Szabó Tibor
Kulcsok, királyfik, katonák
Tari Dénes utazása 2.

A gép előtt ülve gombolkozott Tari Dénes közkönyvtáros. Reggeli mélek bontása meg hírek olvasása között egészen nyakig a hosszú ujjút, és mandzsettát külön, az arany címereset. Meg nyakkendőt is azután, és mozgatva állat jobbra-balra, ahogy ilyenkor, huszonhatodikán mindig, de tényleg kivétel nélkül ― esőben, fagyban akár. Mert délre ott kellett lenni, sír előtt megállni, és a fehér liliomot akkor, mindig ugyanúgy, szirommal a név felé. Bár arra nem emlékezett már Tari Dénes, hogy miképp lett a kellből ennyire merev, nem másítható parancs. Így alakult.
Rövid válaszméleket postázott, aktuálpolitikai frisseket futott át öltözködés közben, és a kék pirulákat kínáló spameket törölte könnyű kézzel — intézte a napi kötelezőt. Aztán vége lett ezeknek, csak üldögélt nyakig begombolkozva a dolgozószobában, huszonhatodika volt, és ő egyszerre érezte megint az érthetetlent. Hogy érthetetlen. Hogy nem érti, hogyan maradt minden így. Mert nem fordult ki a világ a négy sarkából, a belső nem; nem nagyon. És a nyakát sem tekerték ki soha. A pellengér, a tortúra, a komoly baj puszta jóslat maradt, elmaradt. Hogy visszazuttyant az élet, visszahuppant mindig újra rendezettbe. Furcsa ez, gondolta Tari Dénes.

A huszonhatodika, persze, más volt, de a többi eltűnt, besimult, és a helytörténész őzike válla tényleg szó szerint, mármint a seb azon a formás vállon, bár két egész hét kórház kellett hozzá, az igaz, és abból egy az intenzíven, ami nagyon meglepte Tari Dénest, a kettő is, az egy meg pláne. Mert megharapta Páli Ágicát valóban, emlékezett is rá, de nem direkt fájósan, csak önhergelésből inkább, erőltetve, erőlködve a helytörténeti gyűjtemény hűvösében, arra szükség is volt, az önszuggesszióra, a ráhangoló, megjátszott felfalásra, hogy hátha attól igazinak érzi majd, olyannak, mintha valódi dugás lenne egy valódi nővel a gróf régi asztalán, dohos járási jegyzőkönyvek polca előtt. Nem az volt, nyilván, a nő hiányzott a képből aznap délután, és Tari Dénes a törlési jegyzéket szerette volna rendbe tenni, mert tudta, hogy a héten revízió, de nem pontos még a számadás, miközben az őzike a volksbundistákról akart megtudni valami lehetetlenséget, hogy a háború utáni kitelepítéseknél mi lett velük, vagy ilyesmit, hát ki a frász tudja, de megmutatta azért a régi jegyzői íveket, Ágica meg a narancssárga bugyiját a szoknya alól, és homorított kicsit, úgy bújta a 46-os, autográf határozatokat, térdelve az alacsony asztal előtt, ahová a vastag könyvet tette, és a kivillanóból meg az ostobán csábos hátranézésből Tari Dénes megérthette, hogy most mi van. Aztán még átfutott az agyán, hogy jaj, kibaszni innen ezt a kispicsát egy józanabb mozdulattal, és végleg, mert a kartonjáról is tudta, hogy hány éves, meg az osztályfőnökével is együtt söröztek néha a Kistökösben, és egyáltalán, de valahogy mégse erre, legyen, mondta magában Tari Dénes, visszamosolygott az őzikére, aki ettől még idétlenebb csábosra váltott, és a közkönyvtáros érezte, hogy itt egy legyennél azért többre lesz szükség a sikerhez, a képességhez, mivel ihlet nem volt, alig, de megoldódott ez is hamar, csak egy kis harapdálás kellett hozzá, morgás a fülcimpa mögé, puszi a szájzugba, szóval elhitetni magával, hogy ő is ezt akarja, és olthatatlanul, pedig dehogy. Végigfutott a dolog, cifrázás nélkül, a lapockára csúszó harapásokkal később, de igazán vigyázva, meg tulajdonképpen a törlési jegyzéken is gondolkozott közben, vissza-visszatérve a kérdésre, hogy hol ronthatta el, miért nem egyezik az előirányzott a véglegessel, és minden harapás valóban így, csupán az utolsó nem sikerült, mert pont akkor volt igen jó, és Tari Dénes szemfoga önkéntelenül ütötte át a bőrt egy helyen, a csontos gömbölyűnél, a lapockacsont fölött picivel, hát, tényleg nem is vérzett, éppen mákszemnyit csak, ki gondolta, hogy szepszis lesz belőle. De vérmérgezésbe futott. Meg összesúgós, fejelfordítós hírbe az északi kisvárosban. Tari Dénest tekintetek követték a főutcán néhány napig, Ágica nevét emlegette a háta mögött az utca, és morgás fogadta Gál Öcsiék boltjában, ahol minden reggel a kefirt és a cigarettát. Csodálkozott is a közkönyvtáros, hogy itt az embereknek miképp van ennyi idejük a más dolgával törődni. Idegen volt az északi kisvárosban, bevándorolt gyüttment, semmit se értett a fontos dolgok közül, és azt végképp nem, hogy hol marad már a bosszúálló apa. Várta, de nem jött hosszú ideig.
