Szürkület volt, valószínűtlenül hideg délután, mintha nem is nyár lenne, augusztus közepe, hanem inkább õsz, az októberi délutánok ilyenek, a száraz hideg beveszi magát a körútra, mintha csak az estét várná ugrásra készen, hogy ellepje a várost. A jókedvét ez sem tudta elvenni, még a lift sem, pedig megint nem küldték le, futva tette meg az öt emeletet, kifulladva ért fel, csak tusolni akart, átöltözni gyorsan, a parkban, lent, várta Gyura, színházjegy a zakója zsebében, elegáns, fehér nyári öltöny, együtt vették Kallónál, esküvõi szmokingot kellene inkább, meddig váratsz még, futó csók, sietek drágám, vacsorához öltözöm. Gyura nekitámaszkodott az új Peugeot motorházának, a lány még hallotta, ahogy a Vérnász dallamát fütyöli.
Már a lépcsõházban elkezdte keresni a kulcsot, persze a retikül legalján, a férfit elsõre észre sem vette, beleolvadt a szürkébe, pedig ott állt a szomszéd lakás elõtt, kicsit mintha feszengve, de kitartóan õt nézte, meghajló gerince ívét, ahogy kotorászik kis kézitáskájában, csigolyáról csigolyára jártatta végig rajta a szemét, Gittel hátrasandított, vékony nyári ruháján keresztülvillantak a bordái, mint pántlikák a szélben, ki ez az ember, mit bámul itt, na végre, megvan ez a rohadék, idegesen illesztette a zárba kulcsot, karjában a lendület, hogy kinyissa, aztán mást gondolt mégis, hirtelen fordult meg, szembe a férfivel, no, mondjad, mit akarsz, a tudatelõttesben azért készenlétben a megfelelõ udvariassági formák, segíthetek uram, keres valakit?
De a mozdulat megállt félúton, saját hangjára nem ismert rá.
– Hát, visszajöttél...
Az ajtót kitárta, gyere, no, gyere, szeme a névtáblán egy pillanatra megakadt, idegennek tûnt, mintha nem is a sajátja lenne, mintha csak álomban, a lendülettel egy más ember életébe lépett volna be, megcsapta a lakás semmivel össze nem téveszthetõ szaga, a falakon az évtizedek alatt egymásra rakódó tapétarétegek, enyv és papír, aztán enyv megint, manapság már szintetikus ragasztó, a parketta ismerõsen nyikordult a talpa alatt, nem nézett hátra, de tudta, a férfi követi, ismeri a járást.
a lépcsõfokokat, úgy szaladt fel az emeletre akkor is, nem illik, de mit törõdött vele, gyerekkora óta ismerte az épületet, így szaladt fel mindig Laló bácsihoz a harmadikra, Laló bácsi nevére csak ránézett az ajtón, el sem olvasta, minek, olyan az csak, mint a sajátja. Hisz-toló-gi-ai la-bor, betûzte, nem, ez nem jó, ennek nincs értelme, la-vooor, ezen meg nevetni kellett, Laló bácsit látta maga elõtt, ahogy ül a lavórban, és anyuska locsolja az arcába a vizet, ne hisztizz nekem, meg kell tanulnod, ez az élet rendje. Sosem a lépcsõkön akadt el a lélegzete, hanem odabent, az üvegekben preparált szervek, szövetek, kitárt tüdõ, gége, figyelte, hogyan emelkedik, süllyed saját mellkasa, jár le-fel a gégefõ, a hossz- és keresztmetszeti szív az üveg prizmarendszerén keresztül mintha lüktetne még, csak a vér hiányzik az erekbõl, a kéken kanyargó artériák a semmit lüktetik, hallgatta a saját szívdobogását, nem tudta, nem akarta felfogni, hogy ez ugyanaz, Ágoston jutott eszébe, az egyetlen, akivel nem kellettek szavak, megértették egymást mégis.
