román (és részben a romániai magyar) színház dokumentarista vonulatával mi, magyarországi nézők először Gianina Carbunariu 20/20-a révén találkozhattunk, ahol magyar és román színészek mindkét nyelvet használva készítettek előadást a húsz évvel ezelőtti véres marosvásárhelyi események apropóján a Yorick Stúdióban. Ugyanehhez az „iskolához" tartozik a Carbunariu, Andreea Valean és Radu Apostol rendezte Verespatak - fizikai és politikai vonalon, amely az aranybánya körüli zűrzavart igyekszik körüljárni egymáshoz lazán kötődő jelenetekben, több perspektívából. Minimális a díszlet, csupán a település néhány emblematikus helye jelenik meg makettként, kiállítva, mintha múzeumban régi idők emlékeit szemlélnénk. Az első jelenetben talán az összes lehetséges kérdés és megközelítésmód elhangzik a témával kapcsolatban. A továbbiakban is az aranyról, a lakáseladásokról, a menni vagy maradni problémájáról esik szó; hol játékosabban, fikcióval átitatva, hol dokumentatívabban. A játszók ellátogattak Verespatakra, beszélgettek az ottaniakkal; ebből a csokorból is került az előadásba. A helyi legendavilág is megelevenedik, például abban a jelenetben, amikor az arannyal szökni kész elvtárs úgy tűnik, végleg elvész a bányában, nem ismerve a lenti járatokat. A hangnem nem egységes: egyszer ironikusabb, máskor meg az együttérzést erősíti fel. Nincs is ezzel gond, mert így el lehet kerülni a részrehajlást, az érzelgősséget, de a hiteltelenséget is. A Verespatak egy újabb kísérlet, hogyan lehetséges színházban az égető társadalmi problémákról érdemben beszélni.
Pethő Anikó (Ágnes) Kató Emőke (Karin) és Kézdi Imola (Mária) közt
a Suttogások és sikolyokban
Bergman Suttogások és sikolyok című filmjét Andrei Serban és Daniel Dima adaptálta színpadra. A Serban rendezte kolozsvári előadás többszörösen eljátszik a színház a színházban motívummal. Először is látjuk a színészeket, mint civileket, akik - elég ritkán, de - személyes megnyilatkozásokat tesznek. Másodszor ők a filmre készülő színészek, harmadsorban pedig a filmszerepekkel azonosuló, átlényegülő művészek. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a színészek a film jeleneteit kopírozzák le. Tulajdonképpen tehát négy síkon mozog az előadás. Változó, mikor mennyire engedi a rendező belefeledkezni a színészeket és a nézőket a játékba. Van, hogy egy-egy jelenet közben folyton érzékelteti, hogy csupán filmforgatásról van szó; máskor meg egész sokáig figyelhetjük belefeledkezve az eseményeket. A film történetét nagyrészt hűen követő előadás mer érzelmes lenni, a három nővér (Pethő Anikó, Kató Emőke és Kézdi Imola), szolgálójuk (Varga Csilla) és a minden férfi szerepet eljátszó Bergman (Bogdán Zsolt) története igazán hatásos. Némi hiányérzet legfeljebb amiatt maradhat bennünk, mert a síkok közti ingázások lehetőségét jobban is kihasználhatták volna a szerzők: még érdekesebb lehetett volna az előadás, ha többször is rámutat, milyen kapcsolat áll fent a játszók civil énje és megsokszorozott szerepei között; ez az opció ugyanis egy-két apró betétet leszámítva kiaknázatlanul maradt. Ettől függetlenül persze szép előadás a Suttogások és sikolyok.
