Sándor Zoltán
Egy eltűnő világ itt felejtett szentélye
„Tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda.”
Békeffi István
A napokban láttam egy rövid tévériportot arról, hogy a palicsi Abbázia mozi magyar nyelvű filmvetítésekkel várja a filmkedvelőket. Egyelőre a legkisebbeket, hiszen a filmszínházban éppen a Sonic, a sündisznó című animációs filmet lehet megnézni magyar szinkronban. A vetítés előtt a tévéstáb több gyereket is megszólaltatott, azt kérdezték tőlük, hogy mit jelent nekik a mozi. Megdöbbenésemre a megkérdezett kisiskolások többsége azt válaszolta, hogy először jár moziban. Hosszasan lehetne ennek a jelenségnek az okait keresni, ehelyett most inkább arról szeretnék szólni, mit jelent nekem a film és a mozi.
A mozi számomra: boldog gyermekkor.
Első emlékeim egyike: anyukámmal a sztrugai moziban katasztrófafilmet nézek, és nagyon félek. Megtörténhet, hogy a látott film más jellegű volt, csak bennem maradt meg félelmetesnek. Akárcsak a fenséges hegycsúcsokkal körülvett Ohridi-tó kristálytiszta vize.
Másik kép: kisfiú vagyok, nagyapámmal a szülői házzal szemben elterülő muzslai moziba megyek. Tél van, odakinn esik a hó, a teremben alig fűtenek. A kemény faülésről nem ér le a lábam, csöpp testem teljesen odasimul a tagbaszakadt férfihoz. Ilyen testhelyzetben követem a filmet, amely örökre elveszítettnek tűnő otthonuk után bolyongó indiánokról szól.
A következő emlékkép: édesapámmal a szomszédos albán cukrászdában vásárolt nagy tasak földimogyoróval felszerelkezve megyünk megnézni egy hongkongi kung fu filmet. Másnap nunchakut és dobócsillagot készíttetek apámmal. A mesés tájakat felvonultató vadnyugati filmek megtekintése után pedig cowboy-kalapot és pisztolyt, vagy íjat és nyílvesszőt követelek otthon.
A mozi számomra: a muzslai mozi.
Néhány éve alkalmam adódott a már sok-sok éve bezárt otthoni moziba bepillantani. Teljesen kiürítették a termet, felszedték az üléseket, letépték a vetítővásznat, az egész épületet egy koszos lomtárrá silányították. A régi szépből minden eltűnt, egyedül csak a terem illata maradt meg. Kisgyerekként mindig mélyet szippantottam belőle. Azt mondtam, olyan moziszaga van.
A mozi számomra: izgalmas serdülőkor.
A Keresztapa. Top Gun. Tűzszekerek – Vangelis kiváló zenéjével.
Titkos kézérintések a sötétben vasárnap délutáni vetítések alatt.
A mozi számomra: Nagybecskerek.
Conan és Indiana Jones a Balkan mozi balkonjáról. Az E. T. megtekintése az öcsémmel a zsúfolt teremben. Külön élmény, hogy először buszoztunk el kettesben szülői kíséret nélkül a városba!
A mozi számomra: Újvidék.
A Rettenthetetlen és A remény rabjai az Arenában, Az angol beteg a Jadranban.
A mozi számomra: közösségi élmény.
Megjelenésekor az Ifjúsági Tribünön egy héten háromszor néztem meg a Trainspottingot. És még többször megnézem, ha van rá szabad hely. Még jegyüzéreknél sem lehetett belépőt kapni nemzedékem nagy kultuszfilmjére.
A mozi számomra: Budapest.
Évekig a legizgalmasabb filmeket szinte kizárólag a magyar fővárosban tudtam megtekinteni. Ürügy mindig akadt felmenni Budapestre: átutazás, kulturális rendezvény, munkaügy, baráti látogatás, de valódi ok igazából a Cirko-Gejzír, a Művész, a Toldi, a Puskin, a Bem, a Cinema City Westend és a többi filmszínház elsötétített termében vetített képkockákban rejlett. Számos európai és távol-keleti művészfilm megtekintésére csak itt nyílt számomra alkalom. Susanne Bier, a Dardenne testvérek, François Ozon, Takashi Miike, Park Chan-wook, Wong Kar-wai és még sokáig sorolhatnám.
A mozi számomra: a világ megismerése.
Sakkjátszma a halállal. Suttogások, sikolyok. Bepillantás az emlékekben élő világba. A Zónában rejlő misztikus Szoba, ahol minden kívánság teljesül. A világ megismerhetőségének lehetősége.
Bergman, Fellini, Tarkovszkij, Antonioni.
Kifulladásig, Négyszáz csapás, Szerelmem, Hiroshima – francia újhullám.
Jean-Luc Godard, François Truffaut, Alain Resnais.
A társadalom mocskát tovább tűrni képtelen taxisofőr radikális leszámolása környezetével. Az ember, aki ott se volt. Aki önmaga árnyékaként éli életét. És csak hagyja, hogy történjenek körülötte az események.
Martin Scorsese, a Coen fivérek.
Titokzatos utazások az elveszett autópályán és a sötétség útján – önkeresés a lélek útvesztőjében. Ember és technológia végzetesen közeli találkozása. Test és gép egyesülése. Valóság és illúzió ötvöződése. Biohorror.
David Lynch és David Cronenberg.
Az emberi élet körforgása: Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz. Szexuális devianciák. A bűn természetrajza és a bűntudat lélektana. Antikrisztus, világvége, bosszú, nimfománia.
Kim Ki-duk, Lars von Trier.
A társadalom szélére sodródott kisemberek megpróbáltatásai. Empátia és szeretet.
Aki Kaurismäki.
A mindig komor és szenvtelen magányos lovas, aki tudja, bármennyire is változzon a világ, van, ami Jó, és van, ami Rossz, és minden másnak a megítélése csak ennek az alapmegkülönböztetésnek a függvényében történhet.
Clint Eastwood – a legnagyobb vadnyugati hős.
Jim Jarmusch világpolgárai, akik tudják, hogy „[a] világon semmi nem hordoz értelmet, csak a jelen pillanat”.
Quentin Tarantino posztmodernitása.
Humor, irónia és társadalomkritika Woody Allen groteszk képi világába csomagolva. Akár mindannyian együtt mondhatnánk vele: „Az egyetlen bajom az életemmel, hogy nem valaki más vagyok.”
A mozi számomra a palicsi szabadtéri mozi.
Az Európai Filmek Palicsi Fesztiválja. A többnyire kényes társadalmi kérdéseket boncolgató alkotások, amelyek hol közvetlenül, hol közvetetten árulkodnak arról, mik jelentik jelenleg a kontinens legmeghatározóbb problémáit.
A mozi számomra: intimitás.
Néhány évvel ezelőtt a szabadkai Eurocinema moziban a páromnak és nekem levetítették Radu Juda Aferim! című játékfilmjét. Izgalmas volt kettesben ülni a sötét teremben. Arra gondolni, hogy a sok üres széken talán angyalok kucorognak. Ehhez a lehetőséghez arra is szükség volt, hogy a román film után egy hollywoodi blockbuster bemutatója következett, és a várt tömeg részére megérte befűteni a termet.
