Shakespeare és Győrei Zsolt

és Schlachtovszky Csaba*

A Gyulai Várszínházban már hosszú ideje hagyomány, hogy a Shakespeare Fesztiválon egy jeles kortárs magyar íróval is beszélgetünk a Shakespeare-hez való viszonyáról, és azokról a műveiről, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak Shakespeare-hez.

Idén (a Shakespeare, amikor magyar című fesztiválon) ki más lehetett volna a vendégünk, mint az a kortárs magyar szerzőpár, akiknek a darabját bemutatjuk a Várszínpadon, illetve annak a szerzőpárnak főként az a tagja, aki már itt Gyulán többször is szerepelt, bizonyította kötődését Shakespeare-hez is. Győrei Zsolt három évvel ezelőtt például, Baksa Imrével közösen tartott itt egy előadást Hamletman címmel. Merthogy akkor Hamlet és társai címmel rendeztünk tematikus Shakespeare Fesztivált, Hamlet előadásokat, Hamlet átiratokat, parafrázisokat mutattunk be. A Hamletman egy egészen különleges előadás, egy monodráma-szerű produkció, amiben ugyanakkor komoly szerepe volt Győrei Zsoltnak is, mint narrátornak, magyarázónak, irodalomtudósnak.

Győrei Zsolt egyetemi tanár, irodalomtudós, költő, drámaíró, prózaíró, végtelenül gazdag és szerteágazó életpálya és életmű áll mögötte fiatal kora ellenére, de a mai estén Shakespeare a vezérfonalunk, és leginkább arról fogunk beszélgetni, ami az ő gazdag életművéből Shakespeare-hez köthető.

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba

A három évvel ezelőtti előadás kapcsán kérem, hogy bevezetésként arról mesélj nekünk, hogyan kerültél abba a helyzetbe, hogy egy színésszel közösen lépj fel, és az ő előadását segítsd a magad narrációjával? Honnan indult a Shakespeare-kutatásod, Shakespeare-ismereted, mennyire terjed ki, mennyire lehet téged Shakespeare-kutatónak nevezni, azon kívül, hogy a drámatörténeti óráidon nyilván Shakespeare-rel is foglalkoztál, mennyire foglalkoztatott, vagy foglalkoztat téged máig Shakespeare életműve, munkássága?

Győrei Zsolt: Köszönöm szépen az egyszerű, gyorsan és röviden megválaszolható kérdést. Igen, három éve történt, hogy Baksa Imre szeretett volna egy Hamlet monodrámát eljátszani itt a színpadon, én pedig közbeavatkoztam, és nem hagytam, hogy ez valóban monodrámává váljék. Úgy is találtuk ki, hogy egyfajta viadal bontakozzék ki közöttünk: amikor ő kezdte belelovallni magát a játékba, akkor én valamit közbeokoskodtam, és ettől nemes versengéssé fajult az előadás a Hamlet ürügyén. Eközben esett meg, hogy én néhányszor Gertrud helyett Gertrudist mondtam, és Imre a végén nagyon kedvesen figyelmeztetett, hogy egy kicsit összekeveredett a fejemben a két név, és akkor bevallottam neki, hogy ez azért lehet, mert annak idején, tizenkilenc éves korunkban Schlachtovszky Csabával írtunk egy darabot, amiben éppen azért szerepelt Bánk bán, mert ő már megölt egy Gertrudist, és adta magát, hogy egy újabbra fenje a fogát. Azután felidéztem neki néhány emlékezetes pillanatot abból a régi-régi Hamlearből – nem tudom, neki mennyire tetszett, de nekem olyan jólesett, hogy aztán elkezdtem rágni Csaba fülét, hogy mi lenne, ha újra elővennénk. Tehát tulajdonképpen a Hamletman elvezetett ehhez a mostani pillanathoz.

Kicsit még visszatekintve, Imre azért kért meg engem, mert a színművészetin volt szerencsém őt tanítani, sok darabot elemeztünk közösen az osztályában, és ennek során szóba került az a Shakespeare-mű, ami nincs annyira benne a mainstreamben, de én nagyon szeretem és izgalmasnak tartom: a Troilus és Cressida. Ez egy fanyar, kesernyés vígjáték, az idilli szerelem torzképe, és nagyon jóleső órát tartottam róla. Egyszer azután Imre megkeresett, hogy ő monodrámából vizsgázik, és ezt az egyszemélyes Hamletet akarja megcsinálni, amire én azt mondtam, amit bárki mondott volna, ha egy barátja ilyen ötlettel áll elő: „Hah, jó.” És ő tényleg megcsinálta. Én csak ott ültem – akkor még nem volt beavatószínház jellege a dolognak –, és néztem, ahogy lekapta a sapkát, felkapta a sapkát, rakta fel a pápaszemet, beszélgetett a két kezével egymással, és mégis azt éreztem, hogy benne vagyok a Hamlet közepében, és ámultam, Imre honnan szedte elő ezt a sok színészt hirtelen. Szóval nagyon tetszett, úgyhogy amikor megkért, akkor egy viszonylag hosszú, tizenöt tizedmásodperces gondolkozás után mondtam neki igent, és így jött össze ez a Hamletman című előadás.