A remek kolozsvári összképből csak a Lüszisztraté, avagy a nők városa lógott ki, amely jócskán alulmúlja a többi helybéli előadás - és a fesztivál más produkcióinak - színvonalát. Maga a fordítás is gyengébb, laposabb, mint Hamvai Kornél és Nádasdy Ádám magyarítása. (A fordító nevét egyébként sem a színlap, sem a színház honlapja nem tünteti fel.) Ez még a kisebbik baj, a nagyobb a rendezéssel van. Lassú, ritmustalan, ötlettelen a bemutató. Mintha Dominique Serrandnak nem jutott volna eszébe erősebb gondolat a komédiáról, úgy folydogál, különösebb rendezői vízió nélkül az előadás. A kezdetektől azt érezzük, hogy mintha maguk a színészek sem hinnének abban, amit mondanak. Elvétve egy-egy mozgásszínházi elem is bekerült, mindenféle következetesség, rendszerben való gondolkodás nélkül. A darab nagy talánya, hogy ki is ez a Lüszisztraté: egy bigott, frigid nő, avagy valami más? Serrandnál ez sem igazán derül ki. A befejezés hű tükre az előadás egészének: a férfiak és nők, a béke megköttetvén, nagy csoportban állva közösen, különösebb érzelmek híján énekelnek, mintha nem is örülnének neki, hogy vége a szextilalomnak.
Az Egy őrült naplójának minimum két nagyon emlékezetes bemutatója volt Magyarországon: Darvas Iváné és Bertók Lajosé. Ezek megegyeztek abban, hogy tragédiaként és monodrámaként adaptálták Gogol prózaszövegét. Ehhez képest a kolozsváriak felfogása újszerű: humoros betétek is akadnak Viola Gábor alakításában (bár azért nem megy erőteljesen szembe az előadás a darab nevezetes bemutatóinak hagyományával), másrészt társ is akad a játékban: Kántor Melinda hozza az olykor-olykor felbukkanó Sophie-t. Tom Dugdale rendezését a Tranzit Házban láthatjuk. Az egykori zsinagóga remek helyszínnek bizonyul. Viola Gábor bejátssza az egész teret. Mikor ablakot nyit, Kolozsvár utcái válnak a bemutató kulisszáivá; máskor meg egy gyönyörű falfestmény szolgál az előadás hátteréül. Felvételről is szól zene, plusz Viola is zongorázik, énekkísérettel. A szöveget jócskán meghúzták, szűk egy órás a produkció. Tulajdonképpen itt egy „hétköznapibb őrültet" láthatunk Darvas és Bertók alakításával szemben. Nem látjuk Popriscsint a bolondok házában, csupán saját gondolkodása foglyaként. Érvényes olvasat ez is természetesen.
Viola Gábor az Egy őrült naplójában
Idáig a kolozsváriak, és akkor most jöjjön a többi előadás. Először is a Process_City trilógia, melyet a horvát Shadow Casterstől láthattunk. A trilógia a Vacation from Historyval kezdődött, melynek történéseit ki-ki egy saját maga kiválasztotta ágyból követi. Mintha egy óvodában lennénk, a színészek, mint az óvóbácsik és -nénik, az ágyhoz kísérnek, lefektetnek, betakarnak minket. Így figyeljük „a felnőtteket", akik körülöttünk járkálnak, beszélnek. A befogadói élmény teljesen egyéni, hiszen vannak olyan történetek, amelyet csupán egy-egy nézőnek mondanak el a színészek. Valamelyest széttartó, a színjátszás határaira rákérdező darab ez. Látunk egy konyhai veszekedést, a nagymamát megevő farkas közismert történetét suttogja fülünkbe egy színésznő, majd kapunk egy headsetet, ezen egy a halál elfogadásáról beszélő lányt hallunk. A köztes állapotok (élet és halál, álom és éberség közti lét) tematikája kapcsolja össze a szálakat. A majdnem teljesen elsötétített térben, kényelmesen fekve, félálomban kísérjük az eseményeket. Valójában éppen ez lehet a cél, hogy az álom és az ébrenlét közti határmezsgyén töltsük el a Vacation szűk másfél óráját.