Hihetetlen, gondolta Tari Dénes.
A bennszülöttek nem tudják, hogyan működik a világ, gondolta Tari Dénes.
Aztán vizenyős szemű, csüngő hasú ember kereste őt egy rosszkedvű, költségvetés miatt veszekedős, polgármesterrel ordibálós délelőttön, kevéssel a vezetői értekezlet után, és Tari Dénesben még forrt a méreg a visszametszett pénzek miatt, a kultúrát fölemésztő gázszámlák miatt, az érdekeltségnövelő támogatás csökkenése miatt, de nem verte meg a pohos középkorút. Nem baszta szét a vetítőállvánnyal az apa fejét, amikor azt hallotta tőle, hogy Hát hogy tehetett ilyet az Ágival, maga aljas gazember?, pedig az az állvány a kölcsönzőpult mellett éppen, és kéznél, és alkalmas, és ezt a nyüszítést különben se lehetett elviselni. Mégsem. A pohos hangjában ugyanis volt valami megható, a szemében könyörgés — hogy hadd! Hogy legyen benne Tari Dénes is. Férfi a férfi ellen. A lator ellen ő, az apa. Mint autoritás. Mint kulcsoknak őrizője. Verekedhesse vissza a lánya becsületét. Úgy csinált, mintha az visszaadná. Mintha lenne mit vissza. De nem.
— Megharapni nem akartam – mondta Tari Dénes.
— Megdugni se nagyon akartam – mondta Tari Dénes.
— Így alakult. Adódott – mondta Tari Dénes csöndesen.
És rosszkedvű volt, nem szerette ezt. A kulcsok őrizőjét, a nyüszítést, látni nem szerette. Az apa kudarcát. A maszatos férfiatlanságot. Várt még kicsit, hogy lesz-e ütés, hogy kell-e erőlködnie végül is. De nem történt semmi. A vizes szemű csak állt és szűkölt.
— Menjen szépen haza – mondta Tari Dénes.
— Mielőtt valami baj lesz – mondta Tari Dénes.
És amikor eljött az ősz, az új tanév, és vele az őzike is újra, és megint kitelepítéseket meg járási jegyzőkönyveket akart – akkor Tari Dénes úgy hajította ki a lányt a könyvtárból, oly gorombán, undorral, hogy az tényleg nem jött vissza többet. De nem lett baj belőle mégsem, mert a fotószakkör azért működött a városban, érdekelte az is Ágicát. A képek világa. Mélyéles optikák szorzói, finomszemcsés kidolgozás, ilyenek. A főfotóst pedig nem taszították a meg nem üthető apák, mert fiatal volt, erős, éhes még. Kurjongatott örömében, ha alakult, ha adódott, Tari Dénes pedig elfelejtette az arcát Ágicának, szétmosódott, összecsúszott másokéval, és amikor később egymásba futottak Gál Öcsiék boltjában, a pénztár előtti sorban, az rossz volt eléggé, hirtelen nem ugrott be, hogy ki az, aki ennyire utálkozva köszöni a jónapotot. Már kilépett az utcára az őzike, mire Tari Dénesnek leesett a tantusz — és ezt elkeserítőnek találta. Az utálkozást. Meg a felejtést.