Elek Tibor és a Hamlear-kötet

A Troilus és Cressidát elég sokat tanítottam a Színművészeti Egyetemen, egy kicsit azért is, mert már, amikor dramaturg-tanonc voltam, sűrűn jöttek szembe a Shakespeare-ek. Az egyik legnagyobb élményem az volt, amikor Fodor Géza tanár úr – a Katona József Színház dramaturgja és egészen kivételes színháztörténész, operakritikus, operatörténész – egy féléven át az Othellóval foglalkozott velünk. Tegnap itt már Márton Laci elmondta, pedig én akartam ma, de úgy érzem, nemes bosszú, ha elmondom én is, hogy az Othellóban egészen csodálatos felfedezni, milyen vígjátéki eszköztár szolgálja a tragédia tökéletes kibontását. Nagyjából ugyanaz a hallgatózós jelenet van benne, mint a Tartuffe-ben, rengeteg más, finom apróság mellett, és ahogy ezt Fodor tanár úr végiggondoltatta velünk, az egészen csodálatos volt. Annál erősebb volt az élmény, mivel Ádám Ottó is tartott nekünk egy Shakespeare-kurzust, a rendezésbe beavatásként. Ő is az Othellóval foglalkozott, és nekünk koncepciókat kellett hoznunk egy elképzelt előadáshoz – ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy nem leszek színházi rendező. Sokunknak volt nagyon merész elképzelése az Othello színpadra állításáról, az enyém az volt, hogy Jágónak legyen egy forgatható köpönyege. Ádám Ottó hosszasan értékelte, amiből én kikövetkeztettem, hogy valószínűleg nem nagyon tetszik neki, és így nem lettem rendező.

Visszakanyarodnék még oda, hogy mikor elmentem a Színművészeti Egyetemre dramaturg szakra felvételizni, akkor már a szegedi bölcsészkaron nagyon szerettem Shakespeare-t, sőt már a felvételire készülve is rengeteg Shakespeare-t olvastam, ami meg már visszavezet ahhoz, amikor a gimnáziumban olvastam csak úgy a magam szakállára. Amikor írtuk ezt a bizonyos Hamleart, volt az a bizonyos pillanat, arra határozottan emlékszem, amikor a középiskolában megfogtam a diákkönyvtáros Shakespeare Öt dráma kötetemet, és félretettem – érthető a csalódás, mivel soha nem írt ilyen című darabot, hogy Öt dráma –, majd elkezdtem gyűjteni azt a bizonyos sorozatot, amit akkor az RTV adott ki Magyarországon, és aminek a borítóján a BBC Shakespeare-sorozatából volt egy-egy kép. Beszereztem az összeset, és el is olvastam, ott voltak bennük a jegyzeteim. S most, amikor végre lehetett egy önálló Shakespeare-kötetünk a Gyulai Várszínház és a Gondolat Kiadó révén, akkor szerettem volna, hogy a mi kötetünk is úgy nézzen ki, mint annak a Shakespeare-sorozatnak egy darabjai. Ebből következett, hogy addig is, amíg Nagy Ervin és Koltai Róbert várják azt, hogy a Hamlear BBC-feldolgozásában is ők kapják meg a főszerepet, addig, mivel a Hamlear Gyulai Várszínházas előadásában ők játsszák a címszerepet mint idősebb és ifjabb Hamlear, az ő képük kerüljön a borítóra. A kötet hátulján pedig legyen ott a Gyulai Várszínház – ahogy a régi könyvsorozatnak a Globe Színház képe szerepelt a hátsó borítóján. Azt is szerettem volna, ha Nádasdy Ádám ír hozzá egy legalább negyven oldalas előszót, amelynek minden sorából az elragadtatás csendül ki. Éreztem, hogy ezt irreális elvárni tőle, úgyhogy kértem egy fülszöveget, amit meg is írt, és már ezzel nagyon boldog vagyok.

Győrei Zsolt

Mégse szaladjunk ennyire előre, most még ott tartunk, miután szerencsésen nagyon sok mindent megtudtunk a Shakespeare-hez való viszonyodról, hogy mennyire is vagy Shakespeare-kutató, de igazából nem is ez érdekel, hanem ha az vagy, ha nem, milyen kép él benned Shakespeare-ről? Most nem is arra kérdezek rá, amit már telefonban jeleztem, hogy majd rákérdezek, hogy szerinted a legutóbbi Shakespeare-ábrázolás mennyire hiteles. Időről-időre felbukkannak különböző képek, és mindig azt mondják, hogy na, ez az igazi, ami eddig volt, egyik sem hasonlít Shakespeare-re, de ez igen, és a honlapon a legújabbal hirdettük ezt az estét. Szóval, nem is erre kérdezek rá, hogy a külsejét hogyan látod, hanem arra, hogy milyen személyiségkép él benned, hogyan tudnád Shakespeare-t jellemezni, mint figurát, karaktert, írót, színházi embert?

