Szepesi Dóra
Ezek az én szabadulógyakorlataim –
Beszélgetés Szabó T. Annával
Harmadik novelláskötete, a Szabadulógyakorlat különös és felkavaró. Testről és lélekről, sóvárgásról és rajongásról, örömről és hiányról beszél, az emberben lakó gyönyörű és iszonyú erőkről, arról, hogyan engedjük el vagy zabolázzuk meg a vágyainkat. A legjobban az érdekli, hogyan működik jól megkomponált életünk mélyén az ösztönvilág, hogy civilizálható-e a szenvedély, és lehet-e, érdemes-e másképpen szeretni, mint életre-halálra.
A könyv olvasása után azt szűrtem le, hogy a „szabaduláshoz” a mélyebb önismeret megkerülhetetlen… Nem olyan régen foglalkozhatunk tudatosan, például a transzgenerációs traumák feldolgozásával, az abúzussal. Érdekes volt, hogy az online könyvbemutatón Orvos-Tóth Noémi szakpszichológussal, az Örökölt sors szerzőjével beszélgettél…
Jó barátnőmtől, Eszéki Erzsébettől kaptam meg Noémi könyvét 2019 karácsonyán, gyorsan el is olvastam, és több számomra fontos embernek is megvettem azóta. Személyes ismeretségünk egy nyilvános beszélgetéstől datálódik, amire ő hívott meg – ez a bemutató volt a második beszélgetésünk életünkben, mindig öröm, ha valakivel így talál a szó. A transzgenerációs traumák kérdésköre nem új, a nyolcvanas évek óta jelen van Magyarországon is, Virág Teréz vagy Koltai Mária munkásságában is megjelenik a túlélőkkel, illetve a családterápiával folytatott munka során (és most csak a nőnemű orvosokat említettem), de Orvos-Tóth Noémi izgalmas és népszerű könyvével végre a szélesebb olvasóközönséghez is eljutott a híre annak, hogy személyes fájdalmaink és elakadásaink feloldása érdekében érdemes a családtörténetben is kutakodni, hiszen nemcsak viselkedésmintáink öröklődnek, de a titkok és a sebek is. Az érzelmek intenzív, kimondó megélése nemcsak családilag, de egyénileg is sokszor tabu, és ma, amikor a rituális tereket egyre inkább felváltja a virtuális tér, még nehezebb megtapasztalni a megbocsátó feloldozást. Beszélni persze könnyebb, egyszerűbb megosztani a titkokat is a nem-mondhatom-el-senkinek-elmondom-hát-mindenkinek jegyében, sőt, szóbeli segítséget kapni és ezzel, távolról, közösségbe kovácsolódni is egyszerűbb; megkockáztatom: az emberek önismeretén is sokat segít, hogy nemcsak sorstársakra lelnek, de utánanézhetnek annak, ami érdekli őket, de pontosan az marad ki a képletből, ami miatt az egészbe egyáltalán belekezdtek: az emberi közelség megtapasztalása. Közelségen odafordulást, érintést, közvetlen érintkezést is értek, de elsősorban valami transzcendens minőséget, nevezzük akár rítusnak, akár mágiának, akár feloldódásnak valami rajtunk túlmutató megtisztulásban, megkönnyebbülésben, örömben.
„Az erősebb lét közele” – ahogy Rilke nevezte az angyali jelenlétet (és ennek megvan a kockázata is: „belepusztulnék” mondja Rilke) – elemi igénye az emberiségnek, hiszen alapvetően még mindig mélyen természeti lények vagyunk, akik részei szeretnének lenni ismét a sejtett, tapasztalt, de soha meg nem érthető nagy egésznek. A régóta tartó vírushelyzet elvette tőlünk ezt a közelségtapasztalatot, a képernyők négyszögei még jobban szétszabdalják, csak a látásra-hallásra szűkítik le érzekésünket és tereinket. Egy ilyen kötetbemutató, mint a Szabadulógyakorlaté például lehet nagyon izgalmas, de elsősorban mégis a beszélgetőknek jó érzés, hiszen hiányzik a közönség egymásra hangolódása, nemcsak nekünk, hanem a hallgatóknak is.
