Darvasi Ferenc - Elek Tibor - Farkas Wellmann Éva - Karcagi Klára
DESZKA 2011 5. nap
Képtudomány. A nyelven túl, avagy a (mozgó)képek logikája a gyerekszínházi előadásokban (beszélgetés), Völgyhíd, A dög, Aranycsapat
Képtudomány. A nyelven túl, vagy a (mozgó)képek logikája a gyerekszínházi előadásokban címmel rendeztek beszélgetést Asbóth Anikó, Bartal Kiss Rita, Horváth Mária, Rumi László, Szalma Edit, Szász Zsolt és Uport László részvételével, Láposi Terka vezetésével a Vojtina Bábszínházban. A disputa részvevői közt voltak a fesztiválon is bemutatott A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon, illetve A kékruhás kislány története készítői, így természetesen ez a két előadás konkrétabban is szóba került. A fából faragott, mint amelyben nem az eredeti Pinokkió-sztorit játsszák el: diavetítésként jelenik meg a Collodi-történet, a Rumi László rendezte darab főhőse látja, hogyan jár Pinokkió, tehát nem ő Pinokkió, ő egy másik személy, aki - hiába nézi végig a híres mesehős történetét - ugyanazokba a hibákba esik bele, akár „elődje", a sorsszerűséget nem tudván elkerülni. Van animáció is A fából faragottban, de maga Rumi mondja, hogy végül ennek nem lett túl fontos szerepe. A Bartal Kis Rita rendezte A kékruhás lány viszont már egy szöveg nélküli dráma, amelynek tulajdonképpen nincs is hagyományos értelemben vett története, a nézők csak egy belső, saját történetet találhatnak ki a látvány alapján.
A Képtudomány című beszélgetés résztvevői
A jelenlévők nem érzik különleges dolognak az animációt a bábszínházban, teljesen természetesnek tartják, hogy ez a művészeti ág is beépül egy-egy előadás látványvilágába, képalkotásába. Szász Zsolt szerint míg mintegy 20 éve az volt a nagy kérdés, hogy animációs vagy bábszínházról kell majd beszélni, most a báb- és a gyermekszínház fogalmában gondolkodnak, utóbbi a tágabb kategória. Egy bábelőadás sikerének titka az lehet, mondja Rumi, hogy a gyermekek játékmódszereit sikerül-e belecsempészni - a kecskeméti Ciróka Bábszínház A kékruhás lányában szerinte sikerül. Alapvető különbség a két bemutató közt, hogy A fából faragottban van szöveg. Upor László írta meg a történetet, aki szerint azért a mondatait nem kell feltétlenül verbális közlésekként értelmezni - inkább ajánlatok, javaslatok ezek, hogyan nyúljon a rendező a témához, milyen képalkotási módot próbáljon ki. A fából faragott létrehozói sem tagadják, hogy maguk is féltek kissé, a gyerekek hogyan fogják fogadni az Upor László nyelvjátékokban gazdag textusát - mint ahogy az előadáson tényleg lehetett is érzékelni, hogy a kicsik nem értenek mindent, mert a szöveg számukra nem egyszer túl magas és összetett volt, ami nyilvánvaló probléma egy alapvetően azért a gyerekeknek szánt bemutatónál. (DF)
Völgyhíd
A dög
Kiss Csaba másik, immár teljes mértékben saját darabja Debrecenben, A dög, a Maros-parton játszódik (első 2004-es bemutatójakor még a Duna-part volt a színhely), mivel ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata adta elő. Klasszikus szerelmi háromszög-történet napjainkban olyan kérdésekkel, hogy miért üresedhetett ki hirtelen egy tíz éve látszólag jól működő házasság, virágozhat-e valódi új szerelem a romjain, a darab szereplői közül ki (mindenki?) viselkedik a másikkal (valakivel) szemben dögként stb. Humoros elemekkel, nyelvi poénokkal tarkított végkicsengésében mégsem mulatságos szerelmi dráma epikus színpadi formában: „A Dög valójában egy színpadi film: 14 helyszín, snittszerű, 10-15 másodperces színváltások (...) csupa olyan elem, ami a mozi dramaturgiájához tartozik" - írja a műsorfüzetben maga a szerző-rendező. Ehhez a dramaturgiához elvileg adekvátan tartozhatnának (még ha némiképp kontrasztot is képezve) a színészek mögött terpeszkedő filmvásznak, a rájuk vetített változó, többnyire a szereplőket is mutató, kimerevített (esetleg lassú mozgásokkal élő) képekkel. Mivel azonban ritkán van valódi funkciójuk (leginkább a kép nélküli fehér vásznaknak van, mint orvosi elválasztó falaknak), nemhogy bármiképpen hozzájárulnának a történések követéséhez, értelmezéséhez, inkább zavarják az előttük zajló valóságos életképek befogadását - ennek megtapasztalása után szükségtelenné is válik a figyelemmel követésük a néző számára, és meg is feledkezhet róluk, s így már leginkább a díszletek hiányára, szegényességére hívják fel csupán a figyelmet (amellett, hogy gyakorta útban vannak). Amit az mégsem indokolhat, hogy az előadás láthatóan nem akar többet, mást mutatni, mint azt, hogyan hullik szét a házasság egy szerelmi szándékaiban nem túl állhatatos fiatal leányzó (Lilike - Gulácsi Zsuzsanna) megjelenésével, hogyan fut vakvágányra az egykori férj (Géza - Szélyes Ferenc), s hogyan lép túl rajta látványosan a lány. S ezt pontosan és átélhetően elénk is tárja, de ezzel együtt található, fölfedezhető egy mindezen túlmutató, és a létezésünket érintően még elkedvetlenítőbb üzenete az előadásnak, nincs ugyanis egyetlen szereplő sem, aki valaki mással ne viselkedne dögként. A dögségnek csak fokozatai vannak, s a dögség grádicsain még Pisti, Géza öccse is helyet foglalhat, akinek a bravúros megformálásáért László Csaba a legjobb mellékszereplőnek járó díjat itt is megérdemelte volna (ha itt osztanának díjakat), mint ahogy a nyáron Kisvárdán megkapta. Az előadásból áradó - az emberi minőséget és az emberi kapcsolatok minőségét érintő - szkepszis az igazán riasztó, nem a sztori maga. (ET-FWÉ)
