Az Erkel-kiállítás
Szávai Krisztina
Erkel-négyes a Gyulai Várszínházban
Az Erkel Ferenc örökségének vigyázásában s továbbhagyományozásában évtizedek óta kiemelkedő szerepet vállaló Gyulai Várszínház a zeneköltőnk kétszázadik születésnapját köszöntő esztendőben, 47. évadának programjába igen elmés ötlettel Erkel-négyest komponált. Hommage á Erkel címmel Erkel-díjas zeneszerzők új műve csendült föl először a teátrum gálaestjén, zeneköltőnk elveszett Sakk-játékát kortárs alkotók teremtették újjá, az első magyar operának, a Hunyadi Lászlónak új bemutatójával pedig a nemzeti múlthoz, a magyar zenéhez fogódzhatott a közönség. A zenei produkciókhoz, mint a klasszikus görög drámajáték tragédiahármasához negyedikként csatlakozó szatírjáték, az erkeli operatörténelem másfélszáz esztendejét magába foglaló kiállítás társult. Az Erkel-négyes egyszerre adott lehetőséget elmélyülésre és könnyed játékra, egyszerre volt újító s tradicionális, szólítva mind a szakmát, mind a nagyközönséget, a zenében, dalban, táncban, szóban elevenen élő Erkel Ferenc hódolatára.
Egyedi tárlatot láthatott Erkel az operaszínpadon címmel a zenekedvelő s színházbarát publikum a minden évadban egy-egy kiállítást is programjába illesztő Gyulai Várszínház szervezésében. A bicentenárium kapcsán Erkel Ferenc operáinak másfélszázados történetéről mesélő jelmezek, fotók, plakátok, műsorfüzetek, jelmez-és díszlettervek hazai s határon túli színpadokon megvalósult előadásokat idéztek meg a kiállítótérré varázsolt Kamarateremben. A teátrum vezetője, Gedeon József maga kereste meg az összes hazai, operát játszó színházat s személyesen ment el az ott őrzött dokumentumokért, jelmezekért, melyekből az együtt, mindeddig még sehol sem látott kiállítási anyag összegyűlt. A gazdag s látványos operatörténethez az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet is kölcsönzött egy-egy jelentős relikvia-gyűjteményt. A kiállítást dr. Sirató Ildikó színháztörténész, az OSZK Színháztörténeti Tárának vezetője nyitotta meg, aki emlékezés helyett élő kultúrát köszönteni invitált, hiszen a színházi kiállításokon nemcsak azzal gazdagodik a közönség, amit a falakon vagy vitrinekben lát, hanem mindazt magával hozza s felidézi a kiállítás terében, amit eddig tapasztalt a színházban. Erkel operái újra és újra megszületnek a színpadokon, s egy-egy bemutató sohasem csak zenei produkció, sohasem csak az énekesek vagy a zenekar teljesítményéről szól, hanem mindig arról, hogy a közönséggel összeforrva felidézi, mi is az a nemzet. Nemzeti operánk történetének közel százhatvan éve éppúgy bomlik korszakokra, ahogy történelmünk, hol zajos üdvözlés, hol közöny a sorsa Erkel műveink, melyek színpadra állításához olykor kemény küzdelem is szükségeltetett. A különböző időszakok dokumentumai a Bátori Máriától az István királyig, a Nemzeti Színháztól az Operaházig zeneköltőnk alkotásai mellett a reformkorból indulva egy teljes színháztörténetet is kirajzoltak.