Egy alkalommal negyedórával a vetítés előtt érkeztem a moziba, és a pénztárnál kértem egy jegyet. Azt a választ kaptam, hogy várjak egy kicsit, mert rajtam kívül eddig nincs más érdeklődő a film megtekintésére. Vártam, és pár perccel a vetítés előtt megjelent néhány hölgy, akiknek köszönhetően családias hangulatban nézhettem meg az adott filmet.
A mozi számomra: egy eltűnőfélben levő világ itt felejtett szentélye.
Gusztáv, a kisember
„A sorsukba belenyugvó »gusztávoknak« köszönhetően emelkednek fel a hatalomirányítók.”
Kokan Mladenović
Gusztáv.
…
Szerettem, amikor az Újvidéki Televízióban az esti híradó előtt sugárzott rajzfilm címében a fenti név szerepelt. Gusztáv ingatag, Gusztáv gonosz, Gusztáv féltékeny, Gusztáv elidegenedik, Gusztáv henceg, Gusztáv makacs, Gusztáv csal, Gusztáv és a bűnbak, Gusztáv komplexusa, Gusztáv, a társaslény, Gusztáv balek, Gusztáv és az ügyeskedés…
Annál is inkább szerettem, mert Közép-Bánátban nem tudtuk nézni a magyarországi tévéadásokat, így nem sok lehetőség volt arra, hogy anyanyelvű műsorokkal találkozzam a televízióban. Ebből kifolyólag a több nyelven sugárzó székvárosi tévécsatorna magyar adásai külön élményt jelentettek számomra, hiszen a képernyőn valaki magyarul szólalt meg, vagy magyarul írt valamit. Részben ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy szinte rajongásig szerettem a Gusztáv rajzfilmsorozatot, függetlenül attól, hogy szövegnélkülisége miatt nem hallottam belőle semmit anyanyelvemen, csupán a magyar nyelven feltüntetett cím, és a rajzfilm befejezését jelző VÉGE felirat árulkodott arról, hogy magyar műről van szó.
A rajongáshoz azonban ennél a körülménynél mégiscsak sokkalta fontosabb volt a magyar rajzfilm emblematikus figurájának karaktere és a rajzfilm tartalma, az, ami miatt a Gusztáv rajzfilmsorozat nemcsak Magyarországon, a volt Jugoszláviában és Közép-Kelet-Európában örvendett nagy népszerűségnek, hanem nyugodtan mondhatjuk azt, hogy egész Európában, sőt még azon is túl.
Nem véletlen, hiszen a sorozat középpontjában egy átlagos városi ember áll, akivel a leghétköznapibb dolgok történnek meg. Gusztáv egy univerzális kisember, aki kora problémáival és kihívásaival néz szembe, eközben rendszerint a könnyebb ellenállás útját választja, semmiben sem tűnik ki, mégis kitüntetettnek érzi magát. Egy-egy epizód a hős különböző tulajdonságára mutat rá. Hiányzik belőle minden közösségi érzés, de ha bajba kerül, azonnal szüksége van embertársaira. Kisebbrendűségi komplexusban szenved, gyáva és megalkuvó, ám mindenre elszánt, ha a vélt sérelmeket kell megtorolni. Ahelyett, hogy dolgozna, mintaszerű talpnyalóként mindent megtesz, hogy főnöke kedvében járjon, amikor pedig nyer a lottón, koldusnak álcázza magát a rokonok előtt.
Akár szánjuk, akár megvetjük, Gusztáv karakterével kortól függetlenül sok mindenki azonosulhatott. A sokrétű rajzfilmben rejlő komikum gyerekként érdekes volt a számomra, nevettem a címhős szerencsétlenkedésein, holott nyilván akkor még nem teljesen jött át az a társadalombírálati él, az „esendő kisember kifigurázása”, és a kor visszásságainak szellemes módon történő problematizálása, ami egészében a rajzfilmsorozatot jellemzi.
De kicsoda Gusztáv valójában?
A hős jelleméből kiindulva és a rajzfilmszerepektől némileg elrugaszkodva, a következőképpen válaszolhatunk a feltett kérdésre:
A mindenkori kisember, aki besúg, s akiről jelentés készül.
Akit táborba internálnak, s aki táborba küld másokat.
Aki magára vállalja a pluszmunkát, ha munkatársát elbocsátják munkahelyéről.
Aki elbocsát, s aki sajnáltatja önmagát, ha őt bocsátják el, amikor már nincs rá szükség.
Aki mindig elégedetlen a sorsával, de aki sohasem megy szembe az árral.
Aki éljenez, amíg az előnyökkel jár, s aki hátat fordít, amint számára az a kívánatosabb magatartásforma.
Aki nem ódzkodik attól, hogy a másiknak keresztbe tegyen, ha a saját érdeke úgy kívánja meg, és aki mérhetetlenül tudja sajnálni önmagát, ha igazságtalanság éri.
Aki jódolgában fennhordja az orrát, s aki irigykedésre hajlamos, ha rosszul megy a szekér.
Aki aktív cselekvéssel vagy passzív magatartással előbb kiváltja, majd elszenvedi az eseményeket.
Gusztáv tehát végtelenül hálás, sokoldalú és rokonszenves figura, nem csoda, hogy december folyamán Szabadkát is ellepték a hasonmásai. Gusztávok mindenütt! – írták a lapok és hírportálok. A különleges teremtmények feltűntek a kávézókban, az utcán, a zsúfolt buszmegállókban, a könyvtár olvasótermében. Végül megállapodtak a Kosztolányi Dezső Színház színpadán, ahol Kokan Mladenovićnak, a térség egyik legkiemelkedőbb rendezőjének irányítása alatt életre keltették a mindenki előtt jól ismert magyar rajzfilmsorozatot.
A december 21-én bemutatott Gusztáv a hibás mindenért című előadás a Gusztáv rajzfilmhagyományból építkezve, mintegy húsz öt-hat perces, egymástól független, ám egymással szorosan összefonódó epizódon keresztül kutatja mindennapjainkat, a világot, amelyben jelenleg élünk. A produkció azt igyekszik megmutatni, hogy a kiváló alkalmazkodóképességgel rendelkező, sohasem lázadó, és szinte minden nehézséget elviselő Gusztáv-féle kisember hogyan találja fel magát, és hogyan viselkedik a mai társadalmi körülmények közepette.
És hogyan is viselkedik a mai Gusztáv?
Rendületlenül dolgozik és tűr. Meg sem pisszen, ha egyik-másik kollégáját megtakarítási célból eltávolítják munkahelyéről. Ha szükséges, ő ugyanannyi pénzért kettő, három, akár négy személy helyett is elvégzi a feladatot.
Éveken át rendületlenül járja a hivatalokat egy bizonylatért. Az egyik hivatalnok küldi a másikhoz, az a harmadikhoz, a végeláthatatlan ügyintézéshez folyamatosan újabb meg újabb dokumentum szükségeltetik – és alkalomadtán némi kenőpénz.
Ő a fogyasztói társadalom tökéletes konzumembere. Ha nem tévét néz éppen, akkor shoppingol. A reklámoknak hála mindent meg lehet vele vetetni, bármit el lehet neki adni.
Számára az ideális nő: a robotnő! Akit nyugodtan lehet csicskáztatni, aki mindig úgy táncol, ahogyan azt őgusztávsága szeretné.