Aranycsapat
A fesztivál zárásaként egy könnyedebb darab várta a közönséget: Fenyő Miklós és Tasnádi István szerzeménye, az Aranycsapat a nyíregyházi társulat előadásában, Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója rendezésében. Személy szerint azért is külön vártam ezt a produkciót, mert el sem tudtam képzelni, mihez kezd egymással a mainstream klasszikusa, Fenyő és az elsősorban mégiscsak az alternatív színtérben otthonos Tasnádi. Ugyan a két szerző, akinek világát látszólag legalábbis hatalmas szakadék választja el egymástól, jegyez már közös munkát, a Made in Hungariát, de azt még nem láttam. Elitista fanyalgás helyett elsőként is azt mondanám: az Aranycsapat nem akar többnek látszani annál, mint ami - egy zenés, énekes, táncos előadásnál, és ez máris szimpatikus benne. A sztori szerint egy 2006-os válogatott mérkőzésen, a Népstadionban emlékeznek vissza hőseink az 1954-es évre, az akkori magyar futballra, a fiatalságukra, a rock and roll-őrületre. Főhősünk Stopli (az idős Stoplit Gáspár Tibor, a fiatalt Vaszkó Bence alakítja), aki még a műtétje elől is kiszökik a meccsre; és aki szurkolás közben felidézi szerelmi kudarcát, barátait, az elvesztett világbajnoki döntőt stb. Nyíregyházán régóta megszokott az ilyesfajta, zenés-táncos-énekes előadás, és ez látszik is, hiszen a társulat magabiztosan, meggyőzően teljesít. Fenyő Miklós dalai végén hálásan tapsol a publikum, Tasnádi István a humor mellé némi drámát is csempész az előadásba, persze csak annyit, amennyit ez a műfaj megenged. „Melodráma és komédia, musical és revü találkozik a színpadon", ahogy az előadás egyik kritikusa, Karádi Zsolt írja. A rock and roll és a zenés előadások kedvelőinek kötelező megnézni az Aranycsapatot. (DF)
DESZKA 2011 4. nap
Debrecenistenasszony (felolvasószínház), Alkotópárok: drámaírók és rendezők (beszélgetés), Elnémulás, A kaméliás hölgy, A kisinyovi rózsa
Borbély Szilárd a Debrecenistenasszony két szereplőjével,
Mészáros Tiborral és Mercs Jánossal
Kora délután Borbély Szilárd Debrecenistenasszony című, Kazinczyról és Csokonairól szóló darabját olvasták fel a Csokonai Színház művészei. Mint ahogy azt a kezdés előtt a szerző elmondta, a művet eredetileg egy Kazinczy-pályázatra írta, de, minthogy hozzá közelebb áll Csokonai személye, lírája, mindkét költőt beleszőtte a történetbe. A szöveg 60-70 százalékban dokumentumokon alapszik, ezekhez írt hozzá Borbély, illetve tettek hozzá a színészek. A Debrecenistenasszonyt korábban be is mutatták, mint előadást, úgyhogy most ehhez képest egy egyszerűbb verziót láthattunk - amit persze lefokozás lenne szimpla felolvasószínháznak nevezni. Sokkal több volt ez ugyanis annál, hiszen a színészek nem csupán felolvasták a szöveget, hanem gyakran el is játszották a jeleneteket, a nagy számban jelen lévő közönség örömére. A klasszikus szerzők emberi közelségbe kerülnek Borbély darabjában, ami nem nélkülözi a humort és a fentebb stílt sem. Az életrajzi tényeket követő történet szinte végig Debrecenben játszódik. Kazinczy Kufsteinből szabadulván jön a cívis városba, itt találkozik Csokonaival, udvarolnak ugyanannak a nőnek, és vetélkednek költőként is. A Csokonai halálát is elbeszélő történet Kazinczy a vaskalapos debreceni urakkal szembeni küzdelmeire és Török Sophie-val való házasságára is kitér, tehát a köz- és a magánszférát is megjeleníti. Debrecenistenasszony pedig nem más, mint Dea Debrecen, aki csak azt ismeri el, aki Debrecenben született, ott is élt és a helyiek meglehetősen poros elveinek megfelelően él. A Csokonai színészei rendkívül elevenné tették az egyébként önmagában is szórakoztató darabot, a maximumot hozták ki magukból és a szövegből a felolvasószínház műfajának keretei közt. (DF-KK)
Balogh Tibor, Tasnádi István, Márton László, Csizmadia Tibor, Verebes Ernő, Vidnyánszky
Attila és Vinnai Győző az Alkotópárok: drámaírók és rendezők beszélgetésen
Alkotópárok: drámaírók és rendezők nyílt színi találkozása volt a február 12-én 11 órakor kezdődő műhelybeszélgetés. Márton László és Csizmadia Tibor, Verebes Ernő és Vidnyánszky Attila, valamint Vinnai András osztotta meg a közös munkákkal kapcsolatos élményeit, nehézségeket, örömöket a jórészt szakmai hallgatósággal. A beszélgetést Tasnádi István és Balogh Tibor vezette. Márton László és Csizmadia Tibor esetében a közös alkotómunka, sőt, A nagyratörővel kapcsolatos együttgondolkodás sem új keletű: az először 1992-ben, Kolozsváron bemutatott darab próbafolyamatában a drámaíró mellett részt vett Csizmadia is. Valószínűleg ez az élmény is közrejátszott abban, hogy 16 évvel később éppen ő lett a rendezője immár a teljes trilógiának az egri Gárdonyi Géza Színházban. Mindketten elismerték, hogy alkotópárjuk jelenléte termékenyítő hatással volt a munkásságukra: Márton új nézőpontból láthatta saját művét, változtathatott is rajta a produkció kívánalmai szerint; Csizmadia pedig a kezdeti szakmai nehézségeit oldotta meg úgy, hogy „belekapaszkodhatott" egy szerzőbe. Vidnyánszky Attila zeneszerzőként ismerte meg Verebes Ernőt, akinek a szövegeit olvasva később új látószögekkel is megismerkedhetett. Úgy látja, hogy Verebes szövegei egészen meglepő „megvalósulásai" az ő ötleteinek. Verebes ezt azzal magyarázta, hogy a kapott - általános - ötlettől neki a konkrétig kellett megtennie az utat; és ezt szabadságként élte meg.
