Szabó Tibor
Mindenki azzal, amije
Tari Dénes utazása 3.
A rádióban fejhangon magyarázó nő se tudta elrontani a napot.
Mert vannak olyan reggelek, amikor az ember érti, hogy miért úgy, ahogy. Belelát a rend mögötti végső tervbe, és már rögtön ébredés után, az ágyban nyújtózkodva, görcsölő vádlit feszítve. Ráérez a Mindenható akaratára, és tapasztalja, hogy ez mennyire magától értetődő. Olyankor boldog az ember. Serkenti, ébreszti őt a tettvágyas tudat, hogy feladata van ezen a világon.
Tari Dénes közkönyvtáros otthonában ritka vendég volt az ilyen reggel. De néha azért mégis.
Július végi szombat jött, egy napsütéses, cseresznyeérlelő hétvége, és Tari Dénes bepillantást nyert a mögöttesbe, meglátta a küldetést, ha nem is mindjárt ébredéskor, de alig később, a konyhában, a békésen olvadozó disznóköröm látványában a lényeget, hogy Andrea, az ő huszonkét éves egyetemista albérlője tudhatóan tök hülye a főzéshez. És hogy ez így tovább nem mehet. Egy lánynak muszáj, vagy pártában marad. Belső energiák ébredtek a mindig fáradt közkönyvtárosban, jókedvű lelkesedés vitte magával, már alig fintorgott a második kávénak, ruganyos léptekkel ment ki a napilapokért a postaládához, és a szokásos reggeli köhögéstől is könnyebben szabadult azon a reggelen. Fél kilencig hagyta aludni Andreát. Akkor be a nagymama régi, kálvinista hálójába (már évek óta a bölcsész lány lakta), az ablakhoz sietett, a redőnyt fölrántotta, szélesre tárta a szárnyat lendületesen, pattogósan mindent, mintha vezényszóra, Álomszuszék, ébredj!, harsogta, majd a könyöklőn szanaszét hagyott vizespoharakat összeszedte gyorsan, egymásba őket, Hasadra süt a nap!, tette még hozzá ugyanúgy kiáltva, de Andrea nem erre ébredt — már a redőny visítására kinyílt a szeme. Feltámaszkodott az ágyban, hunyorgott. Pislogott nagyokat. Bámult bele a levegőbe valameddig, aztán letolta magáról a paplant, és a fűtőtestbe kapaszkodva talpra állt.
— Régebben kopogtattál — mondta Andrea. Vakarta a fejét közben. Ruhátlan volt, szőrös, Tari Dénes nem látta még így.
— Fogok ezután is — mondta a közkönyvtáros lelkesen. Nem hozta zavarba a lány pucérsága. Fontosabb dolgok érdekelték. — Máma viszont főzünk! — kurjantotta.
Andrea az elgémberedett nyakát tapogatta fél kézzel, meglepett volt, nem fogta föl, nem hitte. Tari Dénes szemébe nézett lustán, aztán saját magára, majd újra a főbérlőjére.
— Itt? — kérdezte akkor rosszallón.
Erre Tari Dénes megakadt egy pillanatra.
— Mi?! Áh, beszélsz hülyeséget! — legyintett. — A konyhában.
A lány pedig ingatta fejét, szemei még bedagadva, miközben a közkönyvtáros a feltornyozott poharakkal egyensúlyozott. Álltak egymás előtt, nem történt semmi.
— Dénes, én tudom, mi az a konyha — mondta Andrea. — De szeretnék végre felöltözni.
Tari Dénes ekkor még egyszer végignézett a meztelen lányon.
— Hát, igen — bólintott, és a koszos poharakkal lendületesen az ajtó felé, de aztán mégis vissza egy szóra. Mert eszébe jutott a hálószoba korábbi, szigorú gazdája, aki minden este zsoltárokat énekelt elalvás előtt, és nagyon szépen, tiszta, zengő hangon.
— Nem félsz, hogy a nagyi ágya kivet magából, ha így fekszel belé — kérdezte. A fejével a szőrös irányába intett.
— Na, ne legyél pofátlan! — mondta Andrea ásítozva.
Aztán a könnyű délelőtt. Hagymás kosár, a nagy piros lábas, deszka meg bárd a széles konyhapulton, és a rádió, csakis Kossuth, halk de hallható háttérbeszéd a csöndes munkához, mint régen, tényleg ugyanúgy érezve a húslé tisztátalan szagát is, elkezdődött, vissza minden harminc évet, vagy harmincötöt, a közkönyvtáros pedig az őrölt paprikákat vizsgálta épp, szaglászva-nézegetve a zacskók tartalmát, hogy melyik fajta legyen végül, amikor bizonytalan lányhang az előszobából, a tükör elől.