Cselóczki Tamás, Farkas Rose-Marie és Pataki Potyók Dániel a Hunyadi Lászlóban
Huszonnégy Erkel-díjas zeneszerzőnk fogadta el Gedeon József felkérését, hogy egy-egy maga komponálta zeneművel adózzon Erkel Ferenc emlékének. A gyulai teátrum igazgatójának és Márta István zeneszerzőnek közös ötlete volt, hogy a bicentenárium alkalmából új zenemű szólaljon meg zeneköltőnk tiszteletére. Balázs Árpád, Bánkövi Gyula, Binder Károly, Csemiczky Miklós, Csiky Boldizsár, Faragó Béla, Fekete Gyula, Hollós Máté, Jeney Zoltán, Király László, Láng István, Lendvay Kamilló, Mohay Miklós, Nógrádi Péter, Petrovics Emil, Szigeti István, Szőnyi Erzsébet, Szörényi Levente, Terényi Ede, Tolcsvay László, Tóth Péter, Várkonyi Mátyás, Vukán György zenei megemlékezését Márta István szvitté szerkesztette össze Hommage á Erkel címmel. A páratlan hangversenyhez a gótikus gyulai várudvar hangulatos helyszínnek találtatott.
A Himnuszt énekelve, nap mint nap, mindannyian tisztelgünk, még ha sokszor nem is tudatosan, zenéjének megalkotója, Erkel Ferenc előtt, a várszínház gálaestje viszont a szakmának, a magyar zeneszerzőknek nagy elődjük iránti hódolatát ajándékozta a közönségnek, természetesen a maga szakmai eszközeivel s produktumaival. A Himnusz egyetlen hangszeren megszólaló dallama keretezte koncert üdvözlete a Tolcsvay-mementóban szóval is kimondatik: mert az ég Istent dicsérni Erkel Ferencet adá a magyarnak. A Bolyky Zoltán vezényelte Szolnoki Szimfonikus Zenekar kiváló tolmácsolásában hallott hosszabb-rövidebb zeneművek nagyobbik része ezen alkalomra született, de akadtak zeneszerzők, akik eddigi munkáikból választottak egy-egy momentumot, illő darabot a nagy egészhez, így felcsendült Szörényi Levente István a király című rockoperájának egy részlete, Petrovics Emil pedig A Koppányi aga testamentumából a Végvári vitézek dalával tisztelgett.
Mikor egy nagy művész emlékének adóznak utódai, olykor stílusát is idézik, ez az olykor a zeneköltőnknek szánt hódolat esetében szinte kizárólagossá vált: Erkel-témák feldolgozásait hallhattuk, különösen a legtöbbször színpadra állított, egyben legismertebb operáiból, a Hunyadi Lászlóból, a Bánk bánból, s természetesen elmaradhatatlanul nemzetünk Himnuszából. A könnyed zongorajátékkal egybefűzött zeneművek dús, romantikus magyar fantáziává értek össze, mely nem nélkülözte a kortárs alkotók egyéni zenei világát sem. Bizonyságul, hogy Erkel Ferenc öröksége kétszáz esztendő után is lenyűgözően eleven, s dallamgondolatai ott vannak jeles zeneszerzőink mindennapjaiban. Jenei Zoltán néhány másodperces Királycselével a sakkjátékot is megidézte, Király László Magyar tánca virtuóz Palotás-variációval örvendezett. Erkel Ferenc életművét a vokális zeneművek határozzák meg, emlékezetétől elválaszthatatlan hát az énekszó, amivel az Erkel Ferenc Férfikar vált részévé a hangversenynek. Márta István mellett néhány zenemű erejéig Binder Károly szintén zongorához ült, Várkonyi Mátyás is maga közreműködött gitárjátékával Üzenetének tolmácsolásában a gálaesten, mely korunkban talán szokványosan, mégis fájdalmasan maradt mindezidáig visszhangtalan. Méltatlanul Erkel Ferenchez, Erkel-díjas zeneszerzőinkhez, a magyar zenéhez.
