Darvasi Ferenc
Izgalmas, ígéretes útkeresés
a Békés Megyei Jókai Színház 2008/2009-es évadáról
Mikor tavaly nyáron Elek Tibor megkérdezte, írnék-e majd a Békés Megyei Jókai Színház 2008/2009-es szezonjáról egy évadértékelő tanulmányt, több okból is nehéz szívvel mondtam igent a felvetésére. Az egyik dilemmát az okozta, hogy - gyomai létemre - nem ismertem igazán a csabai társulatot, így kissé outsidernek éreztem magam a munkához. Azt pedig rögtön tudtam, hogy hiteltelen lenne, ha a színházban történteket valamiféle kronológia szerint vizsgálnám, teszem azt, összehasonlítva az előző évadokkal a mostanit. Szövegemben ezért nélkülözni fogom az ilyesfajta párhuzamba állításokat, és igyekszem, amennyire csak lehet, szorosan a szóban forgó évadra koncentrálni. Amiatt is kihívásnak éreztem a tanulmányírást, mert évek óta a fővárosi színházak jobb-rosszabb, de mindenképpen másmilyen műsorán edződöm, egy megyei színházat pedig értelemszerűen egészen más mércével kell mérni, hiszen a pestiektől különböző, és többrétegű feladatot lát el. Nem követelhető meg egy régió egyetlen társulatától, hogy művészszínházként funkcionáljon, s így széles közönségrétegeket zárjon ki az épület falai közül. Egy ilyen intézménynek valamilyen szinten fel kell vállalnia a megye teljes lakosságának a szórakoztatását is, mint ahogy azt maga Fekete Péter is több interjúban kihangsúlyozta. Az igazgató második évét töltötte a társulat élén, de igazából az első olyat, amikor maga alakíthatta ki a műsorstruktúrát, effektíve átvehette a vezetést. Így az ő gondolkodásmódjának első lenyomata is volt ez az év. Előzetesen arra számítottam, hogy a társulat egy olyan periódusába nyerek betekintést, amelyre a pezsgés, formálódás, útkeresés lesz alapvetően a jellemző. Hogy ez mennyiben igazolódott be, arra az írásom végén igyekszem választ adni. Az ilyen, átfogóbb és az általánosításokat elkerülni nyilván nem tudó értékelés előtt azonban magukról az előadásokról szólnék. Annál is inkább belefognék ebbe, mert premierekből nem volt hiány: 9 felnőtt- és 1 gyermekelőadás (Sultz Sándor Kőmanója, Dézsi Szilárd rendezésében, melyről most hely hiányában nem írok részletesebben) került a Jókai színpadára a szezonban.
A bemutatók sorát a Lüzisztraté nyitotta. Arisztophanész művét Hamvai Kornél és Nádasdy Ádám írta át úgy, hogy végeredményében nem egy új, az eredetitől független drámát láthattunk, inkább egy felújított, korszerűsített verziót. A történet követi a közismert antik politikai szatíráét, miközben egy-két szállal kibővíti azt. Sikamlós előadás született a Lüzisztratéból, de a prűdeknek csak annyit lehet mondani: Arisztophanész változata is tele van erotikus célozgatásokkal. Hamvai szövege szellemes, leképezi a mostani gondolkodás- és viselkedésmódokat, Nádasdy versbetétei pedig jó érzékkel egyensúlyoznak a malacság határvidékén, elkerülve az ízléstelenséget. Pinczés István rendezése vaskos humorú, befogadóbarát. Kiváló a sárga és fekete színekre alapozó, stilizált díszlet: Howard Lloyd egyszerre igyekszik megteremteni a látszatát, hogy ógörög kulisszák közt játszódik a produkció, és leleplezni ennek a megcsináltságát, irrealitását. Ő jegyzi a hasonló elven működő jelmezeket is, melyek némelyike a régiesség látszatát kelti, miközben tipikusan mai ruhadarabokat is láthatunk a színészeken. Valóságos kavalkád a Lüzisztraté: a dalokat Gulyás Levente zenei betétei (rap, blues, metal) követik, Topolánszky Tamás tánckoreográfiákkal színesíti az előadást. A tipikus férfi és női gondolkodást pellengérre állító, az utóbbiak alávetettségéről korszerűen beszélő, szórakoztató előadásban teljességgel hétköznapias világot és szereplőket láthatunk. A nők jobbára naiv, pletykás, butuska szerelmesek, a férfiakat pedig csak a szex érdekli. Lüzisztratét leszámítva mind gyerekesek. A fiatalos, vagány, vérbő komédia sikert aratott Békéscsabán, de a szerepeket jobban is ki lehetett volna osztani. Ott érdemes ezt a darabot játszani, ahol sok tehetséges fiatal színésznő van a társulatban. Nem is lenne ezzel gond itt, csak éppen a főszerepre meghívott Dobó Kata teljesít gyengén, alakítása meglehetősen merev, jellegtelen. Paczuk Gabi egyszerű lelkű, nyíltszívű, vonzó Mürrhinéje elviszi előle a pálmát.