Elkerülte őt a vég máskor is, de minden ferdeségben. Még a bolond lány se tette tönkre egészen, vagy egyáltalán nem, pedig az tényleg veszélyesbe fordult, mert Bettinát nagyon szerették az emberek, ismert alakja volt a belvárosnak, olyan mindenki gyermeke. Meg a legidősebb általános iskolás a környéken, tizenhét fölött is nyolcadikos még, és mentálisan retardált. A könyvtártól félt egyébként, a csendje riasztotta tán, vagy a polcok útvesztős rendje, nem tudni. Csak azt, hogy képtelenség volt becsalni, se szép szó, se erő nem használt, ezért a nagymamája kerti hintaágyán együtt, órákat adott Tari Dénes Bettinának, fejlesztő pedagógia, így hívják a dolgot. Meséket olvastak, meg számokkal játszottak máskor, ahogy a jókedv diktálta éppen, könnyű szívvel, mellékesen a közös munkát hetente kétszer egy órában, és már hónapok óta minden kedd-csütörtökön, mikor a játék gyermeki sikkantásai mélyebb sóhajokba fordultak, de tényleg cél nélkül, adódva — csak hogy jó legyen. Puszta véletlenségből ért a retardált kislány melléhez először. A hinta billegett, mert Bettina lökte újra és újra erősebben, és hiába csitította őt Tari Dénes, csak azért is élesebben a sikítás, míg az egyensúly végül elveszett a nagy lendület miatt, a bolond lány meg majdnem ki a hintaágyból, épp csak el tudta kapni Tari Dénes, hátulról ragadva meg a tehetetlenül perdülő Bettinát, és a jobb cicijére fogva rá véletlenül, marokkal, akkor érezte meg, hogy a bimbója duzzadt egészen, aztán ostorcsapás a mozdulat, amivel a kislány a fejét fordította, és ott volt, az arcán tükröződött a belső mocorgás, a megkívánása az ismeretlennek, meg a másik is a tartásában, egész testében: a hajlandóság leírhatatlan gesztusa. És nagyszerű volt, felemelő a látvány, ahogy a gyerek megéli a testi jót, ahogy rányílik a gyönyörre, és megtelt, kidomborodott Tari Dénes ujjai között, nem a melle, de tényleg úgy, mintha fiú lenne, Te királyfi vagy, én királylány, súgta aztán Bettina, ernyedten dőlt a férfivállra. Az egy kedves, szelíd kép volt a nagymama vidéki kertjében, és az első egyben utolsó is. Mert Bettina beszélt álmában, szinte rögtön elalvás után, míg az anyukája a fodros fürtjeit cirógatta az esti mesélés végeztével, az új élmény pedig jött a felszínre az édes álom mezején, Tari Dénes nevét említtette a kislány, és kontextusban. — Málik doktornál vannak — mondta másnap reggel a polgármester. Tari Dénes egy vitrin előtt álldogált a főnöke irodájában, a városi kézilabdacsapat serlegeit nézegette érdeklődve, a versenyek nevét, a csapattagokét papírcetliken, meg hogy mennyire ízléstelen némelyik kupa, mintha fröccsöntött pévécéből készültek volna, vagy bádogdobozból.
— Hívni fog az orvos — mondta a polgármester.
— Ha a kislány nem szűz, kibelezlek — mondta a polgármester.
Akkor Tari Dénes megakadt egy pillanatra, majd a főnökére nézett, a komor arcot figyelte, az indokolatlan eltökéltséget a fiatalos arcon, és arra gondolt közben, hogy valami nagyon nincs jól ezen a világon.Bettina sértetlen volt, és vizsgálat is igazolta az épséget, úgyhogy a közkönyvtáros legyilkolása végül elmaradt, ahogy a kislány összeomlása viszont nem, de Tari Dénes csak hónapokkal később tudta meg, hogy merevgörcsök törtek Bettinára, és egyre sűrűbben, okolhatatlanul, kezelhetetlenül, ezért valami szanatóriumba fektették a Dunántúlon, a szülők is elköltöztek az északi kisvárosból, és sose derült ki, hogy a felemelő rányílásnak volt-e valami köze az elméjét felfaló rohamokhoz. Tari Dénes néha eltűnődött ezen — de egyébként vissza minden újra rendezettbe.