A trilógia második részének az egykori Ecsetgyár szobái, folyosói, udvara szolgáltattak helyszínt. Az Ex-Position rendhagyó színházi élményben a társulat első előadását is felülmúlta. Közönség vagy nézők helyett inkább résztvevőkről beszélhetünk, akikkel külön-külön foglalkozott egy-egy színész. Mi magunk lettünk a főszereplők, letakart szemmel, vakon élhettünk át a némileg ránk szabott történeteket. A minket vezető színész és egyben mesélő a látáson kívüli ingereket gondosan körénk szervezve mind fizikailag, mind a képzeletünk által erősen belevont a szituációkba. Végigélhettünk egy egész életutat a gyerekkortól kezdve, „nézhettük" a panorámát zárt térben egy létra tetejéről, illatokat éreztünk, kitapintottuk a történetben szereplő tárgyakat és a színésszel is közvetlen kapcsolatba kerültünk. Az előadás a tudatalattiban tett utazásra hív fel, és célját el is éri. A résztvevők úgy lépnek ki szerepükből a végén, mint akiket az álmaikban sétáltattak meg. Hálálkodnak, ragyog az arcuk, és van, aki megy még egy kört. Amiatt is álomszerű, illetve tudatalatti utazás ez, mert, habár itt nem alszunk, és bármikor bele is avatkozhatnánk az eseményekbe, akár le is állíthatnánk, mégis hagyjuk, hogy megtörténjenek, átadjuk magunkat nekik. Végeredményben személyes élménnyé válik, hogyan gyakorol fölöttünk hatalmat félrevezetett tapasztalatunk. Az Ex-Position szorosabban A törvény kapujában című novellához kapcsolódik, Boris Bakal koncepciója ennek tartalmát teszi átélhetővé, mindennapivá.
A Lucian Blaga Nemzeti Színházban játszották a trilógia záró darabját, a Process_in_Progresst. Az előadás A per adaptációja volt ezúttal nézők és színészek hagyományos elválasztásával. A közönséget csak a kezdéskor szólította meg Bakal, aki harmadmagával játszott aztán a darabban. A karakterek folyamatosan cserélődtek a három színész személyében, mindegyikük belehelyezkedett hosszabb-rövidebb időre az összes szerepbe. Az előadásban két állványra helyezett mikrofon és több rejtett kamera volt elhelyezve, a színészek ezek előtt beszéltek. A vásznon közeli felvételeket kapunk gyakran egymásra montírozva a szereplők arcáról vagy az asztalról, amin kezek, apró tárgyak, üresség, vagy az asztalra fekvő színész látszik. A közeliken a részletekre irányul a figyelem. A vászon képei elsősorban érzelmi hangsúlyokat adnak a párbeszédnek, ritkán tapasztaljuk ugyanezek kihasználását a történet kibontásában. A végeredmény nézőre gyakorolt hatása, személyessége nem tudja követni az első és második rész ilyen jellegű hatását. A koncepció általánosságban érthető, ám kevés a játékosság, a meglepetés az előadás folyamatában, főként a trilógia előző két része után.
A spanyol Teatro de La Abadía A játszma végét mutatta be, amely a Leonce és Lénához, valamint az Alkoholistákhoz hasonlatosan sivár térben játszódik. Az Európa Díjjal kitüntetett Krystian Lupa színész- és szövegcentrikus előadást rendezett. Sokak szerint Beckett műveinél, melyek telis tele vannak szerzői instrukciókkal, nem is lehet igazából más a cél, mint a „partitúrában" foglaltakat kibontani. Nos, itt a rendező valóban háttérbe vonul. A színpad szándékosan messze van a nézőtértől. Az előadástól a világvége hangulatot tükröző, mélyen pesszimista becketti szöveg kibontását kapjuk. Lupa nem ironizál szereplőin. Bezárt térben vergődnek az egymást gyűlölő apa és fiú, valamint a fiú és szolgálója, Clov. Nyilván lehetne erőteljesebb is a rendezői interpretáció, például a kintről bejövő hangok, a házon kívüli világ megjelenítésében - de az már nem Lupa rendezése, hanem egy másik koncepció lenne.
A Lázt Lars Norén rendezésében láthattuk az Új Stúdióban. Wallace Shawn monodrámájának hősnője egy otthonát elhagyó, szegényebb országokba eljáró, szállodákban élő nő, aki hol együtt próbál érezni a nincstelenekkel, hol meg arra igyekszik önigazolást szerezni, miért is érdemli ő meg a pénzt s a vele járó kényelmet - másokkal ellentétben. A jólét örömérzete és a lelkifurdalás közt őrlődik, már-már megbolondulva a nő. A craiovai születésű, a párizsi Odeonban, de filmekben, televíziós sorozatokban is dolgozó Simona Maicanescu nehéz feladatot kapott a Lázban. Mindent magából, belülről kell előhívnia, szinte semmi külsődleges segítségre sem számíthat. Hiszen végtelenül egyszerű a díszlet, nincs zene, ő maga pedig nem mozog, végig szinte teljesen egy helyben áll. Legfeljebb, ha a kezét tördeli, és az arcjátékára hagyatkozhat, valamint a beszédre. Ami jelentéses, az is rögtön lelepleződik: jobbra és balra, tehát két helyen láthatjuk a nő árnyékát, kettéhasadt személyiségének tükreként. Maicanescu fegyelmezetten, kevés eszközzel hozza az úgy tűnik, végleg megzavarodó nő történetét.