Az évad második premierje egy szatirikus parabola, a Disznójáték volt. Czakó Gábor darabja valahol Orwell Állatfarmja és a mrożeki drámák világa közt helyezhető el. A levágásra ítélt malacok története annak példázata, hogy az embert egész életében félrevezetik, átverik, beetetik (ezt az olvasatot erősíti fel a színpad fölött elhelyezett gigantikus monstrum, Chaplin híres etetőgépének mása a Modern idők című filmből, amely időről-időre újra nekilendül, forog és csikorog, de étellel nem szolgál a malacok számára), hogy képtelenek vagyunk élni a szabadságunkkal, a hatalom pedig eltorzítja a személyiséget. Fekete Péter igyekezett frissé, maivá tenni a darabot. A színészek több alkalommal is kiszólnak az alapszöveg teremtette valóságból, másfelől számos reklámjelenetet építettek be az előadásba. Így kétrétegűvé válik a produkció: hiszen Czakó textusa a realitásoktól elemelt, a reklámblokkok viszont a hús-vér valóságot jelenítik meg. A díszlet (Fekete Péter munkája) számos váratlan ötletnek ad lehetőséget. Leginkább a reklámokat előadó fiatalok, a Színitanház növendékei játsszák be a teret. A legsikeresebb jelenetben a páholyokban tűnnek fel, két párt egymással vívott harcát játsszák el, az ígéretek értelmetlenségét és a hatalommániát halandzsanyelvi közlésekkel érzékeltetve. De a hitelfelvételről, szépségápoló szerekről, nyereményjátékokról tájékoztató reklámok talán túl sokszor és némiképp didaktikusan szerepelnek az előadásban. Mangaliczát a JEL Színház tagja, Bicskei István játssza, kiválóan érzékeltetve a figura naivitását, ártatlanságát és áldozat szerepét. Külön elismerés illeti a Yorkshire szerepébe a premier előtt két nappal beugró, bravúros alakítást nyújtó Reiter Zoltánt, annál is inkább, mert a legtöbb humort ő viszi az előadásba. Cornwallt Hodu József játssza, minden hájjal megkent diktátor-típusnak, végtelenül önző, kegyetlen alaknak mutatva figuráját. Kara Tünde Emeséje (az ősanya) eleinte egyszerű göbének tűnik, akinek csak szülnie kell, nem is érdekli semmi más a világon. Ez a kép aztán fokozatosan árnyalódik. A rózsaszín cipőben, melegítőben megérkező, terhes (vemhes), jobbára csak a fittségével törődő, örökké tornagyakorlatokat végző Emeséről egyszer csak kiderül, hogy nem is állapotos. Kidobálja ruhája alól a töméseket, amelyek csak arra szolgáltak, hogy túlélhesse a vágás napját. Fekete Péter rendezése a Disznójáték komorabb színeit mutatja meg. A humor itt csak kísérője, színezője a súlyos kérdések okozta tragikus tónusnak. Mégis, bár végtelenül negatívnak tűnik az előadás ábrázolta világ, végül győz az optimizmus. A zárlatban a szülés értelméről korábban cinikusan beszélő Emese - látva, hogy mind a három malactársa a hentesek kampóin végzi - az életet választja: lekapja a babaruhákat a horgokról, eltökélten immár, hogy szülni fog.