Verebes Ernő, Vidnyánszky Attila
Vinnai András és Bodó Viktor ismeretsége is régről datálódik: mindketten színészként kezdték, ugyanabban a társulatban. Közös alkotói munkájukban nem differenciálódnak annyira a szerepek (együtt is írnak például), és ahogyan Vinnai fogalmazott: „amikor nem dolgozunk együtt, akkor is együtt dolgozunk". Csizmadia Tibor - minden szóbeszéd meg színházi pletyka ellenére - hisz abban, hogy „az élő szerző a jó szerző". Fontosnak tartja a folyamatos konzultációkat, a szerző is részt vehet a szöveg húzásában, átformálásában. Márton László ehhez hozzátette, hogy olyan is történt már, hogy egy színész „súlyossága" miatt kellett, számára is nyilvánvalóan, átszervezni a szöveget. Vidnyánszky számára azonban nem ennyire nyilvánvaló a szerző bevonása, különösképp a húzási folyamatba, mert a szöveggel való foglalkozás számára intim viszony. A szereplő alkotók kivételesen jól működő munkakapcsolata azonban nem feltétlenül törvényszerű: a megszólalók közül többen is említettek ellenpéldákat is, vagy olyan eseteket, amikor a szerző a személyes érintettség okán nem is tudott társsá válni az együttgondolkodás folyamatában, játékterében. A beszélgetés során számos darab történetébe, kulisszatitkaiba is belátást nyerhettünk. Végül Tasnádi a közönség felé terjesztette ki a vitatkozás lehetőségét (vissza is kérdeztek azonnal, hogy akkor a saját esetében mi is a helyzet). Zárásként pedig, immár kötetlenebb formában, több hozzászólóval a rádió- és tévéjátékok sorsáról esett szó. (FWÉ)
Elnémulás
A debreceni színháztól a kiváló Mesés férfiak szárnyakkal mellett egy minden nemes szándéka ellenére eléggé sikerületlen előadást, az Elnémulást is láthattuk a DESZKA Fesztiválon. Hubay Miklós példázatszerű, a pátoszos, prófétikus hangnemet sem nélkülöző kamaradarabja egy kihalás előtt álló népről, és annak utolsó két képviselőjéről szól: Alelujáról (Újhelyi Kinga), az utolsó nőről, aki terhes, ő lenne tehát a jövő reménye; valamint Renegátról (Bakota Árpád), aki rejtőzködik, letagadja származását, úgy próbál életben maradni. Hozzájuk érkezik Patrick, a hajmeresztően naiv szerzetes (Kristán Attila), akit eleinte körülbelül csak a kihalófélben lévő nép nyelve érdekel, maguk a még élő emberek nem. Nincs konkretizálva, milyen népről is van igazából szó. Annyit tudhatunk meg, hogy egy elnyomatásban, kisebbségben élő egykori közösségről, amelyet azonban igyekszik nem egyértelműsíteni a szerző. Tehát nem mondhatjuk ki, hogy mondjuk valamelyik határon túli magyar közösségről vagy a teljes magyarságról beszélne, még ha nyilván ez a két lehetőség is az, amelyről Hubay szólni akarhatott. Árkosi Árpád rendezésével sok probléma van. Bár néhol következetlen maga a szöveg is (például a szerzetes hol alig tud magyarul, hol meg nagyon is helyénvaló módon beszéli a nyelvet; s a darab formanyelve is avíttasnak hat), a díszlet, a jelmez, az ének és a zene csak még kuszább képet teremt. A szóban forgó nép teremtéstörténete amolyan napistenhitről tanúskodik, a nő jelmeze sámánizmusról, az előadás tere pedig mintha egy piramis belseje lenne, a gyerekkórus egy csuvas költő verssorait idézi, miközben mintha azért mégiscsak a magyarságról lenne szó... Szerencsétlenül keverednek a kultúrák, nem sikerül így az általánosságok szintjére helyezni a történetet, inkább kaotikus az. Az idősíkok is össze-vissza, kívülről nézve értelmetlenül keverednek: az őskorra, az ókorra, a középkorra, a jelenkorra és a jövőre utaló jegyek is vannak az előadásban, miközben az egyetlen idősíkban játszódik... A gyerekek régi csuvas dalokat énekelnek, az előadás végén rádió szól, diszkózenével... A színészekről így nehéz is lenne írni, hiszen több szempontból - a díszlet, a jelmezek és a zene átgondolatlansága, valamint a szöveg következetlenségei miatt - is rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek, a kudarcról nem ők tehetnek. (DF-KK)
A kaméliás hölgy
A kaméliás hölgy című darab rendezője Kiss Csaba, de a szerzőség kérdése problematikusabb. Mindenekelőtt azért, mert a Pesti Magyar Színház címlapján íróként Kiss Csaba szerepel, és Debrecenben is elhangzik többször, hogy tulajdonképpen Kiss Csaba új darabjáról van szó - amelynek az ifjú Dumas regénye kiindulópontként szolgált. A színpadi megjelenítés összhatása valahogy mégis a francia klasszikus eredeti hangulatát, kódrendszerét mozgósítja a befogadóban, ugyanakkor kérdés, hogy a mű valamelyik 150 évvel ezelőtti színpadi megjelenítése ugyanezt tudná-e elérni. Kiss értelmezésében - ahhoz, hogy a mű sajátjává váljon - nem szükséges a szereplők neveit, de még meghatározó jellemvonásaikat sem kicserélni. Épp emiatt a színészekre is nagy feladat hárul, hiszen „aktualizált" szöveget mondanak, mai nyelven - de egy világszinten elhíresült történetet elbeszélve. Amúgy is nagy kihívás eljátszani egy ilyen darabot: és furcsa módon nem az erotika hangsúlyos jelenléte miatt, hanem - ahogyan a késő esti szakmai beszélgetésen Kiss Csaba elmondta - azért, mert érzelmeket fogalmaz meg; és talán az egyik legnagyobb eredmény egy rendezőtől, ha a mai korban hitelesen tudja kimondatni egy színésszel, hogy „szeretlek". Mégis, ami összeköti a Dumas-regényt és a Kiss Csaba-előadást, talán éppen ez, a rendező által is kiemelt szempont: a tizenkilencedik századi hátterű romantikus alaptörténet érvényességeit a mai néző számára is megfoghatóvá tenni. Valószínűleg emiatt nem tud, és nem is akar Kiss szabadulni a formai és tartalmi hasonlóságoktól. Ráadásul bizonyos értelemben mindkét mű önéletrajzi ihletésű, és valószínűleg a lélekben már be-, illetve lejáratott játszmák mindkét alkotót közelebb vitték ahhoz, hogy valóban hitelesen (nem meseszerű eltávolítottságban) mutasson meg valamit a világ(á)ból. Jó, hogy a színpadi megjelenítés nem törekszik semmilyen módon modernizálni a történetet, miközben a tizenkilencedik század korától mégis érezhetően távolságot tart. A viszonylag egyszerű díszletek, az ötletesen felhasznált tükrök, a mozgatható, forgatható szobabútorok is ezt az élményt erősítik, ahogy a korrekt színészi alakítások is. A baleset következtében sántító Gémes Antos így is meggyőző az ifjú és meggondolatlan hősszerelmes szerepében, figyelemre méltó Horváth Lajos Ottó tartásos Varville-je és Kubik Anna a korosodásával nehezen szembesülni akaró Prudence, jó látni Csernus Mariannt. A címszereplő Györgyi Anna játéka az úri kurtizán (mai kifejezéssel élve luxuskurva) Marguerite Gautier méltóságát és a halál árnyékában feltámadó és megfiatalító szerelmi vágyát, az azon végül felülkerekedő lelki nemességét közvetíti elsősorban. (ET-FWÉ)
A kisinyovi rózsa
DESZKA 3. nap
Szása i Szása (felolvasószínház), Meztelenség, trágárság, politikum - érzékenységet sértő darabok (beszélgetés), A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon, Portugál, Szutyok, Ovibrader