Jelenet a Sakk-játékból
Erkel Ferenc 26 éves, mikor 1836-ban elfogadja a Pesti Német Színház másodkarmesteri állását, s hamarosan törzsvendége lesz a Wurm kávéháznak, ahol az akkor már elismert sakkozó, Szén József levéltáros gyakorta játszik. Kezdetben csodálója Szén játékának, később a sakkmester társa, pontosabban ellenfele a játszmákban, egyszerre indítva el ezzel zenei s sakkozói pályafutását, s míg az előbbi elvárásai miatt kényszerűen háttérbe szorul majd az utóbbi, a játék öröme a kudarcok ellenében élete végéig menedéket nyújt Erkelnek. Aki mind a kortársak, mind az utókor sakkírói szerint mesteri szintű játékos volt, eleinte Szénnel együtt, majd annak halála után éveken át egymaga vezette a magyar sakkozók ranglistáját. A magyar sakkéletnek a 60-as évektől vezérlakjává vált zeneköltőnk szorgalmazására 1864-ben megalakul az első sakk-egylet hazánkban, a Pesti Sakk-kör. Elnöke, a következő esztendőtől gróf Széchenyi Ödön mellett alelnöke, majd szűk évtized elteltével, egészen haláláig, ismét első számú vezetője Erkel Ferenc lett az egyletnek, amely beteljesítette megálmodója reményeit a magyarországi sakkélet elterjedéséről. [1]
Mindezekből következően akár természetesnek, magától adódónak is tekinthetjük, hogy a nemzetközi sakkversenyeken való részvételt zenei elfoglaltságára hivatkozva többször is visszautasító, de a magyar sakk-ügyért mindenkor fáradhatatlanul küzdő zeneköltőnk „két szerelmét", a sakkot és a zenét egy alkalmi találkozás erejéig összekomponálta. 1853 telén, a Nemzeti Színház farsangi mulatságán mutatták be a Sakk-játékot, melynek színlapját a Hölgyfutár február 2-án megjelent lapszáma imígyen közölte: ez alkalommal a nyugóra alatt egy 81 húzásból álló egész SAKK-JÁTÉK (Szén és Erkel szerzeménye szerint) fog előadatni, egy e végre készült s a sakkasztalt képező emelvényen, összesen 40 élő alak által. A zenekart Ellenbogen Adolf vezérlendi, táncrendezők: Perrei és Peron. A farsangi bál közjátékaként előadott pantomim zenéjét Erkel szerezte. A Sakk-játékból, melynek létére kutatásai nyomán jeles zenetörténészünk, dr. Bónis Ferenc, az Erkel Ferenc Társaság elnöke hívta fel a figyelmet, a korabeli lapok tudósításain kívül a szó szoros értelmében semmi sem maradt fenn, (esetleg mindmáig lappang valahol). Ezért sem vállalkozhattak az eredeti Sakk-játék rekonstrukciójára az azonos címet, s a sakk-témát megőrző produkció alkotói, de nem is akartak: a tószínpadon egy új mű bemutatóját láthatta a közönség - a Forte társulat előadásának ebben rejlik legnagyobb, s elvitathatatlan érdeme. Aki egykoron, a sakkjáték közben mindig nyugodtnak látszó Erkelt figyelhette, olykor bepillanthatott a sima felszín alatt végbemenő szenvedélyes küzdelembe, mely a megfogalmazott eszmének keresi a testet, merészen ütközve vagy épp kerülgetve a sok törvényt, mely ennek útjában van. A Horváth Csaba rendező-koreográfus vezényelte Sakk-játék épp e sima felszín mögé igyekszik vezetni bennünket. A darab erőssége Szálinger Balázs, József Attila-díjas költő szövegkönyve, mely azonban éppen ennek következményeként nem mindig találkozik az önmagát a könnyedebb műfajok közé soroló táncjátékkal, mert a verbalitás és a mozgás ötvözése, ami pedig a társulat törekvése is, igen kifinomult