Gy. Zs.: Kicsit még hadd térjek vissza erre a bizonyos RTV-s Shakespeare-sorozatra, amelyben megjelent egy Mortimer nevű úr Will Shakespeare című kötete is, ami egy életrajzi regény, viszont meglehetősen szabadszájúan és élettelien ábrázolja Shakespeare-t, nagyjából olyasféle stílusban, tónusban, ahogy a jóval későbbi, nagysikerű Szerelmes Shakespeare című film is. Úgy hiszem, ez a regény annak idején erősen rányomta a bélyegét az én Shakespeare-képemre, mindig valahogy ilyen szertelen, a szavak mámorát az életöröm kifejezésére használó embernek láttam tulajdonképpen a Shakespeare-t. És valahogy így tévelyegtem abban a csodálatos dzsungelben, amit a hasonlatai, képei, figurái, jelenetei alkotnak. Bámulatos, hogy mennyire végtelenül gazdag, és ebben a gazdagságban mennyire pontos. Valahogy akármi történik egy Shakespeare-darabban, az ember megy vele, és megáll, és elgondolkodik, hogy miért történik, mert mindig végtelenül pontosan és finoman meg lehet mondani, hogy mi miért és hogyan történik, és miért működik jól a színpadon, amit ő leír – ez igaz még azoknál a daraboknál is, amiket nem olyan könnyű olvasni. A királydrámáknál az ember előre-hátra ugrál, hogy a jegyzetekben tudja követni, most akkor melyik színű rózsa gyilkolja melyik színű rózsát. De ezzel együtt, ahogy az emberek egymásnak esnek, az is egyrészt végtelenül gazdagon, másrészt rendkívül pontosan történik, és elkápráztat, hogy valami egyszerre ilyen pontos és gazdag és izgalmas tud lenni. Azt hiszem, ez az, amitől az ember úgy dönt, hogy az irodalom nagyon izgalmas dolog. Lehet úgy végtelenül sokat elmondani az emberek közti helyzetekről, viszonyokról, kinek-kinek a saját élete emlékeiről az irodalom eszközeivel. Mert az irodalmi eszközöktől, a mesétől, a rímtől, a jambustól, a hasonlattól, a metaforától nem veszíti el a fókuszát, hanem ugyanolyan pontos marad, csak még szemet-szívet gyönyörködtető is lesz. Azt hiszem, én valami ilyesmit tanultam tőle.

Ezzel részben válaszoltál egy még ki nem mondott kérdésemre, amit valójában nem is akartam kérdezni, de tőlem megkérdezték nemrég egy interjúban, hogy szerintem, mi Shakespeare titka, mondtam, amit gondoltam, de hangsúlyoztam, hogy én nem vagyok Shakespeare-kutató, nem akarom elvenni a kenyerüket, csak azt tudom ismételni, amit tőlük olvastam, amivel egyetértek. Szóval, ezt nem is akartam tőled megkérdezni, de annak kapcsán, amit mondtál, mégis rákérdezek arra, amivel talán egy kicsit tovább tudjuk görgetni ezt a Shakespeare jellemzést, vagy Shakespeare műveinek, munkásságának jellemzését, hogy szerinted miért szereti annyira a magyar színpad, a magyar színjátszás Shakespeare-t? Ennek a Shakespeare Fesztiválnak is ez az egyik fő kérdése, hogy mit kezd a mai magyar színjátszás Shakespeare műveivel, de tulajdonképpen kimondatlanul az is kérdés, hogy miért olyan népszerű. Talán nem is tudják a jelenlévők, de kb. 40-50 Shakespeare előadás vagy darabból készült átirat előadása van jelenleg is a magyar színházakban, a Kárpát-medencében. Ez elképesztően nagy szám szerintem, és az elmúlt évtizedekben is a legnépszerűbb színpadi szerző volt Shakespeare, de az utóbbi években mintha még népszerűbb lenne…

Gy. Zs.: Azt gondolom, hogy az ember először úgy találkozik Shakespeare-rel, hogy akik sokat foglalkoztak már vele, és tekintélyük van fiatalok előtt, azok egyszerre csak azt mondják neki, hogy ez jó. Ennek szerintem kettős hatása van: egyrészt elhiszi az ember, hogy jó, másrészt egy kicsit irritálja az, hogy ennyire készen kapja azt, hogy jó. És tulajdonképpen így, ahogy nő fel az ember, találkozik vele és foglalkozik vele, valahogy ez az egyrészt tisztelet, másrészt irritáció arra készteti, hogy adjon egy saját választ: tehát igen, jó, de nem úgy jó, ahogy ti gondoljátok, hanem úgy jó, ahogy én fogom gondolni. És ezért az egymást követő színházcsináló generációk újra és újra megfogalmazzák maguknak Shakespeare-t, hogy ez most lesz majd igazán jó. Éppen azért, mert van egy ennyire erős hagyománya, és ez a hagyomány amúgy is egy veszélyes dolog. Miért kezd el az ember kötött formákban írni, mi értelme van ennek? Igazából azért, mert megkapta azt, hogy hány klasszikus forma van az ókortól kezdve, ami például jambusban szökdécsel. Na jó, ti tudtok jambust, akkor én is fogok tudni jambust! Az ember nem tudja ésszerűen megmagyarázni, hogy mi a fenétől jó az, hogy pont 14 soros egy vers, hogy 4 sor, aztán 4 sor, aztán 3 sor, aztán megint 3 sor, és ebbe a kompozícióba nagyon sok mindent bele lehet szuszakolni, de éppen ezért, mert már nagyon sokan nagyon sok mindent beleszuszakoltak, úgyhogy akár el is fogyhatna a szufla. Mondhatnánk, oké, jó volt ez a szonett annak idején, persze, de már nem kell. De mégsem ezt mondjuk, hanem: „Ha ezek tudtak, akkor én is tudok, ráadásul én olyat tudok, ami jellemzően mai.” Úgyhogy egymást érik a generációk, és mintha mindegyik egy lapáttal rá akarna tenni arra, amit ő megkapott. Mintha ez egy kicsit abból a dacból is származna, hogy neki fiatalabb korában azt mondták, hogy jó a Shakespeare, és ő elhitte, és be is akarja bizonyítani, úgy, hogy tényleg jó legyen, aztán elér odáig, hogy tényleg jönnek a fiatalok, akiket tanít, és már ő mondja nekik, hogy jó a Shakespeare, és akkor ők olyan furcsán néznek rá, és akkor az ember azt gondolja, na, ezeknél is kezdődik – ez a nagyon izgalmas az egészben. És látni mostani Shakespeare-előadásokat, amik éppen ennyire izgalmasak. Tegnap néhány Hamlear-szereplővel ültünk le, és beszélgettünk, hogy milyenek voltak 20-25 évvel ezelőtt a Shakespeare-előadások, és találtunk olyanokat, amik ott és akkor ugyanilyen rendhagyó, rendkívüli, izgalmas előadások voltak, mint amilyenek ma is akadnak. És valószínűleg az az oka, hogy az emberbe tüskét szúr, hogy ezt szeretni kell. És amikor olvassa, tényleg szereti, és egy saját, személyes viszonyt akar kialakítani vele. Szerintem ez az irritáció dúl itt nagyjából szűk két évszázada.