Engem szenvedélyes, de visszafogott emberként, nagyon régóta foglalkoztat a távolság a nézés és a tapintás, a közvetlen és a közvetett érzékelés közt, hiszen írónak lenni éppen azt jelenti, hogy soha nem veszünk részt semmiben igazán, mert kémek vagyunk, megfigyelők, azért élünk, hogy írjunk, és életünk a közelítés és a távolítás folyamatos játéka.
A szabadulógyakorlat voltaképpen a transz, az átmenet állapota, az, hogy tudjunk váltani a világok közt, közelíteni-távolítani, kilépni a kereteinkből és rálátni önmagunkra, a behatárolt világunkra, és az átkelés által újra megtapasztalni a világ egységét – afféle testelhagyási gyakorlat, sámáni varázslat, vagy konkrétan, vagy pedig áttételesen, jelképesen. Nem azt jelenti ez, hogy hirtelen minden jó lesz, hiszen a vallási vagy mágikus térnek is megvannak a maga szabályai, és a fájdalom ott sem úszható meg, ha nem a transz, akkor a visszazökkenés súrlódása fogja megmutatni, hogy igenis van testünk, de az ilyen kilépési lehetőségek hiányától elsorvad az ember, és ha egyáltalán nincs kiút, ha csak egyféle állapot létezik, el is pusztul.
Az írásokban fontos szerepet szántál a zenének. Megrázó élmény – előadásodban meghallgatni még inkább – a kötetzáró Jim Morrison-óda. Ennek az érzelmi ívnek vers-lendülete van! Hogyan születtek ezek az írások?
Ezek az én szabadulógyakorlataim. Egyrészt a prózai mondat szigorának a fogságából, hiszen én világéletemben a ritmusra, a szavak zenéjére bíztam magam, ezért nem a szigorú logika, hanem a logikánál is szigorúbb, hiszen kérlelhetetlen és ellentmondást nem ismerő muzsika ereje jár át a szövegeimen; a kimondható és az elbeszélhető történet mögött az testtel is érzékelhető, de – mivel minden értelmezés torzít – egzakt módon le nem írható indulatokat keresem; másrészt a normalitásból is kiszabadultam, tükrözve a leírás tárgyát: Morrison varázsa ugyanis jóval túl van a józanságon – nem lehet pusztán karizmatikus fizikai valójával, előadói képességeivel, a zene erejével vagy szövegírói remeklésével, önpusztító energiájával és rendkívüli intelligenciájával, vagy akár a szerek átlényegítő sugallataival magyarázni azt a rajongást, amit a nézőiből kiváltott és kivált mindmáig, hiszen holtában is él, és a közönség eksztatikus elragadtatása voltaképpen független már az esendő, szeretetvágyában is agresszív, objektíven (és főleg női szemmel) nézve nehezen tolerálható izzású embertől: a kisugárzásával, és zenésztársai zseniális közreműködésével egyszerűen spirituális, rituális teret teremtett, ahol lehetőséget adott a testen át, de a testiségen túllépő összeolvadásra, a traumafeldolgozásra, és egyben a gyötrés és öngyötrés megtapasztalására, a pusztító és teremtő indulatok gáttalan átélésére – de hogy születik-e, teremtődik-e végül ebből katarzis, az rajtunk, befogadókon múlik.
