Darvasi Ferenc - Karcagi Klára
Interferenciák 2010
December 12.
A fesztivál utolsó napja. Ezen a napon láthatunk utoljára előadásokat, hallgathatunk délelőtt színészeket, rendezőket a Tranzit Házban, és nem különben ma reggel volt a Patrice Pavis vezette angol nyelvű workshop utolsó alkalma is. A december 4-én kezdődő Előadáselemzés-workshop résztvevői fiatal szakmabeli hallgatók, akik pályázati alapon kerültek be a 30 fős csoportba, mely túlnyomórészt kolozsvári diákokból állt, de akadtak azért látogatói Bukarestből, Marosvásárhelyről Magyarországról és Csehországból is. A fesztivál előadásainak közös elemzéséhez Pavis a szemiológia, a kognitivizmus és a fenomenológia szempontjait hívja segítségül, mikor melyik releváns. Központi téma a befogadás, a test élménye, valamint a néző szerepe a maga szubjektív és kulturális vonatkozásában. A két órás beszélgetéseken Pavis mindig rengeteg kérdést vet fel az egyes előadásokból kiindulva, a meglepő észrevételeket szívesen fogadja, sőt ezeknek örül a legjobban. Szövegeket is kapnak a résztvevők, miután Pavis bőröndje pár nappal kalandos repülőútja után megkerül. A két órás alkalmakon egy vagy két előadásról sikerül beszélni az általánosabb elméleti kitérőkkel kiegészítve. A professzoron kívül is vannak, akik mindig sokat szólnak hozzá, és vannak, akik inkább megfigyelőként tanulnak a beszélgetésből. A mai, utolsó workshop annyiban tért el a többitől, hogy zárásképpen mindenki elmutogathatta, eljátszhatta vagy hangok segítségével kifejezhette a többiek előtt a fesztivál valamelyik előadásához fűződő élményét. A színészhallgatók kezdték a sort, majd következtek a többiek, hogy az olyan dolgokról se felejtsünk el „beszélni", amiről nem lehet.
Yvonne, burgundi hercegnő a katowiceiek előadásában
Witold Gombrowicz Yvonne-ját másodjára láthattuk a fesztiválon, ezúttal a katowicei Slaski Színház előadásában, Keresztes Attila rendezésében, lengyel szöveggel, nagyszínpadon. Bocsárdi László rendezésével ellentétben ezt az előadást távolinak érezzük magunktól. Nem szó szoros értelemben van messze a játéktér a nézőtől, mint mondjuk a fesztivál eleji A játszma végében. A folyamatos visszhanggal tompított beszéd és a panoptikumot idéző színpadképek (ultramodern térbe ültetett régmúlt arisztokrácia) helyezik térben és időben egyaránt meghatározhatatlan messzeségbe az előadást. Yvonne alakja is megfoghatatlan. Az egyáltalán nem csúnya lány karaktere mögött legalábbis nehéz meglátni a határozott rendezői koncepciót. A lány egyszerre tűnik az egyetlen normális embernek a kifestett, maskarás társaságban, egyszerre szerencsétlen betegnek, ütögethető bábunak és érinthetetlen fényes angyalnak. Valentine karaktere sem áll össze, egy személyben a ház elhessegetendő lelkiismerete, és az eltervezett gyilkosságok eszközeinek kezes szállítója. A látványelemek ugyanakkor nagyon határozott és meglehetősen egyértelmű szimbolikába illeszkednek. Csak fekete, fehér és vörös színeket látunk a színpadon, melyeket tudatosan használ a rendező. A humor nem különösebben kiélezett, a transzcendencia érzete erősödik fel helyette. Összességében ez az előadás és benne az elhelyezhetetlen Yvonne valójában nem tudja közvetlenül megérinteni a nézőt, inkább megmarad egy lebegő építménynek.
Jelenet a RO Theatre Mothers című előadásából
A fesztivál zárásaként Alize Zandwijk Mothers című előadását láthattuk, mely Hollandiából érkezett. A rotterdami RO Theatre társulata modern és változatos repertoárral rendelkezik. 2006 óta Zandwijk művészeti igazgatója is a színháznak. A rendező, aki élete során több nagy klasszikust is sikerrel színpadra állított, most egy olyan előadással mutatkozik be, mely spontánul jött létre szereplőinek saját elbeszélt és leírt történeteiből. A kolozsvári előadásban 8 különböző kultúrából származó nő adott elő intim és legtöbbször humoros monológokat a nőiséghez és anyasághoz kapcsolódóan. Az iráni, indiai, afrikai nők (és még sorolhatnánk) a monológok között vidáman táncoltak, énekeltek és főztek a közönségnek. A díszlet az a konyha, ahol folyamatosan készítették a vacsorát. A színház elitista felfogását leromboló előadás az anyaságon túl a közösségteremtésről szólt. Jól példázza ezt, hogy a szereplők a vacsora elfogyasztása után sem fejezték még be feladatukat, hanem közös éjszakába nyúló táncolásra invitálták a nézőket. A vidámságot hozó és több kultúrát egyesítő csapat programja az Intreferenciák 2010 remek zárásának bizonyult.
December 11.
Szombaton először Tompa Gábor rendezésében láthattunk egy újabb előadást, a Ruins True-t. A táncszínházi produkció a kolozsváriak és a San Diego-i Sushi Center for the Urban Arts együttműködésében készült. Az inspirációt Samuel Beckett adta és pár sor Lessness című írásából, mely felvételről el is hangzik a darabban. A zárt és romos színpadtéren Beckett drámáiból ismert tárgyakat fedezhetünk fel, ezt a teret tölti be mozgásával három színész némaságban vagy az előadáshoz komponált zenére. Nyomasztó és romlott légkör uralkodik a falak között. A gyakran improvizatív mozgás az egyes karakterek lét és nemlét közötti zavart viselkedését mutatja be. Az az érzésünk, hogy egy katasztrófa sújtotta épületben látjuk az ott szorult lelkek kínlódását, amiért se eltávozni nem tudnak, se emlékezni arra, hogyan is kellett élni. A szerkezet az idő nagy részében darabos, a színészek örökösen és sikertelenül kísérleteznek a tárgyakkal, egymással, és a kitöréssel. A rögtönzés ára, hogy a koreográfia sokszor anarchikusnak érződik, ami az összhatást gyengíti. A darab végi látvány ugyanakkor a maga váratlanságával és ötletességével maradandó élményt ad. Az előadás lényege az önmagában való performanciában, semmint az értelmezésben ragadható meg.