Na jó, akkor még hátrébb ugorjunk, egy kis kitérőnek látszó mellékvágány, de a te életműved és írói pályádnak fontos eleme, és bizonyos mértékig kapcsolódik is Shakespeare-hez, merthogy Shakespeare-korabeli a Velemi névtelen nevű szerződ, költőd is, aki különböző időmértékes versformákban írt verseket a 16. századi Magyarországon. Shakespeare kortársa, s még egy shakespeare-i szonettet is ír. Többek között ezért is kérdeztem rá, hogy képzeled el magadnak Shakespeare-t, mint személyiséget, figurát, többek között, merthogy magad is teremtettél egy ilyen 16. századi alakot. Hogy jutott eszedbe, hogy egy 16. századi költőt teremts, szinte a semmiből, egyáltalán hogyan írhatott akkor valaki ilyen verseket?

Gy. Zs.: Hát ha szigorúan az alkotáslélektani oldalát nézzük, akkor nekem azért jött nagyon jól, mert egyszer csak felfedeztem, feltaláltam ezt a Velemi névtelent, mert valahogy nehezen birkóztam azzal, hogy megtaláljam saját hangomat. Verseim megjelentek a Tiszatájban, itt-ott, pont annyit írtam és fordítottam, hogy itt egy súlyos hiányérzet forogjon fent: ha már ennyit írok, miért nem írok rendesen, de ha már nem írok rendesen, akkor miért nincs az, hogy egyáltalán nem írok? És akkor sietett a segítségemre ez a Velemi névtelen. Tehát írtam egy villoni balladát, amiről úgy éreztem, hogy kicsit archaizáló, meg akkor jelent meg egy antalógia, az Udvariatlan szerelem, amelyben a középkor pajzán verseit gyűjtöttük egybe, és nem kis részben fordítottuk újra, és oda is kitaláltunk egy nem létező írót, Jakub Al Muhadzser álnevű figurát, és akkor már megvolt az, hogy teremtsünk költőket ennen képmásunkra, és ennek az ötletnek volt kinövése, burjánzása a Velemi névtelen. A poétikai megfontolás az volt, hogy a 16. századi irodalom nehéz olvasmány, ott ülnek az emberek a gimnáziumban vagy egyetemen, és tényleg mindent elkövetnek izomból, minden porcikájukat megfeszítve, hogy szeressék olvasni, ezt a csodálatosan gazdag, 16. századi magyar költészetet, de mindig érzem, hogy hiába tesszük meg a fal és köztük lévő távolságot feléjük, sose érünk el a falig. És hogy a poétikai okát is említsem, van ez a rettenetes izometria, ami elvárás a korabeli költészettel, hogy ha elkezdek egy strófával egy verset, akkor ugyanazzal a strófával görgessem azt tovább, abból viszont ne sajnáljam az anyagot. És ebből születtek ezek a nagyon hosszú, négysoros strófákba írt versek, amik olyanok, mint ezek a 18 perces koncertfelvételek a nyolcvanas évekből, amiket megcsinálni nagyon jó lehetett, befogadni már egy árnyalattal nehezebb. És közben Európában már dühöngtek ezek a csodálatos versformák – ezek miért nem jöttek Magyarországra? Innen jött az ötlet, hogy ki kell találni valakit, akinek könyvkötő volt az apukája, rengeteg verset kötött könyvekbe, és ezeket lemásoltatta magának, saját kis szemelvénygyűjteményt készített, azt mutogatta a fiának, és a fia így megismerte a nyugat-európai versformákat. És amikor költészetre adta a fejét, figyelt arra, hogy szonettet írjon, petrarkai szonettet, rondót, shakespeare-i szonettet is, csak különféle okokból nem tudott érvényesülni az akkori magyar irodalomban, akit a pártfogójának hitt, hirtelen egy szenteskedő, bigott erkölcscsősz lett, és emiatt ezek a pajzán versek azoknál rekedtek meg, akinek ajándékba vitte őket. Szóval elkezdtem a magam kedvére írni, picit archaizálva, de megengedtem magamnak azt a nyelvi szabadságot, hogy ha azt mondják nekem, hogy beleírom egy versbe a karfiol szót, noha pontosan tudható, hogy először a 18. század elején bukkant fel a karfiol szó, akkor azt fogom mondani, hogy nem, innentől adagolható a karfiol szó. Ilyen szempontból egy kicsit súlymentes volt nekem a nyelv használata, és akkor teremtettem egy nagyon pajzán, szoknyabolond figurát a különféle versekben, akinek az elmúlás a másik nagy gondja.