egyensúlyérzéket kíván. „Érces a dallam? Magába húz, csak dúdold el újra" - mondja Erkel-Szálinger, s a szövegek mélységeibe merítkezve csak percek múlva jön az eszmélet: a színpadon közben tovább folyik a tánc. Szálinger keserű Erkelt formál, kinek gondolatain a kor kudarcai, a szakmai támadások, a magánéleti gondok következtében a madáchi hitvesztettség, teljes reménytelenség uralkodik el. Az olykor fehér és feketé-ből így jobbára csupán a fekete marad, mint amikor az ember egy rosszabb napján vonja mérlegét eddig telt éveinek. A klasszikus magyar művészsorshoz mérten Erkel élete, pályafutása azonban nem nélkülözi a család örömét, a barátok tiszteletét, művészetének elismerését, ugyanakkor élete végéig megőrizte alkotókedvét is. S két dolgot bizonyosan, mindenkor tudnia kellett: magyarnak született s maradandót alkotott. A családját erős kézzel, néha zsarnokként irányító, a megélhetésért komponáló Erkel játszmáit a tizenkét táncos hol együtt, hol egymással szemben küzdi végig mozdulataival, vagy egy-egy pillanatra a kor kedvelt élőképeit megidéző mozdulatlanságával. Az alapvetően zenei dramaturgia, zeneköltőnk kevésbé ismert zongoradarabjai, illetve átiratai mentén létrejött, a szöveget inkább illusztrációként alkalmazó előadás izgalmas találkozása a romantikus zenének s a kortárs táncszínháznak. A romantika dinamizmusát ugyan erőteljesen letompítja a kortárs mozdulatrepertoár, a sűrítő, majd egy-egy pontban kirobbanó, lendületes dallamok a leegyszerűsített, ritkán bábuszerű, s néhol a pergő ütemekkel sem összesimuló táncmozdulatok mégis fokozzák a játszma feszültségét a két részre osztott játéktéren. Egy sakktábla, egy zongora. A zongoránál a főszereplő, Krisztik Csaba, a saját bevallása szerint kottát olvasni nem tudó, hobbizongorista játszik élőben, ám az egy zeneiskolai növendék zongoraleckéit idéző produkcióért járó kritika némiképp élét veszíti a színész, táncos fiatalember teljesítménye láttán. Beszél, táncol, egyszóval játszik a táblán, majd időről időre a zongorához ül. Remegő izmokkal profi zenész sem boldogulna könnyebben, de az ötlet remek, s az élő zongorajáték feledtetni tudja hiányosságait. A darabhoz szándékoltan egy letisztult színpadképet tervező Erkel László Kentaur a fekete-fehér visszafogásával a sakktábla-tánctéren kissé szürke végeredményhez jutott, viszont a háttér valóban szürke kockáin a táncosok lobogó árnyalakjai hatásos kiegészítőnek bizonyultak. A kort, s a sakkfigurákat egyszerre megidéző jelmezek vonzó egyszerűségükkel kifinomultan szépek. A fekete, a fehér mellett a „zöld hölgy" s „vörös férfi" diszkréten, mégis hangsúllyal jeleníti meg lobogónk színeit, s vele a nemzet fogalmát, melynek részei vagyunk, s amelynek Erkel zenéit szentelte. Érdekessége a darabnak a két Erkel találkozása is, hiszen Kentaur most először tervezett jelmezt és díszletet jeles rokona művéhez, s bár édesapjával a bicentenárium alkalmából egy nagyjátékfilm ötletét dédelgették, melynek kiindulópontja maga a sakkjáték lett volna, az Erkel-film a komoly külföldi érdeklődés ellenére, a hazai kulturális tárca közömbössége miatt nem jutott tovább az elképzelésnél. A Sakk-játék színpadra állításával alkotói mégiscsak megmutathattak valamit Erkel 8x8-as, s azon túli jászmáiból is Gyulán.