A pénteki, 3. nap Zalán Tibor Szása i Szása című új darabjának felolvasásával kezdődött. A szerző ebben a művében sem tagadja meg önmagát, például „az egész élet egy nagy trágyadomb" - tételmondat az egyik szereplő összefoglalásában és „hogy baszódnál meg, Élet" - darabzárómondat a jellegzetes, ismerős zaláni kiábrándulás megfogalmazásai. A környezet és a történet viszont egészen új és eredeti Zalán munkásságban is: egy vidéki kisvárosban játszódik Magyarországon a szovjet csapatok kivonulásának idején, amikor a helyi laktanya fegyverarzenáljának egy része piacra kerül, a Barátság kőolajvezetéket gond nélkül megcsapolják, s egy dezertáló ukrán tiszt a családjával egy magyar barátjánál, annak a trágyadombja alá épített bunkerben próbálja kibekkelni az utolsó napokat, ami számtalan magánéleti bonyodalomhoz is vezet. A szöveg ígéretes, tele játékkal, bohózati elemekkel, humorral (A Tiszatáj folyóirat 2010/12-es számában bárki el is olvashatja), remélhetően előbb-utóbb színpadra kerül, s akkor hamar feledhetjük a debreceni Konzerv Artaudrium produkcióját. Aki látott már felolvasószínházat, az tudja, hogy ott sem mindegy, hogy kik és hogyan prezentálják a darabot (küszködnek-e a szereplők szövegértési, netán olvasási problémákkal például?), már csak amiatt sem, mert a felolvasás egyik funkciója, hogy kedvet csináljon a mű bemutatásához. (ET)
Varga Mátyás, Karsai György, Jászay Tamás, Térey János és Spiró György
Meztelenség, trágárság, politikum - érzékenységet sértő darabok volt a címe annak a műhelybeszélgetésnek, amely péntek délután 3-kor kezdődött, és eredetileg általánosan a színházi botrány témakörét kívánta körüljárni. Karsai György vendégei Spiró György, Térey János, Jászay Tamás, Varga Mátyás voltak, de a közönség szakmai képviselői is gyakran bekapcsolódtak a vitába. Karsai precízen tagolta a beszélgetést, miután antik példákkal vezette fel a botrány kérdéskörét. Az ígért - nézői érzékenységet próbára tevő - témák egyenként szóba kerültek, és minden meghívott kifejthette a véleményét, elmondhatta tapasztalatait. Spiró György szerint Magyarországon eléggé ritka a valódi botrány, ugyanis akkor beszélhetünk róla, ha az előadás olyan indulatokat vált ki, hogy a nézők bekiabálnak, elhagyják a nézőteret, az előadás félbeszakad. Ő mindenképpen a közönség viszonylatában határozza meg a botrány fogalmát - ugyanazon darabjának különböző bemutatóit véve alapul. Térey János meghatározás helyett személyessé fordította a kérdést: mikor hagyja el ő a nézőteret? És válasza, hogy egyszerűen akkor, amikor a darab minőségi okokból nem felel meg az ízlésének. Önironikusan azért hozzátette: gyakran a saját darabjaitól is menekül. Varga Mátyás meghatározásában kognitív kudarc a botrány, és számára két esetben képzelhető el: ha túlságosan triviális a darab, vagy ha a világa határait kezdi feszegetni. Jászay Tamás szerint az unalmas színháznál nincs borzasztóbb. Abban Spiró, Varga és Térey is egyetértett, hogy az öncélú trágárság az, ami kínos és viszolyogtató - ha funkciója, kontextusa van a csúnya szónak, akkor helye is van. Jászay Tamás azzal a megjegyzésével csatlakozott hozzájuk, hogy egységes receptet nem tud (mert nem is lehet) kínálni, csak egyes eseteket elemezni. A témakör pedig túlságosan is bonyolult, hiszen közönség- és városfüggő, hogy éppen mely darab az, amelyik „kiveri a biztosítékot". Megoldást jelenthet - Spiró szavaival -, ha a nézőt hozzászoktatják a stílushoz, ha már a darab elején tisztázódik, hogy mire lehet számítani. Térey még némi keserű iróniával hozzátette, hogy csak abból tud botrány lenni, amire az emberek odafigyelnek; és a színház nem a celebek világa - még csak nem is sport. A meztelenségről inkább csak a trágárság témakörének kiegészítéseként esett szó, viszont kiemelendő Jászay megjegyzése, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a színházzal kapcsolatos internetes fórumokon szinte katalógusszerűen visszakereshetők a meztelen jelenetek. A politikai cenzúra mindig létezik, mondta el Spiró György, ha másképp nem, öncenzúra formájában; a nagyobb baj mégis az, hogy a magyarok nem ismerik saját történetüket. Térey megjegyezte, hogy a daraboknak akkor is lesz politikai jelentésük, értelmük, ha a szerző eredetileg nem is tulajdonít nekik. Karsai György összefoglaló mondataiban tisztázta, hogy a politika megjelenése szinte a színház lényegéhez tartozik, hiszen azt jelzi, hogy kapcsolatban áll a külvilág valóságaival, az aktuális élettel. (FWÉ)
A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon
A debreceni Vojtina Bábszínház előadásában láthattuk Pinokkió történetének dramatizált átiratát. A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon című gyermekprodukció szövegét Upor László írta Carlo Collodi meséje nyomán. A rendező Rumi László. A történetben szereplő bábokat bábokkal játsszák el, az összes többi szereplőt viszont maguk a színészek alakítják. Így bábelőadásról csak korlátozott értelemben beszélhetünk. Csupán Pinokkió és az őt mozgató színész kapcsán tudnak eljátszani a bábozásból fakadó ötletes és mulatságos lehetőségekkel, kicsit részletgazdagabb mozgatással vagy a bábu és bábozó közötti interakcióval. Például amikor Pinokkió és mozgatója (a később megelevenedett kisfiú) utánozza egymást a darabban, vagy amikor a tüsszentő Pinokkió helyett a bábozó ugrik hátra; ezek a jelenetek ki is váltják a gyerekközönség tetszését. A többi bábu mozgatásában rejlő lehetőségeket viszont nem használja ki a rendezés. Jó az előadás felütése a nézőtér mögül bemasírozó színes, vidám cirkuszi társasággal, nagy gondot fordítottak a díszletre és a látványra. A gyerekek imádták a kezdést. A kezdeti varázslat mégis alább hagy, mert a bábuk mozgatása és a színészi játék nem elég ötletes, a szöveg humora pedig sokszor nem tudja megszólítani az előadás célközönségét, a gyerekeket. (DF-KK)
Portugál
Egressy Zoltán Portugálja az elmúlt két évtized talán legtöbbet játszott kortárs magyar darabja, és nemcsak idehaza. Kevés olyan a színház iránt igazán érdeklődő magyar ember lehet, aki ne találkozott volna már valamelyik előadás-változatával, esetleg Lukáts Andor nem annyira jól sikerült filmváltozatával. A darabot övező sikerszéria nem véletlen, Egressy művének irgácsi világa, a rendszerváltozás utáni Isten háta mögötti magyar falu kocsmai világa - alkoholkábulatban élő, elesett (gyakran szó szerint), elvágyódó, de a reménytelenségtudattal együtt is élő alakjaival - sokunk számára ismerős, miközben nyilvánvaló, hogy ebben a formájában sehol nem létező. Épp ezért is olyannyira szórakoztató, ezért tudunk felhőtlenül kacagni rajta, mert láthatóan elrajzolt, stilizált, hol lefelé, hol felfelé húzott itt minden, nemcsak az alakok, a sztori, még az egyes figurákra szabott nyelv is. A jellem- és helyzetkomikum számtalan eszközével, a nyelvi poénok fergeteges tűzijátékával a szerző véletlenül sem alázza meg hőseit, inkább szeretetteljes iróniával ábrázolja őket, a komikusra festett rögvalóságot poézissel és tragikummal is elegyíti. Az érdekli, hogy mi történik a falusi (kocsmai) állóvízben, amikor kívülről belép abba egy budapesti íróféle entellektüel, a maga portugál-érzésével megbolygatva a helyiek viszonyrendszerét. A kaposvári Csiky Gergely Színház előadása (rendező: Tóth Géza) a darabban rejlő humorforrásokat kellőképpen kiaknázza (a debreceni közönség vette is lapot), de a történetet átható líraiságot és tragikumot már kevésbé képes érzékeltetni. A színészek többsége hatásosan hozza a jól megrajzolt karaktereket, az előadás egésze a darabosságával, kicsit poros, népszínházias jellegével mégis távol tartja őket tőlünk. (ET)
