Kovács Bálint
Shakespeare az egész világ
Az V. Shakespeare Fesztivál Gyulán
Ötödik éve része a Gyulai Várszínház profiljának a július eleji, voltaképpen összművészeti fesztivál: persze a színház ilyenkor az alfa és az ómega, de a Shakespeare Fesztiválon a prózai és a fizikai színházon kívül találni koncerteket, filmvetítéseket és évi egy tárlatnyi képzőművészetet is, sőt, a gourmand-ok még a gasztronómiát is nyugodt szívvel ide sorolhatják. 2009-ben a programok színvonala fikarcnyival sem maradt el az eddigi évek fesztiváljaitól - noha a léc magasan van.
A Gyulai Várszínházat több évtizeden át irányító Sík Ferenc már nem élhette meg a Shakespeare Fesztivál létrejöttét, pedig alighanem lelkesen támogatta volna: hosszú pályafutása alatt csaknem tucatnyit megrendezett a mester drámái közül. Művét Gedeon József vitte tovább; aprócska, de remek stábjának élén ő gründolja a fesztivál oroszlánrészét (mellesleg a POSZT-énál hatszor kevesebb NKA-támogatással, mégis nyomott jegyárakkal).
Idén a tavaly Gyulán megforduló Eimuntas Nekrošiusszal és társulatával, a Meno Fortassal, a japán Ryutopia Nó-Színházzal vagy épp a londoni Globe-bal hasonlította össze az ember óhatatlanul a fesztivál felhozatalát - megelégedéssel. Olyan társulatok és művészek fogadták el Gedeon meghívását, mint a modern színház egyik legnagyobb hatású alakja, Peter Brook - noha ő maga szép kora miatt személyesen nem utazott az országba, két ikonikus színésze, Bruce Myers és Natasha Parry itt volt -, a világ egyik legjobb szopránjának választott Emma Kirkby a London Baroque együttessel kísérve, vagy a Nekrošiusszal sokszor egy lapon emlegetett Oskaras Korsunovas társulata Litvániából. Láthattuk a legjobb lengyel Shakespeare-előadásnak választott Makrancos hölgyet és egy Jerevánból érkezett Macbethet, nem beszélve az olyan magyar előadásokról, mint Zsótér Sándor W. S.: Lír-e és A velencei kalmárja, Dolmány Attila sokadik Shakespeare-szerepe (ezúttal a II. Richard), vagy a minden évben direkt a fesztiválra készített produkció - azaz idén Vidnyánszky Attila Ahogy tetszikje. Ezek a sokszor az újdonság erejével ható színházi nyelvek, a magyar hagyományoktól néha erősen eltérő rendezői vagy színjátszói világképek még akkor is vonzóvá teszik a fesztivált, ha az egyes előadások színvonala (természetesen) erősen eltérő.
Ahogy vonzóvá teszi maga a gyönyörű város is, és a csak ilyenkor, két hétig hatályban lévő éttermi Shakespeare-menük is - idén a Patriótában és a Corvinban. Shakespeare-korabeli ételeket kínálnak, a Patriótában az étlapon odavágó idézetekkel („...a malac foszlik a nyárson, harangjára tizenkettőt ütött az óra, s arcomra egyet az úrnőm..." - olvasható a mennyei „Mézes-borsos malacpecsenye szőlővel, sült almával" alatt, de - sajnos egyedül itt - kapható „Tejfölös szarvasragu leves gesztenyével" is). Apró öröm, de jó hangulatot ad, ha még az étlap is Shakespeare-ről szól néha.
A két hetes fesztivál a színházi szakma kiemelt érdeklődése mellett zajlik - indult már Pestről, a Színművészeti Egyetem elől (kis)busz is egy-egy kiemelt előadásra -, ám valamilyen, az előadások minőségétől alighanem függetlenül okból a „civil" közönség egyre fogyatkozik: szomorú és érthetetlen látvány egy díjnyertes, külhoni előadás félig üresen tátongó nézőtere. A stáb kicsinysége talán magyarázattal szolgálhat az alacsony nézőszámra: egy-két profi marketinges és még néhány segédszervező talán segíthetne a helyzeten - ám plusz források nélkül ez persze lehetetlen.