A könyvem záró prózaversét nem én mondom, hanem egy olyan ember, aki világfelfaló sóvárgásában képes teljesen átadni magát ennek a mágiának, éppen azért, mert mindennél jobban vágyik a megtisztító, feloldó szerelemre – ám ez mindennél veszélyesebb, mert alighanem a halálvággyal azonos, nem az életörömmel, amivel elvakult rajongásában összetéveszti. A kérdés persze nem ez, hanem az, hogy lehet-e, érdemes-e kilépni a sodrásból, szabad-e kitépni magunkat a lendületből, indulatból, hogy gyáván hátralépjünk, és kívülről bölcsködjünk tovább? Az elvakultságból fakadó irracionalitás veszélyeinek történelmi tapasztalatai hátralépni intenek, de egyéni szinten mégsincs másnak értelme, mint az igazán jó zene lobogásához hasonlatos, mindent felégető szenvedélynek. Én legalábbis így látom (mondom, hátralépve, gyáván); mindenesetre örülök, hogy minden józan megfontolást hátrahagyva meg mertem írni a rajongás himnuszát. Nem vagyok elvakult Morrison-rajongó, de ott és akkor az voltam, azzá kellett lennem, hetekig csak Doorst hallgattam, klipeket és képeket néztem, könyveket olvastam hozzá, amíg képes voltam a zene által átlényegülni.
Jó, ezt elmondtam most, emelkedetten és szenvedéllyel, de közben nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán azért mégiscsak jobban tudta nálam a szöveg, avagy Morrison-óda beszélője (éneklője), amikor a haláltudat hidegségével az élet vágyát, a feltámadás kényszerűségét állította szembe, vagyis a kíméletlen életerőt. Morrison – akinek, legalábbis úgy tudjuk, nem volt gyereke – mégiscsak a termékenységistent játszotta, az örökifjú csábítót, úgyhogy akár a puszta biológiai szükségszerűséggel is magyarázható a személyét illető lihegő, őrjöngő, vágyakozó ifjúságkultusz; és mosolyogva gondolok arra, hogy vajon tudna-e ugyanaz a beszélő mondjuk a nem kevésbé remek mai Bob Dylanről vagy az egykori Cseh Tamásról ugyanilyen rajongással írni? Vagy önleleplező módon csakis az olyan kissé démonikus figurák izgatják, mint Mick, Ozzy vagy Jim? Másképpen fogalmazva: nem csapja be magát azzal, hogy túlbonyolít, felcifráz egy alapvetően minimalista képletet, az öregedő nő meddő kívánkozását, amiből Karnyóné szánalmassága sugárzik transzcendens magabiztosság helyett? (És akkor megint ott vagyunk az öntudatlan, kétségbeesett halálvágynál, ami a szerelmi csalódást, a test árulását követi.)
Most olvasom Presser könyvét; egy helyen azt írja: „A dalok csöppnyi templomok, ahova emberek eljárnak hinni. Mintha kicsi oltárokon ottfelejtett varázsszövegek lennének.” Varázslás, mantrázás: rád is mindig is jellemző volt, nem?
Igen, mondom mosolyogva, mondom szégyenkezve, mondom öntudatosan, attól függően, hogy éppen a racionalitás vagy az irracionalitás vonzása az erősebb. Racionálisan nézve teljesen tisztában vagyok vele, hogy minden ima, mantra, ráolvasás szorongásoldó hatású, „mind hack”, ahogy manapság mondják (a káromkodásról éppenséggel ki is mutatták már, hogy konkrétan csökkenti a fájdalmat) – „de nem könnyezik, egy dalt döngicsél”, ahogy József Attila mondta (versben, naná hogy). Még hinni sem kell hozzá, a ritmikus szöveg máris segít, hogy elviseljük, ami van, hogy el ne szálljon az ép eszünk is a kalapunkkal együtt. A racionalitás talajáról kérdezem: hogyan lehetséges, hogy egy ritmikus szöveg, ami se törvény, se parancs, sorsokat változat meg, legyen az egy reklám vagy a Talpra magyar, egy gyerekmondóka vagy a Himnusz? Miben áll az erő, amit ezek a szövegek közvetítenek, hogyan lesz belőle „hatós ige”, miben rejlik a varázslat? A szövegben van a kulcs vagy az olvasóban? A korszakban vagy a költőben? Satöbbi, satöbbi. És akkor még nem is tévedtem az irracionalitás, a hit vagy az elvakultan rajongó szenvedély ingoványos vidékére, ahol csak az alvajárók, az igazi megszállottak lépkednek hunyt szemű biztonsággal (vagy csak hiszik magukról, hogy lépkednek, holott már csak a sarat tapossák süllyedőben). A szerző nélküli ütős szövegek is, az Ómagyar Mária-siralomtól a szintén igencsak kötött ritmusú népmesékig, ennek a révületnek, ennek a makacs hitnek, ennek az elkötelezett reménykedésnek a halálos elszántságával haladnak előre, a, nevezzük akkor így, a kollektív tudatalatti, a transzgenerációs örökség segítségével, és a modern dalszerzők is ezeket a közös indulatokat transzponálják szavakká, mindenkit megszólító dalokká. Azt hiszem, az öntudat nem elég, hogy költővé tegye az embert, az öntudatlannak is bele kell szólnia. A rációnak és az ösztönnek, a hitnek és a kérdező kételynek, az elviselhetetlen fájdalomnak és a mindent tűrő figyelemnek finom egyensúlyt kell teremtenie ahhoz, hogy egy szöveg működni tudjon.
A kötet borítójára Szilágyi Lenke fotóját választottad, nem tudván, hogy Kiss Erzsi énekes szerepel rajta. „Zenés” könyvön egy énekes fotója, micsoda egybeesés!
Ez is az öntudatlan, a tudattalan vagy a sorsszerű véletlen megnyilatkozása, a „rácsoda”, ahogy én hívom ezeket a rács-szerűen összefüggő csodatörténeteket („úgy fénylenek fönn, mint a rácsok/ a hallgatag cella fölött”, vagy a mai hálózatkutatók kedvéért: „csillaghálóban vergődünk, partra vont halak” stb.). A korábbi köteteimen is Lenke fotói szerepeltek, de eddig ő választott vagy fotózott hozzá, most én kértem meg a kiadót, az utolsó pillanatban, hogy ez a kép legyen a borítón. A történet aztán tovább bonyolódott, úgyhogy az a legegyszerűbb, ha ideillesztjük az ezután írt fb-posztomat, számomra így lett teljes a borító története, így szól:
Vannak a múltnak olyan titkai, amelyekről már azt hihetnénk, végleg eltűntek már, aztán egyszerre csoda történik: felbukkan valaki, aki mesél, és hirtelen összeáll a kép. Tegnap velem is megtörtént ez. A véletlenek sorsszerű összejátszását, amit sokszor megtapasztaltam már, úgy nevezem: „rácsoda” – az a pillanat, amikor fellebben a fátyol, amikor fájdalmas örömmel rácsodálkozunk erre az egész titokzatosan szép létezésre, és ugyanakkor benne van a rács képzete is, az ismeretlenségében ijesztő elrendelés (József Attilára gondolok, a pillanatra, amikor ráeszmélt, hogy „a csillagok, a Göncölök/ úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött” – be vagyunk zárva a sorsunkba, amit csak visszafelé lehet olvasni és érteni, lezáratlanságában nem.)
A rácsoda akkor jön létre, amikor valami csokorba, vagyis többszörös egybeeséssé rántja össze a diszparát véletleneket, legalább hármat, de sokszor többet is (ilyenkor rövid ideig nagyon intenzíven történik-szikrázik minden). Ez történt velem tegnap, röviden elmesélem.