Tegnap egy fiatal kritikus hölgy készített velem interjút, és többek között azt a meglepő kérdést tette fel, hogy szerintem miért van szükség színházra, és hogy Gyulán miért kell, hogy legyen színház. Vajon mit szólnál ahhoz, ha én ezt megkérdezném tőled, de nem kérdezem meg, hanem azt kérdezem inkább ennek kapcsán, hogy miért olyan fontos számodra a színház, a színjátszás, és a színjátszáshoz való alapanyag létrehozása, gondolok itt drámai művekre. Ugyanis fiatal korodtól kezdve foglalkozol színdarabok írásával, szerzőtársaddal, Schlachtovszky Csabával együtt, akit mindjárt meg is szólítok, hogy vegyen részt a beszélgetésben, de előtte téged kérdezlek, hogy neked miért olyan fontos fiatal korodtól kezdve, hogy hol íróként, hol színészként, hol dramaturgként, rendezőként, valami közöd legyen a színházhoz?

Gy. Zs.: Valahogy azt hiszem, hogy ez a közvetlenség nem kiküszöbölhető. Erről az jut eszembe, ahogy Nagy Endre emlékezik A kabaré regényében arra, hogy amikor Reinitz Béla megzenésítette Ady Endre két versét, később többet is, és bemutatták a Kabaréban, akkor valami olyan döbbenetesen lámpalázas volt, hogy kinyargalt a páholyból és a folyosón rágta a körmét. Nagy Endrének kellett behívnia a páholyba, és azt mondta Adynak, hogy „sikered van, te Zerkovitz!” Utóbbi egy nagyon népszerű dallamgyáros, operett szerző volt abban a korban, és hát ennek örült Ady. Tehát mi is úgy vagyunk vele, Csabával is, meg én magam is, hogy nagyon izgalmas az, amikor írunk epikát vagy verset, és nagyon jó az összes barátomat négyszer felhívni, hogy olvasta-e, tetszett-e neki, vagy aki nem veszi fel, annak e-mailt írni. De az, hogy emberek önként bejönnek egy terembe, rájuk zárjuk az ajtót, és addig nem mehetnek ki, amíg végig nem hallgatnak mindent, amit mi találtunk ki, ez azért klasszisokkal jobb. Csak ül az ember, és áhitattal hallgatja a mondatait a színészektől. Ez hihetetlen jó érzés. Egy másik sztori: egyszer nekem kellett vezetnem egy beszélgetést egy német regény könyvbemutatóján, eljött a szerző, és volt egy csomó kérdésem, amit úgy volt, hogy felteszek, de aztán okosan mégsem tettem föl. Nekem nem igazán tetszett ez a könyv, és emiatt mélyen zavarban voltam, és azt gondoltam, hogy úgy fogunk segíteni a dolgon, hogy rengeteget fogunk felolvasni belőle, és akkor a szerző mindent felolvas németül, az úgy nagyon jó, és akkor hol a fordító fog felolvasni belőle részeket, hol pedig én. És akkor eljött az a pillanat, amikor nekem kellett felolvasnom, az a rész a szememben ugyanolyan rettenetesen gyenge volt, mint a többi rész, és elkezdtem olvasni, és nem hiszik el, de egyszerűen mindennél fontosabb lett 15 másodperc múlva, hogy az a rész tetsszen a közönségnek, egyszerűen azért, mert én itt olvasom és dolgozom vele, ne peregjen le a hallgatókról. Úgyhogy odatettem magam, és próbálkoztam, mint a boldogtalan aranyásók, ráztam ezt a szitát, hogy hátha valami aranyrögöt sikerül felmutatni az egybegyűlteknek. A közvetlen hatásra akarok utalni, mert ezzel nem lehet betelni, hogy az ember a saját szavai súlyának az élményét ott és akkor le tudja mérni. Valószínűleg emiatt vagyunk Csabával mindketten lámpalázasak a holnaputáni bemutató miatt, annak ellenére, hogy a Hamlear előtt már aktívan átnyergeltünk a regényírásra.

Ha csak Győrei Zsolt lenne ma itt a téma, akkor is sok mindenről lehetne még beszélni, például a Kosztolányi kritikai kötetek szerkesztéséről és egyebekről, de mivel ez itt most egy kötetbemutató is, s a könyvnek Zsolt mellett van egy szerzőtársa, ezért vessünk egy pillantást kettejük drámai munkásságára. Schlachtovszky Csaba, a szerzőtárs, akivel, megjelent már két drámakötetük, az egyik a JAK-füzetek sorozatban, a 101. darabjaként 1998-ban, Rostáltatás a magtárban (4 eredeti színmű), itt szerepel először, hogy a Pitymalló kesely prezentálja, és hogy-hogy nem, az új, Hamlear című drámakötet címe felett is azt olvassuk, hogy a Pitymalló kesely prezentálja. A 2005-ben szintén a JAK és L’ Harmattan kiadásában megjelent A passzív apaszívet (5 eredeti színmű) is a Pitymalló kesely prezentálja, és még ezen kívül is vannak drámáik, amik nem jelentek meg kötetben vagy másként jelentek meg. Sajnos nincs idő arra, hogy ezt a két drámakötetet áttekintsük, meg hogy a szerzőpáros egyéb közös munkájáról, főként a két nagyon nagyszerű, fantasztikusan érdekes regényéről is szóljunk, az Emmuskáról (2013) és a Magyariné szeretőjéről (2019). A kérdés a drámai jellegű együtt munkálkodásotokra irányul, hogyan jött létre, miért jött létre? Csaba, arra kérlek, hogy te kezdd.