Próbakő
Magát a fesztiválmegnyitót leszámítva - A Harcsa Veronika Quartet fellépését a Centrál Színház-beli Velencei kalmár megzenésítése indokolja - a 2009-es fesztivál in medias res kezdődik: rögtön Brookkal. Különleges alkalom ez: nem csak, hogy új a bemutató (idén áprilisban volt a premier Párizsban), de kétszeres búcsú is: a 84 éves Brook megannyi Shakespeare-rendezése közül ez lesz, ez volt az utolsó, s ezzel az előadással búcsúzik színházától, a Théâtre des Bouffes du Nordtól is.
Brook sem véletlenül a szonetteket választotta az előadás tárgyául: egy színházi ember önreflexióira talán a legalkalmasabb szövegek egyike ez a százötvennégy költemény, melyekben a szerző minden más művénél nagyobb bepillantást enged saját életébe. Brook pedig azt a huszonkilenc szonettet választotta ki, amelyek talán nem is elsősorban a szerelemről, de az idő múlásáról szólnak. A két - szintén meglehetősen idős - színészóriás (és a zenész Franck Krawczyk) a csaknem díszlettelen színpadon (Brook egyetemi tananyag „üres terében"), mégis fontos díszletek között játszik, azaz szaval, avagy beszél: a párizsi kísérleti színházának alapvető kellékén, a perzsa szőnyegen.
Talán csak egyeztetés kérdése, egyfajta praktikus kényszer volt, hogy a Love is my sin (Szerelem a bűnöm) nyitotta meg az V. Shakespeare Fesztivált, mégis mintha ez emelné kissé az országszéli színházi ünnepsorozat rangját: Shakespeare egyik legfontosabb modern kori rendezőjének (már csak körülményei miatt is) különleges előadását alighanem a világ összes színháza szívesen befogadná egy-két estére - mégis éppen itt, Magyarországon indít színházi fesztivált.
Brook két estén át játszott előadása után megnyílt az előadások vagy akár a napközbeni nyugodt séták későbbi állandó kísérője, a stílusosan Színház az egész világ névre keresztelt előadásfotó-kiállítás a Kamarateremben és a szomszédos előcsarnokban, ahol mindenkinek meg kellett fordulni egyszer-kétszer: akár átvenni az esti jegyeket, akár csak várakozni a kistermi előadások kezdetére. A kiállítás mély merítéssel válogatott az elérhető, valódi vagy „manipulált" Shakespeare-előadásfotókból (hiszen amíg nem lehetett az első sorokból, rövid exponálással és kis helyigénnyel fotózni, a jelmezes színészportrék műteremben készültek), ennek köszönhetően csak részben igaz rá, hogy százszor látott - és voltaképpen épp ezért mégis megkerülhetetlen - képeket mutat be. Természetesen itt van Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva Rómeó és Júliája - Keleti Éva egyik leghíresebb képe a sok remekműből -, ahogy Gábor Miklós legendás Hamletje is és Major Tamás királydráma-főszerepei is; de itt vannak a falakon az újabb kori előadások is, a nemhogy most is aktív, de még most is fiatal színészekkel.
A mély merítés talán nem is elég kifejező - a kiállítás a korlátozott tér ellenére is megpróbál teljesen átfogó képet adni a színházi portréfotózásról, a legelső képektől (a tizenkilencedik század második felében készült fotók többségén Jászai Mari szerepel) a magyar színház újabb kori kultikus előadásaiig (természetesen Kaposvár és az onnan indult nagy színészek is feltűnnek) egészen a tegnapok színházáig, több ugyanitt, a gyulai Shakespeare Fesztiválokon készült felvétellel.
De hogy „színház az egész világ", azt nem csak a fotókiállításból tudhatjuk meg - és persze nem is csak a tizennégy napos gyulai pezsgésből -, hanem konkrétan ki is mondatik: a Gyulai Várszínház és a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház ez alkalomra létrehozott Ahogy tetszikjében. A rendező Vidnyánszky Attila nem csak a fesztiválra darabokat válogató grémium tagja, de állandó résztvevője a Gyulai Várszínház nyári programjának - igaz ami igaz, azt nem lehet mondani, hogy túlontúl gyakran rendezne éppen Shakespeare-t, így legtöbbször a Várszínház fesztiválon kívüli programjában kap helyet.