Ruins True
A Ruins True után a francia Valère Novarina Képzeletbeli operettje következett - melyet maga a világhírű szerző rendezett meg. A Csokonai Színház bemutatója nem kis fejtörést okozhat a racionális magyar nézőnek, aki az agyaláshoz, a logikai összefüggések kereséséhez szokott a színházban. Novarina drámája gyakran szétesik, természetesen szándékosan, nem lehet felfűzni egyetlen szálra - olykor a jelenetek önmagukért valók, az adott pillanatra és nem a kontextusba helyezésére kell koncentrálnunk. Nem elsősorban a szöveg egészére, hanem az egyes mondatokra kell figyelnünk, de nagyon, mert egyik pillanatról a másikra értelmi szakadékok tárnái nyílnak meg előttünk. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy ez egy operettparódia - és nem is volna igaz az állítás. A cím másik tagja már jobban segít a megfejtésben: olyan, mintha a darab a szereplők (gyermeki) képzeletében játszódna. Nincs határ élet és halál közt ebben a végtelen gegparádéban. A szereplők olykor az instrukciókat is monológként adják elő, máskor belső motivációikat osztják meg velünk. Hol a kommunikációképtelenség drámáját szemléltetik, hol az egymásra és minden másra reflektálás bravúrját.
Jámbor József, Újhelyi Kinga és Vranyecz Artúr a Képzeletbeli operettben
Miközben Novarina darabja a ionesco-i abszurdot vagy az avatgarde-ot idézi (például a dadát), abban mindenképp különbözik ezektől az "irányzatoktól", hogy nem célja a hagyománytagadás, sőt: Csehov, Szophoklész és Shakespeare közvetlen hatását is felfedezhetjük benne (az intertextusok sokaságáról nem is beszélve). A rendezés tele van teátrális gesztusokkal. A geometriai gondolkodásmód megjelenítésében nem csak a szöveg gazdag, hanem ennek nyomán az előadás is: maga a Philippe Marioge tervezte díszlet, de olykor még Kiss Borbála jelmezei is különféle térformákat, a négyszögek különféle változatait jelenítik meg. A színészek rengeteg apró játékkal teszik mindvégig mulatságossá az előadást, melynek elképesztő csúcspontja Mészáros Tibor körülbelül 15 perces monológja, egy a fikció szerinti regénynyitány, melyben a mondatokat egyáltalán nem lehet logikailag egymáshoz rendelni, maximum az asszociációk segítségével, de úgy sem mindig. A Képzeletbeli operett úgy szórakoztat, hogy közben nehéz feladvánnyal szolgál a befogadónak - aki bizton megnyúzva jön ki az előadásról, de talán elégedetten, mert egy remek szellemi kalandban, igazi költői színházban volt része; még ha esetleg sok dolog nem is lesz a világos a számára még a legvégén sem.
December 10.
A pénteki nap első programja Patrice Pavis francia színházteoretikus angol nyelvű, románra fordított előadása volt Mi a posztdramatikus színház? címmel a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Sokan meghallgatták a nemzetközi hírű szakembert, aki jelenleg a Kenti Egyetem professzora. Pavisnak számos könyve jelent már meg színházi szemiológia, befogadás, interkulturalitás, színrevitel tárgykörében; foglalkozik a kortárs színházi kultúrával, az előadáselemzéshez több elméleti nézőpontból közelít. Munkái fontos lépést jelentenek a színháztudományban, melyeket az egyetemeken világszerte tankönyvként használnak. Magyarul egyelőre két könyvét olvashatjuk, a Színházi szótárat és az Előadáselemzést, mely kimondottan nem csak szakmabelieknek szól. 2008 májusában ellátogatott már Magyarországra is előadásokat tartva Budapesten és Debrecenben. Az Interferenciák 2010-es fesztiválján folyamatosan jelen van, és napról napra workshopot tart fiatalok 30 fős csoportja számára, ahol a közösen látott darabokat elemezik.
Patrice Pavis előadás közben
Pénteki nyilvános előadásán körvonalazta a hallgatóság számára a posztdramatikus színház fogalmát, melynek rendszeres használata és elterjesztése Hans-Thies Lehmann nevéhez fűződik, és amely szakít a logocentrikusnak vagy irodalminak nevezett színházi hagyománnyal. Pavis szigorúan vette a posztdramatikus színház jelentését, így állapította meg, hogy ez a Németországban például sokkal korábban és jobban elterjedt színházi gyakorlat errefelé nem olyan erőteljes. A fesztiválprogramból a Process_City és az Ugyanaz a tenger című meghívott produkciókat említi, mint leginkább posztdramatikus színházi példákat, valamint a kolozsvári és San Diego-i együttműködésben készült Ruins Truet, melyet másnap fog majd látni a közönség. Pavis szkeptikus álláspontot fogalmazott meg abban a kérdésben, hogy a posztdramatikus valamiféle új esztétikára váltás lenne a színházi gyakorlatban és elméletben. Sokkal inkább érdekes lehetőségek megjelenését látja a performativitást előtérbe helyező jelenségben, amit a színház javára fordíthat. Elemeiben a fesztivál több bemutatójában is vél felfedezni ilyen ötleteket, megoldásokat. Pavis beszéde után többen feltették kérdéseiket, ki angolul, ki franciául, Tompa Gábor pedig hosszabban reagált a professzor meglátásaira a helyi rendezési hagyományokkal kapcsolatban.
Viola Gábor az Egy őrült naplójában
Az Egy őrült naplójának minimum két nagyon emlékezetes bemutatója volt Magyarországon: Darvas Iváné, majd Bertók Lajosé. Ezek megegyeztek abban, hogy tragédiaként és monodrámaként adaptálták Gogol prózaszövegét. Ehhez képest a kolozsváriak felfogása újszerű: egyrészt humoros betétek is akadnak Viola Gábor alakításában (bár azért nem megy erőteljesen szembe az előadás a darab nevezetes bemutatóinak hagyományával), másrészt társ is akad a játékban: Kántor Melinda hozza az olykor-olykor felbukkanó Sophie-t. Az amerikai Tom Dugdale rendezését a Tranzit Házban láthatjuk. Az egykori zsinagóga remek helyszínnek bizonyul. Viola Gábor bejátssza az egész teret. Mikor ablakot nyit, Kolozsvár utcái válnak a bemutató kulisszáivá; máskor meg egy gyönyörű falfestmény szolgál az előadás hátteréül. Felvételről is szól zene, plusz Viola is zongorázik, énekkísérettel. A szöveget jócskán meghúzták, szűk egy órás a produkció. Tulajdonképpen itt egy „hétköznapibb őrültet" láthatunk Darvas és Bertók alakításával szemben. Nem látjuk Popriscsint a bolondok házában, csupán saját gondolkodása foglyaként. Érvényes olvasat ez is természetesen.