Szutyok
Hosszú és keskeny színpadon játszódik Pintér Béláék Szutyok című előadása (tér: Tamás Gábor), kissé hasonlatosan a társulat egy korábbi előadásához, a Gyévuskához. Innen kölcsönzött a darab elején megjelenő Professzor alakja is, aki napkirályszerű maszkban, hatalmas lepelben jelenik meg előttünk - akár a Gyévuska német katonatisztje. A hatalmat, hivatalt képviselők (rendőr, orvos stb.) mind ilyen maszkot viselnek (maszk: Juristovszky Sosa), mintha istenként állnának a hétköznapi emberek fölött. Pintér legújabb groteszkje egy elöregedő aprófaluba kalauzol el minket, ahol egy gyermektelen pár két lányt is örökbe fogad. A szociális munkás anya, a biopékséget működtető irodalmi színpad-vezető apa, a két lánygyermek (az egyik roma; a másik, a rossz fogú Szutyok névre hallgat, és később szélsőjobbos lesz, nyakába - teljesen feleslegesen - Árpád-sávos sál kerül; pedig enélkül is sejtenénk, hogyan gondolkodik) mellett a falu élete is megelevenedik az öregekkel, elesettekkel, munkával, szórakozással, helyi szokásokkal együtt. A mai sztereotípiák erősen megjelennek az előadásban: zsidókról, cigányokról, szélsőjobbosokról, Pintér bátran, kedvtelve forgatja ki és be ezeket. Senkit sem akar jobbnak láttatni a másiknál, hiszen nem eszmékben, hanem egyéni sorsokban gondolkodik; nagyon helyesen - a színpad úgyis levetné magáról az ideológiákat. Sajátos mellékszálat képez a helyi színjátszó egyesület. Kabaré számba megy az egyébként három szerepet is játszó Pintér Béla egyik alakítása, a Zsűri elnök, aki a végtelenségig szórakoztatóan értékeli a falubeliek előadását egy színjátszó-találkozón. Igazság szerint kissé le is válik ez a rész az előadás egészéről, de szívesen nézzük, mert rendkívül mulatságos. Pintér nagy mestere a hatáskeltésnek. Ha Spiró György arról beszélt a Szépirodalom-e a dráma című szakmai beszélgetésen, hogy egyrészt színészeknek kellene írniuk a darabokat, mert ők látják belülről és a legjobban, mit bír el a színpad, és hogy másrészt az előadásra szánt drámák teli vannak olyan hatáskeltő elemekkel, amelyek leírva túlzásoknak tűnnének, úgy ebben a két dologban akár Pintér Bélára is gondolhatott. Hiszen a társulat vezetője maga is mindig részt vesz az előadásokban, a saját színészeire írja a darabokat, és pontosan ismeri a színpadi hatásmechanizmusokat, ügyesen méri ki a bút, a bánatot, a harsányságot és a visszafogottabb, intimebb periódusokat, olykor túloz is, de ezt még a színpad elbírja, míg irodalomként olvasva lehet, már sok lenne. Humor és komorság közt evickél a Szutyok, képes (a Zsűri elnök jeleneteit leszámítva) végig a kettő közt egyensúlyozni. Úgy nevetünk a csúnya lányon, vagy a roma Anitán, a gyermektelenségen, hogy akár sírhatnánk is - és fordítva. A nézőt folyton állásfoglalásra késztetik a látottak, így is és úgy is nézhető az előadás. A négy évszak körforgásában, téltől őszig játszódó történet némiképp archaizált, másképp meg nagyon is mai. A mozgás, a maszk és a népzene mind rítusszerűséget kölcsönöz a játéknak, a szöveg és Benedek Mari jelmezei (például a nadrágból kikandikáló tanga a lányokon) viszont a jelent idézik. A zene is kettős funkciójú. Végig a játszók fölött ül egy magas létrán Kerényi Róbert, aki több hangszeren kíséri az eseményeket: hol ironizálja, hol meg „csupán" atmoszférát teremt, aláfestő muzsikát szolgáltat. De maguk a színjátszó kör tagjai is zenélnek, énekelnek, olykor egészen blőd dolgokat (pl. az Emmanuel zenéjére írnak rá egy dalt), olykor valami egészen régit, hagyományosat. Súlyos társadalmi problémákat jelenít meg az előadás, de szerencsére messze nem csak a valóságot tükrözi vissza. Nem eszméket, egyénített sorsokat látunk viszont a színpadon. Az előadás nem akar politikailag korrekt lenni, ennél sokkal őszintébb, zsigeri élményeket dolgoz fel, természetesen nem realista módon, hanem, ahogy azt Pintéréktől megszokhattuk: elvonatkoztatottan, karikírozottan, leginkább a groteszk kifejezésmódját érvényesítve, bár talán kissé most nyersebben, mint általában. A Szutyok volt számomra eddig az idei DESZKA legemlékezetesebb előadása. (DF)
A Nehézhez hasonlóan az Ovibradert sem tudtuk itt megnézni, viszont talán mentségünkre szolgál, hogy láttuk a gyulai felolvasó-színházi változatát, illetve Budapesten, a Thália Színházban is, nem sokkal a bemutató után. A viszonylag ritkán és csak óvatosan feszegetett témára, a férfi szexualitásra - annak minden frusztrációjával és esendőségével - Garaczi László természetesen építi fel darabját. A négy színész - Fodor Annamária, Huszár Zsolt, Szegezdi Róbert (Debrecenben Szemenyei János), valamint az ötletgazda Kolti Helga - szerepváltoztatásai egyrészt a szinte folyamatos komikumot, másrészt a fanyar (ön)irónia hangulatát generálják. Külön elemzést érdemelne a közönség reakcióinak vizsgálata; érdekes és tanulságos szociológiai tanulmánynak is az alapját képezhetné. A folyamatosan beépülő vendégszövegek (pl. gyerekvers, pszichológiai szakszövegek) a darab során egész interpretációs skálát igényelnek, jelentésükben önmagukhoz képest is többszörösen elmozdulnak. A darab alcíme, műfajmegjelölése (péniszmonológok) azonban nem feltétlenül tekinthető szerencsésnek: óhatatlanul is meghatározott értelmezési vonzáskört teremt maga köré. A férfi-nő viszony sokszínűségét, aktuális kórképét rendkívül izgalmasan és hatékonyan közvetítő produkció Dobri Dániel zenéjétől még élettelibbé válik. A minimalista stílust alkalmazó Bagó Bertalan megoldásai szinte bárhol lehetővé teszik e darab játszását, és ezt feltétlenül meg is érdemelnék a magyar nyelvterület irodalom- és színházkedvelői. (FWÉ)
2.nap
Szörényi László, Szakonyi Károly, Spiró György
Az ördögszáj
Nehéz
Cigányok