Kevés előadás helyszínéül volt idén megjelölve a rendkívül hangulatos várbelső, a még egyedibb Tószínpadra pedig egyetlen egy bemutató sem került - talán az enyhén szólva is szeszélyes időjárás miatt (majd' minden este esett), talán azért, mert az Erkel Művelődési Központban többen elférn(én)ek, talán a vendégszínházak színpadigényei miatt. Az Ahogy tetszik azonban kivétel volt, Alexandr Belozub díszlete és a rendezés is a Várszínház teréhez alkalmazkodott - a nézők pechére. A premier-előadást ugyanis végül elmosta a vihar - igaz, csak az utolsó perceket -, volt, aki a színészek közé menekült az égszakadás elől. De a baj most sem járt egyedül: a szélvész már csak egy jócskán megfogyatkozott nézőközönséget tépázhatott meg. Mivel az előadásban nem volt szünet - noha hossza két és fél órára rúgott -, a gyerekkel érkezők és a kevésbé türelmesek eddigre már tucatjával döntöttek úgy, hogy otthagyják a várat; persze hogyan máshogy, mint a széksorok között, a nézők előtt kúszva.
Ilyen körülmények között pedig nem igazán ildomos pálcát törni egy bemutató felett - igaz lehet, hogy a körülmények is részei minden műalkotás befogadásának, ám ennek is megvan a maga határa. Abban azonban a kritikai visszhang ítélete egyhangúnak tűnik, hogy Vidnyánszky előadása még korántsem volt késznek nevezhető, s a július elejére hirdetett „bemutató" elé odakívánkozna még a „munka-" előtag. Egy erős dramaturgi kéz, szelektálás a megannyi ötlet között, kimunkáltabb szerepmegformálások és így tovább - sorolják a jövőbeni teendőket szokatlan egyetértésben az előadásról véleményt alkotók.
Az Ahogy tetszik nehéz és szövevényes szövege Gyulán még nehezebbé és még szövevényesebbé válik. Hemzsegnek a különféle művészeti ágakra vagy akár popkultúrára vonatkozó utalások - van Hamlet-idézet, de feltűnik még Micimackó is -, ráadásul az éppen nem játszók folyamatosan kommentálják hallottakat (inkább ők kommentálják, mint az elégedetlen néző a távozás előtti pillanatban, gondolhatja a békés közönség), Próbakő bohóc pedig többször aktív cselekvéssel illusztrálja az egyes monológokban elhangzottakat. Több férfiszerepet nő játszik, erre hol jobban, hol kevésbé vagy egyáltalán nem reflektálva a játékkal: ez sem könnyíti a nézők dolgát - viszont, akárcsak a többi rendezői vagy netán színészi ötlet, sőt még a fő díszletelem, az egyfelől kastélyt, másfelől erdőt ábrázoló, forgatható fal is, tágas asszociációs teret nyit meg.
S ha azt mondtuk, hogy szokatlanul nagy az egyetértés abban, hogy van még mit csiszolni az előadáson, nem volna fair elhallgatni az egyetértést abban sem, hogy ez az Ahogy tetszik munkabemutatónak kifejezetten ígéretes.
Hárpia
Az Ahogy tetszik után kisebb szünet következik a nagyszínpadot kívánó színházi előadásokban. Előbb a BBC Music Magazine által nem csak a ma élők közül, hanem minden idők egyik legjobb szopránjának választott, a Brit Birodalom Rendjének lovagi címével is kitüntetett Emma Kirkby énekelt a régi zene értő híveinek - többek között Shakespeare-szövegekre írt dalokat, és megannyi mást is. Kísérete az ismerői számára már megszokott London Baroque együttes volt - érdekes találkozása ez egy nagyrészt alighanem a színházi előadások miatt érkezett közönségnek és egy világklasszis énekesnek: ilyenkor válik el, a zenében lévő erő minden képzettség vagy előzetes tudás nélkül is elkápráztatja-e a nagyon is laikus nézőt. Valamelyest hasonló a kérdés a budakeszi Kompánia Színházi Társulat Othello-kommentárok című mozgásszínházi előadásával kapcsolatban is. Utóbbi esetben azonban a válasz negatív: ha nem ismerjük, tudjuk a táncszínház saját eszköztárát és szimbolikáját, úgy az előadás nem tűnik eléggé kiforrottnak, elég mélyenszántónak, s még túl erős hatásokat is felfedezhetünk benne más táncszínházi társulatoktól.