– Sebész lesz, meglásd – simogatta meg selyemszalagos copfjait Laló bácsi, de apja csak legyintett, ugyan Laló, egy lányból, soha.
Kettesével szedte az egyetem lépcsõit, mintha ezeket a lépcsõfokokat csak így lehetne megmászni, a lélegzete sem akadt el, csak a szertár bejáratánál torpant meg egy kicsit, az ajtón idegen név, professzor zé vagy iksz, mindegy, akárki, nem Laló bácsi már régen, végigszaladt a folyosón az auditórium felé, késésben volt már így is, Laló bácsi drága, ha még élnél, rád törném az ajtót, tiéd lenne az elsõ percem az egyetemen.
A sok száz fõs elõadóterem már zsúfolásig megtelt, Gitta jólesõ öntudattal nyugtázta, hogy lány alig akad köztük, meg persze üres hely sem, az elõadó felsõ sarkában, mintha derengett volna néhány szék, felfutott hát, a fiú egyedül ült a padsor szélén, szép, nyugtázta Gitta a szakértõk biztonságával, az esztétikai kategória érzelem nélkül nyílt meg, Laló bácsi nevelése reflexessé vált, gyönyörködj a létben, Gitta, mindenben, ami eleven, szabad, kérdezte az üres székre intve, s határozottan nyújtott kezet, Hadházy Margit. A fiú felállt, kezet se adott, csak elmotyogta a nevét, érteni belõle semmit sem lehetett, s már fordult volna el, Gittában felcsapott a düh, azért mert lány vagyok, van annyi jogom itt lenni, mint neked, bocsánat, kolléga, nyomta meg a szót, nem értettem pontosan.
– Goldwald. Goldwald Hánnán.
Nem várta meg a lány reakcióját, visszacsúszott a padba, a könyveibe, Gitta gyorsan elrendezte maga körül a holmiját, megpróbálta kivonni magát a fiú jelen nem létébõl, de nem ment, a neve is szép, tele lett az orra gyantaillattal, milyen fekete ez az erdõ, Gittike, nemhiába a neve, szinte fenyegetõ, Béci, a bolond, a szemétõl se lát, a reggeli fény éles pászmában vágta át a sötétet, aranyút ég és föld között, egy ilyen nevet büszkén kellene hordani, a fenyvesek sudárságával.
Elcsendesült a terem, ahogy prof. zé vagy iksz, gyakorlatilag mindegy, belépett tanársegédjével, hogy megtartsa az elsõ, tájékoztató jellegû elõadást, a miheztartás végett, ne, csak õt ne, fohászkodott fel Gitta, istenem bárki mást, csak õt ne, de prof. zé vagy iksz már olvasta is a hozzá beosztott medikusok névsorát, Árkos Jenõ, Bérczi Károly, Csizmadia László, Hadházy Júlia Margit, kézcsókom kisasszony, mély tisztelõje voltam a nagybátyjának, én is, vetette oda Gitta, a professzor ezt nem hallhatta, nem is neki szánta, váltott egy cinkos oldalpillantást Goldwalddal, no végre, csak lehet vele valamit kezdeni, a fejek még forgolódtak, te, ez csak nem annak a Hadházynak az unokahúga, nem törõdött vele, megszokta már, jobban érdekelte a fiú, milyen színû lehet a szeme, nem tudtam megállapítani, szürke, talán, Goldwald, Goldwald Hánnán.