Egy francia előadást is láthattunk, mely Cyrano de Bergerac nálunk kevéssé ismert tudományos-fantasztikus könyvéből, A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai című munkájából készült. Az utaztató regényekre hajazó műben a hős olyan helyekre keveredik el, ahol minden másképp (általában éppen ellentétes módon) van, mint a Földön, az emberek között. A darabot Benjamin Lazar rendezte és játssza a szoprán és tenor viola da gambán kísérő Florence Bolton, valamint a teorbát, barokk gitárt és lantot megszólaltató Benjamin Perrot segítségével. Barokkos, régimódi színházat láthatunk, voltaképpen egy nagyon egyszerű mesét. Tény, hogy szokni kell ezt a mai szemmel nézve nagyon is teátrális színházi világot és a látszólag roppant banális történetet, de az előadás működik, képes beszippantani nézőjét. Humoros a szöveg, kellemes a zene, hatásos a precízen megkoreografált, artisztikus beszéd és mozgás. A díszlet jelzésértékű: a létra, a szék, a polc „játszik el" mindent, többek között a repülőgépet, a kéményt, a kalitkát - így a közönség képzeletére is nagyban alapoznak a produkció létrehozói. Furcsa látni, hogy ez a játékmód igazából mennyire nem mai, és ennek ellenére mégis működőképes, hat a befogadóra.
A mesteremberek jelenete A szentivánéji álomból a legviccesebb Shakespeare-történetek egyike. Alexandru Dabija rendező csak és kizárólag erre építi a Pyramus & Thisbe 4 You című előadást, A szentivánéji más részeit elhagyva. Négyféle változatban kerül bemutatásra a szerelmespár humoros története. Az első három verzió a különböző színházi divatokat, előadásmódokat állítja pellengérre. Először az összes szerepet nők alakítják - Andrei Serban Lear király rendezése is a célkeresztben lehet itt, hiszen abban csak nőket láthatunk a színpadon. A következő jelenetben a sznob alternatív gondolkodásmód kerül terítékre a konformitást mindenáron elkerülni kívánó, elképesztő rendezői ötletekkel. A harmadikban éppen az ellenkezője: a hagyománykövető értelmezés, amely a szerző mondatait szentnek és sérthetetlennek tartja. Mindhárom mókás - talán a második a legerősebb -, az pedig külön szép gesztus, hogy végezetül az Odeon Színház technikusai is előadhatják a maguk Pyramus-históriáját. A bukarestiek tulajdonképpen nem vállalnak sokat, de azt maradéktalanul teljesítik, másfél óra önfeledt szórakozást nyújtva a nézőknek.
A Nagy József rendezte Woyzeck
Nagy várakozás előzte meg Nagy József társulatának Woyzeckjét, mely számos fesztiválon, például Belgrádban, Hamburgban, Moszkvában is jutalmazásban részesült, valamint megkapta az Európai Színházak Szövetségének Taormina-nagydíját. Büchner drámájához előszeretettel nyúlnak a mozgásszínházban gondolkodó alkotók is (remek előadást készített belőle a közelmúltban Fehér Ferenc, valamint a Maladype Társulat), a mű nyitottsága, befejezetlensége, a szövegváltozatai közti differencia általában merész asszociációkra sarkallja a rendezőket. Nagynál gyakorlatilag semmi nem hangzik el az eredeti textusból, s a történésekből, mozgásokból csak részben rakható össze a dráma - hiszen a koreográfus elsősorban saját vízióját álmodta színpadra. Fontos szerepet kap a kisrádióból szóló zene, Rácz Aladár muzsikája a vizuálisan is roppant igényes előadásban. A díszlet egy zárt teret formál meg, ahonnan a szereplők, hiába kísérelik meg, nem tudnak kitörni, csupán a darab végén. Bábuszerű véglényeket látunk a színpadon, akik - olykor szó szerint - ki sem látszanak a koszból, arcukat sár borítja. Néha megmagyarázható egy-egy jel, máskor meg jobb nem megmagyarázni, vagy annyira komplex, hogy igazából nem is lehetséges lefordítani a szavak szintjére. A közönség hatalmas ovációval fogadta ezt a woyzecki tragikus előadás-hagyománytól némiképp elrugaszkodó, hiszen humorban is gazdag produkciót.