Sandra Sadeh (Miriam) és Yoav Donat (Enrico) az Ugyanaz a tengerben
Amos Oz sok-sok éve az irodalmi Nobel-díj egyik fő várományosa. Az izraeli Habima Nemzeti Színházban két írását Hanan Snir adaptálta színpadra és rendezte meg. A kolozsvári volt az Ugyanaz a tenger címen futó produkció Izraelen kívüli világpremierje. A történet több idősíkon és térben zajlik. Az egy család históriájára, a feleségét elvesztő, csalódott apára, az öngyilkos anyára és identitászavaros fiukra, valamint az ő elhagyott szerelmére épülő produkció tablóiként Izrael, Belgium és Tibet jelenik meg. A cselekményt narrátor (Yigal Sadeh) meséli, irányítja: van, amikor kívül helyezkedik a történeten, van, hogy párbeszédbe lép a többiekkel. Az Ugyanaz a tenger onnan válik igazán izgalmassá, amikor körvonalazódni kezd, hogy az elbeszélővel tulajdonképpen ugyanolyan dolgok estek meg (például hasonló módon veszítette el az anyját), mint a szereplőkkel, vagy, ha úgy jobban tetszik, a szereplőivel. Oz egyébként - ahogy azt Hanan Snirtől megtudhattuk - ráadásul a saját anyja öngyilkosságát próbálta elbeszélni a rendező által felhasznált két írásában.
December 9.
December 8.
Szerdára annyi - nem csak színházi - jó program akadt Kolozsváron, hogy az ember könnyen azt érezhette, valami fontosat biztosan kihagy. Este például Bajnokok Ligája meccsen csapott össze egymással a helyi „vasutas", a CFR az olasz válogatott futballisták sokaságát felvonultató AS Romával (1:1), a Tranzit Házban pedig Varró Dániel vendégszerepelt a Korunk Akadémián, Balázs Imre József beszélgetett vele. Ritka élmény volt ez, és bár nem az Interferenciák egyik programjaként köszönthettük a Szamos partján a Bögre azúr, a Szívdesszert és a Túl a Maszat-hegyen szerzőjét, de azért érdemes megemlíteni azt a(z anyaországban szinte ismeretlen) látványt, ami a terembe lépve fogadott minket: körülbelül százan voltak kíváncsiak a sikereihez képest még mindig pofátlanul fiatal költőre. Ennyi embert Magyarországon irodalmi rendezvényen elvétve láthatunk. Balázs Imre József gyakorlatilag a teljes életműről kérdezte Varrót, fordításokról, pályakezdésről, a Sárkányfű folyóiratról, a kötetekről, és persze, a felolvasások sem maradtak el, sőt, ha már megtarttattak, nagy sikert arattak. A Boci, boci tarka-átiratokat, a madaras limerickeket jól fogadta a közönség, és valószínűleg az est további részét is, de még a vége előtt el kellett távoznunk, kezdődött az előadás a Nagyszínpadi Stúdióban.
Yvonne, burdundi hercegnő
Egyrészről bántuk, hogy ott kellett hagynunk a kiváló irodalomtörténész és a szintúgy remek költő beszélgetését, másrészt viszont örültünk, hogy elmentünk: megérte megtekinteni a Bocsárdi László rendezte Yvonne, burgundi hercegnőt. A zseniális Witold Gombrowicz már-már kegyetlen, de a kegyetlenséget tréfákkal oldó groteszkjét mozgásművészeti elemeket is bőven felvonultatva játsszák a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészei. Alig néhány díszletelem, illetve kellék szerepel az előadásban, de az mind fontos szerepet nyer, egy fölöslegesen használt keresztet leszámítva. A kukkolásra lehetőséget adó tévé ez esetben - a képernyő oly sok színházi alkalmazásával ellentétben - telitalálat, és a kanapé is sok játéklehetőséget rejt magában, amit ki is aknáz a bemutató. Akár a Woyzeckben, itt is - bár nem rögtön az előadás elején - bemocskolódnak a szereplők, szó szerinti és átvitt értelemben is. Értő tolmácsolásban láthatjuk az Yvonne-t, egyszerre hátborzongató és szörnyen kacagtató interpretációban. Pálffy Tibor pedig egészen elképesztően játszik a hangjával, mozdulataival, gesztusaival, talán nem túlzás azt állítani: az egész fesztivál egyik legerősebb alakítását formálva meg.
December 7.
A mesteremberek jelenete A szentivánéji álomból a legviccesebb Shakespeare-történetek egyike. Alexandru Dabija rendező csak és kizárólag erre építi a Pyramus & Thisbe 4 You című előadást, A szentivánéji más részeit elhagyva. Négyféle változatban kerül bemutatásra az esetlen szerelmespár humoros története. Az első három verzió tulajdonképpen a különböző színházi divatokat, előadásmódokat állítja pellengérre. Először is az összes szerepet nők alakítják, és a produkciót egy homoszexuális pár figyeli - a fesztiválon a Suttogások és sikolyokkal szereplő Andrei Serban egy másik rendezése, a Lear király is a célkeresztben lehet itt, hiszen abban az összes szerepet nő játssza. A következő jelenetben a sznob alternatív gondolkodásmód kerül terítékre a konformitást mindenáron elkerülni kívánó, elképesztő rendezői ötletekkel. A harmadikban éppen az ellenkezője: a hagyománykövető értelmezés, amely a szerző mondatait szentnek és sérthetetlennek tartja. Mindhárom mókás - talán a második a legerősebb -, az pedig külön szép gesztus, hogy végezetül az Odeon Színház technikusai is előadhatják a maguk Pyramus-históriáját. A bukarestiek tulajdonképpen nem vállalnak sokat, de azt maradéktalanul teljesítik ebben a produkcióban, másfél óra önfeledt szórakozást nyújtva a nézőknek.
