A Képtudomány című beszélgetés résztvevői
DESZKA 2011 5. nap
Képtudomány. A nyelven túl, avagy a (mozgó)képek logikája a gyerekszínházi előadásokban (beszélgetés), Völgyhíd, A dög, Aranycsapat
Képtudomány. A nyelven túl, vagy a (mozgó)képek logikája a gyerekszínházi előadásokban címmel rendeztek beszélgetést Asbóth Anikó, Bartal Kiss Rita, Horváth Mária, Rumi László, Szalma Edit, Szász Zsolt és Uport László részvételével, Láposi Terka vezetésével a Vojtina Bábszínházban. A disputa részvevői közt voltak a fesztiválon is bemutatott A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon, illetve A kékruhás kislány története készítői, így természetesen ez a két előadás konkrétabban is szóba került. A fából faragott, mint amelyben nem az eredeti Pinokkió-sztorit játsszák el: diavetítésként jelenik meg a Collodi-történet, a Rumi László rendezte darab főhőse látja, hogyan jár Pinokkió, tehát nem ő Pinokkió, ő egy másik személy, aki - hiába nézi végig a híres mesehős történetét - ugyanazokba a hibákba esik bele, akár „elődje", a sorsszerűséget nem tudván elkerülni. Van animáció is A fából faragottban, de maga Rumi mondja, hogy végül ennek nem lett túl fontos szerepe. A Bartal Kis Rita rendezte A kékruhás lány viszont már egy szöveg nélküli dráma, amelynek tulajdonképpen nincs is hagyományos értelemben vett története, a nézők csak egy belső, saját történetet találhatnak ki a látvány alapján. A jelenlévők nem érzik különleges dolognak az animációt a bábszínházban, teljesen természetesnek tartják, hogy ez a művészeti ág is beépül egy-egy előadás látványvilágába, képalkotásába. Szász Zsolt szerint míg mintegy 20 éve az volt a nagy kérdés, hogy animációs vagy bábszínházról kell majd beszélni, most a báb- és a gyermekszínház fogalmában gondolkodnak, utóbbi a tágabb kategória. Egy bábelőadás sikerének titka az lehet, mondja Rumi, hogy a gyermekek játékmódszereit sikerül-e belecsempészni - a kecskeméti Ciróka Bábszínház A kékruhás lányában szerinte sikerül. Alapvető különbség a két bemutató közt, hogy A fából faragottban van szöveg. Upor László írta meg a történetet, aki szerint azért a mondatait nem kell feltétlenül verbális közlésekként értelmezni - inkább ajánlatok, javaslatok ezek, hogyan nyúljon a rendező a témához, milyen képalkotási módot próbáljon ki. A fából faragott létrehozói sem tagadják, hogy maguk is féltek kissé, a gyerekek hogyan fogják fogadni az Upor László nyelvjátékokban gazdag textusát - mint ahogy az előadáson tényleg lehetett is érzékelni, hogy a kicsik nem értenek mindent, mert a szöveg számukra nem egyszer túl magas és összetett volt, ami nyilvánvaló probléma egy alapvetően azért a gyerekeknek szánt bemutatónál. (DF)
Völgyhíd
Háy János Völgyhíd című kisregénye még a Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek című, 2000-es prózakötetben jelent meg. Nemrégiben a szerző a Kolibri Színház felkérésére áthangszerelte a szöveget, melyet aztán az utóbbi években a közönséget több kiváló színpadi munkával (melyek közül talán Az arab éjszaka, valamint a Kasimir és Karoline voltak a legerősebbek) megörvendeztető Bagossy László rendezésében, mint ifjúsági előadást mutattak be. Teljesen kézenfekvőnek tűnik ez a műfaj - hiszen a Völgyhíd szereplői kamaszok. Lelki problémákkal küzdő, az élet értelmét kutató fiatalok, akik még csak keresik a helyüket a világban. A fiatalokat bábok, a felnőtteket színészek játsszák, és végig angyalok kísérik hőseinket - ami teljesen indokolt, hiszen elég erőteljes a bibliai szál. A zene is amolyan éteri szférát idéz, és előrevetíti a tragédiát. Több szálon fut a cselekmény, hiszen a jelenből álmok, emlékek nőnek ki. Pétert, a főhőst láthatjuk az iskolában, a kollégiumban, családi környezetében és párkapcsolatában is. Az előadás nem csak a kamaszok lelki problémáira igyekszik koncentrálni, hanem társadalmi problémákat is behoz: szó esik a cigánybűnözésről, egy poén erejéig a pártszimpátia is bejön a képbe, és az internethasználat demokratikusságán is elidőznek a szereplők egy iskolai óra keretében. A cigánybűnözés és a pártszimpátia említése feleslegesnek tűnik, megbontja az előadás egységességét - miközben persze fontos kérdések lehetnek ezek egy fiatal számára, csak valahogy nem illenek ide; egyetlen poén kedvéért talán nem szerencsés ilyen súlyos kérdéseket felvetni és aztán reflektálatlanul hagyni egy előadásban. Igazán kifejezőek a bábok: Péter arca leginkább dacot és túlérzékenységet sugároz, szerelme, Zsófi pedig amolyan tiszta, őszinte szépség. Sok játéklehetőséget rejtenek magukban a figurák, melyet ki is aknáz az előadás. A minimális díszlet maximálisan ki van használva, nevezhetjük akár multifunkcionálisnak is (látvány: Bagossy Levente).: a jelenetek egy könnyen szétszedhető és összerakható képkeretben zajlanak, amely többek közt vécét, lépcsőt, vízibiciklit hivatott megjeleníteni. A pusztító kamaszszerelem története hatásos, és bár humorban sincs hiány, mindvégig a komor tónus az uralkodó. Bagossy László a tőle megszokott érzékenységgel nyúl az alapszöveghez, a végén még - szégyen, nem szégyen (természetesen nem az) - a katarzis sem marad el. (DF)