Schlachtovszky Csaba

Schlachtovszky Csaba: Hogy miért, azt a jóisten tudja, valószínűleg nagyon unatkoztunk az általános iskolában, és egymásban találtuk meg a szórakozásnak a legjobb és legviccesebb lehetőségét, közben mindenféle paródiákat meg tréfás műsorokat állítottunk össze, dalokat írtunk, festettünk is, tehát összművészeti alkotásokban utaztunk, és aztán az egész becsatornázódott a drámaírásba. A gimnáziumban kezdtünk komolyabban írni, kerekebb, kiadósabb műveket létrehozni, de akkor még nem volt Pitymalló Kesely, talán csak a tojásában mocorgott. Aztán az egyetemen vált ez komoly elhatározássá, hogy kvázi idegeneknek is elő fogjuk adni a saját színdarabjainkat, és félrelökjük azokat a színházakat és színházi embereket, akik ki akarják tépni a kezünkből a kéziratot, inkább mi magunk fogjuk színre vinni őket. És így is lett. Aztán elkezdődött az agyalás azon, hogy mi legyen a társulat neve, mert nagyjából megtartottuk a fontossági sorrendet, ugye, már írtuk a darabot, készült, szereplőket is elkezdtük válogatni, tehát időszerűnek tűnt, hogy legyen valami jó neve a társulatnak. Voltak ötleteink, de vagy túl viccesek voltak, vagy épp ellenkezőleg, és akkor egyszer csak így bevillant: miért nem hívjuk magunkat Pitymalló Keselynek?

Tehát ez eredetileg a társulat neve.

Sch. Cs.: Még előbb egy rövid életű folyóirat neve volt (egyetlen szám jelent meg belőle), amit Zsolttal ketten írtunk tele. És rájöttünk, hogy nem hagyhatjuk veszendőbe menni ezt a találó nevet. Aztán idővel a társulat egyre csappangatott, mígnem végül ketten maradtunk, és akkor írtunk is magunknak egy kétszereplős darabot, de a Pitymalló Keselyt megtartottuk. A kesely egyébként a keselyűnek az archaizáló változata, ami remekül passzol hozzánk.

És a Pitymalló?

Sch. Cs.: Azért Pitymalló, mert a mi keselyünk együtt kel fel egy új nappal. Amúgy a névre kitaláltunk különféle magyarázatokat, merthogy ez sokszor felmerült, hogy mi ez a kesely, és mit tesz a pitymallása. A lényeg, hogy ezt a pitymallást az új irodalmi törekvéseink napfelkeltéjeként gondoljuk, a keselyt pedig a régi irodalom tetemén való lakmározás megtestesítőjének.

Lépjünk egy kicsit tovább! Nagyon érdekes, hogy ezek szerint tudatosan és szándékosan távol tartottátok magatokat a hagyományos színjátszástól, vagy a színházaktól, társulatoktól, ez egy szándékos elhatározás volt részetekről, hogy ne mások adják elő a ti műveiteket, meg ne a bevett színházi gyakorlat, hanem teljesen újszerúen a saját kezetekbe vegyétek a saját műveitek előadását. Nem is tudom, hogy hány mások által előadott darabotok van, ahhoz hasonló előadás, mint ami holnapután lesz a Várszínpadon.

Gy. Zs.: Amíg az egyetemen játszottunk, természetes volt, hogy a magunk kedvére írjuk ezeket, keresünk embereket, előadjuk, játszunk, és aztán, amikor véget ért a bölcsészkar, akkor még volt egy olyan rövid időszak, hogy két darabunkkal is felléptünk: egyrészt a kétszereplős Bolygó királyt, másrészt a sokszereplős Ludovicust, amihez összerántottunk a régi barátokkal egy társulatot, és mindkét darabot előadtuk a Szkénében és más helyeken. Utána nehezedett ránk az a kérdés, hogy akkor vigyük tovább ezt a színtársulatosdit, vagy kezdjünk valami mást, és arra jutottunk, hogy csak írjunk darabokat, és akkor majd folyamatosan kopogtatni fognak nálunk a különféle színházak, hogy elő akarják adni. Kidolgoztunk egy bonyolult logaritmust, ami alapján majd a bemutatási engedélyek sorrendjét kiadjuk. Ez a képlet azóta is ott porosodik valamelyik sporttáska mélyén. Nem nagyon jöttek a színházak, valahogy az volt a fura, hogy igazából tudtak rólunk, a darabjaink megjelentek, kétszer voltunk a Dramaturgok Nyílt Fórumán, és mégsem kerültünk bele a körforgásba. A színházigazgatók kedvét nem nagyon csiholtuk fel, bár nem az első vagy, Tibi, de nincs hosszú sor előtted. A már emlegetett kétszemélyes darabot a kecskeméti Katona József Színház mutatta, illetve Őze Áron is vette már elő korábban egy másik darabunkat. Ez utóbbi volt a közvetlen előzménye annak, hogy a Hamlear közös produkcióként elindulhatott, de előtte sokáig csak vártunk, közben nyertünk drámaíró ösztöndíjakat, megjelentek a drámaköteteink, tehát irodalmi drámaírók lettünk, de a színházi világban nem vertünk igazán gyökeret. Aztán volt egy olyan korszak, amikor a Spinózában elkezdtünk mindenfélét csinálni, és akkor nosztalgiából megint írtunk magunknak egy darabot, de végül arra jutottunk, hogy ne dolgozzunk már a fióknak, kesely ide vagy oda, és akkor elkezdtünk regényeket írni.