Pyramus és Thisbe, a technikusok előadásában
Nagy várakozás előzte meg a vajdasági magyar származású rendező, Nagy József társulatának Woyzeckjét, mely számos fesztiválon, például Belgrádban, Hamburgban, Moszkvában is jutalmazásban részesült, valamint megkapta az Európai Színházak Szövetségének Taormina-nagydíját. Büchner drámájához nagy előszeretettel nyúlnak a mozgásszínházban gondolkodó alkotók is (remek előadást készített belőle a közelmúltban Fehér Ferenc, valamint a Maladype Társulat), a mű nyitottsága, befejezetlensége, a szövegváltozatai közti differencia általában merész asszociációkra sarkallja a rendezőket. Nagynál gyakorlatilag semmi nem hangzik el az eredeti textusból, s a történésekből, mozgásokból csak részben rakható össze a dráma - hiszen a koreográfus elsősorban saját vízióját álmodta színpadra. Fontos szerepet kap a kisrádióból szóló zene, Rácz Aladár muzsikája a vizuálisan rendkívül igényes előadásban. A díszlet - melynek középpontjában egy asztal áll - egy zárt teret formál meg, ahonnan a szereplők, bár többször is megkísérelik, nem tudnak kitörni, csupán a darab végén. Bábuszerű véglényeket látunk a színpadon, akik - olykor szó szerint - kis sem látszanak a koszból, arcukat sár borítja. Alapelem az agyag és a por, néha megmagyarázható egy-egy jel, néha meg jobb nem megmagyarázni, vagy annyira komplex, hogy igazából nem is lehetséges lefordítani a szavak szintjére. A közönség hatalmas ovációval fogadta ezt a woyzecki tragikus előadás-hagyománytól némiképp elrugaszkodó, hiszen humorban is gazdag produkciót.
Woyzeck
december 6.
A hétfő - mint majdnem az összes nap - szakmai beszélgetésekkel indult. Először a tegnapi előadások alkotóit faggatta Visky András, majd az Alternatives theatrales című folyóirat legújabb, román színházzal foglalkozó száma és Tompa Gábor Címke-függöny című könyve került bemutatásra. A jutalomjáték egy két órásra nyúlt kerekasztal-beszélgetés volt Georges Banu, Cristina Modreanu, Tompa Gábor, Mihai Maniutiu és a nézőtérről később csatlakozó Nagy József szereplésével. A moderátor továbbra is Visky András, az alapkérdés pedig: véget ért-e a "rendezés évszázada"? Tompa szerint a rendezés évszázada egyfajta színházi tudatosodást jelentett, melyben nagy rendező-egyéniségekhez kötődtek az egyes áramlatok, mint például a szegényszínház Grotowski nevéhez. Brook szavaival élve a rendező szerepét ebben az esetben a sötétben utat mutató fáklyához hasonlítja.
A szakmai beszélgetéseknek otthont adó Tranzit Ház
A 21. században egyes vélemények szerint az ilyen rendezői pozíció leépítésre kerül, érdekesebbé válik a forma maga, s ennek a folyamatnak vagyunk most az átmeneti időszakában. Cristina Modreanu nyitottan fordul a jövő felé, úgy véli, megváltozott a mai ember percepciója (akár ha csak az internetre gondolunk), és kíváncsi a színházi előadások lehetséges újfajta esztétikájára is. Nem csak ő lát erősödő új tendenciákat a rendezés tekintetében, hanem a többiek is, de emellett hevesen védik a rendezői színház elvét. Néha nehezen definiálható, hogy ki mit ért egyáltalán ezen a kifejezésen. Nagy József felveti azt az értelmezést, mely szerint a rendezői színház szerző és rendező elkülönülő egyéniségén alapszik, amikor a meglévő szövegekhez úgy nyúlnak hozzá a különböző rendezők, hogy sajátos értelmezésükben teszik azt érvényessé. A rendezés kiindulhat azonban egy meglévő szövegtől független személyes élményből is (a rendezőéből), vagy kollektív munkából.
Mihai Maniutiu például bevallja, hogy soha nem tudna és nem is akarna "fáklya" lenni, és maga után ugrasztani a színészeit, számára a közös munka az alap, ami szintén megfigyelhető tendenciát képez a mai rendezésmódban. Banu is alapvetőnek tartja színész és rendező együttműködését, de mindezt úgy képzeli el, hogy egy hitelesnek nevezhető előadás hátterében végül mindig kiérezhető az autoriter rendező megléte. Vagyis hisz a rendezés ízében, és nem gondolja, hogy ez gyökeresen megváltozhat az idők folyamán. A beszélgetés végeztével a téma nem merült ki, és a kérdés, hogy véget ért-e a "rendezés évszázada", nem lett egyértelműen megválaszolva, de az esemény igazán izgalmasra sikerült.
Pethő Anikó (Ágnes) Kató Emőke (Karin) és Kézdi Imola (Mária) közt a Suttogások és sikolyokban
Ingman Bergman Suttogások és sikolyok című filmjét Andrei Serban és Daniel Dima adaptálta színpadra. A Serban rendezte kolozsvári előadás többszörösen eljátszik a színház a színházban motívummal. Először is látjuk a színészeket, mint civileket, akik - elég ritkán, de - személyes megnyilatkozásokat tesznek. Másodszor ők a filmre készülő színészek, harmadsorban pedig a filmszerepekkel azonosuló, átlényegülő művészek. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a színészek a Bergman-film jeleneteit kopírozzák le. Tulajdonképpen tehát négy síkon mozog az előadás. Változó, mikor mennyire engedi a rendező belefeledkezni a színészeket és a nézőket a játékba. Van, hogy egy-egy jelenet közben folyton érzékelteti, hogy csupán filmforgatásról van szó: a hangosbeszélőn keresztül instruál, vagy a szemünk láttára dolgozó világosító miatt esünk ki a reflexió nélkül azonosuló néző szerepéből. Máskor meg egész sokáig figyelhetjük belefeledkezve az eseményeket. A film történetét nagyrészt hűen követő előadás mer érzelmes lenni, a három nővér (Pethő Anikó, Kató Emőke és Kézdi Imola), szolgálójuk (Varga Csilla) és a minden férfi szerepet eljátszó Bergman (Bogdán Zsolt) története igazán hatásos. Némi hiányérzet legfeljebb amiatt maradhat bennünk (de az is csak a maximalista, örökké fanyalgó és az előfeltevésekkel, elvárásokkal érkező kritikusban
), mert a síkok közti ingázások lehetőségét jobban is kihasználhatták volna a szerzők: még érdekesebb lehetett volna az előadás, ha többször is rámutat, milyen kapcsolat áll fent a játszók civil énje és megsokszorozott szerepei között; ezt az opció ugyanis egy-két apró betétet leszámítva kiaknázatlanul maradt. Ettől függetlenül persze szép előadás a Suttogások és sikolyok.
december 5.
