Hanti Krisztina
Női univerzum női nézőpontból („szeretetfélevalamivel")
Tóth Erzsébet: Kőrózsa betonszív (Debreceni Csokonai Színház)
A Debreceni Csokonai Színház stúdiószínházában Borbély Szilárd Halotti pompa című különleges, kevert műfajú színpadi művének sikerén fellelkesülve ismét dramatizált verseket állítottak színpadra Kőrózsa betonszív címmel. A költői szövegek szerzője Tóth Erzsébet, az előadás rendezője ezúttal Mispál Attila, aki a filmes világból érkezett Debrecenbe, hogy színházi rendezőként is bizonyíthasson. Bemutatkozása Molnár Ferenc: Olympiájának megrendezésével történt, s most néhány év után az akkori színésznői gárdát maga köré gyűjtve valami egészen újba fogott. Két dolog biztosan megállapítható rendezői habitusáról: úgy tűnik, szeret igazi alkotóközösségben dolgozni és bölcsész szeminárium jelleggel együtt gondolkodni, valamint, hogy a filmes eszközök használata, a képi világ felerősítése egy szűk és zárt térben is fontos számára.
Tóth Erzsébet versesköteteit kézbe véve, a szerzővel együttműködve, a legfrissebb, még meg sem jelent költeményeket is felhasználva született meg a dramatizált előadás szövegkönyve, mindeközben az alkotó - és előadóművészek (színésztől a zeneszerzőig) is bevonódtak, termékeny résztvevőiévé váltak a munkafolyamatoknak. A darab vázát az az egybefüggő szabadvers-ciklus adja, amely börtönmonológ elnevezéssel szerepel a majdani kötetben (megjelenése a mostani könyvhétre várható) és valóban, történetet hív életre, tehát megvan benne a dramatizálás és a szituációk kiépítésének lehetősége. Formailag nagyon sokféle megvalósulással mellékszituációkat kibontó mellékszövegek, dalok kapcsolódnak ehhez, valahogy úgy - ha már a rendező a képiséget helyezi előtérbe - mint két tenyér az ujjak összefonódásakor. (Nem mellékesen, Libor Katalin díszlete is valami ilyesmi hatást kelt a nézőben a nem egy magasságban lévő, hol kiemelkedő, hol lejjebb lévő dobogószerű játéktérrel. Néha meglepő „térelemekből" bújik ki valaki, vagy kerül elő egy-egy használati tárgy, kellék.)
Súlyosak ezek a mondatok. Tehát nemcsak a párbeszédes forma miatt nevezhető drámainak a szöveg. Tragikus személyes élettörténetek rajzolódnak ki a börtönlét előtti múltból egyszerre több hangon szóló mondatokkal. Mintha nem is párbeszéddel lenne dolgunk, hiszen sokszor nem egymáshoz szólnak, hanem elbeszélnek egymás mellett a szereplők. Az sem egyértelmű hány szereplő működik aktívan.
A „vezérszólam" azé a két nőé, akik saját akaratukon kívül egy zárkába kerülnek és önnön magányukat ilyen módon próbálják oldani. Ilyenkor általában a jelen idő érvényesül és a téma a benti létre redukálódik. Párhuzamos monológ akkor alakul ki, amikor önmagukra utaltságukban a múlt történéseit elevenítik fel belső gondolatok formájában, két szólamban. A cselekvés és az értelem. Egyikőjük, a fiatalabbik, drogügybe keveredett, azért hozták be, az idősebb tette szinte teljesen rejtve marad, ha hihető, bosszúból megölt valakit. A változás az egymáshoz való viszonyukban félig kimondottan is megfigyelhető, mintha megkedvelnék egymást, a belső változás mégis hangsúlyosabb, mert ebből fakadóan jelenítődik meg számtalan gondolati szerep. Közéjük ékelődik a „lelkiismeret hangja", ahogy én hívom, amit lehet akár egy újabb női szerep megformálására tett kísérletnek, az írói személyiség egy újabb változatának tekinteni. Ez utóbbit Ráckevei Anna formálja meg, míg a lírai én fiatal és idősödő alakváltozatait Újhelyi Kinga és Oláh Zsuzsa (kiemelés tőlem, H.K.):
„Oláh: mit üzensz az öcsédnek?