A rajzfilmsorozathoz hasonlóan az előadás is szöveg nélküli, a szereplők azonban mindvégig halandzsát mormolnak, ily módon árulkodva az adott személy lelki állapotáról, valamint különböző hangokkal játszanak, amihez hangszereket és egyéb eszközöket is használnak.
A munkahelyről a politikai felvonulásra kivezényelt dolgozók zászlócskákat lengetnek, szendvicset esznek, és azt skandálják: AV! AV!, ami allúzió a jelenlegi szerb államfő (Aleksandar Vučić) nevének iniciáléira, közben folyamatosan mindenfelől azt hallják: Tuttúru tuttúru tu tu! Amikor később otthon Gusztáv felkapcsolja a tévét, onnan is ez a dallam hallatszik, a nyitott ablakon keresztül az utcáról is ez a melódia szüremlik be, ugyanezt a hangot adja a vízcsap, amikor megereszti a vizet, ez a hang hallatszik a vécékagylóból, amikor ráül könnyíteni magán, s halála után a temetésén is ez a dallam csendül fel.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az előadás társadalmilag teljesen elkötelezett, emellett szatirikus felhangú, erős politikai színezettel (is) rendelkezik. Ezt maga a rendező is hangsúlyozta, a bemutató előtt adott egyik interjúban az előadás címe kapcsán elmondta, hogy a cím nem puszta irónia, hanem a valós helyzet megállapítása: „Gusztáv valóban hibás, mert nem vállalja fel a saját életének az irányítását. Retteg mindentől, a feleségétől, a főnökétől, a házmestertől, a politikai valóságtól. Nem akarja felfogni, hogy ez neki rossz, nem akar semmit sem tenni azért, hogy az élete, a világ jobb legyen. Elutasítja, hogy a polgári kötelességét végezze és felelősséget vállaljon a saját életéért. Nem akar felvilágosult polgár lenni. Ez a Gusztáv valóban hibás azért, amiért mindannyian ilyen körülmények közt élünk. A sorsukba belenyugvó »gusztávoknak« köszönhetően emelkednek fel a hatalomirányítók.”
A Gusztáv a hibás mindenért egy invenciózus előadás, teli remek megoldással. Ötletes szituációk, játékos gegek, hangulatfestő hangok, kivetített vágyak, árulkodó testbeszéd kavalkádja. Egyben kifejezetten színészpróbáló produkció. A bő másfél órás játékidő alatt az öt szereplő – Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek és Szorcsik Kriszta – megszakítás nélkül játszik, zenél, vetít, ki mikor mit, ám mind az öt tag testileg-lelkileg-szellemileg folyamatosan igénybe van véve, s mindvégig pazarul helytáll (nem mellesleg, játék közben mindannyian egy belebújós Gusztáv-maszkot viselnek).
Mi pedig ülünk a sötét nézőtéren, mintha csak a tükör előtt ülnénk, amelynek felületén mindennapjaink epizódjai tükröződnek. Néha felkacagunk, néha elszorul a torkunk. A másodpercek közben észrevétlenül peregnek. Tuttúru tuttúru tu tu!
Vajon ki a hibás mindenért?
…
Vége.
(A fotókat Molnár Edvárd készítette, és a Kosztolányi Dezső Színház bocsátotta rendelkezésünkre.)
Ártatlan vagyok
„Ha győzni akarsz, akkor nem veszíthetsz!”
A trafik kirakatában figyelmesen végignéztem a kínálatot. Nem akartam elsietni a választást, tudtam, hogy döntésem sokban befolyásolja majd az elkövetkező másfél órás utazást. Megnéztem melyik hősökről jelentek meg új epizódok, melyik kiadványnak mi van a címoldalán, és melyik történetnek mi a címe. Mindhárom szempont figyelembevételével igyekeztem meghozni a helyes döntést, végül ráböktem az egyikre. Tanárnőm, aki néhány perccel előtte felkínálta, hogy válasszak magamnak valami olvasnivalót az útra, korholóan mondta, ne csak egyet, az iskola fizeti az összes költségünket. Így történt, hogy a vajdasági szintű fizikaversenyre igyekezve, a Nagybecskerekről Versecre induló autóbuszba féltucat képregénnyel szálltam föl. Hetedik osztályba jártam. 1987-et írtunk éppen.
Abban az időben az egykori Jugoszláviában a képregények, vagy ahogyan mi hívtuk eme kiadványokat: a sztrip(p)ek kultuszstátust élveztek. Különösen a hetente új epizódokkal jelentkező Zlatna Serija (1968–1992) és Lunov Magnus Strip (1968–1993) nevet viselő sorozatok voltak népszerűek. Az A5-ös formátumban megjelenő füzetekben többek között a következő hősök kalandjait kísérhettük páratlan izgalommal: Ken Parker, Mister No, Zagor, Kit Teler, Veliki Blek, Teks Viler, Komandant Mark, Kapetan Miki. Becslések szerint ezeknek a kiadványoknak az átlagos példányszáma 80 ezerre rúgott, de egyes epizódokból akár 200 ezret is nyomtattak. Ezeken kívül számos más sorozat jelent meg rendszeresen, amelyek sorra közölték elsősorban az olasz, a francia-belga, az amerikai és a spanyol képregényeket. Közülük kiemelném a StripOteka kiadványt, amelynek egy-egy száma több képregényepizódot tartalmazott olyan hősökkel mint Modesty Blaise, Rip Kirby, Valiant herceg, Conan és sokan mások. Az időszaki kiadványok mellett egyszeri képregény-füzetek és -könyvek is a rendelkezésünkre álltak. Itt csak egy számomra kedves hőst említenék, a Hugo Pratt alkotta Corto Maltese tengerészt, akinek merész vállalkozásain sokat lehetett izgulni.
Környezetemben mindenki olvasta a képregényeket. A sztrip(p) állandó társalgási téma volt szabadidőben és az iskolában egyaránt. A legtöbb barátom és fiúosztálytársam gyűjtötte is legalább egy képregényhős kalandjait. A régebbi epizódokat csereberéléssel és piacokon igyekeztünk beszerezni. Mindig különös zsibongás kerített hatalmába, ha egy olyan helyiségbe léptem, ahol tekintélyes gyűjtemény állt rendszerezve. A személyes kollekcióm is több száz darabra rúgott. Képregényekkel manapság is rendszeresen lehet találkozni a könyvesboltokban és a trafikokban, sőt a régi számok is megszerezhetők mind a piacokon, mind online vásárlási felületeken, és egy-egy ritkaság ára nemritkán csillagászati méreteket ölt. Ennek a tárcának a megjelenésekor a Kupindo.com portálon a Lunov Magnus Strip 1969-ben megjelent 4. száma, amely egyébként egy Zagor-epizódot tartalmaz, több mint ezer eurót kóstál (pontosan 122 ezer dinárt, ami kb. 350 ezer forintnak felel meg)!