Másnapra igazi színházi unikum kerül terítékre: Örményországból - Jerevánból - érkezett Magyarországra egy előadás, Armen Khandikyan Macbethje - olyan színházi világ ez, melyet csak igen kevesek ismerhettek meg korábban. Egy éve ugyanitt Nekrošius Macbethjét láttuk - s ahogy megpillantjuk a színpadot, a déja vu érzése kerít hatalmába. A díszlet most sem egységes egész, inkább sok egyesével hangsúlyos szimbólum egymás mellett; sok a faelem, a természet adta anyag, feltűnő a víz, s míg Nekrosiusnál téglákkal, itt kisebbfajta sziklákkal kell megküzdenie Macbethnek. Aztán hamar a két előadás közti különbség lesz szembeötlő: ami egy éve az egyén állapotának egyfajta szimbolikus és hatásos kivetítése volt különös, sokszor ismétlődő cselekvéssorok által, az Khandikyan rendezésében a szó rossz értelmében teatralitásnak látszik. Érezhető, hogy a táncból is (nem elég bátran) merítő koreográfia hasonló hangulatot hivatott kelteni, ám vagy az örmény színészek eszköztára szegényesebb - erre utalna a megmosolyogtatás határáig eltúlzott arcjáték -, vagy a rendező próbálja sikertelenül megjeleníteni talán eleve túl kevéssé körvonalazódott világképét - erre utalna a céltalanságában kényszeresnek tűnő ismétlődés, ahogy egyes hangeffektekre kimerevednek a színészek (újra csak) kevéssé életszerű mozdulatai, s erre utalnának a közhelyességen túllépni nem tudó jelképek is (mint a folytonos arc- és kézmosás). A szimbólumok mögött pedig nemigen találni semmit - mintha a szó szerint unásig ismételt képek mindig ugyanazt a sötétben maradt foltot járnák körül: amit a rendező gondolt a Macbethről, ahogyan ő értelmezné a darabot, ha túl tudna lépni a formán, avagy a formát valami jelentősebb idea szolgálatába tudná állítani.
A királyi pár Khandikyan-féle értelmezésére viszont érdemes odafigyelni. A rendező ugyanis az átlagosnál jobban kidolgozza a Lady szexualitását és ilyen hatását férjére, s még a Lady őrülete előtt megjelenik egy szokatlan motívum: Macbeth, mintegy visszautalva felesége folyamatos kokettálására - „erővel és bátorsággal érdemelhetsz ki", sugallja a nő folyvást -, behajtaná jussát, s megpróbálja megerőszakolni az addigra már visszarettent nőt. Ez a Macbeth tehát következetes: amire korábban felesége unszolására egyszer rászánta magát, azt később egy percig sem bánja. Így vagy úgy, de elérte, amit akart, s az idáig vezető úton nem omlik össze, mint felesége; nemhogy vállalja, de kihasználja tetteinek minden következményét. Egy ilyen rendezői ígéret után azonban különösen fájdalmas, mikor a színész a végső ütközetre mindössze egy kis rezignáltsággal és unalommal az arcán próbálja érzékeltetni benső állapotát - nem túl kifinomult módja a lélekrajznak. Mintha meg sem történt volna a valamelyest meglepő jellemfejlődés vagy legalábbis -változás: a csatában odavesző Macbeth újra ugyanolyan, mint bármely másik rendezőnél.
A jereváni előadás ellentéte az Egerben már régebb óta játszott Zsótér Sándor-féle A velencei kalmár: a rendező itt nagyon is gondol valamit a darabról, s nagyon is képes megmutatni azt. Előadása egy rettentően pörgő tempójú - mindössze 80 percesre húzott -, mélyen átgondolt, sok újdonságot hozó és rendkívül közeli előadás. Közeli, mert az egész egy szűk panelszobában játszódik, ócskapiaci kellékekkel, földre vetett matraccal, egy fölénk és a színészek fölé tornyosuló panelrengetegtől körülfogva; ez Velence és ez Belmont is, a tárgyalóterem és a nászágy, Portia palotája és még az utca is: egyszóval ennyi adatott gazdagnak, szegénynek, menekültnek vagy otthon élőnek. S ez a helyzet is közeli: alighanem mindenki számára.