Az Interferenciák természetesen nem csupán előadások sorozata, számos kísérőprogram is színesíti. A bemutatókat másnap szakmai beszélgetések egészítik ki. De könyvpremierek is szerepelnek a kínálatban: a fesztivál ideje alatt Georges Banu Peter Brook és az egyszerű formák színháza, Tompa Gábor Címke-függöny. Színházi magánszótár és Andrei Serban Életrajz című műve egyaránt reflektorfénybe kerül. Mindezek mellett kerekasztal-beszélgetéseket tartanak, egy ilyet rendeztek a Tranzit Házban Tadeusz Kantorról is, akiről Georges Banu és Király Nina - mindketten személyes viszonyban álltak a lengyel rendezővel - tartott előadást. Kiemelték, hogy Kantor ritka sorsot futott be: öregkorában teljesedett ki művészete, amikor mások inkább már hanyatló időszakukat élik. Informált, művelt emberként mutatták be őt, aki fiatalon mások esztétikájából építkezett, hogy aztán a Halott osztály című művében végleg rátaláljon saját útjára.
Tadeusz Kantor a Wielopole, Wielopole című előadásban
„Elhagytam az avantgárd autópályáját, hogy a temető ösvényére léphessek"- idézték a korábban az avantgarde-ból és a lengyel hagyományból építkező mestert, aki polihisztor, hiszen egyszerre festő, író, díszlettervező és rendező volt; nem véletlen tehát, hogy színházi munkáira egyfajta összművészetiség jellemző. Nagyon fontos szerepet kapott nála a zene, de ugyanígy a bábhasználat is. A szentimentalitást bátran felvállaló halálszínháza az emlékezetről való diskurzusba is új színeket vitt. Kivételes személyesség jellemezte előadásait, melyekben maga is - mint rendező és író - megjelent a színpadon. Világa groteszk. Valamelyest Mejerhold nyomvonalán haladt tovább, és - megint csak bizonyos megkötésekkel - a másik nagy lengyel zseni, a rituális formákban gondolkodó Grotowski ellenpólusának tekinthető. A színházat kísérleti labornak, műhelynek képzelte. Talán nem köztudott, hogy mindösszesen két hivatásos színész akadt társulatában. Bár alapvetően víziókban gondolkodott, ettől még mesterember is volt, akinek az apró részletekre, gyakorlatias dolgokra is kiterjedt a figyelme.
A beszélgetést követően a Scena.ro folyóirat bemutatkozására került sor. A lap két éve létezik, s legújabb, 2010/11. számában a norvég drámával és színházzal foglalkozik, Henrik Ibsentől a kortárs Jon Fosse-ig. A Scena főszerkesztője, Cristiana Modreanu a világhírű osztrák rendezőt, Ostermayert idézte, aki szerint a kortárs színházból hiányzik sok-sok lényeges téma. Ibsen például azért is lehet fontos, mert benne jelen van, amit a mai színjátszásból, drámaírásból hiányolhatunk.
Albert Csilla és Cristina Toma a Verespatakban
A román (és részben a romániai magyar) színház dokumentarista vonulatával mi, magyarországi nézők először Gianina Carbunariu 20/20-a révén találkozhattunk, ahol magyar és román színészek mindkét nyelvet használva készítettek előadást a húsz évvel ezelőtti véres marosvásárhelyi események apropóján a Yorick Stúdióban. Ugyanehhez az „iskolához" tartozik a Carbunariu, Andreea Valean és Radu Apostol rendezte Verespatak - fizikai és politikai vonalon, amely az aranybánya körüli zűrzavart igyekszik körüljárni egymáshoz lazán kötődő jelenetekben, több perspektívából. Minimális a díszlet, csupán a település néhány emblematikus helye jelenik meg makettként, kiállítva, mintha múzeumban régi idők emlékeit szemlélnénk. Az első jelenetben talán az összes lehetséges kérdés és megközelítésmód elhangzik a témával kapcsolatban. A továbbiakban is az aranyról, a lakáseladásokról, a menni vagy maradni problémájáról esik szó. Hol játékosabban, fikcióval átitatva, hol dokumentatívabban. A játszók ellátogattak Verespatakra, beszélgettek az ottaniakkal; ebből a csokorból is került az előadásba. A helyi legendavilág is megelevenedik, például abban a jelenetben, amikor az arannyal szökni kész elvtárs úgy tűnik, végleg elvész a bányában, nem ismerve a lenti járatokat. A hangnem nem egységes: egyszer ironikusabb, máskor meg az együttérzést erősíti fel. Nincs is ezzel gond, mert így el lehet kerülni a részrehajlást, az érzelgősséget, de a hiteltelenséget is. A Verespatak egy újabb kísérlet, hogy lehetséges-e színházban az égető társadalmi problémákról érdemben beszélni. Nos, az előadást látva nem kérdéses a válasz, hiszen sikerült érvényes színházi formát találni a tematikához. Az pedig már más kérdés, és nem az előadás létrehozóira tartozik, hogy lesz-e valaha normális párbeszéd Verespatakról.
Benjamin Lazar A másik világban
A színház Nagytermében egy francia előadást láthattunk, mely Cyrano de Bergerac nálunk kevéssé ismert tudományos-fantasztikus könyvéből, A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai című munkájából készült. Az utaztató regényekre hajazó műben a hős olyan helyekre keveredik el, ahol minden másképp (általában éppen ellentétes módon) van, mint a Földön, az emberek között. A darabot Benjamin Lazar rendezte és játssza két zenész, a szoprán és tenor viola da gambán kísérő Florence Bolton, valamint a teorbát, barokk gitárt és lantot megszólaltató Benjamin Perrot segítségével. Barokkos, régimódi színházat láthatunk, tulajdonképpen egy nagyon egyszerű mesét. Tény, hogy szokni kell ezt a mai szemmel nézve nagyon is teátrális színházi világot és a látszólag roppant banális történetet, de az előadás működik, képes beszippantani nézőjét. Humoros a szöveg, kellemes a zene, hatásos a precízen megkoreografált, artisztikus beszéd és mozgás. Benjamin Lazar alig használ díszletet: a létra, a szék, a polc „játszik el" mindent, többek között a repülőgépet, a kéményt, a kalitkát - így a közönség képzeletére is nagyban alapoznak a produkció létrehozói. Mint minden olyan előadás, ami erőteljesen állít valamit a világról, ez is megosztja a közönséget: van, aki meg sem várva a végét távozik, más felállva tapsol a zárlatot követően (a Verespatakra is áll ez, melynek szünetében mintegy 10-15 néző eltávozott, sajnos - bár utóbbinál meglehet, többen azt hitték a felénél, hogy már véget ért az előadás). Furcsa látni, hogy ez a játékmód igazából mennyire nem mai, és ennek ellenére mégis működőképes, hat a befogadóra.