A képregények mindennapjaink részét képezték, s ily módon jelentősen befolyásolták szocializálódásunkat is. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagymértékben ezekből a füzetekből tanultam meg szerbül. Emlékszem, az egyik történetben egy börtönbe zárt egyén azt kiabálta: Nevin sam!, amit én kissrácként úgy értettem, hogy Nevin vagyok!, és az illető azt próbálja mondani, hogy téves személyt csuktak le, mármint a Nevint névként fogtam fel. Aztán egy másik, majd harmadik képregényben is azt olvastam, hogy a bebörtönzött figura a rácsokba kapaszkodva azt kiabálja: Nevin sam!. Gyanús lett, hogy minden rács mögé helyezett egyént Nevinnek hívnak, és logikai gondolatmenettel – aminek köszönhetően a későbbiekben több fizika- és matematikaversenyre is eljutottam – lassan összeraktam, hogy a nevin szó igazából ártatlant jelent, és hogy a szegény börtönbe zártakat nem Nevinnek hívják, csupán ártatlannak vallják magukat.
A nagy igazságokat is sokszor a képregényekből tanultuk meg. Legszellemesebben a térségünkben rendkívüli népszerűségnek örvendő Alan Fordból, amely tavaly ünnepelte születésének ötvenedik évfordulóját. Az olasz Luciano Secchi (Max Bunker) író-forgatókönyvíró és Roberto Raviola (Magnus) rajzoló szerzőpáros által megalkotott TNT titkos ügynökség komikus-szatirikus tagjai, név szerint Alan Ford, Bob Rock, Grunf, Sir Oliver, Jeremiás, a Főnök és az Első Számú, egy tolószékes matuzsálem mind őszinte barátaink voltak. Tőlük tanultuk azt, hogy: „Ha győzni akarsz, akkor nem veszíthetsz!” Mennyit nevettünk annak idején rajtuk és történeteiken, elképzelni sem mertük, hogy nem sokára az ő életüket fogjuk élni, körülvéve számos újgazdagbarát Superhikkel, akik a szegényektől összegyűjtött javakat a gazdagok közt osztják szét! Nekik is mindig nagy terveik voltak. Emlékszünk az indulatos Bob Rock legendás kijelentésére: „Ez a nagy döntések időszaka! Jobb száz évig élni milliomosként, mint hét napig nyomorban!” Vagy a következőre: „Jobb gazdagnak lenni, mint nem lenni!” És a kedvencemre: „Engem legjobban a saját halálom fog megrázni!” A TNT-csoport hősei sajátos agyafúrtsággal igyekeztek harcolni a társadalmi visszásságok és igazságtalanság ellen. A sztrip(p)ben ábrázolt társadalmi légkör, a sokszor abszurdba vagy groteszkbe hajló szituációk, amelyekben a hősök találják magukat, sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a képregény Olaszország mellett éppen a volt Jugoszláviában örvendjen páratlan népszerűségnek. Az Alan Ford a kollektív jugó emlékezet kihagyhatatlan darabja.
A másik nagy kedvencem volt és maradt az 1986-ban indított Dylan Dog. A világhírű képregényhős megalkotója Tiziano Sclavi olasz író, újságíró volt, aki akkoriban már évek óta a Sergio Bonelli Editore kiadóházban dolgozott, többek között vendégként részt vett más képregényhős-sorozatok (Zagor, Mister No) egyes epizódjainak kidolgozásában. Tisztában volt a megváltozott olvasói igényekkel, azzal, hogy a közönségnek már nem elég az egyszerű erkölcsnemesítő vadnyugati történet, sokkal inkább olyan mesékre vágyik, amelyek elgondolkoztatják, felkavarják, ha úgy tetszik, kimozdítják a komfortzónájából. Tudta, hogy a képregénynek, az irodalomhoz hasonlóan, a filozófiai, társadalomtudományi és vallási vonatkozású témákat is fel kell vállalnia, ha más nem, akkor a kiadóháznál 1982-ben indított Martin Mystère archeológus kalandjairól szóló sorozat nyilvánvalóvá tette előtte, hogy a közönség nyitott az összetettebb jellegű, elgondolkoztató történetekre. Sclavi előtt az is világos volt, hogy egy sorozat sikeréhez szilárd alapokra van szükség. Ebből az éleslátásból kifolyólag Dylan Dog egyénisége remekül ki van találva: egy volt rendőr, aki paranormális jelenségek felkutatására szakosodott magánnyomozóként dolgozik. A hős alaptevékenysége a kiindulópontban lehetőséget teremt a mindenkori szerző számára a fantasztikus elemek alkalmazására, nem kevésbé a metafizikai jellegű kérdések boncolgatására. A sorozat emellett nem ritkán politikai, gazdasági, közéleti kérdésekre, valamint társadalmi problémákra reflektál. Mindez teljesen újként hatott az addig megszokott képregény-sorozatok világában. Jugoszláviában már 1987-ben megjelent. Ki tudja, lehet, hogy az első epizódot kedvenc sztrip(p)hősömtől éppen a Versec felé robogó buszban olvastam el.
Ha a honi képregénykínálatról és sztrip(p)fogyasztási szokásokról beszélünk, fontos elmondani azt is, hogy nemcsak szerbül és horvát nyelven olvastuk a képregényeket, hanem magyarul is. 1975 és 1988 között a Forum Kiadó Képregénytárában pazar kivitelezésben – A4-es formátumban, színezve – jelentek meg az Asterix és a Tapraesett Tom epizódjai. Összesen 48 füzet látott napvilágot (25 Asterix és 23 Talpraesett Tom), aránylag alacsony példányszámban, aminek következtében a gyűjtők ma meglehetősen borsos áron tudnak hozzájutni egy-egy füzethez. Korábban, 1957 és 1962 között jelent meg a Buksi szórakoztató-ismeretterjesztő hetilap, mottója szerint „A 7–77 éves fiatalok lapja”, amely tartalmának legnagyobb részét folytatásos képregények alkották. Antikváriumokban ma is találni egy-egy befűzött Buksi-évfolyamot. Mondani sem kell, hogy értékét aranyárban mérik.
De mi végre ez a nosztalgikus hangvételű beszély a képregényről? – kérdezhetné valaki. Nos, az itt lejegyzett gondolataimat és emlékeim felidézését egy folyóiratkiadvány ihlette. A közelmúltban jelent meg ugyanis az Ex Symposion legújabb száma, amelyet éppen a Sztrip(p)nek szenteltek. A fentiek tükrében nem véletlen, hogy a Balázs Attila által szerkesztett lapszám jobbára vajdasági származású szerzők alkotásait tartalmazza, akik versben, prózában, esszében és tanulmányban egyaránt megidézik a kilencedik művészet néhány szeletkéjét. A lapszám oldalait lapozgatva arra döbbennek rá, hogy mekkora mértékben hatottak ki gondolkodásunkra és formálták világnézetünket ezek a (pop)kulturális termékek. Észrevétlenül épültek be hétköznapjainkba és életünkbe a képregényekből eredő karakterek, szituációk és szófordulatok. A folyóiratszám átlapozása után magamat is meglepve fedeztem fel, hogy ma is pontosan fel tudom sorolni a harminc évvel ezelőtt és még régebben olvasott hősöket, pontosan tudom ki kicsoda, kik ellen küzd kalandjai során, mik a céljai, kik a társai, s valamennyijüknek mik a jellegzetességeik.
Fizikus nem lettem, a logikai gondolatmenettel azonban ma is szívesen élek. Képregényrajzoló se vált belőlem, de még ma is szívesen ütök fel egy-egy sztrip(p)et, és olvasok el egy erkölcsnemesítő vadnyugati sztorit, próbálom meg beazonosítani a TNT-csoport eszement kalandjaiban feltűnő személyeket a mai közéleti szereplőkkel, vagy mélyedek el egy elgondolkodtató misztikus történetben.