A Katona József Színház nagy fába vágta a fejszéjét, egyszersmind nemes feladatot vállalt a Cigányokkal. Nem kell mondani, miért égetően szükséges a mai Magyarországon a cigányságról, a hozzájuk kapcsolódó társadalmi előítéletekről, vélekedésekről beszélni, és egyáltalán: a többségi és a roma társadalom konfliktusáról szólni. Az előadás két darab keresztezése: az első felvonás Tersánszky Józsi Jenő drámája, melyet Grecsó Krisztián írt tovább, a mába helyezve a cselekmény folytatását. Rögtön felmerül a nézőben a kérdés: mi szükség volt egyszerre Tersánszkyra és Grecsóra? Miért nem elég egyikük? Hiszen Tersánszky eredetileg Szidike címen futó népszínműve, bár konfliktusokkal terhelt (melyik dráma nem az), de alapvetően szórakoztató darab; míg Grecsóé, hiába sarkítottak nála is a karakterek, a mai magyar valóság feloldhatatlan problémáival szembesítő, tragikus tónusú szöveg. Míg a Máté Gábor rendezte produkció első felvonása amolyan romantikus képet fest a romákról, a második egy cigánygyilkosság utáni helyszínelést mutat be, kissé elrajzolt figurákkal, de tulajdonképpen realisztikusan. Hogy akkor miért illik össze mégis a két szöveg? Mert gyakorlatilag az első, mai szemmel nézve elhazudott, sohasem volt jópofa világának kellő kontrasztja a második rész, amely valahol azt is mutatja be, hogy a homokba dughatjuk a fejünket, tehetünk úgy, mintha nem létezne a probléma, de attól az még nem fog megszűnni. A gondok ráadásul már az első felvonásban is ott vannak, kimondva-kimondatlanul, kibeszélésük hiánya vezethet éppen a második felvonásban történtekhez. Egyszerű, fehér térben kezdődik az előadás (díszlet: Cziegler Balázs). Minden kis változásnak nagy szerepe van itt. A gyilkosság után fekete csíkokban csordogál lefelé a vér, és hullik alá a pernye. A Katona színészei könnyedén hozzák a jóval inkább karikírozott Tersánszky-figurákat és a Grecsó-féle hús-vér embereket; de ez nem újdonság tőlük. Grecsó figurái egytől egyig reménytelen alakok. Látunk itt az elvek világában élő, píszí, a valóság működési törvényszerűségéből mit sem értő, liberális újságírónőt, a dolgokat csak megúszni akaró nyomozót, felelőtlen orvost, kezelhetetlen romát; megjelennek a szokásos sztereotípiák, mindkét oldalról. Mindenki negatív, nem látunk olyan embert, aki itt változtathatna bármit is, tudná a kiutat, a zárlat pedig talán a lehető legnegatívabb: a halott urát sirató cigányasszony elátkozza a helyszínelésről távozó rendőrt, aki nem tud neki semmit ígérni. Két összeegyeztethetetlen kultúrát, létmódot látunk, sajnos, mindenféle reménysugár és megoldás (például azt sem tudjuk meg - a szerzői szándéknak megfelelően -, hogy ki a gyilkos) nélkül. Míg a témában született eddigi legjobb magyar előadás, a kaposvári Csak egy szög a zárlatban a párbeszédre szólított fel, itt - azzal szinkronban, hogy az azóta eltelt néhány évben még jobban megromlott a cigányok és a többségi társadalom viszonya - erről szó sincs, éppen arról szól a darab, miért nem képes a dialógusra a két csoport. (DF-KK)
Roló
A TÁP Varieté és Performance Színház a Roló című darabot játszotta a Vojtina Bábszínházban. A bemutató Vinnai András Nagyon rossz a memóriám című rádiójátéka alapján készült, amely a Magyar Rádió 2002-es hangjátékpályázatának első helyezettje volt. A szöveg szerzője ezúttal sem hazudtolta meg magát: most tévés műsorok kifigurázását, egyszersmind amolyan melodráma-paródiát láthattunk tőle, amely a skandináv világba kalauzolt el minket. Egy norvég faluba, ahol az emberek már első ránézésre is gyanúsan viselkednek és iszonyú lassan telik az idő. Abszurd már a legelső szituáció is, amikor a rejtélyesnek láttatni kívánt, de szándékosan kisszerű baglyos, malmos történet alapjait rakják le a népi ruhába bújtatott ifjak és a pap, széles gesztusokkal, természetellenes teatralitással, teljesen hamisan. Tobzódik ugyanis a szándékosan kínos jelenetekben az előadás. Ilyen például, hogy olykor - „természetesen" teljes következetlenséggel, ez is a koncepció része - nyelvjárásban szólalnak meg a szereplők. A nyelvjárást imitálva szórakoztatni elég olcsó: tudják ezt maguk a játszók és a rendező is, éppen ezért megteszik. Gyakran a színészek már elsőre is kínos dolgokat és kínos módon közölnek, aztán ezt még a végletekig is hajtják azzal, hogy többször megismétlik. A módszer ugyanaz, amit Vajdai Vilmos rendező jó néhány évvel ezelőtt kitalált: annyira szörnyű, gátlástalanul rossz jeleneteket raknak fel a színpadra, hogy azon nem lehet mást, csak jó ízűen nevetni. Minden idézőjelben van itt, semmit sem szabad komolyan venni. A norvég világból aztán egy másik nyílik: Lajosé, aki rövid- és hosszú távú memóriazavarban szenved, gyakorlatilag semmire sem emlékszik. (A DESZKA Fesztiválon játszott Roló azért is volt különleges a korábbiakhoz képest, mert Lajos szerepébe Gosztonyi Csaba helyett Szabó Simon ugrott be.) Rajta gyakorlatozik Dr. Pumánszky Miklós (Terhes Sándor), aki igyekszik felnyitni a múlt nélküli ember szemét, és visszahozni őt az életbe. Pumánszky nem válogat a módszerek közt, ha kell, árammal kínozza kezeltjét, vagy meghágja az anyját, sokkterápiával próbálkozik. A végén, a legképtelenebb jelenetben már Lajos agyában járunk, ahová a doktor behatol és viaskodik Lajos bagoly- és malom „víziójával". A norvég és a magyar szál ugyanis összeér: az orvos koncepciója szerint a malom és a bagoly köré szőtt melodrámát Lajos a tévében láthatta, valamilyen trauma után, ami miatt semmi másra nem képes emlékezni, csak ezekre az alakokra. Persze, nem kínál ilyen egyszerű megoldást az előadás, sőt, nem kínál valójában semmifélét, vagy ahogy a műsorfüzetben olvashatjuk a bemutató egyik létrehozójának vallomását: „Biztosíthatom önöket, hogy soha nem fogják megtudni", mi történt Lajossal. Mint ahogy az előadásba iktatott táncjelenetek sem kapcsolódnak szorosan a darab történetéhez, sőt, néhol teljesen abszurdnak hatnak az adott kontextusban. Bár a befejezést kicsit gyengébbnek érzem - közhelyesre sikeredett a Halleluja-kórussal és Lajos színházias kiszólásával -, szórakoztató másfél órában van részünk: a számtalan geg, a jótékony infantilizmus,a szélsőséges színészi mimika, a mozgás és a szándékosan silány, tehát jó szöveg elegendő muníciónak bizonyul ehhez. (DF-KK)
1. nap
Mesés férfiak szárnyakkal, Prah
Nyitányként az Oleg Zsukovszkij, Szénási Miklós és Lénárd Ödön szövegei alapján készült Mesés férfiak szárnyakkal című produkciót tekinthettük meg. A debreceni színház előadásának cselekménye két szálon fut. Az egyik arról a - negyedik - királyról szól, aki a háromkirályokhoz hasonlatosan elindult a születő Megváltóhoz - de eltérült útjáról, nem jutott el Jézushoz. A másik és érezhetően hangsúlyosabb szál az ember ősi és örök szárnyalási vágyára, égbe törekvésére, kisebb részben a repülés történetére (Daidalosz és Ikarosz mondájára, Leonardo da Vinci találmányaira, Ciolkovszkij tudományos és társadalmi utópiájára), nagyobb hányadában a szovjet űrkutatásra koncentrál, Sztálin és utódja rakétaprojektjére, és azokra a pilótákra, akik esélyesek voltak rá, hogy elsőként beülhessenek a világűrbe kilőtt gépbe.