A név belécsapott a csendbe, a szövet élesen nyítt, ahogy a padhoz súrlódott a zakója, mikor felállt, most kellene az arcába nézni, milyen lehet a szeme, milyen színû most, de nem merte felemelni a fejét, még a suttogásra sem kapta fel, ez a fajta kiirthatatlan, ezek ott vannak mindenütt, Róza köpte ki így, ilyen undorodva a mondatot, hogy még a gyerek Gittának is felfordult tõle a gyomra, naccságos asszonyom, ez a fekete ménkû kiirthatatlan, pedig Róza harcolt tûzzel, vassal, méreggel és mésszel a csótányok ellen, ha éjszaka hirtelen felkapcsolták a konyhában a villanyt, fényes, fekete hátuk széles menetoszlopban kanyargott a falak mentén. Kiszökött hozzájuk éjszaka, gyönyörködj a létben, Gitta, mindenben, ami szép, a partfis közéjük csapott, elhullott néhány, lábukkal még idétlenül kalimpáltak a földön, pusztulj te szemét, dögölj meg, a kitinpáncél reccsent a talpak alatt, nem baj, suttogta a gyerek Gitta, úgyis ti gyõztök, meglássátok, buta egy némber ez a Róza. Mereven nézte maga elõtt a padot, szembe kellene nézni velük is, hogy megtudják, de nem nézett fel, látószögében csak a fiú keze, idegesen babrált a könyveken, sebész lesz biztosan, vagy nõorvos, csak lenne már vége.
– Nagyságos uram, kérlek ne ragadtasd el magad, ennek mentessége van – érintette meg a tanársegéd a professzor vállát.
– Én? – nézett vissza az. – Dehogy. Csak megkérem Goldwald urat, hogy hagyja el a termet.
Kitört a taps, s füttyögtek is hozzá az elsõéves medikusok, Gittának fel kellett állnia, hogy kiengedje, szólni szeretett volna, de csak állt a helyén, figyelte, ahogy lemegy a lépcsõn, ki az elõadóterembõl, csak akkor mozdult meg, amikor valaki kántálni kezdett, nu-me-rus nul-lus, nu-me-rus nul-lus, s vele az auditórium.
Határozottan tudta, mit kell tennie, összekapja a könyveit, lefut az elõadó lépcsõsorán, a fütty meg a kántálás hirtelen abbamarad, vagy nem is, inkább suttogásra vált, a szokásos, te, a Hadházy prof. unokahúga, na neee, fel se kapja rá a fejét, prof. zé vagy iksz hangja már csak az ajtóban éri utol, Hadházy kisasszony, Önre a felszólítás nem vonatkozik, hova megy, csak egy félfordulatot tesz hátra, keze már a kilincsen, ahová Hadházy professzor is menne, ki.
Az elõadó kántált tovább, Gitta megmozdult végre.
Visszaült a helyére.
Goldwald után becsukódott az ajtó, a fütty elült, prof. zé vagy iksz elkezdte elsõ, tájékoztató jellegû elõadását, a miheztartás végett, az elõadóterem legfelsõ sorában hiátus, szédült belé, a gyanta fanyar illata csípte a szemét, égett az arca, két átszálló járna neked gyerekem, hallotta Laló bácsi hangját, két büdös nagy pofon, ilyen nemtelenül viselkedni.
Az ötödik emeleti lakásba csak egy fél órára sütött be a nap, akkor is már lemenõben, súrolófénnyel, srégen vágott be a keskeny ablakon, szerette Gittel mégis ezt a lakást, megmagyarázhatatlanul, eszelõs szeretettel. A férfi elõtt ment, a parketta ismerõsen nyikordult cipõje talpa alatt, a férfiét nem hallotta, milyen könnyûek a lépései, szinte súlytalan, mintha nem lenne jelen, pedig itt jön mögöttem, érzem, zavartan állt meg, szerette volna megérinteni, újrarajzolni az arcát, a homlokát, a szája ívét, de mozdulni nem mert, ha hozzá érek, eltûnik, nem lesz többé.
– Vártalak, Hánnán.