A sztrip(p) kétségtelenül identitásom egyik morzsáját képezi.
Valami elpattan az emberben
„Ha sokáig nézel a szakadékba, a szakadék visszanéz beléd.”
Friedrich Nietzsche
Nem tudni, hogyan kezdődik. Ez benne a legizgalmasabb. Vagy legmeghökkentőbb. Nézőpont kérdése. Egyszer csak valami elpattan az emberben. Egyik nap még minden a „régi”, a következőn pedig már minden „megváltozott”. Pedig igazából semmi rendkívüli nem történt. Mint a víz, amikor jéggé fagy. Az egyik másodpercben még víz, a másikban pedig már jég. Képtelenség megragadni az átváltozás pillanatát. Mintha naponta készítenénk magunkról egy portréfotót, és sorba állítanánk őket. Az egymás után következő fényképeken aligha fedeznénk fel különbséget, az egymástól több hónapra vagy évre lévő felvételek közt viszont már annál inkább. Ránézésre semmi sem változik, valójában pedig minden.
Utólag persze könnyű eljátszani a gondolattal, vajon hogyan jutottunk el idáig. Eltöprengeni afelett, vajon a közállapotokat érintő vélemény kimondása egy összejövetelen, vagy egy hányavetin odavetett megjegyzés miatt ritkultak meg, majd maradtak el teljesen a baráti találkozások, vagy ennek oka egészen máshol keresendő. Például a felvállalt pluszmunkákban, amelyek miatt kevesebb idő maradt a társasági életre. Nekünk is. Másoknak is. Vagy az elzárkózás az előrehaladott kor következménye? Elveszítettük igényünket a társalgásra és kikapcsolódásra. Esetleg a sok távközlési szerkentyű okozta? Az üveglapot bámulva elhitettük magunkkal, hogy az egész világ egy karnyújtásnyira került hozzánk, s közben elfelejtettük kinyújtani a kezünket bárki felé is.
Mi van azonban akkor, ha a társasági élet intenzitásának csökkenése és a kétes barátok elmaradása nincs kapcsolatban jelenlegi állapotunkkal? Ha a fentiek megőrzésével együtt is a hatalmába kerít a kínos érzés? És a „gondot” máshol kell keresni. Leginkább talán a hozzánk legközelebb lévő helyen: önmagunkban. Mert ha csak azt az egyet szeretnénk, nem nehéz új társakat találni, és némi erőfeszítéssel a régieket is meg lehet tartani. De mi a teendő abban az esetben, ha hozzánk közel álló személyekkel körülvéve is ránk tör a magányosság érzete, sőt, ha mások társaságában érezzük igazából nyomasztó hatását, és összes vágyunk az, hogy egyedül lehessünk?
Végig pásztázhatjuk emlékeinkben egész életünket, megkísérelve kideríteni, vajon hol rontottuk el, hol hibáztunk, ha szabad ilyet mondani: rossz iskolát választottunk, vagy a régi munkahelyen kellett volna maradnunk, esetleg már korábban tovább kellett volna lépnünk a jelenlegi helyről is, vagy sohasem lett volna szabad elhagyni szülővárosunkat, netán tovább kellett volna vándorolnunk? Az önelemzéssel azonban az után, hogy utolér bennünket a nyomasztó érzelmi állapot, nem sokra megyünk. Az önbírálat nem segít a melankólia ellen, Montaigne állítólag azért látott hozzá az esszéíráshoz, hogy elűzze magától. Megszabadulhatunk-e azonban olyasvalamitől, amit magunk generálunk, vagy minden ezirányú próbálkozásunk csupán önámítás?
Áldatlan állapotunk kialakulásához természetszerűen a társadalmi viszonyok is hozzájárulhatnak. A távlati célokat elveszített nyugati ember értelemkrízisét több minden is befolyásol(hat)ja, leginkább talán az a látszólag paradox helyzet, hogy a szabadságjogok és lehetőségek folyamatos bővülésével arányosan elveszíti egyénisége jellemzőit, és a különféle (politikai, gazdasági és médiajellegű) manipulációk hatására puszta fogyasztóvá válik. Korunkról szólva Jovica Aćin a következőt írja: „A mi időnk? Mind gyakrabban megbizonyosodhatunk arról, hogy a melankólia jelei mind kifejezettebbek a modern társadalmak életében, s ennek alapján fölmerül a kérdés, vajon nem a depresszió, a levertség, a kimerültség kora-e ez (…), amikor egyetlen gesztusnak sem látjuk távlati értelmét?”
Nem tudni, hogyan kezdődik. Ez benne a legizgalmasabb. Vagy legmeghökkentőbb. Nézőpont kérdése. Egyszer csak valami elpattan az emberben. Elveszíti a lelkesedését, befelé fordul, s többé már nem hozzák izgalomba azok a dolgok, amelyek előtte igen. A világ egy óriási színpaddá változik a számára, amelyen megmosolyogni való bábok kergetik az illúziókat.
Az utolsó magyar
„Az utolsó példány magával viszi az egész fajt. Lekapcsolja a villanyt és vége.”
Cormac McCarthy
A nagy változások korát éljük. Az évtizedeken át kikezdhetetlennek tűnő értékek, közösségi szokások és beidegződések sorra megszűnni látszanak. Ebben a pillanatban senki sem tudja megmondani, milyen jövő vár ránk, de a többség azt érzi, nagy átalakulás küszöbén áll az emberiség. A változás előjeleinek már számos téren érezni a hatását, legyen szó a klímaváltozásnak kiszolgáltatott természetről, a gazdasági egyenlőtlenség fokozódásának révén a szociális szakadék elmélyüléséről – mind a nyugati világon belül, mind a fejlett és a fejlődő országok viszonylatában –, a kontinensek lakosságát gyökeresen megváltoztató tömeges migrációról, vagy a háborús és terrorista-fenyegetettségről.
A futurológusok előrelátásai szerint 2033-ig a munkafeladatok 47 százalékát robotok fogják végezni, amik a mesterséges intelligencia fejlődésével 2050-re már érzelmekkel, ambíciókkal, motivációval és logikával rendelkeznek majd. Az évszázad közepére a világon egyetlen valuta lesz, aminek a használatához azonosító csipre lesz szükség, amit a csecsemők közvetlenül a születésük után megkapnak majd. Új vallások jelennek meg, amelyeknek követői a mesterséges és intelligens „isteni entitásokat” fogják tisztelni. Stb. És amíg a high-tech-rajongóknak nyilván felpezsdül a vére az efféle jóslatoktól és a küszöbön lévő „okosvilágtól”, addig sokakat megrémít az az irány, amely felé az emberiség halad.
A fent felvázolt, a nyugati világban általános jelenségnek számító társadalmi légkör kedvez a disztópikus művek létrejöttének, amelyek minden esetben korunk ellentmondásaira és téveszméire, a jelen emberének tévelygéseire igyekeznek rámutatni, egyéni válaszokat fogalmazva meg közben a felmerülő kérdésekre. Az aktuális ökológiai helyzet tükrében a mai apokaliptikus művek mozgatórugója többnyire valamilyen természeti katasztrófa, aminek valahányan potenciális áldozatai vagyunk. Az elemi erőnek való kiszolgáltatottságában a ma emberét egyre inkább elfogja a rettegés, hogy a körülöttünk lévő szépből bármelyik pillanatban örökre megszűnhet valami, amit soha többé nem lehet majd helyrehozni.
