Erdész Ádám
Parlamenti illemszabályok
és válogatott sértések
„Olyan méretű lokális izgatottságot tud támasztani bármily incidensből, hogy azt hiszed, az ország lángba borul. Egy-egy jelszót oda dobni, egy-egy éles mondással kifakasztani valamit, senki sem tud nála jobban, és briliáns, csillogó a mosolygástól kezdve az utolsó szaváig az egész turbulenciája, melynek savát csak a marólúghoz szokták hasonlítani” – a kortársak így jellemezték Polónyi Gézát (1848–1920), azt a politikust, akit Matolcsi Réka a dualizmus kori parlamenti illemről szóló tanulmánya központi szereplőjévé választott. Az írás címe: „Izé úr” és jó modor.
Polónyi Géza a maga korában ismert politikusnak számított, a Függetlenségi Párt tagjaként. Hatszor nyert mandátumot rendes választáson, s egy-egy bukása után megüresedett választókerületekből is sikerült bejutnia a parlamentbe. Politikusi szerepével jól összehangolva a peres ügyeket főleg jövedelmezőségük felől mérlegelő ügyvédi irodát is vitt. Szinte egész politikusi pályafutása során az ellenzéki padsorokból hallatta – Mikszáth szavával – „bikahangját”. Politikusi pályája csúcsán, 1906-ban, amikor a nemzeti ellenzék kormányra jutott, igazságügyi miniszter lett, de a miniszteri bársonyszéket nem élvezte sokáig. Ahogy ő, akit az „intrika nagymesterének” is neveztek, megtámadott sokakat, ugyanúgy őt is nyilvánosan megvádolták. Még egy év sem telt el kinevezése után, amikor korrupciós vádak miatt kénytelen volt lemondani. Ettől függetlenül a politika színpadának szereplője maradt. A lapok sokat írtak róla, széles körben ismert, bizonyos időszakokban befolyásos ember volt. Ám a világ úgy kerek, hogy az ilyenek is villámgyorsan kihullnak az emlékezetből. Ma már csak lelkiismeretes történészek lábjegyzeteinek lehetne szereplője, ha nem lett volna olyan szerencsés, hogy Mikszáth Kálmán parlamenti cikkeiben és karcolataiban rendszeresen megörökíti. Lám, az emlékezet mérlegén egy kiváló ember tollrajza többet nyom a miniszteri hatalomnál.
Polónyi Géza
S hogy kétségünk ne maradjon afelől, Mikszáth milyen skiccet Rajzolt Polónyi Gézáról, álljon itt egy rövid idézet: „Polónyi pedig megint azt a benyomást tette, amit mindég – hogy: »istenem, istenem, de nagyon szereti ez az ember a hazát«. Nagy tűzzel beszélt, zsírtól csepegő hangja bömbölve hasogatta a levegőt, úgy, hogy az ideges Péchy Tamás [házelnök] közbeszólt: – Méltóztassék hidegebbnek lenni egy kicsit. De Polónyi még csak melegebb lett ettől, s végigklavírozott a népszónoki iskola minden futamán, tanácsolt, bőszített, érzékenyített, fenyegetődzött, siránkozott és jósolt. (Ebből a hat ingredienciából áll egy akkurátus szélsőbaloldali beszéd.)” – Szóval, Mikszáth ilyen portrét festett.
Matolcsi Réka azért vette elő Polónyi Gézát, mert hosszú, konfliktusokkal kísért parlamenti pályafutását alkalmasnak találta arra, hogy bemutassa a dualizmuskori parlamenti illemszabályok változásait. A tanulmány onnan indul, hogy Deák Ferenc 1867-ben még a magán- és társasági illemszabályok betartására kérte képviselőtársait. A korszak végére a társasági és parlamenti illemszabályok messze távolodtak egymástól. Egy-egy olyan minősítés, amely jobb társaságokból való kizárást vont volna maga után, a Tisztelt Házban elismerést váltott ki. Matolcsi Réka írásában felvillantja a parlamenti szabályok írott és íratlan részét. Az utóbbiak közé tartozott, hogy az országházban először megszólaló új képviselő „szűzbeszédét” illett nyugodtan, közbeszólások nélkül végighallgatni. Az íratlan szokások közé tartozott az is, hogy illett az előző felszólaló beszédére reflektálni.
Ugyancsak nagyon érdekes a tanulmány nyelvi elemzése, amely bemutatja, hogy az 1870-es–80-as években sértőnek számító szavak – hitszegő, hűtlen, alattomos, perfid – a tiltott zónából, miként kerültek át tűrt kategóriába. Egyik képviselő kemény szavakkal is támadhatta a másik politikai álláspontját, ám a másik személyét, magánviszonyait nem. A szerző, többek között Polónyi Géza beszédeiből vett példákkal illusztrálja, minként puhították fel ezt a szabályt. 1883-ban, amikor az újságok az egyik képviselőről felröppentették a hírt, hogy korábban talán osztrák ügynök volt, Polónyinak még óvatosan kellett fogalmazni. „Arra jogom van, hogy kijelentsem, bármily tisztelettel viseltetem is a t. képviselő úr személye iránt, hogy patriotismust nem fogok Csernátony képviselő úrtól tanulni.” Ebből a mondatból a lapok szerint akár skandalum is lehetett volna. 13 évvel később, amikor az írás főszereplője Bánffy miniszterelnököt egy ellentmondásos kijelentése miatt „hibbantnak” nevezte, az ülés vezetője már nem is figyelmeztette.
A tanulmányból megismerhetjük a közbekiáltások „kultúráját”, s Matolcsi Réka arra is hoz példát, a verbális agresszió miként vezetett el a fizikai agresszióig. Érdekes a nyilvánosság és a politikai szereplés kapcsolatát bemutató rész, mint ahogy az is, a nyilvános politikai szereplés miként hat egy-egy képviselő gazdasági szférájára. Polónyi esetében ügyvédi irodája forgalmára. A tanulmányban olvashatunk Polónyi Géza parlamenten belüli mintaadó szerepéről, politikai magatartásának közvéleményre gyakorolt hatásáról. A szerző írása végén Polónyi pályájának más területeivel kapcsolatos kutatandó kérdéseket vet fel. Magam kíváncsi lennék arra is, a parlamenti viselkedési minta vajon a társadalmi élet mely területen és mennyire hatott?
Ha elolvastuk Matolcsi Réka tanulmányát, a háttérismeretek birtokában megérdemeljük a felhőtlen szórakozást. Vegyük elő Mikszáth Cikkek és karcolatok köteteit, ha figyelmesen olvassuk, nem csak a dualizmus korának politikai életéről fogunk sok újdonságot megtudni.
(A tanulmány a Rendi országgyűlés – polgári parlament: Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig című vaskos kötetben jelent meg. A könyvet a Magyar Nemzeti Levéltár és az Eszterházy Károly Egyetem adta ki, Dobszay Tamás, H. Németh István, Papp József és Szíjártó M. István szerkesztésében.)