A dög
Kiss Csaba másik, immár teljes mértékben saját darabja Debrecenben, A dög, a Maros-parton játszódik (első 2004-es bemutatójakor még a Duna-part volt a színhely), mivel ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata adta elő. Klasszikus szerelmi háromszög-történet napjainkban olyan kérdésekkel, hogy miért üresedhetett ki hirtelen egy tíz éve látszólag jól működő házasság, virágozhat-e valódi új szerelem a romjain, a darab szereplői közül ki (mindenki?) viselkedik a másikkal (valakivel) szemben dögként stb. Humoros elemekkel, nyelvi poénokkal tarkított végkicsengésében mégsem mulatságos szerelmi dráma epikus színpadi formában: „A Dög valójában egy színpadi film: 14 helyszín, snittszerű, 10-15 másodperces színváltások (...) csupa olyan elem, ami a mozi dramaturgiájához tartozik" - írja a műsorfüzetben maga a szerző-rendező. Ehhez a dramaturgiához elvileg adekvátan tartozhatnának (még ha némiképp kontrasztot is képezve) a színészek mögött terpeszkedő filmvásznak, a rájuk vetített változó, többnyire a szereplőket is mutató, kimerevített (esetleg lassú mozgásokkal élő) képekkel. Mivel azonban ritkán van valódi funkciójuk (leginkább a kép nélküli fehér vásznaknak van, mint orvosi elválasztó falaknak), nemhogy bármiképpen hozzájárulnának a történések követéséhez, értelmezéséhez, inkább zavarják az előttük zajló valóságos életképek befogadását - ennek megtapasztalása után szükségtelenné is válik a figyelemmel követésük a néző számára, és meg is feledkezhet róluk, s így már leginkább a díszletek hiányára, szegényességére hívják fel csupán a figyelmet (amellett, hogy gyakorta útban vannak). Amit az mégsem indokolhat, hogy az előadás láthatóan nem akar többet, mást mutatni, mint azt, hogyan hullik szét a házasság egy szerelmi szándékaiban nem túl állhatatos fiatal leányzó (Lilike - Gulácsi Zsuzsanna) megjelenésével, hogyan fut vakvágányra az egykori férj (Géza - Szélyes Ferenc), s hogyan lép túl rajta látványosan a lány. S ezt pontosan és átélhetően elénk is tárja, de ezzel együtt található, fölfedezhető egy mindezen túlmutató, és a létezésünket érintően még elkedvetlenítőbb üzenete az előadásnak, nincs ugyanis egyetlen szereplő sem, aki valaki mással ne viselkedne dögként. A dögségnek csak fokozatai vannak, s a dögség grádicsain még Pisti, Géza öccse is helyet foglalhat, akinek a bravúros megformálásáért László Csaba a legjobb mellékszereplőnek járó díjat itt is megérdemelte volna (ha itt osztanának díjakat), mint ahogy a nyáron Kisvárdán megkapta. Az előadásból áradó - az emberi minőséget és az emberi kapcsolatok minőségét érintő - szkepszis az igazán riasztó, nem a sztori maga. (ET-FWÉ)
Aranycsapat
A fesztivál zárásaként egy könnyedebb darab várta a közönséget: Fenyő Miklós és Tasnádi István szerzeménye, az Aranycsapat a nyíregyházi társulat előadásában, Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója rendezésében. Személy szerint azért is külön vártam ezt a produkciót, mert el sem tudtam képzelni, mihez kezd egymással a mainstream klasszikusa, Fenyő és az elsősorban mégiscsak az alternatív színtérben otthonos Tasnádi. Ugyan a két szerző, akinek világát látszólag legalábbis hatalmas szakadék választja el egymástól, jegyez már közös munkát, a Made in Hungariát, de azt még nem láttam. Elitista fanyalgás helyett elsőként is azt mondanám: az Aranycsapat nem akar többnek látszani annál, mint ami - egy zenés, énekes, táncos előadásnál, és ez máris szimpatikus benne. A sztori szerint egy 2006-os válogatott mérkőzésen, a Népstadionban emlékeznek vissza hőseink az 1954-es évre, az akkori magyar futballra, a fiatalságukra, a rock and roll-őrületre. Főhősünk Stopli (az idős Stoplit Gáspár Tibor, a fiatalt Vaszkó Bence alakítja), aki még a műtétje elől is kiszökik a meccsre; és aki szurkolás közben felidézi szerelmi kudarcát, barátait, az elvesztett világbajnoki döntőt stb. Nyíregyházán régóta megszokott az ilyesfajta, zenés-táncos-énekes előadás, és ez látszik is, hiszen a társulat magabiztosan, meggyőzően teljesít. Fenyő Miklós dalai végén hálásan tapsol a publikum, Tasnádi István a humor mellé némi drámát is csempész az előadásba, persze csak annyit, amennyit ez a műfaj megenged. „Melodráma és komédia, musical és revü találkozik a színpadon", ahogy az előadás egyik kritikusa, Karádi Zsolt írja. A rock and roll és a zenés előadások kedvelőinek kötelező megnézni az Aranycsapatot. (DF)