Béci akkor is az egyetem elõtt várta, virágcsokorral, ahogy illik, de Gittának nem volt jó kedve, nem akaródzott nevetnie. Valójában már a Fekete-erdõn tudta, hogy képtelen lesz szeretni, hiába, a fehér kadét egyenruha jól mutat a táncparketten, meg majd az esküvõn is, mennyit álmodozott errõl kislánykorában, hogy zúgnak a harangok, anyuska, tisztek sorfala a templom elõtt, kardjuk kapu, ahogy tisztelegnek, eresszetek, ereszetek arany kapun által, nem eresztünk, nem eresztünk arany kapun által, véres a nap, lemenõben, ezüst a hold, felkelõben, Jordán vize megárada, azon által keskeny palló, kezed töröd, ki kötöz be, lábad töröd, ki gyógyít meg, maradj köztünk szép menyasszony, ércboltozat, elzárja az eget, a napot. Az anyák gyönyörködnek bennük, milyen szép pár, azok voltak, valóban, a Bécivel együtt, szép pár. Tudta, hogy már ott a Fekete-erdõn vissza kellett volna adnia a gyûrût, milyen skandalum, Hadházy Margit felbontotta az eljegyzését Tótvázsonyi Vázsony Bécivel, hát nem adta vissza, vigyázzon Gittike, gyantás lesz a keze, ragadni fog, Bécike, maga nem ért semmit.
Apuskáék miatt nem szakított, Laló bácsi halála után mintha kifordult volna a világ a sarkaiból, felborult minden. Konkrét összefüggés nem volt, vagy Gitta legalábbis nem tudott róla, de apuska banki ügyletei egyre rosszabbul mentek, valahogy elveszítette a magabiztosságát, határozatlanná vált, nem volt jelen Laló bácsi, csak ez az indok, Vázsony Béci viszont jelen volt mindig az életében, kellemes táncpartner, amikor megkérte a kezét, kinevette, viccnek szánta a reggelinél is, de apus elkomorult, és mit mondtál neki, mit, hát mit mondtam volna, ne bolondozzon Bécike, én még egyetemre akarok menni. Akkor apus felállt, majd visszaült megint, mit csinál, nem szokott ilyen körülményes lenni, nos, a taníttatásod, azt még igen, de értsd meg, utána semmi. Hozomány is alig, inkább te magad.
Nem értette.
Nem tudta megérteni, hogy eltûnt, hogy vége, hitelbõl vannak a falak is, igénybe kell venni az egyetemen a fenntartott ingyenes helyet, de azt Laló bácsi, szegény, tehetséges diákoknak, éppen azért, most neked, Vázsony Béci jó parti, nagy terhet veszel le a vállamról, fiam. A fasori villa eladódott, így mondta anyuska, eladódott, mintha neki nem is lenne köze az egészhez, apuska nyugállományba vonult, leköltöztek Földvárra, s béreltek egy kisebb lakást az egyetem közelében, elméletileg a család számára, ha felutaznék Pestre, gyakorlatilag Gittának. Logikusabb lett volna a házasság azonnal, de apuska nem erõltette, hadd legyen még néhány szabad esztendeje, Gitta hálás volt neki ezért, nem adta vissza a gyûrût, de jó kedve nem lett, hiába várta Béci az elsõ napon virágcsokorral az egyetem kapujában, ahogy illik.
– Fáradt vagyok, Bécike, vigyen haza.
Fáradt volt valóban, de pihenni nem tudott, hiába sötétített el, a spaletták résein átvágott a nap, ösvény ég és föld között, gyanta illatú arany. Gittel, azelõtt soha, senki sem nevezte így, Gittának leginkább, Bécinek Gittike volt, a klarisszáknál Margit, francia nevelõnõjének Juliette, hiába tiltakozott, ez nem az én nevem, értse meg, engem Margitnak hívnak, nem Júlia, semmi közöm hozzá. Gittel, ezt nem hallotta még soha, de elfogadta azonnal, Béci Gittikéjét sose tudta megszokni, tegezni sem tudta soha, harminc évi házasság után sem, talán annak az egynek örült, a kitelepítés idején, hogy akkoriban Gittázta, bélyegnek tetszett ez is, mint az -y meg az elõnevek, de ahogy visszatérhettek Pestre, Gittike lett megint, akkor meg már mindegy volt, minden mindegy. Gittelnek nem szólította többé senki, nálunk így hívják a Margitokat, mondta a fiú, s elpirult, szeretjük az Árpád-házi neveket, Gitta nevetett, hát a Hánnánról az Árpád-házban nem tudok, nem is, az apám neve, de a testvéreim András, László, István, csak én kaptam az apámét, szegény, te, szegény, talán könnyebb lenne neked is Bélaként, nem gondolod, lehet, és újra elpirult, de én szeretem a nevem.