Nem szükséges azonban, hogy atomháború vagy bármiféle természeti csapás történjen ahhoz, hogy megszűnjön egy világ. Elegendő, ha elvész egy nyelv, amely magában hordozza egy adott népcsoport kultúrájával kapcsolatos, nemzedékeken át felhalmozott tudását és világlátását. A becslések szerint jelenleg kb. 7000 nyelvet beszélnek a Földön, ezek közül több száz a kihalás szélén áll, és a szakemberek előrejelzései szerint afelé haladunk, hogy az elkövetkező száz évben a ma még beszélt nyelvek fele el fog tűnni. Különösen megrázó lehet ez a tendencia egy íróember számára, aki gyakran abban a (tév)hitben ringatja magát, hogy majd írásaiban fennmarad. De hogyan, amikor senki sem tudja majd elolvasni a műveit?!
Mindebből kiindulva és a mai magyar társadalmi állapotokat figyelembe véve, izgalmas disztópikus jellegű művet – elbeszélést vagy akár kisregényt – lehetne írni az utolsó magyarról, aki történetesen lehetne író. A mű azzal a mozzanattal kezdődne, hogy az illető egy reggel arra ébred, hogy ő az utolsó magyar ember a földkerekségen. Egy pillanatra elszomorodik, keserűsége azonban fokozatosan átmegy öngyűlöletbe. Nemzetárulással, az ősi hagyományok és nemzeti érdekek feladásával vádolja önmagát. Az elszenvedett sérelmekért azonban korholt entitása sem marad adós. Amint felülkerekedik, maradinak és szűklátókörűnek nevezi magát, amiért képtelen volt időben felismerni a kor hívó szavát.
A többi emberrel valamelyik idegen nyelven társalog, egyedüllétében pedig azon búsong, hogy már senki sincs, akivel az anyanyelvén beszélgethetne. Kárpótlásként nyugodtabb perceiben fennhangon olvas fel magának magyarul, és összeszorult szívvel gondol arra, hogy rajta kívül immár egyetlen ember sem él szerte a nagyvilágban, aki el tudná olvasni nemzettársai egykor írt remekműveit, halála után pedig soha többé senki sem fog megszólalni az anyanyelvén. Megfordul a fejében, hogy többé egyetlen sort sem ír magyarul, hanem összes idejét arra fordítja, hogy az általa legjobbnak ítélt magyar alkotásokat más nyelvekre fordítja, ám gyorsan ráébred, hogy ha egyebet sem tenne egész napon át, csak fordítaná nemzettársai műveit, akkor is csak a tengernyi nemzeti kultúra egy cseppjét tudná átmenteni az utókornak.
Azzal vigasztalja magát, hogy lényegében semmiféle tragédia nem történt, hiszen a nemzet kifinomultabb képviselői már legalább száz esztendeje idegen nyelveken írtak és olvastak, az olvasói figyelemre érdemesült műveket pedig már úgyis rég lefordították valamelyik világnyelvre. Efféle gondolatai miatt gyengébb pillanataiban azonban máris kishitűséggel és a nemzeti értékek iránti közömbösséggel vádolja önmagát, sehonnai, bitang embernek nevezi magát, aki kényelemből csorbát ejt a nemzet becsületén. Természetesen, másik énje nem marad adós, a korlátoltságot rója föl önmagának, aki azzal sincs tisztában, hogy a megváltozott társadalmi viszonyok között már nem a talpramagyarozásban rejlik a nemzeti érdek képviselete.
Elgondolkozik saját szavain, majd érvekkel próbálja cáfolni azokat, amit ellenérvek hangoztatása követ. Az érvelést azonban csakhamar újra az indulatok váltják fel, aminek következtében az utolsó magyar ember a Földön élete végéig megtestesült skizofréniaként dühöng egymagában.
Így ápolja a hagyományokat.
Visszatérés Tündérlakra
Németh István* (1930–2019)
„Mi marad maradék hazámból? (…) Itt, ahol megindult, alattomos földlökésektől megindult házunk tetején nem gólyák, hanem vijjogó halálmadarak raknak maguknak fészket.”
Németh István
Gyermekkoromban a könyvnek kultusza volt. Erről árulkodik egy családi legendárium is, amely röviden arról szól, hogy betegen fekszem a nagybecskereki kórházban, szerb és román bácsik társaságában, és egész nap fennhangon olvasok nekik és magamnak magyarul. Arra már nem emlékszem, hogy mit olvashattam, de nem tartom kizártnak, hogy éppen a Vörösbegyet, a Lepkeláncot vagy a Vadalmát, ugyanis számomra akkoriban egy lapon említődtek többek között H. C. Andersen, Mark Twain és Németh István. Az utóbbi gyermeknovelláit és ifjúsági regényeit bújva teljes mértékben azonosulni tudtam azokkal a gyermekhősökkel, akik lepkéket gyűjtenek, bűntudatot éreznek egy adag megvásárolt fagyi miatt vagy nincs szánkójuk élvezni a tél örömeit. Nagyon komolyan vettem a tekintélyparancsoló nagyapa intelmét, aki megragadva hideg, csontos ujjaival unokája gyönge kezét, a következőket mondja: „Ezekre két szemed legyen mindig, és haszontalanságokra sohase használd. Védtelen emberre, oktalan állatra sose emeld őket. Mert ha úgy cselekszel, elszáradnak.”
Németh István is nagyon komolyan vette az írói/újságírói hivatást. „Mindnyájunk kötelessége, hogy valamilyen összegezésben számot adjunk erről a világról” – nyilatkozta Fehér Ferencnek a hetvenes évek derekán; a nyolcvanas években íródott Odaégett szavak című tárcájában azt írta, hogy: „Aki pusztán szórakozásból vesz a kezébe egy regényt, annak rengeteg ilyen könyv áll rendelkezésére, pár dinárért kilószámra vásárolhat az újságosbódékban, aki meg pusztán szellemi élvezetért, esztétikai gyönyörökért olvas, minden ilyen élvezetet és gyönyört megtalál a klasszikusokban és a klasszikusokká érett kortárs irodalomban. Az itt és most olvasót azonban ezeken túlmenően más is érdekli: alighanem éppen az itt és most művészi megfogalmazása, szintézise. Épp az, ami sajátosan, véresen, fájdalmasan a miénk.”; Töröktopolya című jegyzetében pedig a következőképpen fogalmazott: „Leírtam-e a néptöredékről, amelynek magam is tagja vagyok, egyetlen lényegbevágó mondatot? Ennek a néptöredéknek – nemzetiségnek – a jelenéről, közelmúltjáról, sorsáról. Szerintem nem lehet igaz író, aki ezt megkerüli, aki efölött finoman elsiklik.” Az idézetek egyértelműen árulkodnak a szerzői állásfoglalásról, amit az életmű is alátámaszt. Németh István prózáiban és publicisztikájában elképesztő hitelességgel ragadta meg a vajdasági falusi miliőt, adta vissza a falusi élet hangulatát, szellemiségét és nyelvezetét, de ugyanakkor nyomorát is, mindig az embert, az ember drámáját helyezve írói figyelmének középpontjába.