Zsótér előadása elegánsan megkerüli a „zsidókérdést", a különbséget a négyszáz évvel ezelőtti és a most kimondott antiszemita szavak súlya és csengése közt - ez A velencei kalmár távol áll a publicisztikai színháztól, nevetséges is lenne egy ilyen zárt környezetben. Ekkora helyen, az egy négyzetméterre jutó színészek ilyen nagy számával csak az egymás közti és az egyes embereken belüli viszonyokról, érzésekről lehet vagy érdemes beszélni. A szívről, ami ebben az előadásban még az „átlagos" A velencei kalmárokhoz képest is nagyon erős szimbólumként van jelen: túl a kivágni vágyott húsdarab folytonos emlegetésén, van itt még körbe-körbe adogatott plasztik szív, van asztalikép-Jézus foszforeszkáló szívvel, és van egy hatalmas méretben kivetített szívműtét-felvétel. És van a szokásos szerelmeken túl még egy - már többször látott - Antonio-Bassanio-szerelem is, és van egy - kifejezetten újszerű - Antonio-Shylock-szerelem(-szerűség) is.
E viszonyok közt folyamatos a behatolás a másik életébe: mindenki osztozik az egy szobán, három férfi az egy ágyon, az épp nem játszók közül sokan a panelház tetejéről kukkolnak, sőt Bassanio fényképeket készít a falon felfelé mászó nők szoknyája alatti látványról - s ez a sok hol agresszív, hol kívánatos interakció a vágyott szívkivágás aktusában eszkalálódik. Fontos jelenetek ezek: az átizzadt, (most már csak) majdnem meztelen Antonio előbb Shylock karjai közt remeg, majd Bassanioéi közt teszi ugyanezt, azonos pózban. Az elvek, érzések itt folyvást találkoznak megvalósulásuk esélyével (a gyűlölet a gyűlölt ember megölésének lehetőségével, a szeretet a másik testének fizikai valójával) - vajon így mit kezd velük az ember?
A színészek játéka kivétel nélkül remek - Ötvös Andrásé, Bányai Miklósé, Járó Zsuzsaé, Bozó Andreaé, Mészáros Mátéé kiváltképp. Ilyen az, amikor egy jó társulat, egy jó rendező és egy jó dramaturg találkozása mindhárom félből a legjobbat hozza ki.
A velencei kalmárhoz hasonlóan kényes anyag A makrancos hölgy is: míg előbbiben az antiszemitizmus kérdésétől félnek egyes rendezők, addig utóbbiban a hímsovinizmus árnyától. Érdekes, hogy Gyulán mégis két egymást követő napon látható mindkét darab - utóbbi a gdanski Wybrzeze Színház díjnyertes előadásában, Szymon Kaczmarek rendezésében.
Míg az antiszemitizmus kérdése a Soá után jóval kényesebb annál, hogy egy „egyszerű" színházi trükkel - nevezetesen az idézőjelbe tétellel - teljesen új jelentéssel lehessen feltölteni, addig a feminizmus tematikájának ilyenfajta kiforgatása máris remek kiindulás lehet egy előadáshoz. Mint a lengyelek esetében: az ő olvasatukban a Makrancos hölgy kifordult négy sarkából. Nyoma sincs - eleinte - a hárpia megszelídítésének, hiszen Petruchio (Piotr Domalewski) itt introvertált, szégyenlős, gátlásos figura, aki még szövegét is papírról olvassa, s aki ijedtében meghátrál Katalintól. Kata (Dorota Androsz) pedig Csehov Másája, épp csak nem kérdezi meg tőle senki, hogy miért jár mindig feketében (pedig mindig abban jár): nem hárpia ő, csak egy kislány, akinek haragját csupán az afelett érzett fájdalom táplálja, hogy húgát többre tartják nála. Teljességgel felfordul hát az alapszituáció: megzabolázni ezt a lánykát senkinek nem lehet kihívás - de még ez a kicsinység is megszeppenti pipogya és abszolút kedvetlen kérőjét.