A Szabadulógyakorlat virtuális kötetbemutatóján, csütörtök este, a kegyelem lehetőségéről beszéltem, és arról, hogy részei vagyunk egy láncnak, és megesik, hogy egyszer csak ismeretlenek (az őseink?) kezdenek beszélni a szánkból: hirtelen nem a mi hangunk szól, hanem kapcsolódunk valamihez. Reggelre levelet kaptam, egy 1978-as találkozás emlékével – a résztvevők közül hárman már nem élnek, de most az egyetlen élő tanúban, Blahó Andrásban felidéződött ez a pillanat – mindjárt elmesélem, hogy hol van ebben a rácsoda:
„Természetesen Kolozsvárra is elmentünk, s még természetesebben Szabó T. Attilát is felkerestük. Ő és Éva néni kedvesen fogadtak bennünket, de ami még ennél is jobban megfogott, Attila bácsinál éppen ekkor Kallós Zoltán vizitált. Minket is beinvitált a beszélgetésre, s – itt jön a kapcsolat a tegnapi beszélgetésben általad is említett jelenséggel –: Kallós Zoltán egy klézsei hangfelvételt játszott le, amely szerinte 800-900 éves halottsirató lehetett, amely az énekesből „..úgy fakadt fel, önkívületben, általa nem ismert nyelven” (Kallós Zoltán kijelentése). Mindnyájan kell, hogy emlékezzünk olyan meghatározó pillanatokra, amikor a tudatallattinkból – gondolom én –, más hangon szólal meg egy dal, egy közlés, egy emlék. Egyébként a nyelvi vita eredményére már nem emlékszem – lehet, hogy ott nem is dőlt el –, arra igen, hogy ezután már nemcsak Attila bácsi munkásságát, de Kallós Zoltánét is követtem, vászonkötéses Balladák könyvétől kezdve.”
Amit a kedves levélíró (régi családi barát, akivel utoljára ezen a kolozsvári útján találkoztam, hatéves koromban) talán nem tudhat, az egyrészt az, hogy Kallós Zoltán klézsei dalai mekkora segítségemre voltak a kivándorlás fájdalma közepette a nyolcvanas évek végén (agyonhallgattuk a lemezt, a „Fordulj, kedves lovam” volt leginkább az enyém, Kolozsvár után mindjárt ott, Magyarország legnapnyugatibb végében, Szombathelyen), másrészt pedig az, hogy a Szabadulógyakorlat borítóján éppen egy olyan énekesnő révült-szép arcának fotója szerepel, aki éppen így, ilyen önkívületben, ismeretlen (titkos, ősi és saját) nyelven énekli a dalait.
Azt ugyan elmeséltem a bemutatón, hogy az általam választott gyönyörű Szilágyi Lenke fotóról a borító netre kerülésének napján derült ki, hogy éppen egy énekesnő van rajta, Kiss Erzsi, akivel ennek következtében levélben is megismerkedtünk. (Ennek roppantul örülök, mert az ő dalai a gyerekvárás idején és a kisgyerekes időszakban segítettek élni).
A felfedezés napján ezt önmagában is rácsodának éltem meg, hiszen a könyvemben nagy szerepet kap a zene, énekesnővel kezdődik és énekesnővel végződik, két, szinte transzban írt novellával.
Most a levélnek hála előkerült ez a pillanat az idő mélyéből, Kallós Zoltán és Nagyapám beszélgetéséről, és egyszerre megtörténik a hármas véletlen rácsodája, összeér minden, a régi énekesek a maiakkal, az ősök az élőkkel. A tudatalatti, a sors, vagy nevezzük akárhogy, üzen, hogy létezik. Bíznunk kell benne, rábízni magunkat.
„Rögzíteni akarok, felismerni, felfedezni. Állandó izgalom hajt, hogy megértsem a világ és az érzelmek működését.” – egy 2006-os interjúnkban mondtad ezt, az volt a címe: „Nem vagyok még igazi kötéltáncos”. Ez a megállapítás arra vonatkozott, hogy ha írás közben valami vagy valaki megzavar, „kifeszíted magadban a verset, mint valami kötelet”, és úgy lépdelsz át a kieső idő szakadékán, hogy később ott tudd folytatni, ahol abbahagytad. Hogy alakult azóta a „kötéltáncosság”?