Németh István 1930. augusztus 18-án született Kishegyesen, délelőtt 11 órakor, egy hétfői napon, és a falusi asszonyok szép életet jósoltak neki. A sors úgy hozta, hogy egy hétfői napon is távozott, 2019. szeptember 30-án. A világ legszebb pontjának tartott szülőfalujában eltöltött gyermekkor után Újvidékre került, ahol az újságírói pályára lépett. Majdnem negyven éven át járta Bánát, Bácska, Szerémség, a Drávaköz, Szlavónia és a Muravidék településeit, és szorgosan jegyzetelte föl a helyszínen tapasztaltakat, amik később az újság hasábjain és harminc megjelent könyvében (ifjúsági regények, elbeszélés- és riportkötetek) új életre keltek. A szerkesztőségtől távol, állandóan terepen, nem kellett gyakran ütköznie, bár időnként ráfogták, hogy nacionalista és kulákpárti, egyik főszerkesztője azt mondta neki, hogy Baranyába nem utaztok, minket Baranya nem érdekel, ti nem magyarkodtok, nektek nem az a dolgotok, de ő kollégáival mégis elment, mert úgy tartotta, nem magyarkodik az, aki valamihez nagyon ragaszkodik és valamihez tartozik. 2010-ben, nyolcvanadik születésnapja alkalmából folytatott beszélgetésünk során mondta, hogy „rá kellene talán ébredni, hogy könyveinket már alig veszik, és nem csak azért, mert a könyveket helyettesíti a tévé és az internet, hanem azért sem, mert az olvasó nem találja meg önmagát a könyvben”.
Németh István műveiből a körülöttünk lévő világ valamennyi apró mozzanatának egyszerű líraisága és a mindent átfogó emberszeretet – a szegények, a gyerekek, az idősek és az elesettek iránt érzett magas fokú empátia köszön vissza. Egész életművét valamiféle kedves, de fájó nosztalgia hatja át egy örökre letűnni látszó világ után. Hősei ragaszkodnak szülőföldjükhöz: a nádashoz, a Jegricskához, a Tiszához, a széles bácskai rónasághoz és a végtelen bánáti szikeshez, mint ahogyan a szerző ragaszkodott Tündérlaknak becézett szülőfalujához és anyanyelvéhez. Említett beszélgetésünkkor mondta a következőket is: „Gyakran olvasom, hogy valaki azt írja, hogy ott van otthon, ahol jól érzi magát, aztán mégiscsak rájön, hogy vissza kell mennie ahhoz a röghöz, ahonnan elindult. Sokszor restelljük vállalni szülőföldünket úgy, ahogy van, és valami divat után megyünk: Az én hazám a nagyvilág – állítjuk, pedig ez nem igaz, hiába mondták ezt már nagy magyar költők is, és ez az egész Kárpát-medence sem az én hazám, bár bele tudom képzelni magam, hanem az az én hazám, amikor gyönyörű tavaszi napfényben reggel hazaérek, az út mentén virágoznak a hársfák, leszállok a vonatról, és a vasútállomásról elindulok lefelé, a faluban pedig megszólalnak a kakasok…”
Németh István tolla nyomán mindennapjaink imává magasztosulnak, amitől az olvasó lelkét minden alkalommal a remény hatja át. Költői közvetlenségével és társadalmi érzékenységével az olvasók széles rétegét meg tudta szólítani, aminek köszönhetően a vajdasági magyarság körében az utóbbi fél évszázad talán legnépszerűbb tollforgatóját tudhattuk személyében.
* Németh István munkásságát többek között három alkalommal Híd Irodalmi Díjjal (1972, 1985 és 1996), kétszer Szirmai Károly Irodalmi Díjjal (1976, 2000), kétszer Neven Díjjal (1974, 1976), Szenteleky Kornél Irodalmi Díjjal (1986), Üzenet Díjjal (1989), Pro Literatura Díjjal (2002), Magyar Életfa Díjjal (2006), a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll Életműdíjával (2007) és Napleány Díjjal (2009) jutalmazták.
Hulló levelek
„Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.”
Kányádi Sándor
Ülök a parkban egy padon, és a fákról lehullt aranysárga leveleket figyelem a még mindig zöldellő pázsiton. A sétányon idős emberek lépkednek karonfogva, gyerekek futkosnak, szerelmespárok sétálnak összebújva, a rakoncátlankodó szél olykor megborzolja a lányok haját. A környéket belengi a még virágzó rózsák illata, az előttem elterülő tavon hattyúk úsznak. Engedem, hogy a napsugár megfürdesse arcom, elmémben Kozma József Hulló levelek (Autumn Leaves) című szerzeménye szól, azt hiszem éppen Cannonball Adderley és Miles Davis előadásában, közben Paul Verlaine Őszi chansonját szavalom magamban Tóth Árpád remek fordításában: „Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón.”
Szeretem az őszt, legszebb emlékeim az ősszel kapcsolatosak, bár megengedem, hogy enyhén őszülő halántékkal egyesekre csak én emlékszem úgy, hogy ősszel történtek. Egyedül rohangálok az avarban nagyszüleim hatalmas kertjében; az utcán sétálva diót gyűjtök kis tarisznyámba; törökmézet veszek a temető bejárata előtti édességárustól mindenszentekkor. Dédszüleimhez sietek felszedni az utcán magasodó gesztenyefák alól a termést, mielőtt azt még más gyerekek megtennék, majd otthon a pattogó tűzhely melegében fogpiszkáló segítségével különféle állatfigurákat készítek belőlük. A szűkös helyiségben száz meg száz cowboy és indián figurával játszom, az előbbieknek kockából erődítményt, utóbbiaknak papírból vigvamokat készítek, életre keltve a J. F. Cooper-regényeket és a moziban látott vadnyugati filmeket. Az ágy végébe kuporodva, Andersen-meséket olvasok, valamennyi közülük meghatóan szép, a tavon úszkáló hattyúkat figyelve most elsőként a rút kiskacsa jut eszembe, aztán a rendíthetetlen ólomkatona, majd a fenyőfa szomorú története, és a kedvencem: a hókirálynő. Feltárul előttem a ködbe vesző rét látványa betakarítások idején, a megsárgult kukoricaszárak zizegő levelének muzsikája, és a párázó Tisza. Ülök az ablak előtt és az esőt figyelem, intim pillanat, ilyenkor nem hiszem, hogy bármire is gondolok, ez a legszebb emlék: ősz van, esik az eső, az ablak előtt ülök, nézem az üvegen csordogáló vízfolyásokat, hallgatom a kövér esőcseppek kopogását az ablakpárkányon, miközben az otthont jelentő szobakonyhát bundás kenyér és kamillatea illata járja át.