Több remek történés közt kiemelendő, hogy a Jókai idén Stúdiószínházat avatott, melyet nem lehet eléggé üdvözölni, hiszen alkalmat teremt a kísérleti jellegű műhelymunkák létrehozására - ami egyszersmind a színészek fejlődésének is az egyik biztosítéka lehet. A játszóhelyet Egressy Zoltán Sóska, sültkrumplijával nyitották meg. A végig egy játékvezetői öltözőben, mérkőzés előtt, szünetben és a lefújás után játszódó darab jó választás volt, nagy sikert aratott. Az igényesen szórakoztató, nyelvi leleményekben bővelkedő, bár kissé kiszámítható szerkezetű Sóska a melankólia, a derű, a humor és az irónia keveréke, mindannyiunk számára ismerős, szerethető vagy éppen nagyon is gyűlölhető karakterekkel. Bartus Gyula érkezik először a színpadra - olyan elegáns öltönyben (jelmez: Junion), hogy elsőre nem is feltételeznénk róla semmi rosszat. Persze Lacikám (Gulyás Attila) túltesz rajta eleganciában: az órája, a szemüvege, de még az övcsatja is csillog-villog, mindegyik új, trendi és drága darabnak tűnik. Ők még láthatóan el szeretnének érni valamit az életben, nem úgy, mint a Művész (Csomós Lajos), aki nem is akarja eljátszani, hogy különösebb céljai lennének - fekete sáljában, csálé, gyűrött partzászlójával, felálló hajával igazi lúzer, félnótás költőcskének néz ki. Nem költő, nem értelmiségi, legfeljebb az szeretne lenni; már ha egyáltalán lenne még bármi célja e földön. Koleszár Bazil Péter nem erőltet saját koncepciót a Sóskára, feszes tempójú, szövegközpontú előadást állított színpadra. Bartus Gyula Szappanja pitiáner, aljas, olyannyira mószerolós, gyűlölködő, hogy nemigen kelt részvétet. A legnehezebb helyzetben a Művészt alakító Csomós Lajos van: Egressynek ez a leggyengébben kidolgozott karaktere, túlhangsúlyozza, már-már az unalomig ismétli figurája másnaposságát. Csomósnak sem sikerült a Művész-sablonból kiszabadulnia, minden pillanatban érezzük, hogy ő most rosszul van (teljesen felesleges ezt ennyire sűrűn hangoztatni), de pozitív hozadékai is vannak alakításának: téblábolásával, hirtelen nekilódulásaival és begubózásaival gyakorta megnevetteti a közönséget. Gulyás Attila Lacikámjának alig nyílt ki a csipája, máris törtető, karrierista. Ezt a gátlástalan alakot nagyon lehet utálni. A végén, álmai szertefoszlásával éppen olyan, mint egy gyerek, aki dühös, mert elvették a játékát. A végére, más-más okból, mindhárom spori csalódottá, kiábrándulttá válik. A csabai verzió legnagyobb - sőt, az egyetlen igazi - áldozata a Művész.
Egy operett is szerepelt a műsorban: Farkas Ferenc zeneszerző közismert, ám az utóbbi években, évtizedekben egyáltalán nem játszott daljátéka, a Csínom Palkó. A kuruc-labanc harcokról és - operettről lévén szó - természetesen nagy szerelmekről szóló darabot erősen meghúzta Greifenstein János rendező, aki nem akarja többnek, másnak mutatni a Csínom Palkót, mint amit az képvisel; ám kihoz belőle mindent, amit csak lehetséges. A daljáték történelemszemlélete fekete-fehér, a labancokat megmosolyognivaló bohócoknak, úriaskodó ripacsoknak, a kurucokat érző szívű hősöknek láttatja; a históriai hitelességgel mit sem törődik Farkas. De nem illik ezt számon kérni, hiszen operettről van szó. Greifenstein remek húzása, hogy a díszlettel és jelmezzel jelzi is: ne várjon itt senki a valóságról szóló előadást. Csupa fehér minden a színpadon, mintha egy mesében lennénk. Az Olga Gonobolin megálmodta, papírból készült [!] jelmezek is, melyek közt nincs két egyforma (a bál-jelenetben például a táncosok a legkülönbözőbb égövi jegyeket viselik maszkjukon). Hatvany Csaba szemet gyönyörködtető papírszobrai és a többi díszletelem (Greifenstein munkája) szintén hófehérek. Gonobolin, Hatvany és Greifenstein olykor egészen különleges képekből álló, lenyűgöző látványvilágot teremtett. Persze egy operetthez mindenekelőtt egy