Újhelyi: meg ne próbáljon nekem
még egyszer levelet írni
mert azt megkeserüli, ha kikerülök
Ráckevei:
persze nagy a szám
csak én tudom
hogy nincs mit föltárni
nincs már bennem gyermek
aki segíthetne rajtam
egyedül ő segíthetne
de ő azt se tudja hogy élek
biztos elfelejtett már [...]"
Mindannyian remekül igazodnak ehhez az absztrakt, nem egyszerűen követhető szöveg és gondolati rendhez. Színészi játékuk segít az értelmezés útjait megtalálni, új távlatokat nyitni ebben az álomszerű világban, ahogy a szerzői szándék is az volt, hogy ne legyen egyértelmű és konkrét a történet, sem a játszó személyek kiléte. Ráckevei Annától soha nem volt idegen a versek világa, értő interpretációjával, tiszta beszédével és arányosan használt színészi kifejezőképességgel összefogja a vezérszólam kettősét. Kiemelkedők vers-monológjai, ilyenkor „szavalás" közben pontosan tudja milyen hangsúllyal, milyen hatást lehet elérni. Tény, hogy Oláh Zsuzsáé a leghálásabb szerep. Alkatilag és színészileg is kiváló az öregedő, hosszú ideje börtönlakó karakterszerepeiben, aki általános műveltségét az idők során életbölcsességgé érlelte, így mindenről van véleménye, mindenhez hozzá tud szólni. Még Petőfihez és Kanthoz is. Ő az egyetlen, aki valódi komikus vénáját is meg tudja mutatni, s láthatóan lubickol a szerepben, például, amikor az orvoshoz fűződő reménytelen szerelmét játssza el. Újhelyi Kinga ügyesen lép közéjük kiegészítő, reflektáló személyként. Művészi eszközei a felszínes, durvasággal élő, elutasító magatartástól a mély érzelmekig terjednek.
Az előadás során nemcsak a több szálon futó, körvonalaiban jól kivehető történetté összeálló szabad versekre kell figyelnünk, hanem a teljes egészükben elhangzó költeményekre és a megzenésített betétdalokra is, melyek alapjául a régebbi versek szolgáltak. Újhelyi Kinga pedig ugyancsak eredményesen, a zeneszerezésben is közreműködő partnere volt az élőben zongorázó Szentai Cecíliának, az operatagozat korrepetitorának. Így alkotó párosként tizenegy verset zenésítettek meg változatos stílusokban, tangó utánérzés, gregorián alapú vagy akár Cseh Tamás-szerű dalok keveredésével. Egészen különleges hangulatot teremt énekelve hallani egy-egy ismert költeményt, az élményt fokozza az a parányi tér adta lehetőség, amikor a szereplők a közönség közé jönnek, ottani székre leülnek. A rendező talán ekkor tudja leginkább kihasználni és alkalmazni a filmes eszközöket, a közelség ugyanis felnagyítja a tekinteteket, gesztusokat. Ennyi nő között csak könnyű helyzete lehet az egyetlen férfiszínésznek Nagy László Zsoltnak, aki egymaga több alak megtestesítője. Mindig az aktuálisan beszélő női szereplő gondolataihoz illeszkedve, hol orvos, hol apa, hol alvó fiú, hol öcs, hol Marcello Mastroianni vagy éppen egy macska. Ha az ő feladata az a darabban, hogy a női lét sokszínűségének ellenpontjaként bemutassa a férfilét csalárd több arcúságát, a férfi nem alakváltozatait, akkor bizton állítható, hogy sikeres ebben.
Az összes informatív közlést adó figyelemfelhívó plakát, színlap, sajtóban megjelent interjú megfeledkezett egy lényeges gondolatot kimondani. Ez a darab a magányról szól, annak változatairól és fokozatairól. Ezek a nők azért emlékeznek versben és dalban személyes tragédiáikra, gyászukra, érzelmi veszteségeikre, álmaikra, elementáris erejű szerelmeikre, vágyaikra, sikereikre, csalódásukra, Marcello Mastroianni filmszerepeire, azért éreznek tehetetlen dühöt, azért ironizálnak keserű humorral, azért beszélnek el egymás mellett, mert végtelenül magányosak. Ha tetszik, börtönmagányuk árnyéka egész életükre rávetül. A jelenben, ebben a leszűkült térben, még ha titkon meg is kedvelik egymást, mégis elmennek egymás mellett. Nagy kérdés, hogy önmagukra utaltságukban miért szégyellik ezt a „szeretetfélevalamit"? Nem kellene.
Megjelent a 2010/3-as Bárkában.