— Mégse lesz ez így jó, te Dénes.
Az ajtó felé fordult akkor, és a következő pillanatban be is lépett Andrea a konyhába, a régi tölgyfaasztal mellett állt meg, feszengve, aztán széttárta a karját, úgy mutatta, hogy milyen. A nagymama köténye volt rajta, százéves, vastag, merev anyagból készült jószág, nem az mostani nejlonféle, azt hímezte rá valaki egy letűnt, boldogabb korban, hogy Térj magadhoz, drága Sion, van még néked Istened, de nem a nagyi munkája volt a keresztszemes felirat, ő is már csak örökölte a ruhadarabot valamelyik őstől. Reggelizés után bányászta elő a kötényt Tari Dénes, a Dócziné ládájából, hogy ne a márkás pólóját kenje össze a lány a nyers körömmel meg a paprikás zsírral. Jól állt neki az ódivatú holmi. Egy szemérmesebb, emberszabású világból üzent, és alighanem érthetően, mert visszafogottá lett a viselője is, miután magára kötötte. Lány lett, szelíd, béketűrő.
— Nincs ezzel semmi baj — mondta Tari Dénes bíztatón. — Teljesen rendben van.
És a közkönyvtárosnak akkor az jutott eszébe, tanácsos lesz nem belegondolni, hogy az a rendben mennyire teljesen. Aztán nekiveselkedtek a munkának.
— A legfontosabb szabály — mondta Tari Dénes figyelmeztetőn — hogy körmöt; hentestől; nem veszünk!
— …hentestől nem veszünk — ismételte Andrea komolykodva, a széles konyhapult előtt álltak, a hagymapucolást, az olajon futtatást együtt szépen megcsinálták, hogy keresztbe először a fejet, nem hosszába, mert úgy nem csúsznak szét a héjak, meg hogy le a tűzről, mielőtt a paprikát, a keseredés miatt, és már a két pár disznóköröm feküdt a kezeik között a vágódeszkán. Fűrész, bárd elérhető közel.
— Drogéria?... — kérdezte Andrea, de Tari Dénes leintette a viccet, mert ezek komoly dolgok.
— A kombinátok agyonmosnak, agyonfertőtlenítenek mindent. Ami a húsoknál jó. A körmöt viszont tönkrevágja, lebutítja, a lényeget veszi ki belőle. Háztól kell venni, ha disznót tartani lusta az ember. Ott gyökérkefével tisztítják, alaposan, de elégtelenül, marad kicsi bukéja, az ól szagából, a szar szagából; disznószag, belefő, és finom lesz tőle. Ugyanezért nem nyúzzuk a pontyot, mielőtt a hallébe. A pocsolyaíz adja a rangját.
Andrea fintorogni kezdett. De más módon nem tiltakozott.
— Majd csak meglátod! — mondta Tari Dénes, aztán a darabolást mutatta, ízületeket keresni, csüdnél kitörni, ujjak között megbontani ügyesen, és hogy nem késsel, ugyanis ez nem csirke, ő bárddal szokta, némi gyakorlat már, Andreának viszont a konyhai fűrész ajánlható, mert ha mellé csap, és szétveri a csontot, akkor evés közben kerülgethetik folyton a szilánkokat, az pedig nem kellemes.
Alakult a délelőtt, egyik lépésből a másik, a bors fontossága, hogy csak két tekerésnyit, nem többet, meg az egyszerű praktika ehhez, hogy nem a lábas fölött tekerjük, mint a tévében, az tiszta hülyeség, a gőztől ugyanis belecementálódik az egész cucc az őrlőbe, és már legközelebb is lehet bányászkodással kezdeni a főzést, szóval tányérra azt a fűszert, a pulton, aztán úgy bele a rotyogóba, és ott van a bor kérdése is, mert tényleg iszonyatos téveszmék léteznek, pedig csak annyi az egész, hogy minden vöröshúsból készült pörköltbe kell, mindig barikkolt bor legyen, vörös, persze, és bátran, sokat akár, úgyis elfő, miközben a füstös-kesernyés íze megmarad, az mennyei, de! Körömpörköltbe soha nem megy bor! Nem való. Elnyomja a bőrből meg a csontból kilúgozódó ragacsos csuszpájz tiszta zamatát.
— Csuszpájz is lesz? — kérdezte Andrea beletörődve.
— Áh, kollagének. Nem szereted a kocsonyát?
— Szeretem — mondta a lány csöndesen.
