Erdész Ádám
A társalkodónő és szerzetes
találkozása a bárói udvarban
1757. június 13-án ágyúlövések verték fel a Békés megyei kisváros, Gyula csendjét. A három hangos dörrenéstől ezúttal nem ijedt meg senki, díszlövések voltak, és azt adták hírül, hogy a fiatal Károlyi Antal gróf feleségül veszi a helyi földesúr leányát, báró Harruckern Jozefa kisasszonyt. Az ilyen eseményekről szerencsés esetben egy-egy levél számol be, s ha a történész a részletekre is kíváncsi, végigböngészi a családi levéltárat, hátha ráakad a meghívottak listájára, esetleg a számlákra, amelyekből kikövetkeztetheti, hogyan is zajlott le a hét vármegyére szóló főúri lakodalom. A maga idejében különlegesen nagy eseménynek számító Károlyi–Harruckern esküvőről nem csak az ilyen szűkszavú források mesélnek. Az ünneplők között ott volt egy ferences szerzetes, a Haruckernek udvari káplánja és egy társalkodónő, az ifjú grófné kísérője. Mindketten naplót vezettek és részletesen leírták az esküvő lefolyását.
A két szöveget a magyar Nemzeti Levéltár Károlyi Kutatócsoportja és az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoportja kiadta. A könyv címe: A 18. századi arisztokrácia mindennapjai: Therese Corzan és Hueber Antal naplói (1757–1759). Szerkesztőként Arany Krisztina, Bara Júlia, Laczlavik György és Lengyel Nóra jegyzi a kötetet. A példás filológiai munkával összeállított könyv tartalmazza a társalkodónő, Therese Corzan olasz nyelven írt naplójának fordítását, Hueber Antal ferences szerzetes német nyelvű írásának fordítását és négy tanulmányt. Bara Júlia a Károlyi és Harruckern család házasságának hátterét és Hueber Antalt mutatta be, Arany Krisztina Teherese Corzant, Lengyel Nóra pedig a két naplóíró identitásának elemeit sorakoztatta egymás mellé. A szövegeket aprólékos figyelemmel összegyűjtött képanyag egészíti ki. A megidézett történetek színtereit és szereplőit ábrázoló korabeli festmények, rajzok és metszetek ugyancsak komoly forrásértékkel bírnak.
A nagy nóvum, sőt szenzáció, a két párhuzamos forrás. A 18. századi arisztokrácia vidéki hétköznapjairól kevés hasonló maradt fenn, ráadásul ezúttal ugyanarról az időszakról, nagyjából ugyanazokról az eseményekről két, részletes és kimondottan érdekes dokumentumunk is van. Egyszerre mesél nekünk egy férfi és egy nő, egy szerzetes és egy világi ember. A szerzetes egyszerű budai német sütőmester fia, a társalkodónő a spanyol örökösödési háború után Bécsbe menekült spanyol nemes leánya, aki birtokában volt a korabeli magas kultúra fontos elemeinek. Négy nyelven beszélt, zenélt, énekelt. Ő idegenként tekintett a számára jó ideig ismeretlen magyar világra.
A két ember találkozására különleges helyzet, a Károlyi–Harruckern házasság teremtett lehetőséget. A gyulai templom oltáránál két világ találkozott: a Károlyi családot a szakirodalom a krónikák alapján a honfoglaló Kaplony nemzetségből származtatja. A Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári békét megkötő Károlyi Sándor alaposan megnövelte a család birtokait és befolyását. A 16 éves menyasszony is arisztokrata családból származott, de ő az új sütetű arisztokraták közé tartozott. Nagyapja egy Linz melletti kis faluban, egy takácsmester fiaként látta meg a napvilágot. A tehetséges fiú a Habsburg-birodalom hadseregében futott be nagy karriert. Európa különböző területein harcoló seregek anyagi ellátását szervezte, várépítést irányított. Pályája csúcspontján Békés megye nagy részének földesura lett és hozzá még egy magyar bárói címet is kapott.
A Károlyiak a 18. században nagy mértékben gyarapították birtokaikat és ezzel párhuzamosan ijesztő mértékben eladósodtak. Az 1750-es években a családfő üdvösnek látta, hogy húszas évei közepén járó fia úgy házasodjon, hogy az adósságkonszolidációt is megoldja. Harruckern Jozefát egyenesen a fia figyelmébe ajánlotta. A fiatal gróf szétnézetett Bécsben. Megbízottja vizsgálódását a következőképpen summázta: Harruckern Jozefánál „se jobb, se érdemesebb, se gazdagabb sehol nem találtatik”. Persze ez csak a háttér, utána volt udvarlás és egy gyors – Mária Terézia által is támogatott – házasság.