jó zenekar és hasonlóan jó(l éneklő) színészek szükségeltetnek. Nos, egyikben sem volt hiány. A zenei kíséretet a Békés Megyei Szimfonikus Zenekar biztosította (zenei vezető, karmester: Somogyi-Tóth Dániel) úgy, hogy a nagyzenekari hangzást népzenével bolondították meg: Szokolay Dongó Balázs a színpadon is megjelenve játszott többek között dudán. (És akkor még nem beszéltem a Balassi Táncegyüttesről, amely szintén részt vett a produkcióban, Mlinár Pál koreográfiáját követve.) Külön öröm, hogy a színház rutinos színészei mellett a Színitanház növendékei közül ketten (ismét) fontos szerepet kaptak, amivel élni is tudtak: remek Vígh Zsuzsanna talpraesett, érzelmes Éduskája, s nemkülönben Cseh Adrienn hedonista, butuska Koháry grófnője. De jó alakításokban egyébként sincs hiány: Gulyás Attila „ami a szívemen, az a számon" Csínom Palkója, Tege Antal hetyke Tyukodi pajtása, Szőke Pál karakán Förgetege, Szabó Lajos szerethetően esetlen Göcs Pistája, Nagy Erika öntudatos Örzséje és Tóth Zsófia szerelmetes Zsuzsikája mind-mind kiváló. És akkor még nem is beszéltem Csomós Lajos Rosta Mártonjáról: Rosta ziccerszerep (épp ezért jó nagyot is lehetne vele bukni), Csomós Lajos parádésan hozza, elég neki egyetlen kis gesztus, és mosolyt csal a néző ajkára.
Az idei kínálatból két darabot is Zalán Tibor, a színház dramaturgja jegyzett. Mindkettő történelmi dráma volt. Előbb a Midőn halni készült című ősbemutatót láthattuk, egy életrajzi művet, mely Janus Pannonius sorsát, pályafutását beszélte el. Az alkotás fikciója szerint a költő már nagybeteg, Medvevárban tartózkodik (ide menekült Mátyás király elől), s a halál torkából tekint vissza életének fontosabb állomásaira, illetve nem is annyira visszatekint, mint inkább vizionál: ágya mellé képzeli az uralkodót, itáliai mesterét, édesanyját, szerelmeit, Vitéz Jánost. Zalán darabja afféle számvetés, a reneszánsz költő önvizsgálata. A műfajmegjelölés (monodráma) találó, hiszen ugyan több szereplő is felbukkan a műben, Janus valójában egyedül van, maga köré vizionálja a többieket. Ahogy arról a rendező, Merő Béla elemzése is vall (Bárka, 2008/6), három szintet különíthetünk el: a reálisat (a Medvevárban történteket), az ún. fél-víziókét (amikor valóban létező szereplőket másnak képzel a költő) és a víziókét. A jelenetek felrúgják a linearitást, de ez nem jelent gondot, a mozaikokból és a művész már a középiskolások számára is közismert élettörténetéből könnyedén összerakható a sztori. A Midőn halni készült felgöngyölíti Janus életének fő konfliktusait: a politika, a hatalom természetéről is szól, és arról, mily nehéz volt a költőnek a civilizált, humanista Itáliából hazatérve alkalmazkodni a barbár viszonyokhoz. De az élet és az irodalom, a valóság és a művészet viszonyának problémáján is elidőz, a két szférát különbözőnek mutatva. Zalán csak néhány - az életrajzzal összefüggésbe hozott - versidézettel egészíti ki a drámát, ezeket a költő pajzán alkotásai közül veszi. Nem egy héroszt akar elénk állítani, hanem egy valóságos, esendő embert. Így nem idegenkedik a vulgaritástól s a naturális részletektől sem. Merő Béla rendezése sem az eszményit keresi, hanem az emberit. A végeredmény egy igazi kamaradarab lett, visszafogott eszközhasználattal. Az előadás még az írott verzióhoz képest is redukáltabb, s a díszlet is csak alapvető tárgyakra (ágy, asztal, szék) korlátozódik. A darab a Janus Pannoniust alakító Bartus Gyula jutalomjátéka. Figurája érdekes, mert sokszínű tud lenni: érzelmes, ellágyuló, máskor meg hirtelen haragú, indulatos; egyszer lassú, megfáradt, másszor - utolsó energiáit mozgósítva - életerős. Hiányérzet inkább a darab miatt van bennem, melyet túl statikusnak, kiszámíthatónak, helyenként közhelyesnek („Aki ír, az nem él. Aki él, az nem ír.") és ismeretterjesztő jellegűnek érzek.