A fesztivál egy másik kiváló előadása, igazi pozitív meglepetés volt a Bocsárdi László rendezte Yvonne, burgundi hercegnő. A zseniális Gombrowicz már-már kegyetlen, de a kegyetlenséget tréfákkal oldó groteszkjét mozgásművészeti elemeket is bőven felvonultatva játsszák a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészei. Alig néhány díszletelem, illetve kellék szerepel az előadásban, de az mind fontos szerepet nyer, egy fölöslegesen használt keresztet leszámítva. A kukkolásra lehetőséget adó tévé ez esetben - a képernyő oly sok színházi alkalmazásával ellentétben - telitalálat, és a kanapé is sok játéklehetőséget rejt magában, amit ki is aknáz a bemutató. Akár a Woyzeckben, itt is bemocskolódnak a szereplők, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Értő tolmácsolásban láthatjuk az Yvonne-t, egyszerre hátborzongató és szörnyen kacagtató interpretációban. Pálffy Tibor pedig egészen kivételesen játszik a hangjával, mozdulataival, gesztusaival, talán nem túlzás azt állítani: az egész fesztivál egyik legerősebb alakítását formálva meg.
Az Yvonne-t kétszer is láthattuk a fesztiválon, másodjára a katowicei Slaski Színház előadásában, Keresztes Attila rendezésében, lengyel szöveggel. Bocsárdi László rendezésével ellentétben ezt az előadást távolinak érezzük magunktól. Nem szó szoros értelemben van messze a játéktér a nézőtől, mint mondjuk a fesztivál eleji A játszma végében. A folyamatos visszhanggal tompított beszéd és a panoptikumot idéző színpadképek (ultramodern térbe ültetett régmúlt arisztokrácia) helyezik térben és időben egyaránt meghatározhatatlan messzeségbe az előadást. Yvonne alakja is megfoghatatlan. Az egyáltalán nem csúnya lány karaktere mögött legalábbis nehéz meglátni a határozott rendezői koncepciót. A címszereplő egyszerre tűnik az egyetlen normális embernek a kifestett, maskarás társaságban, egyszerre szerencsétlen betegnek, ütögethető bábunak és érinthetetlen fényes angyalnak. A látványelemek ugyanakkor nagyon határozott és meglehetősen egyértelmű szimbolikába illeszkednek. Csak fekete, fehér és vörös színeket látunk a színpadon, melyeket tudatosan használ a rendező. A humor nem különösebben kiélezett, a transzcendencia érzete erősödik fel helyette. Összességében ez az előadás és benne az elhelyezhetetlen Yvonne valójában nem tudja közvetlenül megérinteni a nézőt.
Amos Oz két szövegét Hanan Snir adaptálta színpadra és rendezte meg az izraeli Habima Nemzeti Színházban. A történet több idősíkon és térben zajlik. Az egy család históriájára, a feleségét elvesztő, csalódott apára, az öngyilkos anyára és identitászavaros fiukra, valamint az ő elhagyott szerelmére épülő produkció tablóiként Izrael, Belgium és Tibet jelenik meg. A cselekményt narrátor (Yigal Sadeh) meséli, irányítja: van, amikor kívül helyezkedik a történeten, van, hogy párbeszédbe lép a többiekkel. Az Ugyanaz a tenger onnan válik igazán izgalmassá, amikor körvonalazódni kezd, hogy az elbeszélővel ugyanolyan dolgok estek meg (például hasonló módon veszítette el az anyját), mint a szereplőkkel, vagy, ha úgy jobban tetszik, a szereplőivel.