A várszínház Erkel-négyesének záró darabja, a gyulai teátrum és a debreceni Csokonai Színház közös bemutatója zeneköltőnk Hunyadi László című operájának új, a hagyományokat követő előadása volt Szabó Máté rendezésében. Erkel második operája 1844-ben állt először színpadra, s vele a régen várt, az 1840-ben bemutatott Bátori Mária után joggal remélt nemzeti opera született meg, mely ugyanúgy kivívta a zenésztársadalom nagyrabecsülését, mint a nagyközönség figyelmét és elismerését. S nemcsak magyar vonatkozásban, hiszen ekkor még a bécsi zenei sajtó is a lelkes csodálat hangján beszél az új zenei világot megteremtő Erkelről, mely hangot később, a forradalom közeledtével s következményeként a vád, majd legtöbbször a némaság váltja fel, gátat szabva ezzel zeneszerzőnk nemzetközi ismertségének, elismertségének. A Hunyadi László kultúrtörténeti jelentősége ugyanakkor felbecsülhetetlen, hiszen ősbemutatóját követően minden Pestre érkező idegennek észre kellett vennie, hogy van magyar zene a cigányzenén kívül is, és minden külföldi nagy virtuóz kötelességének tartotta ezt az operát meghallgatni, sőt akár fel is dolgozni.[2] Míg a Bátori Mária olaszos-franciás-németes operai alapszövetében mintegy betétként tűnik elő a magyar verbunkos- vagy csárdás-hang, a Hunyadi Lászlóban a tökéletes mesterségbeli tudás mellett uralkodóvá válik a már néhány ütem után is felismerhető egyéni hang, s az idegen elemek csupán a magyar hangzásvilág illő kiegészítői. [3]
A Szolnoki Szimfonikus Zenekar (a zongoránál: Márta István)
Erkel zenéje a Hunyadiak korának történelmével találkozva teremti meg azt a nemzeti operát, melyet 160 évvel ezelőtt kirobbanó lelkesedéssel üdvözölt a közönség, a 47. várszínházi évadban pedig több mint telt ház és vastaps fogadott a tószínpadon. E találkozás létrejöttéhez az opera librettóját jegyző Egressy Bénin túl még a véletlen is szükségeltetett, hiszen a szöveg eredetileg nem Erkel számára íródott. A régóta kedvére való operaszöveget keresgélő zeneköltőnk egyszer az utcán botlott bele a kezében papírtekercset szorongató Egressybe, aki éppen Bartay Andráshoz igyekezett, őt szerette volna megkínálni a tekercs rejtette szöveggel. Erkel kikapta kezéből s belepillantott: azonnal érezte, megtalálta, amit keresett - majd írok én erre zenét, jobbat, mint Bartay írna, mondta Erkel a kicsinyég még berzenkedő Egressynek. S az ihlet után a múzsa segítsége sem váratott magára, az opera jeleneteinek vezérfonala már néhány hónap múlva készen volt.[4]
A librettó Tóth Lőrinc Két László című történeti drámája után készült, a nándorfehérvári jelenettel nyitó s a Hunyadi László lefejezésével záruló mű cselekményét tömörítő Egressy ha nem is drámává, de mindenképpen drámaibbá tette a történetet. Amit magának Hunyadi Lászlónak az alakja foszt meg a tragédia lehetőségétől, egyúttal a nézőt a klasszikus értelemben vett katarzis-élménytől. A karizmatikus, „törökverő" apa s a bátor, hajlíthatatlan anya elsőszülött fia, László szellemi-lelki örökségén alapuló saját útjának csak a legelején jár, mikor élete bevégeztetik. A tószínpadon a hűséget, a hazaszeretetet, a politika ingoványos talajának legmélyebb posványaiban is a tisztességet önmagában megtestesítő Hunyadi-fiú kelt életre Pataki Potyók Dániel alakításában. Aki bár felelősséget bír a királyt ellene bujtogató Cillei halálában, tragikai vétségre lelki nagysága következtében mégis képtelen hős, s így válik egyéni tragikum híjával a nemzeti tragikum érzésének közvetítőjévé. V. László figurájában inkább ott a lehetőség a tragikumra, s Cselóczki Tamás remekül jelenítette meg a hatalomért alantas