A lengyelek játéka végtelenül szórakoztató: ezernyi apróság és ezernyi jó ötlet színesíti, s mindvégig rendkívül szellemes gegek állnak a szövegből kihúzott soktucatnyi oldal helyére. (Lucentio latin nyelvleckéje - melyben testrészei latin elnevezését „tanítja" Biankának, s melyben Elvist énekel, hogy beugorjon a „pelvis", valamint süteménnyel teniszezik, természetesen a „penis"-re rávezetendő - maradandó emlék.) Hiába azonban a sok nevetés és a rengeteg (csaknem) kabaréjelenet, az előadás végére úgy tűnik, mintha a rendező - talán idő híján - abbahagyta volna a saját maga teremtette, kívül harsány, s mint ilyenkor szinte mindig, belül tétova, kétségekkel és bizonytalan érzésekkel teli világ építgetését. Miután Kata és Petruchio felismerték, hogy hiába tűnik az kevésbé izgalmasnak, csak saját életüket élhetik (azaz abbahagyták Lucentio és Bianka gesztusainak utánzását, s levetették az ő, idegen ruháikat), Kata mégis elmondja az előadás eddigi szövetéből abszolút kilógó monológot arról, miért is tartozik a nő feltétlen engedelmességgel és alázattal az „urának", hogyan is kell kiszolgálnia őt, s minduntalan kedvére tennie. Iróniának, kikacsintásnak, idézőjeleknek ezúttal nyoma sincs. Hogy mit is jelent, mit keres mégis ebben a gdanski előadásban ez a monológ, rejtély marad, melyet Kaczmarek olyannyira nem siet feloldani, hogy kérdéses, vajon ő tudja-e egyáltalán a megoldást.
Dajka
A fesztivált mintegy keretbe foglaló, Brookhoz mérhetően nagy előadáson, Korsunovas Rómeó és Júliáján kívül két, csak szűk réteg által ismert magyar, és két félig-meddig amatőr, workshop-szerű előadás látható még Gyulán. Almási-Tóth András II. Richárdja Spiró György fordításában „karriertörténet két részben": a rendező és a főszereplő, Dolmány Attila kiváló együttműködésének második (voltaképpen) shakespeare-i állomása ez. Dolmány ezelőtt az Árpádházban, Spiró György magyar történelembe ültetett királydráma-parafrázisában játszott ugyan névleg magyar, habitusban mégis felismerhetően (akárhányadik) richárdi főszerepet. Sok a hasonlóság a két előadás közt: a monokróm színek, a mikrofonok, a média jelenléte és persze a tényleg-Richárd hasonlósága a majdnem-Richárdokkal... Búcsúelőadása volt a gyulai ennek a keveset játszott (szűk egy évadot megélt) előadásnak - hogy kicsi a világ (hát még a szakma), azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Almási-Tóth András októberben az itt Velencei kalmárt játszó egrieket fogja rendezni.
Zsótér Sándor második Gyulára hívott rendezése (W. S.: Lír) pedig az Ahogy tetszikkel fonódik össze kissé, vagy a korábban meghívott Tim Carroll-féle Hamlettel: a színművészetis hallgatók (a Marton - Hegedűs D.-osztály) kivonulnak a természetbe, s ott játszanak - amíg ez az Ahogy tetszikre elméletben, úgy a Hamletre a gyakorlatban rímel. A két sírt hol ki-, hol beásó hallgatók felhasználhatnak mindent a játékra (egy korábbi, esős előadás során még a gilisztákat is „bevonták") - kivéve a színházi kellékeket, a fényt, a színpadot, jó akusztikát, jelmezeket vagy hasonlókat. Kár, hogy az előadásra - lévén az utolsó napon - már szinte senki nem marad a korábbi napok nézői közül; higgyük azt, hogy a legtöbben látták már Budapesten.
A fesztivál fél-ideje alatt a londoni Metropolitan University tartott workshopot - rengeteg tolongó jelentkező híján - a kolozsvári egyetem színházelmélet-szakos hallgatóinak, s emellett még egy performanszukat is megmutatták a gyulai közönségnek. A performansz szó használata pedig nem véletlen: mind a workshop eredményeinek bemutatója, mind a More than a women... című produkció happening inkább, mintsem előadás. Előbbi valóban csak egy jó hangulatú workshopból ad ízelítőt, ráadásul felerészt színészi képzettség nélküli szereplőkkel, utóbbi pedig egyfajta „zenés-táncos mulatság" mindenféle, nőkről szóló Shakespeare-szövegek alapján. Nem társai, csak kiegészítői ezek a fesztivál „hivatalos programjának".