Process_in Progress
Este a Lucian Blaga Nemzeti Színház nagyszínpadán játszották a horvát trilógia záró darabját, a Process_in_Progresst. Az előadás A per színrevitele volt ezúttal nézők és színészek hagyományos elválasztásával. A közönséget csak a kezdéskor szólította meg Bakal, aki harmadmagával játszott aztán a darabban. A karakterek folyamatosan cserélődtek a három színész személyében, mindegyikük belehelyezkedett hosszabb-rövidebb időre az összes karakterbe. Az előadásban két állványra helyezett mikrofon és több rejtett kamera volt elhelyezve, a színészek ezek előtt beszéltek. A vásznon közeli felvételeket kapunk gyakran egymásra montírozva a szereplők arcáról vagy az asztalról, amin kezek, apró tárgyak, üresség, vagy az asztalra fekvő színész látszik. A közeliken a részletekre irányul a figyelem, melyek Bakal későbbi elmondása szerint mindent megváltoztathatnak. A vászon képei elsősorban érzelmi hangsúlyokat adnak a párbeszédnek, ritkán tapasztaljuk ugyanezek kihasználását a történet kibontásában. A végeredmény nézőre gyakorolt hatása, személyessége nem tudja követni az első és második rész ilyen jellegű hatását. A koncepció általánosságban érthető, ám kevés a játékosság, a meglepetés az előadás folyamatában, főként a trilógia előző két része után.
december 4.
A szombati nap folyamán lehettünk részesei a Process_City trilógia második részének, melyhez az egykori Ecsetgyár szobái, folyosói, udvara szolgáltatta a helyszínt. Az Ex-Position rendhagyó színházi élményben a társulat előző napi előadását is felülmúlta. Közönség vagy nézők helyett inkább résztvevőkről beszélhetünk, akikkel külön-külön foglalkozott, akiket vezetett egy-egy színész, mesélő. Az előadásban mi magunk lettünk a főszereplők, letakart szemmel, vakon élhettünk át némileg ránk szabott történeteket, szituációkat. A látástól megfosztva, de az egyéb ingereket gondosan körénk szervezve, halmozva mind fizikailag, mind a képzeletünk által nagyon erősen belevonódtunk az eseményekbe. Végigélhettünk egy egész életutat a gyerekkortól kezdve, „nézhettük" a panorámát zárt térben egy létra tetejéről, illatokat éreztünk, kitapintottuk a történetben szereplő tárgyakat és a színésszel is közvetlen kapcsolatba kerültünk. Az előadás a tudatalattiban tett utazásra hív fel, és célját el is éri. A résztvevők úgy lépnek ki szerepükből a végén, mint akiket az álmaikban sétáltattak meg. Hálálkodnak, ragyog az arcuk, és van, aki megy még egy kört. Amiatt is álomszerű, illetve tudatalatti utazás ez, mert, habár itt nem alszunk, és bármikor bele is avatkozhatnánk az eseményekbe, akár le is állíthatnánk, mégis hagyjuk, hogy megtörténjenek, átadjuk magunkat nekik. Végeredményben személyes élménnyé válik az az összjáték, ami félrevezetett tapasztalatunk fölöttünk gyakorolt hatalma és a tudat alatt zajló folyamatok között történik. Az Ex-Position szorosabban A törvény kapujában című novellához kapcsolódik, Boris Bakal koncepciója ennek tartalmát teszi személyessé, mindennapivá.
Ex-Position
Délután a Lázt láthattuk Lars Norén rendezésében az Új Stúdióban. Wallace Shawn monodrámája a szegénységre és a polgári jólétre van kihegyezve. Hősnője egy otthonát elhagyó, szegényebb országokba eljáró, szállodákban élő nő, aki hol együtt próbál érezni a nincstelenekkel, hol meg arra igyekszik önigazolást szerezni, miért is érdemli ő meg a pénzt s a vele járó kényelmet - másokkal ellentétben. A jólét örömérzete és a lelkifurdalás közt őrlődik, már-már megbolondulva a nő. A craiovai születésű, a párizsi Odeonban, de filmekben, televíziós sorozatokban is dolgozó Simona Maicanescu nehéz feladatot kapott a Lázban. Mindent magából, belülről kell előhívnia, majdhogynem semmi külsődleges segítségre sem számíthat. Hiszen végtelenül egyszerű a díszlet, nincs zene, ő maga pedig nem mozog, végig szinte teljesen egy helyben áll az előadás folyamán. Legfeljebb, ha a kezét tördeli, és az arcjátékára hagyatkozhat, valamint a beszédre. Ami jelentéses, az is rögtön lelepleződik: jobbra és balra, tehát két helyen láthatjuk a nő árnyékát, kettéhasadt személyiségének tükreként. Maicanescu fegyelmezetten, kevés eszközzel hozza az úgy tűnik, végleg megzavarodó nő történetét.
Simona Maicanescu a Lázban
Mértéket mértékkel címmel játssza a Kolozsvári Állami Magyar Színház Shakespeare Szeget szeggel címen közismert darabját. Matthias Langhoff rendező kiemeli eredeti környezetéből a drámát, rögtön a kezdő jelenet - amikor különböző nemzetek egykori, avagy mai vezetői, többek közt Hitler, Putyin jelennek meg a vetítővásznon - azt sugallja: amit látunk, gyakorlatilag bárhol, bármikor játszódhatna. Az eleve terjedelmes szöveghez hozzátoldott betétek szintén az aktualizálást szolgálják; különösen az álruhás uralkodót és a Pompeius nevű stricit is alakító Hatházi András kap nagy szerepet és van elemében e téren, neki külön magánszám jut a második felvonás elején. Az ilyen részek a népszínház felé viszik el a bemutatót. Másrészt pedig széttartóvá teszik, olyannyira eltérő elemekből építkezik az előadás. A magyar-román viszony vicces kibeszélése sem hiányozhat, vagy a romániai magyar közéleti vezetőkre vonatkozó élcek; a dalok meg angol nyelven csendülnek fel. Vicces és szomorú is a Mértéket mértékkel, melynek befejezésében azért az általános feloldozás okozta öröm bánattal vegyül - igaz, hol van ez ahhoz képest, amilyen következetesen sötét, illúziótlan, apokaliptikus - és egyébként rendkívül hatásos, emlékezetes - víziót festett Silviu Purcarete, amikor a Craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színházban rendezte meg a darabot.
december 3.