Igen, lehet, hogy a színházigazgatók túl nagy kockázatot láttak bennetek. A közösen írt regényekbe nem fogunk most belemenni, de arra csak rákérdezek, amire a regények kapcsán rá szoktunk kérdezni, hogy kell elképzelni egy ilyen szerzőpárnak a munkáját, a munkafolyamatot, hogy írjátok ketten a drámai szövegeket? Dialógusokat még talán könnyebb is elképzelni két szerző részéről, mint egy prózai regényszöveget, de azért mégis szokatlan, és nem sok példa van arra, hogy egy-egy drámának két szerzője legyen. Hogy lehet elosztani egymás között, hogy ki melyik mondatot írja, és ki melyik szereplő mögé bújik, honnan beszél?

Gy. Zs.: Szerintem pont a közös alkotásból fakad, hogy a drámánál kötöttünk ki, mint kedvenc műnemnél, az egész írási folyamatot közösen abszolváljuk, és így folyamatosan eljátsszuk a papírnak, a tollnak a darabot, és utána megpróbálunk visszaemlékezni, és lejegyezni belőle annyit, amennyi eszünkbe jut, amikről megint újabb ötletek jutnak eszünkbe, amiket leírunk, másokat átírunk vagy kihúzunk… Ez az egész folyamat egy szerves együttlét, egyrészt mind a ketten szeretünk pipázni, másrészt szeretünk teraszokon, erdős helyeken ücsörögni, írunk, ötletelünk, eljátszunk jeleneteket, kitalálunk sztorikat, és a végén ebből általában összeáll egy kedvünkre való szöveg.

Te hogy látod, éled meg ugyanezt, Csaba?

Sch. Cs.: Szerintem az segít még, hogy elfogadtuk kölcsönösen, hogy a másiknak sokkal egészségesebb a humorérzéke, mint nekem, és ha én mondok esetleg valamit, és Zsoltnak tetszik, az úgy már elég jó. Az a dinamikája az egésznek, hogy állandóan egymásra licitálunk. De közben működik a gyerekkorunkból magunkkal hozott demokrácia, hamarabb ismertük meg egymást, és kötöttünk barátságot, sem mint nagyon belénk ivódott volna ez az enyém-tiéd dolog, amit már Csokonai is kárhoztatott.

Gy. Zs.: Van egy ilyen miénk fogalom, amibe bekerülnek a legjobb mondataink, és ha valaki szembejön, és azt mondja, na jó, most szúrtam ki a tizenvalahány éves korotokban írt Mikes darabból azt a mondatot, hogy „olyan biztos, hogy a két kém arat megint fiaskót, mint hogy biztos, hogy a skótnak skót anyától fia skót”. Ezt most melyikőtök találta ki? Nagyjából azt mondjuk, hogy mi, mert már születése pillanatában törlődik, hogy melyikünk találta ki, és megy a közösbe. Itt ilyenkor az a fontos, hogy a közös fórumunkon elismerést nyerjen. A regényeket is úgy írtuk gyakorlatilag, hogy a párbeszédes elem nagyon erős bennük, éppen emiatt, hogy nem tudtuk levetkőzni ezt a drámaírói habitust.

Sok minden van a Hamlearben, amiről érdemes lenne beszélni az egész drámaírói munkásságotokkal összefüggésben, de spoilerezni sem lenne jó. Az biztos, hogy az is megvan benne, ami a korábbi drámáitok közül nagyon sokban megvan, az apa és a fiú, a szülő és a gyermek viszonya, egyfajta nemzedéki ellentét és szembenállás. Ez a téma, motívum miért húzódik ennyire végig az egész drámai munkásságotokban? Illetve bennetek tudatosult-e, hogy ez a munkásságotokban ennyire jelentősen jelen van?

Gy. Zs.: Már A passzív apaszív kötetben is vezérelvnek választottuk ezt, amint a fülszövegben ki is emeltük, hogy minden darabban az apák nemzedéke szembekerül a fiak nemzedékével. A Hamlearre visszatérve, azért Shakespeare is tehet róla, de tény, hogy mi jócskán ráerősítettünk erre a motívumra. Hamlet nehéz helyzetbe kerül attól, hogy az apja ráméri ezt a kötelezettséget, hogy bosszút kell állnia, és emiatt egy pályára van állítva. A Lear királyban ugyanígy ez a nemzedéki konfliktus kerül előtérbe. Mi ezt úgy fordítottuk meg, hogy a két lánya rajong érte, míg a harmadik rettenetesen utálja őt, ám ő mégis pont ezt a lányát szereti, és innentől az egész darabot a viszonzatlan szeretetre, a szülő-gyerek viszályra fűztük föl.