Főtt már egy ideje a pörkölt, a krumplikockák méretét mutatta éppen Tari Dénes, hogy se nem kicsi, se nem nagy, úgy a jó, meg hogy szigorúan csak öt percre majd a forró vízbe, szétfőzni nem szabad — amikor elkezdődött a rádióban a délelőtti beszélgetős műsor. Nem is figyelték először, mert gyereknevelésről, Waldorf iskoláról és valami képességmérő rendszerről vitatkoztak ismeretlen emberek hosszú ideig, izgatottan, egymás szavába vágva néha, és teljesen követhetetlenül. Tari Dénest alig érdekelték az ilyen dolgok, ezért Andrea munkájában gyönyörködött inkább, a krumplipucolós igyekezetben lelte örömét, ahogy koncentrálva, de még ügyetlenül próbálja a lány, marokra fogva, a hámozókés pengéje folyton kitört a héj alól — egy kedves, bájos kép a szombat délelőttben. Aztán a rádióműsorban más témára váltottak. Meg is nevezték a csúnyaságot, amiről majd szakértőkkel fognak beszélgetni a stúdióban, és Tari Dénes nem szerette azt a szót. Zavarta, összerezzent a hallatán, a rádióban pedig az egyik vendég kezdett magyarázni, tudálékosan, idegesítően, fejhangja volt a pszichológusnőnek, aki már csak egyszer említette azt az összerezzenőset, mert később mást mondott helyette, a nemi előnyben részesítés zavara, hajtogatta minden gondolatfutam elején, és mindig azon a szörnyű fejhangon, meg galuskásan, mintha egy gombóc lenne a torkában a nőnek, aki szerint gyerekkori trauma miatt, vagy az azonos korúak körében elszenvedett kudarcokból kinőve, szóval titkolt múltbéli okok a háttérben, és Andrea akkor félbehagyta az idétlenkedést a maroknyi, összekaszabolt krumplival, a fejhangú szakértőre figyelt valameddig, majd a közkönyvtárosra nézett hosszan és megengedőn, hogy így van ez, bizony, tényleg így lehet. Mosolygott.
— Nem kell így nézni — mondta Tar Dénes.
— Egyáltalán nem kell így nézni — mondta Tari Dénes — A libuskák: nők voltak.
És gömbölyű, duzzadó testekre emlékezett a közkönyvtáros, és szégyen nélküli vetkőzésekre emlékezett, és gyakorlott ujjakra, és rutinnal billentett csípőkre, Nők voltak, ismételte magában. Mintha bizonyítani kellene.
Andrea már nem mosolygott. Ingatta fejét.
— Dénes, én együtt reggeliztem azokkal a lányokkal. Itt, ennél az asztalnál — mutatott maga elé — Szinte mindegyikkel, te még aludtál olyankor.
— Gyerekek voltak, Dénes. — mondta Andrea. — Nem, förtelmesen gyerekek voltak.
Az egyetemista lány, Tari Dénes régi albérlője kicsi szünetet tartott, mielőtt a végső igazságot.
— Az egyik megkérdezte, hogy csinálok-e neki kakaót. — mondta Andrea.
— Micimackós pizsamában várta a reggelit — mondta Andrea.
— Az nem volt jó — mondta Andrea.
Pirosló, csuszpájzos lé rotyogott a gázon, sarabolt krumplikockák pihentek hűvös víz alatt, és Tari Dénes arra gondolt, hogy mi van, ha mégis úgy. Ha a fejhangú szakértő tudja jól. Mert lehet, persze, hisz a léleknek mélysége oly titokzatos világ. Az egykorúak körében elszenvedett kudarcélményt vette előre, aztán tette gyorsan félre, nem nagyon volt min töprengeni ez ügyben. A másikra koncentrált inkább, a ködbe vesző messzire, múlt gyerekkor tündértavára, hogy hátha ott majd sorsfordító, de elfojtott belső sérülésre bukkan. Alig. Olyanra legalábbis nem, ami falakat tudna szétbontani. Halványan emlékezett még Csányi Erikára, a cuppogós szájú lányra, egy osztályba jártak általánosban, és a hatodik utáni nyáron Tari Dénes tényleg kihívta őt fürdeni egy délután a körösre, mert a haverok másfelé éppen, és egyedül félt az élővíztől, Erika meg különben is csak kettővel lakott feljebb, de az jól sikerült igazából, olyan bombákat ugrottak a fűzfáról, hogy a közeli híd lába beleremegett, csak a vége lett idétlen, Erika átöltözése. Nem trauma, hanem gyerekesség Tari Dénes részéről, mikor befejezték a vizes tombolást. Erika lefejtette magáról a vizes fürdőruhát, hogy majd