Jászi Anna viszont, ő olyan csodás bizonytalan volt az étteremben, ahogy a kihúzott szék mellett tipegett valameddig, mielőtt, és aztán lesütött szemmel a terítőre szótlanul, néha pillantva fel csak, mint megmentőre, mintha segítségkérőn, a szemeiben pedig benne az őszinte tapasztalatlanság, és ettől Tari Dénes igazán meghatódott, mert nem lehetett felfogni hirtelen, elhinni egyáltalán, hogy ilyen létezik ma még. Az ősi lányalázatot se, meg a végletes vidékiséget se nagyon, hogy egy tizenhét éves lány a pincértől jöjjön zavarba. Szétfutott akkor a világ ezerfelé, vagy fordult ki a négy sarkából, vagy hogyan, csak a bociszemekkel felpillantó Jászi Anna maradt a képben, aki mondott is valami csöndeset egy idő után, válaszolt az asztalnál várakozó mellényes embernek, de Tari Dénes nem élte a helyzetet, nem figyelte, nem követte, hogy mi történik, mosolygott csupán ellágyulva, szerelmesen, és már kezdett kínossá válni a pincér toporgása, mire a közkönyvtáros végre vissza a rációba. Sóhajtott egy nagyot akkor, aztán udvariasan megnyugtatta azt a toporgót, hogy Anna csirkemell rizottójához természetesen nem kékfrankost kérnek, hanem valami könnyű, húzós fehéret, pinot-t, mondjuk, Figula-félét, ha van, és lehetőleg ne a tavalyiból, inkább kétezer-kettő. A keresztyén ifjúsági hétvégére kísérte a szomszéd falu lelkészének a kislányát, péntektől vasárnapig Diósgyőr, de kizárólag a régi barátság okán az ígéret a mamának, hogy vigyáz a gyerkőcre, ránéz napjában egyszer, uzsonnát visz neki, vagy amire épp szükség, és még így is csak azért vállalta, mert mindenképpen utazott Miskolcra, tárgyalás egy fiatal, habókos írónővel, aki Tari Dénes könyvtárába jött később olvasni és beszélgetni, az ilyet nem jó mélben intézni, egyedül a személyes ismeretség, az előzetes barátkozás képes gördülékennyé tenni a felolvasóestes produkciókat, szóval rendben volt dolog, belefért, hogy pesztrálja a korábban sose látott lánykát néhány napig. Meg hát a gyerek úgyis a bizonyságtételes előadásokkal, a cserkészjátékos bemutatókkal lesz elfoglalva, vagy mit szoktak ilyen helyeken. Ám a péntek éjszakát még egy panzióban Annával, Tapolca fölött valahol, kényszerűen, mivel késve indultak, este szinte, az nem tűnt szerencsésnek, tíz körül csöngetett Tari Dénes a rendezvény helyszínén, hogy a lányt, íme, meghozta, de a tábort lezárták addigra, se ki, se be, a portás nem volt hajlandó szólni a nevelőknek, úgyhogy szállást kellett keresniük a közelben. Így lett jó. Egymás melletti szobák a panzióban, illem szerint valóan, de az éttermi vacsora után Tari Dénes már nem engedte, persze, hogy Anna máshová költözzön be, csak az ágyneműt vitték át, meg ne fázzon az a lány, a fürdőszobában is előre engedte, és hosszan, kedvtelve fésülgette a gyereket, miután megszárította a haját, Lappföldről mesélt közben, a szúnyogok hadáról meg a Kemijoki feketén burványló vizéről, de hogy ezekhez a témákhoz hogyan jutottak, arra Tari Dénes már a beszámoló alatt sem emlékezett. Olyan eres a kezed, mint egy katonának, mondta Anna később, a közkönyvtáros ujjait masszírozta az ágyban, érdeklődve, puhán, az jó volt, a hálóing pántja pedig lecsúszott, és Tari Dénes akkor nem fogta meg a kislány mellét, se mást, és egyáltalán, csak átölelte, vigyázva, mert attól félt, hogy összeroppan, ha túl erősen, aztán Anna íves vállgödrébe hajtotta a fejét, és elalvás előtt annyi jutott még eszébe, hogy ennek a katonás dolognak nincsen értelme, ő sose volt, kiüttette a szolgálatot, s alighanem a lány se látott közelről igazi bakát.