Zalán Tibor még egy regényadaptációval jelentkezett: A rab ember fiait írta színpadra - meglehetősen részletekbe menően, aprólékosan. Az utóbbi egy-két évtizedben ahhoz szokhattunk hozzá, hogy a színházak rendkívül szabadon kezelik az adaptációk során a bemutatott munka alapanyagát, gyakran egészen elrugaszkodnak attól. Zalán viszont igyekezett minél inkább szöveghű, az eredeti mű világához ragaszkodó, a mai nyelvhasználat csábításának nem engedelmeskedő, s így hagyományosabbnak nevezhető színházi verzióval előrukkolni. Hagyományosnak, de nem (le)egyszerű(sített)nek, mert bár a meseszerű elemekben gazdag regény kiváló fundamentuma lehetne egy gyerek- vagy ifjúsági előadásnak, Seregi Zoltán rendező és az író a felnőtteket is meg kívánta szólítani a produkcióval. Gulyás Levente hatásos, érzelmekben gazdag, igazi nagyszínpadra való zenét írt a darabhoz. A díszletek és a jelmezek érdekes oppozíciói egymásnak. Míg Vesztergomi Anikó teljesen korhűnek tűnő jelmezekbe öltöztette a színészeket, addig Lenkefi Réka meg sem kísérli a valóság illúzióját kelteni jócskán stilizált díszletével. Dobó Kata után egy újabb sztár mutatkozott be Békéscsabán: Apafi Mihályt Vikidál Gyula játszotta; de ő is, akár a Lüzisztraté címszereplője, alulmúlta a várakozásokat. Gyakran belebotlott a szövegbe, s beszéde hol a rossz intonáció, hol pedig a hadarás miatt olykor nehezen érthető volt, ritkán tudta a fejedelem érzelmeit hitelesen megjeleníteni. Egyébként viszont bővelkedik az emlékezetes alakításokban a premier. Kiemelném az Apafi fiát játszó Illés Adriánt, aki életkorát meghazudtoló érettséggel mozog a színpadon. Csomós Lajos - ismét - igazi ziccerszerepet kapott, és nem is okozott neki gondot a fondorlatos Piszliczár megformálása, zsigerből hozza a figurát, sokszor nevetésre ingerelve a nézőket. Szintén hálás szerep Ács Tiboré, aki az ügyefogyott Buzáth uramat alakítja, nagy közönségsikerrel. De kiváló Jancsik Ferenc hűséges, bölcs Pipitére is.
Két előadásnak is különleges helyszín adott otthont. A Bartus Gyula által írt és a 2007/2008-as évadban felolvasószínház keretében már bemutatott Sör és cigi a Hunyadi téri Ro(o)m Színházban, egy félig-meddig elbontott épületben került megrendezésre. Mivel a produkció hajléktalanokról szól, mondani sem kell, mennyire ideális terepet sikerült találni az előadáshoz. A leginkább Gorkij Éjjeli menedékhelyének világát megidéző Sör és cigi egy szanálásra ítélt házba beköltöző otthontalan csapat életébe, s főként küzdelmeibe (megélhetésért vívott harc, élelemszerzés, veszekedések, árulások stb.) nyújt betekintést. A reménytelen, mindenféle illúziók nélküli, többszörös tragédiába forduló darabban a fent és a lent, a gazdagok és a szerencsétlenek világa egyaránt kiábrándító, esély sincs valamifajta pozitív végkifejletre. Merő Béla rendezése realista eszközökből építkezik, egyáltalán nem akarja letompítani a darab felvetette társadalombírálat élét. Hús-vér alakokat, nagyon is valóságos figurákat állít „színpadra", totálisan elkerülve az alakokon való ironizálást. Bár Merő döntésének jogosságához, az ilyesfajta interpretáció érvényességéhez nem fér kétség, annyit azért megjegyeznék, hogy talán éppen azért nem tud nagy hatást elérni az előadás, mert túlságosan is visszatükrözi a valóságot, módfelett mimetikus. Hiányzik belőle egy olyan dimenzió, amely révén többről is lehetne szó, mint kordokumentumról - ahogy magából Bartus alapszövegéből is hiányzik ez a perspektíva. A Sör és cigi három társulat koprodukciójában jött létre. A békéscsabaiak mellett Temesvárról (Mátyás Zsolt, Mátray Edit) és Újvidékről (Németh Attila, Varga Tamás) érkeztek színészek.