– Én is.
Béci sokáig nem tudott a dologról, bújva találkoztak, könyvtárban, parkban, megtanultak elmenni egymás mellett, ne nézz rám így a többiek elõtt, megbolondulok, nem lehet elviselni, Hánnán lehajtotta a fejét, s nem nézett fel, a kõkockákat figyelte a lába elõtt, sárga, zöld, vörös árnyékot vetett az ólomüvegablak a folyosó kövezetére, lassan csak az árnyékokat érzékelte, az embereket alig. Árkosékat késõn vette észre, majd beléjük szaladt, pedig egy csoportba tömörültek, nem, akkor még egyenruhájuk nem volt, se karszalag, majd mi kiverjük belõled, mit forgatsz az agyadban, hiába sunyítasz, vedd le rólam szemeidet, mert megzavarnak engem.
Titokban találkoztak csak, az ötödik emeleti lakásban, ahová csak félórára, akkor is csak súrolófénnyel vágott be a nap.
– Legyél a felségem.
– Tudod, hogy nem lehet, apuska belehalna.
Hazugságból még a falak is, a keményre kötött enyv, a sokadik réteg tapéta tartja össze, a Törvényrõl már nem is beszéltek, azért van, hogy az életbe belelépjen, hiába a kivétel, mindegy, a Törvény rendelkezéseit nem lehet alkalmazni olyan tûzharcosra, aki az 1914–18. évi háborúban hadifogságot szenvedett, ezüst vagy arany vitézségi éremmel tüntették ki, aki hadirokkant, ezen mentesség kiterjeszttetik az 1914–18. évi háborúban elesettek özvegyeire és ivadékaira is, Hannának elég kimondani a nevét, elég csak arcába nézni, minden zsidótörvény érvényes rá, nemzsidónak zsidóval házasságot kötni tilos, jelen § alkalmazásában zsidó az, akinek legalább két nagyszülõje az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén – tekintet nélkül származására – az, aki az izraelita hitfelekezet tagja, és a te apád, ha élne, mit szólna hozzá, ha keresztény lányt veszel felségül, Törvény kívül, Törvény belül, tiltva vagyunk.
Akkor is tudta, amikor kimondta, hogy mást kellene válaszolnia, égett az arca, mint akit felpofoztak, ha akkor átlépi a Törvényt, megváltozik minden, szétporlik az enyv a tapétarétegek között, porrá válnak a falak, nem hallja minden éjszaka a német katonacsizmák egyenletes menetelését a kövezeten, akkor most már nem hallana semmit.
A férfi nem mozdult, csak nézte, s Gittel lassan kezdte kigombolni vékony nyári ruháját, szép vagy én kedvesem, de szép vagy, odalent Gyura még mindig fütyölte a Vérnászt, amikor Gittel elõször járt ebben az udvarban, már akkor érezte, hogy baj lesz, de nem tudott ellene tenni, a lakásba még be sem tette a lábát, vonzotta mégis, eljött ide minden délután, de dönteni nem tudott. Akkor pánikolt be, mikor az ingatlanközvetítõ szólt, hogy a körúti, cselédszobás már nem aktuális. Csak állt, kezében a telefonkagylóval, és másodpercekbe telt, míg felfogta, mit is hall, nem aktuális, már hogy a fenébe ne lenne aktuális, most a legaktuálisabb, mikor meghalt a nagyi, mikor magával vitte a minden titkokat.