Elképesztő az a munkamennyiség, amit a Mesés férfiak szárnyakkal előadásba a Csokonai Színház érzékelhetően belefektetett. Csodás a látványvilág, a teremtett színházi tér kihasználása és berendezése (díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Biluzob). A forgószínpadon ülünk, ami sokszor működésbe lép, így több nézőpontból láthatjuk a történéseket. Számtalan perspektívából a színpadot és az impozáns nézőteret, máskor a megszokottnál jóval nagyobb perspektívát kell a néző szemének felölelnie, gyakorta egyidejűleg három-négy „helyszínen" is zajlik valamilyen esemény. Sokat játszanak a világítás adta lehetőségekkel, a produkció során készülő festményekről vagy a füst okozta vizuális élményekről nem is beszélve, vagy a díszletről, mely éppen annyira tűnik szedett-vedettnek, tákolmányszerűnek, mint amennyire a szovjet világ kulisszái azok lehettek. Lenyűgöző a súlytalanságot és a pilóták kemény felkészítését is megidéző mozgásvilág (Trill Zsolt és Kristán Attila kettőse egyébként is a kiemelkedőbb színészi teljesítmények közé tartozik). Vidnyánszky Attila igazán elemében van, ezer meg ezer ötletet halmoz fel a monumentalitásra törekvő produkcióban.
Mesés férfiak szárnyakkal
Néha viszont mintha túlságosan is hatásosságra törekedne, a zene például olykor már soknak tűnik. A negyedik király története mintha kissé kevés súlyt kapna a másik szálhoz képest, vagy minden erőfeszítés dacára sem szervesülne igazán azzal. A két szálat ugyan több motívum is összeköti, de egymástól alapvetően idegen dimenziókat és másként-másként mutatnak meg, így vitatható, mennyire értelmezhető közösen a két történet. S a nagy kérdések (például valóban meghódította-e az ember az eget, kinek, s mekkora áldozatot szabad követelni s hozni, az időnként embertelen áldozathozataloknak van-e valódi eredménye), amelyeket az előadás inkább csak meg-megpendít, mintha elvesznének az elképesztő forgatagban. A szerepformálásokban nem a mély jellemábrázolás a lényeg, nincs pszichologizálás. Jobbára a mozgással, a hangokkal fejezik ki magukat a színészek, kerülve a realizmust. A három űrbe törekvő pilóta sorsa sem annyira drámai, mintha ahogy maga az előadás egésze sem hagyományos értelemben vett dráma, hanem inkább (dokumentumelemekre is építő) lírai jelenetsorozat. Vidnyánszky már sokszor megcsodált rendezői kvalitásait mutatja, hogy most kevésbé markáns alapanyagból is egy a nézőket végig lekötő, hatásos, monumentális, ötletes előadást tudott rendezni. Olyan felejthetetlen színházi illúziót teremteni, amelybe még olyan elidegenítő jeleneteknek is helye van, ahogy például az űrből visszatekintő, a felhőkben gyönyörködő Gagarint (Kristán Attila) Tyitov (Trill Zsolt) próbálja kijózanítani: az csak színházi köd. (DF-ET)
Prah
Ki nem gondolkodott még el azon, hogy mihez is kezdene a lottó főnyereménnyel? Odáig viszont vélhetően kevesen jutottak el, mint Spiró György Prah című darabjának 600 milliót nyert házaspárja, hogy kétségbeesésükben elégessék a nyertes szelvényt. Spirót viszont épp az érdekli, hogy miért és hogyan fordulhat elő, hogy nem képesek emberek felszabadultan örülni egy ilyen ajándéknak, hogy nem tudnak élni ezzel a lehetőséggel. S nemhogy boldogabbá tennék egymást, a környezetüket stb., ellenkezőleg: az addigi szerény költségvetésű és alacsony hőfokú, de működőképes életük szétzilálódik, még a közös múltjuk is átértékelődik, nem is beszélve a félelmetes jövőbeli esélyekről. Mindez ráadásul egyetlen párbeszédhelyzetből bomlik ki. Nem egyszerű írói feladat, de a Zeitstückökben otthonosan mozgó Spiró rutinosan építi fel karaktereit, s teszi átélhetővé két olyan embernek a válsághelyzetét, akik az elmúlt évtizedek társadalmi-gazdasági változásainak korántsem a nyertesei, s akik családi és személyes életsorsuk kötöttségeitől sem képesek szabadulni. A dialógus végig feszített és feszültséggel telített, jóllehet, van egy szépen felépített íve is, csak rövidebb üresjáratok és önismétlések gyengítik. Nem lehet véletlen, hogy épp egy ilyen, kevésbé hiteles jelenetnél, amikor a férj felsorolja, felmondja a feleségének a korábbi munkahelyeit, botladozik a színész, Dukász Péter nyelve is. Egyébként ő és a feleséget alakító Szász Enikő is lényegileg jól oldja meg nem könnyű feladatát, bár ha színészi eszközeikkel kicsit visszafogottabban élnének, kevésbé akarnának szerepet játszani, talán ők is jobbak lehetnének és a temesvári Csiki Gergely Állami Magyar Színház előadása is sikerültebb volna. A díszletek és jelmezek (Albert Alpár), a rendezés (László Sándor) korrekten és pontosan idézik meg egy vidéki, lelakott, szoba-konyhás lakás konyhai részében, főzés közben egyébként is folytonosan egymásba ütköző házaspár éppen felrobbanó, majd az egymásnak mégis megmaradásban lecsendesülő világát. (ET-FWÉ)
Zalán Tibor, Szász Zsolt és Kutszegi Csaba
Szívesen elmentünk volna az első nap utolsó attrakciójára, a drámaíróként debütáló Kutszegi Csaba darabjának (Meg akarom kapni Ida Rubinsteint) éjfél utáni felolvasására is, de akkor ez a beszámoló nemigen született volna meg időre. Így a színészbüfében zártuk a napot, ahol esténként, pontosabban éjszakánként az aznapi előadásokról idén is tartalmas beszélgetések szem- és fültanúi lehetnek a kitartó (esetleg alvászavaros) deszkások. A fesztivál válogatója, Fábri Péter először Kiss Csabával emlékezett a DESZKA történetére, az előző évekre, évtizedekre. Egyetértettek abban, hogy a kortárs magyar dráma színházi jelenléte egyre ígéretesebb, s ezzel mi is egyet tudunk érteni, mind a tavalyi, mind az idei DESZKA erről tanúskodik.