Az Aidának is rendhagyó, bár természetesen egészen más jellegű helyszínt talált a színház: egy 30 méter átmérőjű, 8 méter belmagasságú és csaknem 100 négyzetméteres színpaddal rendelkező sátrat. A Porondszínház névre elkeresztelt játéktér utaztatható, így a békéscsabaiak más városokban is meg tudják mutatni magukat itt készült előadásukkal. Ezért sem csoda, hogy úgy döntöttek: évadonként legalább egy bemutatót a jövőben is ezen a helyszínen óhajtanak létrehozni. A Verdi operából készült musical zenéjét Elton John, szövegét Tim Rice írta. A Jókai Színházban Szomor György rendezte a darabot, aki egyszersmind az egyiptomi hadvezér, Radames szerepét is eljátszotta. Az előadás létrehozói mindent bevetettek, hogy a musicalkedvelő közönséget maradéktalanul kiszolgálják. A végeredmény: egy látványos, hatásos előadás. Az eredeti helyszínek s az ősi történet elképzelését elősegítendő, két oldalt kivetítőt helyeztek el, ahol egyrészt Egyiptom világa elevenedik meg, másrészt néha az előadás egy-egy korábbi jelenete, apró pillanata. A West End Színház Zenekarának - play back elemekkel kevert - élő zenei kísérete is sokat dob a produkción. A vetítés és az élő zene mellett legalább olyan fontos a tánc, a Szakál Attila koreografálta jeleneteket a Színitanház diákjai és a West End tánckara adják elő, megbízhatóan, látványosan. Kicsit zavaró viszont, hogy bár a színpad három oldalról látható, legtöbb alkalommal csak szembe, előre játszanak a színészek. Eredetileg az volt a terv, hogy az interaktivitásra alapozzák az előadást - ez nem valósult meg, csupán külsődleges ötletekben (pl. még az előadás kezdete előtt beöltöztették egyiptomi jelmezbe az önként jelentkezőket, akiknek azonban nem adatott semmi különösebb szerep a produkcióban), amelyeket talán szerencsésebb is lett volna elhagyni. Aidát leginkább harciasnak, csökönyösnek mutatja Gubik Petra. Amneris Fésűs Nelly megformálásában először csupán unalmas, ellenszenves, tunya úrnőnek tűnik, idővel azonban színesebbé válik, (ön)ironikus vonásokkal gazdagodik. Szomor György Radames-e tétova hadvezér és nyíltszívű férfi. Mellettük még kitűnik Gulyás Attila kedves, jószándékú, de gyáva Merebje.
A slusszpoén a szezon végére maradt: a Stúdiószínházban bemutatott Edith és Marlene méltán aratott nagy sikert a nézők körében. Pataki Éva finoman pszichologizáló műve a két címszereplő, a legendás sanzonénekesnő és a szintúgy kivételes tehetségű filmszínésznő életének, pályafutásának, kettejük kapcsolatának fő pillanataira koncentrál, végeredményében azért Edith Piafot állítva a középpontba. Dalok (élő zene: Gulyás Levente) és prózaszövegek váltják egymást. Edith életét végigköveti az előadás. Ott vagyunk „mellette" a bordélyban töltött éveknél, látjuk, mint kezdő énekesnőt, majd sztárként is - olyan emberként, akit igazából mindvégig a gyerek- és serdülőkorában összeszedett sérelmek tartanak sakkban. Marlene Dietrich csupán mögüle tűnik fel, mint aki segíteni igyekszik a szerencsétlen lányon, de aki egyszersmind a vetélytársa is a színpadon. Körbeüljük a játszókat, a Fekete Péter és Tege Antal tervezte játéktér igazán illik egy ilyen intim előadáshoz. A díszlet csupán a legszükségesebb elemekből áll: egy-egy kisszínpad, illetve öltözőtükör a színpad két végében, középen egy gázlámpa. Az Edith és Marlene tulajdonképpen három ziccerszerepet is magában rejt. A békéscsabaiak élnek is a lehetőséggel, mindannyian emlékezetes alakítást nyújtanak Tege Antal színészcentrikus rendezésében. Tarsoly Krisztina meggyőzően hozza Edith különböző életfázisait, hitelesen, sokszínűen ábrázolja