A 2009-es fesztiválon a legnagyobb pezsgés a záróelőadáson tapasztalható (bár érthetetlen módon ezúttal sokkal kisebb, mint a tavalyi Meno Fortason). Oskaras Korsunovas színháza, a litván Vilnius City Theater Rómeó és Júliája pedig esszenciája, ars poeticája egy Shakespeare fesztiválnak (s ilyenformán megint csak szerencsés az időpontja, az utolsó nap): megmutatja, hogyan lehet zseniálisan Shakespeare-klasszikust játszani és rendezni anélkül, hogy teljességgel átértelmezné, modernizálná a darabot, vagy valami revelatív erejű újdonságot mondana el róla. A receptnek három összetevője van.
Az első Korsunovas tökéletes alapötlete: két konkurens pizzériába helyezi a cselekményt (furcsa, hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe az Olaszország - pizza asszociáció egyértelműségének ellenére sem), egy majdnem teljesen szimmetrikus és a megfejhető szimbólumokat szó szerint százával halmozó díszletben. Az így rendelkezésre álló matériák felhasználhatósága végtelen, s ezt a rendező maximálisan ki is használja: a konyhai fém vagy fa eszközök különféle fegyverek, egyúttal a férfiasság szimbólumai; a folyton gyúrható, nyújtható, formálható tészta remek metaforája a két család közti gyűlöletnek, amely voltaképpen csak elvont fogalom, tárgyiasulása pedig éppoly sokféle lehet, mint a tészta. A liszt pedig mindenre alkalmas, hol ápol, hol eltakar: kezet mosni épp úgy lehet benne, mint ölni vele - természetes, hogy halotti maszkként minden előadásbéli halál kötelező attribútumává lesz. S ne feledjük, hogy még a pizzériák alapanyagát, a tésztát is ebből gyúrják.
A második összetevő a szokatlanul gondos, rendkívül ötletes és nagyon következetes szerepértelmezés. Korsunovasnál nincs olyan szereplő, akinek ne lenne kidolgozva az első millimétertől az utolsóig minden jellemvonása, legyen akár főszereplő, akár másodhegedűs. Rómeó vékonydongájú kamasz, aki szeret szerelmest játszani, és borzasztóan megijed, amikor komolyra fordulnak a dolgok; Júlia végre felnőni vágyó lány, aki nem csak Rómeóra, de Parisra is kíváncsi; Benvolio semmivel sem különb barátainál, s szerelmes Mercutióba (Korsunovasnál öngyilkos is lesz rögvest az ő halála után); a Dajka az abszurditásig önérzetes asszony, aki szinte végig jelen van a színpadon, s akinek szerepe itt főszereplőkhöz mérhető. A Herceg itt nem csak vak - a probléma valódi okára, esetleges megoldására -, de ő a méregkeverő is egyben - és még sorolhatnánk az egyedibb vagy konvencionálisabb karaktereket.
A harmadik összetevő pedig a közelítés a realitáshoz. Hiszen magyarázat nélkül nemigen érthető, hogy a tipikus kamasz gyerekek - Rómeó és Júlia - szerelem-játszadozása hogy torkollhat mégis egy felnőtt számára is nehezen megléphető tettbe, az öngyilkosságba. Ezúttal mind Júlia (Rasa Samuolyte), mind Rómeó (Gytis Ivanauskas) fel tud nőni a szemünk előtt - úgy, hogy egyrészt tisztába jöjjenek tetteik, érzéseik és szituációjuk komolyságával, s el is fogadják azt; s egyúttal úgy, hogy még megmaradjon bennük a kamaszkor „minden vagy semmi"-érzése is, az első igazi szerelem pótolhatatlan különlegességének kamaszos hite vagy tudata.
Korsunovas szinte felülmúlhatatlanul szép, azonos eszközökkel létrehozott képekkel állít kontrasztot az eddigiek víg komédiázása és a tragikus végkifejlet. A dagasztóláda, amelyben a két szerelmes először egymásra talált, közös sírjuk lesz, a halált hozó liszt pedig idővel megjelenik minden családtag arcán, eltagadva ezzel a tragédia hasznát: ebben az előadásban nincs békülés a két család közt, nincs értelme a két gyerek halálának.
Ezúttal nincs feloldozás.
Megjelent a Bárka 2009/5. számában