Kiss Csaba és Fábri Péter
Kiss Csaba szerint a Katona József pályázat fantasztikus eredménye az, hogy ma már a színházak többsége rendre játssza 40-45 kortárs magyar szerzőnek a műveit. Ezt viszont jóindulatú túlzásnak gondoljuk, 20-25 szerzőnél több rendszeresen nemigen kerül színpadra. Fábri Péter elmondta, hogy 34 előadást látott élőben és kilencet dvd-n, de most azt is elárulta, hogy mindezt 3-4 színházi hónap alatt (májustól decemberig), s hogy kilencven százalékban az általa javasolt előadások vannak itt. Röviden megemlítette a némi port kavart eset igaz történetét is, hogy amikor az volt a kérdés, hogy a Cigányok vagy a Magyar Ünnep jöjjön a fesztiválra, ő azért javasolta az utóbbit, mert Závada műve egészében eredeti, a Cigányoknak pedig csak a második felvonása származik Grecsótól; Vidnyánszky Attila viszont azért választotta inkább az utóbbit, mert a cigánygyilkosságok elkövetői debreceniek voltak.
Kozma András
Ezután Kozma Andrást, a debreceni Csokonai Színház dramaturgját faggatta Fábri a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásuk keletkezési körülményeiről. Megtudhattuk, hogy hosszú kb. egy éves elmélyült műhelymunka és meg-megtorpanásokkal tördelt próbafolyamat eredménye a darab és az előadás, s hogy szerinte a különböző szerzői és előadói szólamok ritka összhangzata jön létre Vidnyánszky Attila rendezése során. Épp ezért Kozma a saját pályáján, de a társulat történetében is mérföldkőnek nevezte a produkciót.
Spiró György
Spiró György elmesélte, hogy egy tízórás vonatút adta az ötletet a darab megírásához, amikor is a párjával eljátszottak a lottó öttalálatos nyeremény gondolatával, és maguk is megijedtek a lehetőségétől. Hangsúlyozta, hogy őt elsősorban a magyar mentalitás érdekli, múltjával és jelenével, és véletlenül sem kisemberekről ír, hanem az emberekről, akik ráadásul a színpad megemelt és szent terében istenekké és istennőkké válnak, mint a Prah két hőse is. Beszélt a magyar emberek és szerzők szimbolikus gondolkodás- és látásmódjáról, szemben az inkább allegorikus keletiekével, s elismerte, hogy ő is ritkán tud ettől szabadulni, mivel nekünk ez az anyanyelvünk. Azt is bevallotta, hogy sok rossz darabot írt pályája során, de nincs ezen mit szégyellni, hiszen azok nélkül nem születhetnének meg a remekművek. Végül kiderült az is, hogy a Prah óta, 5-6 éve, nem írt új darabot. (ET-FWÉ)
Megnyitó
" A kortárs magyar dráma olyan természetes kéne legyen, mint a levegő"
Február 9-én, szerdán délután 5 órától tartották meg a 2011-es DESZKA Fesztivál megnyitóját a debreceni Csokonai Színház nézőtéri folyosóján Vidnyánszky Attila rendező, a Csokonai igazgatója, Kiss Csaba drámaíró, a Drámaírói Kerekasztal tagja, Fábri Péter író, a szemleprogram válogatója és Berecz András ének- és mesemondó részvételével.
Vidnyánszky Attila
A nagy érdeklődés előtt lezajló sajtótájékoztatón először Vidnyánszky Attila ragadta magához a szót, aki kifejtette, hogy soha ilyen nagy összeggel nem járult hozzá a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma a rendezvényhez - s ez reményekre ad okot, hogy a következő évekre rendeződik majd a fesztivál sorsa. Mint elmondta, az előadásokra alig van már jegy, van, amelyikre el is fogyott, ami azt mutatja, hogy a város egyrészt szereti a magyar drámát, másrészt befogadta, magáénak érzi a fesztivált.
A megnyitó közönsége
Kiss Csaba a kortárs dráma történetében az egyik legizgalmasabb fejezetnek nevezte a DESZKÁ-t, melynek jelentősége már csak amiatt is elvitathatatlan, mert több, mint 120 magyar darab szerepelt rajta. Normális társadalomban pedig, fejtette ki, természetesnek kellene lennie, hogy szükség van egy ilyen találkozóra.
Fábri Péter
Fábri Péter először is a debreceni színháznak mondott köszönetet, amely nélkül ez a fesztivál nem is jöhetett volna létre. Akármilyen meglepő is lehet, a magyar színházak egyáltalán nem kapkodtak ezért a programsorozatért, állította. Pedig a kortárs dráma olyan természetes kéne legyen, mint a levegő, mondta, példákat hozva rá, hogy külföldön (többek között Német- és Franciaországban) milyen jól működik a mai szerzők menedzselése, fesztiválok formájában és egyébként is.
Berecz András
Hogy ne csak egy száraz megnyitóról legyen szó, azt Berecz András fellépése biztosította, aki Vidnyánszky, Kiss és Fábri beszéde után egy rövid, ámde annál humorosabb történetet adott elő a mennyről és a pokolról, a közönség nagy örömére. (DF)
Előzetes
A színdarabok mellett műhelybeszélgetésekkel, bábelőadásokkal és felolvasószínházi programokkal is várja a közönséget a február 9-én induló V. DESZKA - Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja a debreceni Csokonai Színház szervezésében. Vidnyánszky Attila, a teátrum igazgatója úgy fogalmazott: "a kortárs magyar drámának a műhelye, inkubátorháza" lett a Csokonai Színház, amit az immár hagyományossá vált DESZKA Fesztivál mellett bizonyít az intézmény repertoárja és az, hogy rendszeresek náluk az ősbemutatók is ebben a műfajban.
Habár a fesztivál a korábbi évekkel ellentétben idén csak ötnapos lesz, a kínálat ugyanolyan bőséges maradt, azzal akár egy egyhetes rendezvényt is megtölthettek volna - jegyezte meg Vidnyánszky Attila.
Kiemelte az idei DESZKA két díszvendégét, Szörényi Lászlót és Spiró Györgyöt, akik - mint fogalmazott - "műveltségükkel, világlátásukkal garanciát jelentenek arra, hogy komoly műhelybeszélgetéseket folytassanak a fesztivál keretében". A beszélgetések egyebek mellett vizsgálják a dráma és a szépirodalom kapcsolatát, Meztelenség, trágárság, politikum címmel az érzékenységet sértő darabokat és bemutatják az alkotókat is.
Idén minden eddiginél több drámaíró biztosítja a pezsgő életet. A fesztiválon erdélyi és délvidéki alkotók művei is láthatók lesznek - mondta Vidnyánszky Attila, hozzáfűzve, hogy az alternatív és klasszikus hangvételű darabok egyaránt megtalálhatók a kínálatban.
A fesztiválon idén fővárost a Kovátsműhely, a Katona József Színház, a Bárka Színház, a Táp Varieté és Performance Színház, a Budapesti Kamaraszínház, Pintér Béla és Társulata, a Pesti Magyar Színház, a Kolibri Színház, a Pillanat Színház és a Baltazár Színház társulata képviseli. Rajtuk kívül Debrecenbe érkeznek még az egri Gárdonyi Géza Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház képviselői is.
Az öt helyszínen - Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház, Víg Kamaraszínház, Vojtina Bábszínház, Műhelyház - zajló előadások között ott lesznek mások mellett Grecsó Krisztián, Háy János, Vinnai András, Egressy Zoltán, Tolnai Ottó és Tasnádi István művei, míg a felolvasószínház programkínálatában Borbély Szilárd és Zalán Tibor egy-egy darabja is hallható lesz.
A rendezvényről a BárkaOnline tudósítói, kritikusi csapata (Darvasi Ferenc, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Karcagi Klára) folyamatosan, napi beszámolókkal jelentkezik.