tragédiáját, finom megoldásokkal fűszerezve alakítását: akár egy-egy testmozdulattal is könnyedén érzékelteti a lány elesettségét, s a kiváló jelmezeknek hála (Kiss Katalin, Tege Antal) néha már a szedett-vedett ruhája is mindent elmond róla. Kara Tünde titokzatosnak, méltóságtelinek, kemény, erős, szakmájában rendkívül profi személynek mutatja a filmszínésznőt. Kara Tünde Marlene-alakítása és a Disznójátékban nyújtott teljesítménye alapján kapta meg - teljes joggal - a Gálfy-gyűrűt, mely a társulat adott évadban legjobban teljesítő színészének jár (első alkalommal, tavaly Bartus Gyulaé lett a díj). De Csomós Lajosról is meg kell emlékeznünk, aki egészen különböző karaktereket kellett alakítson, és sikerrel birkózott meg a feladattal, bizonyítván, hogy több ő, mint egy egyszerű komikus színész. Ha kell, kemény (Rendőrfelügyelő), érzelmes (Marcel), balek (Theo), racionális (Raymond), ezer arca van ebben az előadásban. Kétség nem férhet hozzá: az Edith és Marlene a 2008/2009-es békéscsabai évad legjobb előadása, amelyet a színház akár évekig is műsoron tarthat még.
Összességében mindenképp izgalmas, változatos, tipikusan útkereső szezont zárt a színház. Természetesen vannak még előrelépési lehetőségek. Kiderült a szezon folyamán, hogy érdemes lenne nevesebb rendezőket is hívni egy-egy munkára, a színészeknek és a nézőknek is a hasznára válhat a másfajta gondolkodásmódok megismerése. De erre a következő, nemzetközi évadban bőven lesz is lehetőség. Helyenként a darabválasztást éreztem problematikusnak: meglehet, szőrösszívű vagyok, de a Disznójáték, a Midőn halni készült, valamint a Sör és cigi esetében nem tartottam elég izgalmasnak az előadások alapanyagát. Önmagában jó ötlet a vendégszínészek meghívása, de ezzel idén melléfogott a Jókai: Dobó Kata és Vikidál Gyula kifejezetten gyenge teljesítményt nyújtottak, bár nyilvánvalóan sok nézőt be lehetett csábítani a nevükkel a teátrumba. (Bicskei Istvánra viszont nem lehetett panasz a Disznójátékban.) Ennél azonban sokkal több pozitív hozadéka volt az eltelt szezonnak. Eleve bátor kezdeményezés magyar évadot hirdetni, hát még, ha azt vesszük, hogy majdnem az összes előadás kortárs darabból készült, és köztük több ősbemutató is volt. Egy ilyesfajta koncepcióba még egy belvárosi, széles értelmiségi közönséggel rendelkező színház is könnyen belebukhatna. Hogy nem így alakult, és sikeres évadot zárt a Jókai, az annak köszönhető, hogy a program kialakítói odafigyeltek rá, hogy minden közönségréteg megtalálja a neki megfelelő műsort - hiszen rendkívül változatos volt a kínálat műfaji tekintetben. Mindenképpen pezsgés érzékelhető Békéscsabán. Fekete Péter innovatív, invenciózus igazgatónak tűnik, olyan szakembernek, aki ráadásul a marketinghez is kiválóan ért. Külön öröm, hogy létrejött a Stúdió-, illetve a Porondszínház (és a hírek szerint a Ro[o]mszínházba is terveznek még előadást). De remek kezdeményezés a vendégelőadások meghívása is. További pozitívum, hogy a Színitanház fiataljai is bemutatkozhattak a társulatban, sőt, némelyikük rögtön emlékezetes alakítással tette le a névjegyét. A legsikerültebb előadásoknak a Lüzisztratét, a Sóska, sültkrumplit, a Csínom Palkót, valamint - elsősorban - az Edith és Marlenét éreztem. A 2008/2009-es évad a jövőre nézve ígéretes szezon volt a Békés Megyei Jókai Színház életében. Az pedig borítékolható, hogy a következő sem lesz unalmas, hiszen közép-európai darabok és rendezők bemutatóit láthatja majd a közönség a Jókai színpadán.
Megjelent a Bárka 2009/4. számában.
Kara Tünde és Tarsoly Krisztina mint Edith és Marlene