— Nem tetszem neked? — kérdezte Anna.
Reggel volt, világos, de ágyban még.
— Másfélék tetszenek? — kérdezte Anna.
Ám a közkönyvtáros addigra már olyan szerelmes volt, annyira itta a kislányból párolgó reggeli szagokat, és kóválygó fejjel, bezavarosodott szemekkel az egész élményt, hogy erre a hülye kérdésre tényleg nem tudott mit mondani. Vigyorgott bárgyún, mint a vadalma.
— Csak mert az éjjel... hogy nem volt semmi — mondta Anna, majd hirtelen elpirult.
Tari Dénes pedig ezt is rendben lévőnek találta, a semmit, a lehetetlen kérdéseket és az elpirulást ugyanúgy, mert részeg volt, mert süket volt, mert valahogy kifutott az agyából a nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetben, jázminszagú bérelt szobában, könnyű paplanok között, hogy ebben a helyzetben érintetlenül hagyni egy kislányt, aki pedig már adta volna magát — az a lehető legnagyobb ferdeség a világon. Aztán belső telefon jött, hogy reggeli, miközben Anna ásított egy hatalmasat, és Tari Dénes akkor úgy érezte, hogy a világ soha többé nem térhet vissza a régi rendjébe. Hogy nem fér bele. És hogy ez jól is van így.

A gép előtt üldögélt Tari Dénes, nyakig begombolkozva, huszonhatodika volt, és nézni sem kellett a menetrendet, mert tudta már rutinból, hogy a busz kilenc óra ötkor a szomszéd faluba. Érezte, hogy érthetetlen, ami eddig. Meg tisztában volt az érthetővel is egy ideje. Hogy ezután se valószínű a másként — nem nagyon. Hogy megöregedett valami módon, hogy Annával elmúlt a szerelem az életéből, és igazából ismerte a srácot, mert Szvák Jancsikával, egy itteni focistával haverkodott korábban a szőkített hajú asztalos gyerek, ő csapta el Jászi Annát tavaly nyáron, a falujuk főutcáján, a bolt előtti zebrán. A mentősök sírtak, azt mondták. Meg hogy száznegyvenes tempóval a fiú, azt is mondták, de ez már mindegy tulajdonképpen. Csak az nem, hogy három héttel Diósgyőr után volt a baleset, alig valami kis idő, elkapott alkalmak, meg óriási, lehetetlen tervek a közös jövőre nézve, bámulva, meredve görcsösen, hát, tényleg érthetetlen, de hús nélkül végig. Bár ez nem sokáig maradt volna így, nyilván. És huszonhetedike volt, amikor a telefon érkezett, csütörtöki nap, tárgyalások éppen, Tari Dénes egy vetítővászon mellett lépkedett föl s alá, az új könyvtári épület fejlesztési terveit magyarázta a költségvetési bizottságnak, és előtte nap mondta neki Anna először, hogy olyan nagyon szeretlek. Bekerülési keretszámokra meg a strukturális alapoktól igényelhető összegekre mutogatott az értekezleten a közkönyvtáros, lézerpálca fénye cikázott, de halál tudatosan — mikor belecsörgött a reprezentációba a mobil. Pillanat, intett elnézéskérőn a közönsége felé, majd elfordult, egy anya hangját hallotta, és attól lassú lett egyszerre, nyirkos minden, nyúlni kezdett. A polgármester ugrott az első sorból, Tari Dénes megszédült kissé, a padló fölfelé, a számok szétszaladtak a vászonról, meg a vetítőállvány se volt elég stabil, hiába kapaszkodott a legközelebb lévő tárgyba, sóhajtott néhányat, Nem kell fogni, mondta Tari Dénes, zöngések nélkül, lehelve, pedig igazán nem fájt semmije. Nem kell fogni, ismételte. Aztán a polgármester mellkasára hányta a reggeli két szendvicset, sugárban, és a gépet is kinyomta azon a nyakig begombolkozós reggelen háromnegyed kilenckor, esernyőt vett magához, majd bekopogtatott még az albérlőjéhez, hogy a rakott krumplit egye meg ebédre, mert ő úgyis csak késő este érkezik.