A nap a Vacation from Historyval kezdődött, a Process_City Trilógia első részével, melyet „Franz Kafka A per című regénye és annak filozófiai, politikai következményei ihlettek". Az előadás nem más, mint „a kollektív és egyéni tudat peremén tett utazás", mely „az álom és a halál tartományába visz", olvashatjuk a fesztiválra kiadott hivatalos ajánlóban a horvát Shadow Casters produkciójáról. De hogy konkrétabban mit is takar mindez? Nos, a történéseket ki-ki egy saját maga kiválasztotta ágyból követi. Mintha egy óvodában lennénk, a színészek, mint az óvóbácsik és -nénik, az ágyhoz kísérnek, lefektetnek, betakarnak minket. Így figyeljük „a felnőtteket", akik körülöttünk járkálnak, beszélnek. A befogadói élmény teljesen egyéni, hiszen vannak olyan történetek, amelyet csupán egy-egy nézőnek mondanak el a színészek. Valamelyest széttartó, a színjátszás határaira rákérdező darab ez. Látunk egy konyhai veszekedést, a nagymamát megevő farkas közismert történetét suttogja fülünkbe egy színésznő, majd kapunk egy headsetet, ezen egy a halál elfogadásáról beszélő lányt hallunk - a halál-tematika köti össze leginkább a szálakat. A majdnem teljesen elsötétített térben, kényelmesen fekve, félálomban kísérjük az eseményeket. Valójában éppen ez lehet a cél, hogy az álom és az ébrenlét közti határmezsgyén töltsük el a Vacation szűk másfél óráját.
A nap második programja Visky András titokzatos, sokértelmű misztériumjátéka, az Alkoholisták, melyet Tompa Gábor vitt színpadra. A sokfunkciós díszlet fókuszában egy hatalmas roncstemető áll, melyből autók kerekei, világítótestei vehetőek ki. Kétfedelű történet ez: a főhősnő egyrészt egy a fiát már a szüléskor elvesztő nő, Éva, másrészt nem más, mint a megváltó anyja, Mária. Az előadás szereplői angyalok és evilági lények; rögvalóság és misztikum, realitás, álom és képzelődés egészíti ki egymást a darabban. Az Alkoholisták majdhogynem monodráma. Kis túlzással azon áll vagy bukik a színházi bemutató sikere, megtalálják-e a megfelelő női főszereplőt. Ebben az előadásban Kézdi Imola játssza Máriát és Évát. Egerben Nádasy Erika - az, hogy itt egy fiatalabb színésznő alakítja (egyébként az őrangyala is jóval fiatalabb, mint a Gárdonyi Géza Színház előadásában), csak még fájdalmasabbá teszi a gyermekét elvesztő anya történetét. A teatralitást hangsúlyozza ez a Tompa rendezés is: az angyalok jelképes szárnyaikat gyakran a színpadon veszik fel. De Visky darabja, akár a Leonce és Léna, szintén eleve színházias. Főszereplője - legalábbis álmában - színésznő, de nem csupán ő, hanem a többiek is folyton jelzik, játékot látunk.
Ramón Pons (Nagg) és Susi Sánchez (Clov) A játszma végében
A Teatro de La Abadía immáron harmadszor vendégszerepel Kolozsváron. 2007-ben az Emlékezni fogok mindnyájatokra, egy évvel később az Örök béke című előadásukat hozták el a városba. Most A játszma végét mutatták be, amely a Leonce és Lénához, valamint az Alkoholistákhoz hasonlatosan sivár térben játszódik. Az Európa Díjjal kitüntetett Krystian Lupa színész- és szövegcentrikus előadást rendezett. Sokak szerint Beckett műveinél, melyek telis tele vannak szerzői instrukciókkal, nem is lehet igazából más a cél, mint a „partitúrában" foglaltakat kibontani. Nos, itt a rendező valóban háttérbe vonul. Igazából azt sem tudhatjuk, hogy a vendégszereplés - kényszerűségek, szükségmegoldás - miatt ilyen speciális a tér, vagy szándékosan: hogy tudniillik a színpad messze van a nézőtértől. Mindenesetre, ha szándékos, akkor erős interpretációs gesztus ilyen mértékben eltávolítani a látványt a nézőtől. Egyébként viszont valóban a szokásos világvége hangulatot tükröző, mélyen pesszimista becketti szöveg kibontását kapjuk. Bezárt térben vergődnek az egymást gyűlölő apa és fiú, valamint a fiú és szolgálója, Clov. Az előadásmód komoly, Lupa nem ironizál szereplőin. Nyilván lehetne erőteljesebb is a rendezői interpretáció, például a kintről bejövő hangok, a házon kívüli világ megjelenítésében - de az már nem Lupa rendezése, hanem egy másik koncepció lenne.
december 2.
A mai programok - véletlen az összefüggés, avagy sem, de - az igaz és a hamis fogalmának jelentésére kérdeztek rá. Az egykori zsinagógából kialakított Tranzit Házban tekinthettük meg a húsz évvel ezelőtt elhunyt Tadeusz Kantor két előadásának felvételét. Előbb az 1981-es Wielopole, Wielopole című darabot nézhettük meg, melynek hősei - katonák, pap, egy család tagjai, satöbbi - teljesen elvesztek a világban, képtelenek lévén meghatározni a valódi és a csinálmány közti különbséget. Dermesztő, hogy a bábok és a hús-vér emberek szinte ugyanolyanok, alig kivehetőek a határok, ha egyáltalán kivehetőek. Szenvedélyes halálszínház ez, amely az ismétlődésekre és intenzív személyességre épül. Külön érdekesség, hogy Kantor maga is részese az előadásnak: hol „csupán" - színpadi - nézője (tehát valójában ekkor is szereplő, hiszen nem a közönség soraiban, hanem a játszók mellett ül), hol kommentálója gesztusaival, mozdulataival. De olykor ott, a nyílt színen irányítja színészeit, vagy bele is avatkozik a történésekbe. A Wielopole mellett az 1990-es Ma van a születésnapom című darabját lehetett még látni, melyben - mivel ezt már csak a halálát követően mutatták be - a hangját hallhatjuk a legendás rendezőnek.