Jámbor József, Újhelyi Kinga és Vranyecz Artúr a Képzeletbeli operettben
A debreceniek Képzeletbeli operettjét maga a világhírű szerző rendezte meg. A Csokonai Színház bemutatója nem kis fejtörést okozhat a logikai összefüggések kereséséhez szokott nézőnek. Novarina drámája gyakran szétesik, természetesen szándékosan, nem lehet felfűzni egyetlen szálra - olykor a jelenetek önmagukért valók, az adott pillanatra és nem a kontextusba helyezésére kell koncentrálnunk. Nem elsősorban a szöveg egészére, hanem az egyes mondatokra kell figyelnünk, de nagyon, mert egyik pillanatról a másikra értelmi szakadékok tárnái nyílnak meg előttünk. Olyan, mintha a darab a szereplők gyermeki képzeletében játszódna. Nincs határ élet és halál közt ebben a végtelen gegparádéban. A szereplők olykor az instrukciókat is monológként adják elő, máskor belső motivációikat osztják meg velünk. Hol a kommunikációképtelenség drámáját szemléltetik, hol az egymásra és minden másra reflektálás bravúrját. Novarina darabja a ionesco-i abszurdot és az avatgarde-ot idézi, Csehov, Szophoklész és Shakespeare közvetlen hatását is felfedezhetjük benne. A rendezés tele van teátrális gesztusokkal. A geometriai gondolkodásmód megjelenítésében a szöveg és az előadás is gazdag: a díszlet, de olykor még a jelmezek is különféle térformákat, a négyszögek különféle változatait jelenítik meg. A színészek rengeteg apró játékkal teszik mindvégig mulatságossá az előadást, melynek elképesztő csúcspontja Mészáros Tibor körülbelül 15 perces monológja, egy a fikció szerinti regénynyitány, melyben a mondatokat egyáltalán nem lehet logikailag egymáshoz rendelni, maximum az asszociációk segítségével, de úgy sem mindig. A Képzeletbeli operett remek szellemi kaland, igazi költői színház, mely úgy szórakoztat, hogy közben nehéz feladvánnyal szolgál a befogadónak.
Alize Zandwijk Mothers című előadása Rotterdamból érkezett. A szerző több nagy klasszikust is sikerrel színpadra állított már, de most egy olyan előadással mutatkozott be, mely spontánul jött létre szereplőinek saját elbeszélt és leírt történeteiből. Nyolc különböző kultúrából származó nő adott elő intim és legtöbbször humoros monológokat a nőiséghez és anyasághoz kapcsolódóan. A szereplők a monológok között vidáman táncoltak, énekeltek és főztek a közönségnek. A díszlet az a konyha, ahol folyamatosan készítették a vacsorát. A RO Theatre a színház elitista felfogását leromboló előadása az anyaságon túl a közösségteremtésről szólt. A szereplők a vacsora elfogyasztása után sem fejezték még be feladatukat, hanem közös, éjszakába nyúló táncolásra invitálták a nézőket. A vidámságot hozó és több kultúrát egyesítő csapat programja a fesztivál remek zárásának bizonyult.
Mint a bevezetésben említetettük, az Interferenciák eleve a heterogenitásra, a színházi kultúrák párbeszédére, az eltérő gondolkodásmódok bemutatására épül - annyira heterogén volt a kínálat, hogy felesleges és erőltetett kísérlet lenne összefoglalásként fő tendenciákról, domináns irányokról beszélni. Inkább csak annyit említenénk meg, hogy a fesztivál valóban - és nem csak az előzetes elvi kinyilatkoztatások szintjén - sokszínűnek és dialogikusnak mutatkozott, és nem utolsó sorban: több kiváló bemutatót is kínált a közönségnek. A jobb előadások közé tartozott a Suttogások és sikolyok, a Leonce és Léna, a Verespatak, az Egy őrült naplója, az Alkoholisták, a Pyramus & Thisbe 4 You is. És akadt néhány kiemelkedő produkció, amit biztosan megőrzünk az emlékezetünkben: Nagy Józsefék Woyzeckje, a debreceni Képzeletbeli operett, a horvát Ex-Position, a francia A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai, valamint a sepsiszentgyörgyi Yvonne mindenképp ezek közé tartozik.
Megjelent a 2011/1-es Bárkában.