A Harruckernek és a Károlyiak mindennapjait tárja elénk a két forrás. Antonio páter naplója tulajdonképpen nem is napló, feljegyzések alapján utólag, humoros formában írta meg mindazt, aminek tanúja és részese volt. „Hueber írásán mindvégig érződik, a buta és naiv, ura minden kívánságát leső, hűséges szolgáló szerepét játssza, néha pedig az udvari bohócét, aki hódolattal, elismeréssel beszél vendéglátóiról” – olvashatjuk Bara Júlia és Laczlavik György előszavában. Valóban, az atya mulattató képességével és humorával nyerte el Harruckern báró jóindulatát, és ennek köszönhetően a báró 1743-tól 15 éven keresztül a család magyarországi tartózkodása idején mindig meghívta udvari káplánnak – és mulattatónak. Hueber Antalt jól érzékelhetően vonzotta az a világ, ahol úgy kezdődött a nap, hogy egy hajadon bevitte szobájába kedvenc italát, a tejeskávét, ahol a báró elvitte vadászni, s ahol minden fényesebb volt, mint a rendházban. Cserébe, az elvárásoknak megfelelően komédiát írt, színdarabot tanított be, madarakat fogott, ha kellett, készségesen játszotta az udvari bolond szerepét is. Ugyanakkor hódolatteljes szövegei helyenként nagyon rafináltak. Az őt különösen sokat egrecírozó fiatal grófról úgy írt – a legteljesebb reverenciával –, hogy a mai olvasó felnevet, amikor maga elé képzeli, felesége szórakoztatására miként masíroztatta a pátert, és hogyan adta ki az összes katonai parancsot a sétakocsikázó hölgyeknek.
Therese Corzan napi feljegyzései alapján szintén utólag, de az eseményekhez viszonylag közeli időpontban írta meg feljegyzéseit. A fiatal grófné kérésére örökítette meg életük eseményeit. A feljegyzésekből egy magas intellektusú, dinamikus és nyitott szellemiségű hölgy arcéle villan elő. Az ő sorait olvasva néha meg is feledkezünk arról, hogy egy több mint 260 éves szöveg van előttünk. Mellesleg őt az arisztokrata családok tagjai és azok vendégei társaságbeli hölgyként kezelték. Olykor kimondottan előzékeny gesztusokat tettek irányába. Tárgyszerűen, röviden minden fontosnak látszó eseményt rögzített. A napló erős önreflexiós készségről és bizonyos távolságtartásról tanúskodik. Érdekes feljegyzések sorakoznak egymás után arról a vad világról, ahol az idegen a mocsaras levegőtől pár hét után megbetegszik, ahol rajban járnak a szúnyogok, s védekezni sem mindig lehet ellenük. Az idegenség fokát jelzi egy apró történet. Az esküvő után nem sokkal a fiatal pár és kísérete hazatért Nagykárolyba. A többnapos utazás után sokan fogadták az érkezőket. Therese felfedezett köztük egy férfit, aki olyan öltözéket viselt, amihez foghatót soha nem látott. Arra következetett, eléjük küldtek egy bolondot, hogy felvidítsa a fáradt utazókat. A folytatás: „… de aztán rájöttem, hogy tévedtem, csupán az országban honos szokást követte. Megértettem, hogy hibát vétettem el, amikor túl gyorsan ítéltem, és eltűnődtem azon, mennyire óvatosan kell viselkedni idegen országokban, ha nem akarok megsérteni senkit, és nem akarom magam megutáltatni rögtön az elején mindenkivel.”
A két terjedelmes napló lebilincselő érdekességgel mesél: a 18. század közepének természeti viszonyairól, az arisztokrácia életének színtereiről, szokásairól, a kastélyok társadalmáról, szórakozásról, félelmekről, konfliktusokról. Jószerivel mindenről, ami a naplóírók számára fontosnak tűnt. A szerzetes és a társalkodónő Gyulán is, Nagykárolyban is találkozott, bár az udvari hierarchiának nem ugyanazon a grádusán helyezkedtek el. Antal atya leírta, hogy Therese angyalian énekelt nekik, a társalkodónő pedig feljegyezte, hogy a káplán mulattatta őket. A nagy találkozás azonban ez a kötet, amely az egyik legérdekesebb 18. századi forráskiadvány szerzőpárosaként köti össze nevüket.