eszközökhöz nyúló, gyáva és ingatag, esendőségéből fakadóan kiszolgáltatott fiatal uralkodót. Akinek Gara Mária - Hunyadi László mennyasszonya - iránt érzett szerelme, az Egressy-szöveggel némiképp ellentétben igen jelentékeny motiváló erő a hatalomféltés mellett a rettegett ellenfél elpusztításában. A romantikus Jókai-hősnőket idéző, éteri tisztaságú, inkább légies, mint valószerű Mária alakját Erkel komponálta elevenné. A tragikus sorsú fiatal leány alakját Rácz Rita játékban és énekében tökéletesen megformálta. Csodálatos hanggal párosuló nagyszerű alakítás Farkas Rose-Marie Szilágyi Erzsébetje, a gyermekeit féltő, támasz nélkül maradt asszony kétségeit, de hitét s erejét is lenyűgöző hatással mutatva meg. Az első felvonásban Cillei ármánya meggyőző volt Lőrincz Zoltán alakításában, bűnhődése után a második felvonás új cselekményszálát elindító új cselszövő, Gara nádorispán alakját Wagner Lajos kellő erővel játszotta színpadra. A negyedik palloscsapással, Erzsébet és a nép fájdalmával elérkezik a tetőpont s egyúttal a vég is, így a „félbehagyott" történetre épülő opera mindenkoron a nézőközönségtől kívánja el a befejezést a közös nemzeti múlt birtokában: az ifjabbik Hunyadi-fiú, Mátyás személyében győzedelmeskedik az igazság.
Csík György díszlet- és jelmeztervező különleges színkavalkádot létrehozó, múltat a jelennel összekapcsoló öltözetei a mesék, mítoszok világát is megidézték a Csokonai Színház Énekkarának lovagkórusán, míg a férfiatlan, határozatlan V. Lászlót habos-babos öltözék ápolta, addig Hunyadi László szűzies szerelmét Gara Mária ruhájának virágaiból építgette. A rendkívül látványos díszlet a zenével s a szereplőkkel tökéletes összhangban mozdulva alakított tereket. Oszlopból falat, falból ajtót létrehozva várat, templomot, börtönt formált pillanatok alatt a nyugalmi helyzetben a középkori bélletes kapuzatot is megelevenítő díszlet.
Az operákban kétségkívül mellékszereplő a munka dandárját vivő zenekar, legtöbbször szinte észrevétlenül, az árokból szólaltatva meg az énekeseket „kísérő" dallamokat, Kocsár Balázs vezényletével a Debreceni Filharmonikus Zenekar elsőrangú játéka nemcsak hallható, a tószínpad előterében helyet kapva látható is volt a bemutatón. Kifogástalan összhangban, pompás tolmácsolásban hallhattuk Erkel művét, amely ma is, mint másfélszáz esztendő alatt mindig, oly nyelven szól hozzánk, amit megértünk. Már az ősbemutató után született mesterműnek, az opera nyitányának Hunyadi Lászlót jellemző kurucos trombita-szignálja, a Börtön-tercett variáció sorozata, a Nászkórus dúr témája, vagy a bosszúálló magyar leventék karénekének dallama kisdob-pergésekkel megszakítva a magyar zene, a magyar dallamvilág közös nyelvén közvetíti mondanivalóját.
A Gyulai Várszínház 47. évadának Erkel-négyese zeneszerzőnk életművének legnagyobb értékét, a teremtőerőt hívta életre. A kor, melyben alkotott, a hit, mely a nemzethez kötötte, örökségében rögzült, s csak az utódokban újraszületve lehet maradandó.
[1] Ősz Gábor: Erkel Ferenc és a sakk. In: Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. Budapest, 2001. 136-141. Szerk. Bónis Ferenc
[2] Fabó Bertalan: Hunyadi László és Bánk bán. In: Erkel Ferencz emlékkönyv. Budapest, 1910. 77-81. Szerk. Fabó Bertalan
[3] Németh Amadé: Erkel Ferenc helye kora nemzetközi operairodalmában. In: Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. Budapest, 2001. 41-48. Szerk. Bónis Ferenc
[4] Négyessy László: Erkel Ferencz operaszövegei mint drámai művek. In: Erkel Ferencz emlékkönyv. Budapest, 1910. 227-239. Szerk. Fabó Bertalan
Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.