Aztán csak felfogta, hogy ez bérlõt jelent, egy másik embert vagy emberpárt, gyakorlatilag mindegy, akik be akarnak költözni a körúti cselédszobásba, Gittel úgy érezte, fejére szakad a világ, az nem lehet, hogy más lakjon ott, Gyura próbálta nyugtatni, ne parázz, ezer és egy van ilyen a városban, majd kiveszel egy másikat, igazán még nem is láttad. Nem, mondta Gittel, valóban, de másikat nem akart, mégsem szólt, úgy sem értené meg Gyura, Gittel maga sem értette, miért ezt, miért éppen ezt.
Béci se sejtett sokáig semmit, kerülték a feltûnést, de kiderült mégis.
– Zsidó rifke – köpött ki elõtte Árkos, mikor keresztülvágott elõttük a korzón.
Béci ugrott azonnal, magyarázatot követelt, de Árkos csak vigyorgott bele Béci képébe:
– Goldwald Hánnán medikus úrtól kérjen magyarázatot. Ne tõlem.
Árkosnak igaza volt, csak persze nem úgy, mit adtál ennek a zsidónak, azt, amit magának soha, Béci félreértette megint, büdös ribanc, zsidó rifke, csak akkor nyugodott meg, az elsõ aktus után, nem tudta szeretkezésnek hívni még magában sem, harminc év után sem, aktus, ennyi csak, nem tudott rá odafigyelni, katonák meneteltek odalent a körúton, Béci tartotta az ütemet, fájt és vérzett is, tankok meg katonák, túl voltak rajta, végre, most már elhiszi, el, le nem feküdtél vele éppen.
– Éppen nem. Mit akar még?
– Semmit.
Akkortól már végképp nem akartak egymástól semmit, csak végigcsinálták a harminc évet egymás mellett, Bécinek sose mondta meg hányszor feküdtek le együtt, éppen nem azon az ágyon, hanem az ötödik emeleti lakásban, bal karod a fejem alatt, jobboddal átölelsz engem, a férfi világosan tudta mégis, Gitta mennyire akarta, mennyire vágyta Hánnán ölelését, mégsem merte odaadni magát teljesen, nem vállalta a kockázatot, nem lehet, értsd meg, nem lehet, nekem kell kihordani, megszülni, ha mégis, és aztán, aztán mi lesz, zsidónak a jelen törvény hatályba lépése után, a tilalom ellenére kötött házságából eredõ leszármazottak is zsidónak minõsülnek, tekintete nélkül arra, hogy a nagyszülõk milyen vallásúak, az elõbbi rendelkezést a házasságon kívül született gyermekre is alkalmazni kell, bezárt kert az én menyasszonyom, lepecsételt kút, ki kell várni, lesz ez még jobb is, hidd el elmúlik, ne félj.
Ahogy belépett a lakásba, rögtön ismerõsnek tûnt, nem kellett keresni, hol legyen a cselédszoba, a konyha, még a rézcsapot is ismerte a fürdõszobában, a fény ismerõsen vágott be a keskeny ablakon, marhaság, mondta Gyura, minden körúti polgárlakás ilyen, persze hogy tudsz tájékozódni, nem nagy durranás, de neki valahogy mindig nagyanyja jutott eszébe, szintagmáról szintagmára bomlott ki a régi altató, miért van az úgy, hogy a lélek két szárnya szegetten aláhull, röptének magasábul, gyerekkorában természetesnek tartotta, mindig ezt énekelte a nagyi, csak most döbbent bele, mit is, miért van úgy, hogy a vágyban örök elmúlás van, ahogy összegömbölyödött az ágyban, mintha gyerek önmaga lenne még, lassan, lassan, soronként tört rá a vers, a falak suttogták tovább, a zuhanásban röpülni tudás van, jó éjszakát Gittel, szép álmokat, így aludt el minden este, ezzel a zuhanással, miattam lettél Gittel, sose felejtsd..