a pólót és a szoknyát a helyette, ám nem vonult be előtte a fák közé, a bozótba, mint máskor, a többi lány, akikkel kijártak a füzesbe, hanem ott, előtte meztelenkedett Erika, a tűző napsütésben, és a hatodikos Tari Dénes szemébe nézett közben végig, furcsa volt, izgalmas volt, de zavarba azért nem jött, azt tényleg nem lehet mondani. Bár nem is csinálta azt, amire a kislány láthatóan várt, számított. Legeltette kicsit a szemét a fejlődésben lévő, víztől gyöngyöző lánymellen, de egyébként, tettlegesen nem érdekelte Erika húsa. Sejtette már, hogyan érdekelhetné — de nem. A mellettük, a tartáson csapkodó süllő sokkal inkább foglalkoztatta, és arra gondolt, hogy másnap, egész korán, hajnalban ő azért csak megnézi majd magának a tartást közelebbről, mert ez a fogas, a rablások alapján, legalább másfeles, de lehet, hogy üti a kettőt. Aztán legelészés közben észrevette az elképesztőt, az addig sose látottat. Hogy Erika haja ugyan sárgán aranyló, a lány igazi északi szőke, a punciján a ritkás szőr viszont egész sötét, mintha csak kormos lenne a hófehér bőr a két lába közt. Felül búzakalász, alul meg tiszta negró, és ez annyira vicces volt, hogy Tari Dénesből akkor kitört a törvénytelen röhögés. De nem valódi rossz emlék ez, történnek ilyenek a fiúkkal mindenhol, része a kínos a beavatódásnak, a megélt gyerekkornak, nem roppan bele az ember. Talán egyedül az lett komolyabb, amikor összebújtak kicsit a unokatestvérével egy disznóvágás utáni éjszakán, itt, ebben a házban, a nagyiéknál, a raktár helyén vendégszoba volt akkor még, a hurka abálása meg csak tíz körül lett kész, úgyhogy maradt az egész család, nem indultak már haza a hófúvásos hidegben, az unokáknak a vendégszobában fűtöttek be gyorsan, ott feküdt le a négy gyerek, Julika tizenhat éves volt, Tari Dénes meg majdnem tizennégy, a kicsik is hamar elaludtak, és nem csókolta meg az unokatestvérét, attól undorodott volna, de átölelte azért, a szomszéd kerti lámpája bevilágított a szobába, úgyhogy látta Julika arcát, meg azt is, ahogy segít, mutatja, hová, a kezével vezeti, hát tényleg annyira jóindulatú volt vele, hogy Tari Dénes amiatt szégyellte magát igazán. Nem baj, mondta bíztatón az unokatestvér. Így szokott ez lenni először. Megdöbbenve fedezte fel a közkönyvtáros az emlékben, hogy annak a szexnek is disznószaga volt, mármint disznóvágás, az a tepertő-féle zsíros égett, amit hirtelen érzett is az orrában, amikor Andrea kilépett a spájzból, hogy na, végre megtalálta azt a savanyú uborkát, és megnyugodhat Tari Dénes, mert nem zavaros a lé alatta egyáltalán. Márpedig akkor a benne lévő uborka sincs még felpuhulva. Az iszamós savanyúság ugyanis ehetetlen. Moslék.
Nem tudta elrontani a délelőttöt a fejhangú nő okoskodása, Baromság ez, legyintett a közkönyvtáros, aztán kinyomta a rádiót.
Együtt szépen megterítettek, Andrea rakta a villát, a kést mellé Tari Dénes, a szalvétát hajtogatták, poharakat törölték, miközben lassan a krumpli is elkészült. Tari Dénesnek akkor arra gondolt, hogy együtt teríteni jó. És hogy Andreával együtt lenni is jó dolog. És hogy ez azért mégiscsak meglepő.
— Fordulj meg — mondta Tari Dénes, mielőtt asztalhoz ültek. — Majd segítek.
Kioldotta Andrea derekán a régi kötény csomóját, aztán átbújtatta a fején a nyakhurkot. A százéves, vastag, merev anyagból készült jószágot az előszobai fogasra akasztotta, Térj magadhoz, drága Sion, állt a kötényen, Nem csapta össze, jegyezte meg a közkönyvtáros, aztán vissza a konyhába, az asztal mellett állt a lány, és szemérmes volt, és béketűrő újra, a kálvinista holmi szorítása nélkül is, Tari Dénesnek pedig az jutott eszébe, hogy vajon mikor látjuk meg egy ember igazi arcát.
— Hány éves vagy te tulajdonképpen? — kérdezte Andreától.
Megjelent: Szőrös Kő 2006/6
Szabó Tibor honlapja a Bárkaonline-on