A Leonce és Léna plakátja
Este a Nagyszínpad Stúdiójában mutatták be a Tompa Gábor rendezte Leonce és Lénát, méghozzá erőteljesen lepusztult térben. A kitört ablakok, omladozó falak közt mintha a régmúlt elevenedve meg. Nem lehet nem érezni az iróniát, amikor rizsporos, rokokó ruhában, parókában, harisnyában megjelennek ebben a térben a szereplők - maguk is úgy csodálkozva rá a helyszínre, mint egy régi emlékre. Minden színházias és ironikus itt. A színháziasság persze, nem csupán rendezői koncepció, Büchner szövegéből eleve következik. És miközben nevetünk a szándékosan karikírozott mozgáson, a jelmezeken, a maszkírozott, erősen kifestett szereplőkön, a cirkuszias mutatványokon, gegeken (és persze, magán a remek szövegen is), kőkemény kérdésekkel szembesít minket a darab és annak interpretációja. Ugyanúgy, ahogy Kantornál, itt is akad olyan pillanat, amikor a szereplők (a Leonce-ban konkrétan Popo király) a hamist vélik igazinak. Ott bábok, itt maszkok növelik a játéklehetőségeket. „Építsünk színházat", szól a kórus a darab végén - és ez a kijelentés sokféleképp interpretálható; mi leginkább az elvontabb jelentését szeretnénk érteni alatta: bárhol, bármikor a művészet a legfontosabb, a játék, az alkotás.
Tompa Gábor és a megnyitó közönsége
december 1.
December elsején este a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában tartották a 2010-es Interferenciák megnyitóját. Beszédében Tompa Gábor fesztiváligazgató elmondta, hogy a nemzetközi színházi rendezvényen 8 ország 20 előadását láthatja majd a közönség: spanyol, francia, holland, román, magyar, izraeli, lengyel és horvát produkciókat. Az Interferenciák első ízben 2007-ben került megrendezésre. Az eredetileg két éves időközökkel tervezett programsorozat idén folytatódik. A rendezvény fő célja a különböző színházi kultúrák, gondolkodásmódok közötti párbeszéd megteremtése. Kolozsvár közönsége és az idelátogatók több európai szinten is jelentős bemutatót láthatnak. Idén az első Interferenciák szellemiségét követve szeretnének még több lehetőséget biztosítani a különböző kapcsolatok létrejöttének. Többek között ezt célozza a fesztivállal párhuzamosan zajló Előadáselemzés - Workshop is Patrice Pavis, elismert színházszemiotikus vezetésével.
Énekek éneke
A nemzedékek közti diskurzus fesztiválja is ez, mondta Tompa, hiszen nagy mesterek és feltörekvő fiatal tehetségek előadásait egyaránt megtekinthetjük majd. Utóbbiak közé tartozik Gianina Carbunariu, kinek nevét már a magyarországi közönség is ismerheti. 20/20 című előadása, melyet a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban magyar és román színészek közreműködésével, magyar és román nyelven rendezett meg, nagy sikert aratott az anyaországi fesztiválokon is. Tőle most a Verespatak fizikai és politikai vonalon című előadást játsszák, amely - mint ahogy az a címből is sejthető - ismét csak a dokumentarizmus terméke, s mint ilyen, rákérdez a színház és valóság korántsem stabil határaira.
Debrecenből Novarina darabját, a kiváló Képzeletbeli operettet hívták meg. De láthatjuk itt a tavalyi könyvfesztivál vendégének, a világhírű Amos Oznak a regényéből készült Ugyanaz a tengert (Habima Nemzeti Színház, Izrael), egy sepsiszentgyörgyi és egy lengyel (Sziléziai Wyspianski Színház) Yvonne-t, Nagy József Woyzeckjét, a bukaresti Odeon Színház Pyramus & Thisbe 4 you című előadását, vagy a világhírű Andrei Serban rendezte Bergman-adaptációt, a Suttogások és sikolyokat.
A kopasz énekesnő
Nem szimplán színházi fesztiválról van szó, hiszen például kiállítás, könyvbemutató és koncert is szerepel a kínálatban. A programok a színház épületén kívül a Tranzit házban, az Ecsetgyárban, a Bánffy-palota udvarán, valamint a Román Nemzeti Színházban zajlanak. A rendezvény jó példája a román-magyar együttműködés jótékony hatásainak. Több magyarországi támogató is felsorakozott itt, a MOL, az NKA, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, hogy csak néhányat említsünk. Román részről pedig többek között az Institutul Cultural Roman és az Ursus is anyagi hozzájárulásával segítette a programsorozat megvalósítását.
Tompa Gábor nem csak a fesztivált nyitotta meg, hanem a 1990-2010 Húsz évad a Kolozsvári Állami Magyar Színházban című kiállítást is, amelyen a helyi színház utolsó húsz évének előadásaiból tekinthetnek meg fotókat, díszleteket, jelmezeket és videót az érdeklődők. Tompa külön köszönetet mondott Darvay Nagy Adrienne színháztörténésznek, az anyag válogatójának. Elmondta, hogy egy ilyen összeállításból különleges módon látszik, mennyire is törékeny, sebezhető a színház, a pillanat művészete. Az igazgató becsülendő objektivitással beszélt arról, hogy a kiállításon bizony nem csupán a nagy sikereket, hanem a közepesebb előadásokat, s a kudarcosabbjait is viszontláthatjuk. A színházi élményt a kábítószer-élvezethez hasonlította, amelytől annyi azért mégiscsak megkülönbözteti, hogy cseppet sem káros hatású (csupán euforikus). A kiállításon a kolozsváriak olyan, nemzetközi hírű produkciói is jelen vannak, mint például A kopasz énekesnő, amely 1993 legjobb külföldi előadása lett Angliában. De a közelebbi múltban bemutatott és az Erdélyben és az anyaországi vendégjátékon is nagy sikert aratott Woyzecket is megidézi Darvay Nagy Adrienne válogatása.
Woyzeck
Az estet az Elevation jazz-formáció koncertje zárta a Nagyteremben. A zenekar kalandos úton jutott el Kolozsvárra. Miután elsején az időjárási körülmények miatt nem indultak repülők Bukarestből, autóval vágtak neki az országnak. A koncerten persze a zenészek fáradtsága cseppet sem látszott. Az erdélyi származású, Now Yorkban élő zongorista és zeneszerző, Lucian Ban vezette zenekar - melyben Abraham Burton szaxofonozott, Brad Jones bőgőzött és Eric McPherson dobolt - nagy sikert aratott.
A színházi programok másodikán kezdődnek. Előbb Tadeusz Kantor két legendás előadását (Wielopole, Wielopole; Today is my Birthday) vetítik le a Tranzit Házban, majd este a fiatalon elhunyt írózseninek, a Woyzeck és a Danton halála szerzőjének, Georg Büchnernek a darabját, a Leonce és Lénát mutatják be a kolozsváriak, méghozzá Tompa Gábor rendezésében.
Az Elevation zenekar