Szürkület volt akkor is, valószínûtlenül hideg délután, mintha nem is nyár lenne, augusztus közepe, hanem inkább õsz, az októberi délutánok ilyenek, a száraz hideg beveszi magát a körútra, mintha csak az estét várná ugrásra készen, hogy ellepje a várost. Futva tette meg az öt emeletet, a liftet megint nem küldték le, pedig jobban szerette, csak besurranni a sötét liftbe, aztán gyorsan ki, senki észre ne vegye, vert a szíve, ahogy a lépcsõfokokat szedte, csak meg ne lássanak, össze ne akadjak valakivel, bárcsak bátyám lennél, ha találkoznánk, megcsókolhatnálak, nem szólnának meg, már a lépcsõházban elkezdte keresni a kulcsot, persze a retikül legalján, kifulladva ért fel, idegesen illesztette a zárba, karjában a lendület, hogy kinyissa, de a mozdulat megállt félúton, tudta, üres a lakás.
Ágoston jutott eszébe, Szentágoston, ne hisztizz itt nekem, rángatta anyus a fürdõszoba felé, meg kell tanulnod, ez az élet rendje. De nem tanulta meg, nem, nem, soha, hiába az egyetem, professzor zé vagy iksz, gyakorlatilag mindegy, nem tudta felfogni, pedig végignézte, képtelen volt bennmaradni a házban, kitépte magát anyuska markából, kivágta a fürdõszoba ajtót, ordítva, csuromvizesen rohant végig a nappalin, konyhán, ki a hátsóudvarra. Csak a kifeszített testre emlékszik, a nyúl félrebillenõ fejére, apuska kimért, szakszerû mozdulataira, ahogy a bõrt lefejti, a lecsupaszított test látványa maradt meg emlékezetében, a fedetlen idegek, izomkötegek, a bordák, tavaszi pántlikák a szélben, Szentágoston kifeszített lábai, imára tárt karok az ég felé, pofon járna neked gyerekem, két büdös nagy pofon, ilyen nemtelenül viselkedni, hát miért nem tettél valamit, miért engedted, csak ordítottál, mi?
Még azt se.
Saját hangjára nem ismert rá, rekedten suttogott.
– Hánnán...
Meg se kérdezte Bécit, tudta, az õ keze is benne van, hogy honnan tudta meg a címet, mindegy, nem tudott rá odafigyelni, katonák meneteltek odalent a Körúton, Béci tartotta az ütemet, hiába, ágyamon kereslek, de nem talállak, reggel, ha fölkelek, bejárom a várost, az utcákat és a tereket, hol vagy, merre mentél, tankok meg katonák a körúton, hajnalonként a zsidók széles menetoszlopa, nem láttátok, köztetek kell hogy legyen, a csendõr nagyot lök rajta, takarodj, ha nem akarsz a sorsukra jutni, a sorsuk nem, nem, arra nem, kitinpáncél reccsen a katonacsizmák alatt. Késõbb is, hiába, minden aktusnál katonacsizmák diktálták a ritmust, a német megszállás reflexesen kapcsolódott Béci lihegésével, mondd meg nekem, mennyivel volt jobb vele, miben volt különb.
– Semmiben.
De várta minden éjszaka, véget ért a háború, jöttek vissza, akik visszajöhettek, Jeruzsálem lányai, láttátok-e, köztetek volt-e, akit szívembõl szeretek, mivel különb szerelmesed a másokénál, ó asszonyok szépe, mivel különb szerelmesed, hogy visszavárod, keresed a füstben, hamu között, hová ment szerelmesed, asszonyok szépe, merre indult, hiába keresed.
– Nem jön vissza.
– Tudom.