Ezzel részben már válaszoltatok is nyilván sokakban a felvetődő kérdésre, hogy miért éppen a Hamletet és a Lear királyt kapcsoltátok össze, gondoltátok tovább, írtátok át, fordítottátok ki-be, de hogy kerülhet ehhez a két műhöz a Bánk bán, miért, hogy lehet az, hogy ebben a műben, a Hamlear-ben Bánk bán mondja azt: „Kizökkent az idő. Ó, kárhozat, // Hogy én születtem helyretolni azt”?

Gy. Zs.: Az, hogy éppen ő mondja, tulajdonképpen azért történik, mert szerettünk eljátszani azzal, hogy minden szállóigét átadunk valaki másnak, ami által gellert kap az eredeti jelentése. Bánkról a darab legelején kiderül, hogy rosszul jár az órája, mert nem állította át a dán időszámításra, ehhez kapcsolódóan hangzik el az ismert mondat. Eredetileg amikor tizennyolc évesen, abszolút bohócos kedvünkben nekiálltunk az első változatnak, akkor igazából onnan jött az ötlet, hogy mennyire vicces, hogy a Hamletben is van egy Gertrud, és akkor már be is lépett Bánk bán figurája, és az első részben átvehette Horatio szerepét, míg a Lear-részben adta magát, hogy ő legyen Kent. Aztán most, hogy elkezdtük újraírni, negyvenkilenc évesen, két évvel ezelőtt, az volt bennünk, hogy igen, lehet, hogy ez ott és akkor infantilis ötlet volt, de mégsem lenne jó, ha elfutnánk az infantilis ötleteink elől. Inkább tisztelnünk kellene azt a két fiatalembert, akik még nem tudták akkor, hogy mi lesz belőlük. Ezért igyekeztünk megértéssel és kímélettel viseltetni az akkori hülyeségeinkkel szemben, és Bánk bánnak adtunk tulajdonképpen egy olyan kiterjesztést, hogy a személyével annak a korszaknak a nagy magyar drámai főhőse vonul be a színpadra, amelyik igazából felfedezte magának Shakespeare-t. Az 1810-es, 1820-as évek jelentik a magyar Shakespeare-kultusz igazi beindulását, amikor még félig németből magyarítják, de idővel elkezdik angolból is fordítani Shakespeare-t, amikor még zsenge ifjak azok az alkotók (Vörösmarty, Arany, Petőfi), akik majd Shakespeare első nevezetes, maradandó magyar fordításait hívják életre. Ott van Katona is köztük, ott játszik a Rondellában, és éli a maga életét az 1810-es években, és nagyon sokat átvesz a németek által közvetített Shakespeare-képből. Azt gondolom, nem baj, ha ezt megidézzük. De az alapja mégiscsak az, hogy mind a két királynét Gertrudnak hívják.

Vajon arra figyeltetek-e írás közben, hogy úgy írjátok le a szövegeket, hogy esetleg, ne adj isten, ha olyan néző nézi ezt az előadást, aki nem ismeri ezt a két vagy három alapművet, az is értse. Nagyon fura ez a kérdés, de sajnos előfordulhat nem csak fiatalokkal, akár idősekkel is, hogy nem olvasták. Szerintetek fogják-e érteni a tiéteket?

Gy. Zs.: Mi ebben bízunk. Amikor a kötet szövege elkészült, akkor felmerült a kérdés, hogy jegyzeteljünk-e, tegyünk-e bele csinos kis csillagokat, és legyenek-e hozzájuk kis magyarázós részek, de aztán végül leszavaztuk, mert azt gondoltuk, hogy önmagában is működni fog. Ám ha valaki kihallja egy-egy mondatból, hogy az eredeti vagyis az egy Arany-féle Hamletből van, amit kiforgattunk, akkor adtunk egy kis extrát, de anélkül is meg kell állnia a lábán és viccesnek kell lennie.

Sch. Cs.: Abból indultunk ki, hogy szóljon azoknak is, akiknek nincs a kisujjukban az Arany-fordítás, vagy Vörösmarty Lear királya. Aki elment a Globe színházba az 1600-as évek elején, az se arra figyelt, hogy most Shakespeare Hamletjéből hányszor idéz a szerző, hanem kapott egy olyan darabot, amire ott és akkor oda kellett figyelni. Igazából a mi darabunk sem azt tudja be a legfőbb erényének, hogy hivatkozik más darabokra, ez inkább egy jó ürügy arra, hogy egy izgalmas és fordulatos történetet meséljünk el a színpadon, és ha a néző közben esetleg ráismer az áthallásokra, csak annál jobban fog mulatni remélhetőleg.

Zsolt az elején emlegette, hogy a kötethez fülszöveget Nádasdy Ádám írt, csak az első mondatait olvasom fel: „Szabad-e bármit csinálni a klasszikusokkal? Én azt mondom, szabad. Egyfelől szabad őket márványba vésve tisztelni, másfelől szabad őket gyurmának használva alakítani, összefogdosni, megrágni. Shakespeare is ilyen klasszikus, aki évszázadok óta szolgál nyersanyagul új művek létrejöttéhez.”

Ezzel zárom a beszélgetésünket, gratulálva a szerzőknek, egy igazán izgalmasan szórakoztató, új, eredeti mű létrehozásához.

*A Gyulai Várszínház Kamaratermében 2021. 07. 02-án két nappal a Hamlear című darab ősbemutatója előtt, a Hamlear című dráma kötetbemutatója alkalmából is, közönség előtt elhangzott beszélgetés, némiképp szerkesztett és stilizált változata.

Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.

Főoldal

2022. január 28.

Vissza