De örülök, hogy éppen erre a beszélgetésre utalsz, jó felidézni! Épp az elmúlt hetekben gondolkoztam el azon, hogy vajon hol tartok, és vidáman konstatáltam, hogy a legintenzívebb sűrítéstől, a verstől, a verseskötetkomponáláson át eljutottam a hosszabb sűrítésig, a novelláig és az egységbe rendezett, feszesen megszerkesztett novelláskötetig, úgyhogy mégis eljutottam valahová azon a kötélen. Lassanként felneveltük a gyerekeinket közben (a sok időt és figyelmet követelő testi-szellemi segítség helyett most már inkább a lelki-anyagi hátteret kell megteremtenünk a számukra, nincs szükség már a folyamatos jelenlétünkre), és úgy tűnik, a dolgozószobámat is visszakaptam, úgyhogy elkezdhetek egy új időbeosztás szerint élni. Haladok tovább a kötélen (nem estem le és nem kötöttem fel magam rá, ez is ad némi önbizalmat), átlépkedtem tehát a szakadék egy részén, de az volt az ára, hogy megváltozott a figyelmem természete, a verstől a próza felé fordult, holott mindig is azt tartottam az élet legnagyobb ajándékának, ha váratlanul olyan verset tudok írni, ami több nálam, többet tud, többet ért, többet ad. Megtanultam prózát írni, lépkedek a mondatok kötelén, de közben a kezemben mindig a vers volt az egyensúlyozó rúd – most arra kell vigyáznom, hogy ki ne csússzon a kezemből, hogy ezentúl is legyen valami, amibe kapaszkodhassam. Ha a verset elveszítem, az egyensúlyom vész el.
Év végén kettős könyvmegjelenést ünnepeltetek a Magvetőnél. Prózaköteted egyszerre jelent meg férjed, Dragomán György Főzőskönyvével – ami szintén nagy élmény! Jöhet most egy kis pihenés, gondolná az ember – ám a könyvbemutatón elárultad, regényt írsz…
Ködbe vész a kötél vége, ki tudja, kibírom-e… Csak úgy tudok a végére járni a nagy lélegzetű prózának, ha nem hagyom abba, mint eddig már többször: a prózaköteteimben időhiány és megbicsakló lendület okán sajnos felhasználtam több regénykezdeményt is, fájdalmas tapasztalat volt. Ha nem forgácsolom szét a figyelmemet, és ha jól gazdálkodom a lelki energiáimmal (értem ez alatt a tehetetlenségérzetből fakadó közéleti kétségbeesés legyőzését és a magánéleti fájdalmak, tapasztalatok fegyelmezett végigélését), és ha továbbra is ilyen hatékonyan tudjuk egymást segíteni Gyurival írásban és életben (és ezt erősen remélem, hiszen immár egy teljes éve minden éjt-napot egymással töltünk, a külvilág kényszerű kizárásával – működik), akkor végig tudok menni rajta, be tudom fejezni, amit elterveztem.
(Majdnem rávágtam, hogy ámen, de aztán rájöttem, hogy feltételes módban beszéltem, tehát nem fohászkodtam, hanem óvatoskodtam. Pedig a kondicionálisnak ilyen éles helyzetben helye nincs: a kondíciókat magamnak kell megteremtenem, mert nem fognak kényelmesen odaföntről, hanem eszközt adtak a kezembe, és utat a talpam alá, hogy haladni tudjak a semmiben. És éppen az ilyen felismerések hirtelen lökéseitől szédülök meg annyira, hogy még jobban bele kell kapaszkodnom a rúdba, a kapott és a szerzett tudásba – hiszen különben leesnék. És itt nincs „ha”, nincs óvatoskodó szerénykedés, itt szakadék van és kötél, és én, aki nem engedhetem meg magamnak, hogy szerencsétlenkedjem. Ha már a kunsztokhoz nincs ifjonti erőm-hevem, a biztos haladáshoz még nagyon is van. Ha – akkor? Ha vagyok, írok. Ha írok, leszek.)
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