Azt hitte, nem látja többet, de megjelent minden éjjel, minden nappal, hallga, szerelmesem kopogtat, nyiss ajtót, én menyasszonyom, mert fejem belepte a harmat, fürtjeimet az éjszaka cseppje, kelj föl, kedvesem, ébredj, ajtót nyitottam, de már elfutott, merre vagy, kereslek, de nem talállak, jöjj vissza hozzám, én võlegényem, járta a várost, az utcákat és a tereket, nem magyarázta meg Bécinek az eltûnéseit, a szeretõdnél voltál, ugye, annál hát, annál.
Legalább annyi, hogy nagy esküvõ nem volt, a templomban csak a szûk család, a sekrestyében a pap meg Béci várta, ordítani szeretett volna, nem te vagy az én võlegényem, de hallgatott, égett az arca, két átszálló kéne neked gyerekem, két büdös nagy pofon, nem volt harangzúgás, és nem voltak ott a tisztek sem, Gittel látta a sorfalukat mégis, érsboltozat, elzárja az eget, eresszetek, eresszetek Jordán vize által, nem eresztünk, nem eresztünk Jordán vize által, véres a nap, lemenõben, ezüst a hold felkelõben, hová futnál szép menyasszony?
Odalent még utolsó hangjait fújta a Vérnász, a keskeny ablakon felragyogott végre a nap, Gittel kilépett a ruhájából, ez a lakás is minden ízében nagyit idézi, szép volt nagyi, öregen is szép, pedig végigélte a háborút, a kitelepítést, hiába faggatta, nem mondott semmit, ha valaki idõ elõtt hal meg, hová lesz az élete, amit nem élt végig, a gondolatai, amiket nem gondolt végig, a tettei, amiket nem tudott megcselekedni, hol maradnak a gyermekei, akiket világra kellett volna hoznia, hol van életének többi része, hol a beszéde, hol vannak az imádságai, mondd meg nekem, nagyi, ne kínozz Gittel, nem tudom. Nem igaz, hogy nem tudta, csak nem akarta megosztani, nem akarta átadni magát teljesen, ha hallgatsz róla, attól még létezik, de hallgatott, megtartotta a minden titkokat, elvitte magával a sírba, Gittel csak bámulta a követ, Hadházy Júlia Margit, élt, szíve szerint ököllel verte volna, miért hallgatsz, nagyanyám, legalább most beszélj.
– Gittel – vonta magához a férfi, srégen tûzött be a keskeny ablakon nap, a súrolófény élesen vágott magának utat sötétben, a lány orra tele lett gyantaillattal, erõsebb a szerelem, mint a halál, legyõzhetetlen a szenvedély, akár a sír, ki állhatna neki ellen, Gittel, ez volt számára az egyetlen elviselhetõ név, csak a nagyi hívta így, a bögyös-faros mozisztárt, akirõl a nevét kapta, rühellte már gyerekként is, ne hidd, hogy a szõke bombázó miatt lettél Brigitta, mosolygott nagyi, hanem miattam, sose felejtsd, miattam lettél Gittel, hány életed volt, nagyikám, melyiket kell végigélnem helyetted.
Átlépte a ruháit, kinyitotta az ablakot, bordái, mint pünkösdi szalagok a szélben, érezte Hánnán leheletét a tarkóján, miért van az úgy, hogy a lélek két szárnya szegetten aláhull, a férfi beléhatolt, saját lélegzetét már nem hallotta, eggyé lett vele, a vágyban, a vágyban örök elmúlás van, szétporlik az enyv a tapétarétegek között, porrá válnak a falak, a súrolófény élesen vág magának utat a sötétben, az ablakpárkányra már együtt léptek fel, aranyút ég és föld között, a zuhanást nem érzékelte, csak azt, ahogy emelkedik, süllyed mellkasa, még jár le-fel a gégefõ, odalent elhallgat a Vérnász, a megtört fénypászmák prizmarendszerén a szív mintha lüktetne még, de a kéken kanyargó artériák már a semmit lüktetik, én võlegényem, hát, megérkeztél.

Megjelent: Bárka 2003/3