Talán éppen a gyerekkori meghitt tér következtében, képzeletemben létezik egy takaros kis faház, ahová menekülök, ha túl hangosnak ítélem meg a világot körülöttem. Egyetlen helyiségében ágy és tűzhely, asztal és szék, fali polc és egy régi almárium van. A polcon kacatok sorakoznak, az almáriumon lámpa található. A ház előtt tisztás terül el, közepén egy óriási farönk, azon szoktam vágni a fát. A közelben folyó csordogál. Zubogása idehallik. A bejárat előtti verandán pad áll. Onnan gyönyörködöm a szemközti erdőben, esténként innen nézem a csillagokkal teleszórt eget. Nyáridőben szívesen kertészkedem. Amíg megmetszem a rózsákat, a göcsörtös fa körüli fűszálakat kigyomlálom a puha földből, és sáros kezemmel megérintem a növény kérgét, felsejlik bennem az összes tudnivaló önmagamról és a világról. Mire lejegyezném őket, a fenséges gondolatok elillannak elmémből. Ősszel hosszú sétákat teszek a rozsdavörös és aranybarna avarban, megigézve szemlélem a tarkálló környéket. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban sokszor az ablaknál ülve figyeltem az esőt. Amikor esik, most is sokszor az ablak elé ülök, nézek kifelé, és lelki szemeim előtt látom a gyereket, aki egykoron voltam.
Ezzel a gyerekkel rendszeresen álmodom. Tűz mellett ülök az erdőben, teljesen sötét van, amikor a semmiből feltűnik előttem. A köztünk hullámzó lángszirmok fényében csak sovány termetének a sziluettjét láthatom, ki vagy te, kérdem tőle megrökönyödve, de nem válaszol, csak áll némán, egy ideig a tűzön keresztül bámul rám, majd váratlanul eltűnik a sötét erdőben. Hiába kiáltozom és futok utána, nem sikerül a nyomára bukkannom, az ébredés pillanatában mindig elveszetten botorkálok a homályos rengetegben. Azt sajnálom a legjobban, hogy sohasem jut eszembe megkérdezni tőle, mit gondol a halántékánál enyhén őszülő férfiről, akivel ily furcsa körülmények között találkozott össze.
Ülök a parkban egy padon, nézem a levelüket vesztő fákat, és elképzelem, hogy beszél hozzájuk a bús őszi szél, halkan, nem tudni, mit mond nekik, mint abban a gyönyörű Petőfi-versben. Arra gondolok, hogy titokban mindig fa szerettem volna lenni. Ezeregy szállal kapaszkodva az alattam levő rögökbe, méltóságteljesen állni egy helyben, és kinyújtott karral magasodni az ég felé. A földhöz-kötöttség biztonságos állapotából figyelni a világot magam körül: a ködben úszó háztetőket, a fölém emelkedő templomot, a kacskaringós járdát a sírok közt, az udvarok végében elterülő kerteket, a rozoga padokat az utcákon. Megcsodálom a legközelebbi fa odvas törzsét és az égbolt felé nyújtózó ágait. Odamegyek hozzá, megállok előtte egy percre, megsimogatom, és titokban eggyé válok vele. Továbbra is a Hulló levelek dallama muzsikál a fejemben, közben Ady sorait dúdolom: „Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, / valahol az Őszben megállunk, / fölborzolt tollal, szerelmesen.”
Európa rezdülései
Az Európai Filmek Palicsi Fesztiválja fő versenyprogramjának tizenkét filmjéről
„Hová tűnt a nyolcórás munkaidő?”
Ken Loach Sorry We Missed You című filmjének egyik hőse
A média naponta érzékelteti velünk: Európa újabb változás előtt áll. Az évtizedeken át kikezdhetetlennek tűnő értékek, közösségi szokások és beidegződések sorra megszűnni látszanak. A változás előjeleinek már számos téren érezni a hatását, legyen szó a klímaváltozásnak kiszolgáltatott természetről, a gazdasági egyenlőtlenség fokozódásának révén a szociális szakadék elmélyüléséről, a kontinens lakosságát gyökeresen megváltoztató tömeges migrációról vagy a terrorista fenyegetettségről. A felvázolt társadalmi légkör kedvez az olyan művészi alkotások létrejöttének, amelyek korunk ellentmondásaira, az értékrend átalakulására, a jelen emberének tévelygéseire utalnak, egyéni válaszokat fogalmazva meg közben a felmerülő kérdésekre.
Ha szabad általánosítani, akkor az európai film legfontosabb jellegzetessége, hogy mindig a valós életet ábrázolja, a korunkat meghatározó kérdéseket feszegeti, rámutat a társadalmi visszásságokra, közben megpróbál kommunikálni a nézővel, olykor provokálni őt, szükség esetén kizökkenteni a komfortzónájából. Az Európai Filmek Palicsi Fesztiválja immár negyed évszázada igyekszik a fürdőváros szabadtéri színpadán olyan filmeket felvonultatni, amelyek művészi eszközökkel reagálnak és reflektálnak korunk kihívásaira. A palicsi filmfesztivál programja sajátos utazás az európai filmek világában, bizonyos tekintetben azoknak az esszenciáját mutatja be, ügyesen egyensúlyozva a már befutott alkotók és a fiatal, illetve középnemzedékhez tartozó filmesek művei között.
A fő versenyprogram mellett a fesztiválnak több másik programja is van: ide tartozik elsősorban a Párhuzamok és ütközések, amely szelekcióban szociális, családi és politikai témákat feldolgozó, egész estés közép-kelet-európai filmeket vetítenek. Az Európa Fiatal Szellemisége elnevezésű programban minden évben kísérleti jellegű és avantgárd műveket mutatnak be. Az Eco Dox programban környezetvédelmi dokumentumfilmeket láthat a közönség. Minden évben megszervezik az Új Magyar Film elnevezésű programot, amelynek keretében az előző év magyarországi filmtermésébe kap betekintést a nagyérdemű. A július végén 25. alkalommal megrendezett fesztiválon Görögország Fókuszban elnevezésű programmal a görög filmművészetre hívták fel a figyelmet. Az említettek mellett számos egyéb program keretében európai filmklasszikusokat, a fesztivál díjazott alkotóinak munkáit is levetítették. Egy hét alatt hozzávetőleg száz filmet láthatott a közönség.
A fesztivál fő versenyprogramjában tizenkét film szerepelt, közülük három versenyen kívül. Elsősorban Nenad Dukić szelektornak köszönhetően az idei mezőny kifejezetten erősre sikerült, az itt bemutatott filmek kivétel nélkül kényes társadalmi kérdéseket boncolgatnak, amelyek hol közvetlenül, hol közvetetten árulkodnak arról, mik jelentik jelenleg a kontinens legmeghatározóbb problémáit, kiválóan érzékeltetve Európa jelenlegi rezdüléseit. A fő versenyprogram zsűrije által odaítélt Arany Torony-díjat, a FIPRESCI, közismert magyar nevén a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége díját és a közönségdíjat egyaránt A nyomorultak (Les Misérables) című francia film nyerte. Az erős konkurencia ellenére teljesen megérdemelten.
A többnyire bevándorlók által lakott, gettószerű elővárosokban uralkodó viszonyokat ábrázolja elemi erővel Ladj Ly A nyomorultak című első játékfilmje, amelyet egy fekete kisfiú elleni rendőri túlkapás ihletett. A történet Párizs egyik elővárosában, Montfermeilben játszódik, ami Victor Hugo világhírű regényének is fontos helyszíne, s ahol a XIX. századhoz hasonlóan ma is a francia társadalom számkivetettjei élnek. A film megrázóan tárja elénk (azt hiszem: a francia társadalom elé is), hogyan működik az élet egy efféle paneldzsungelben, ahol különböző bűnözői csoportok versengenek egymással, ahol az afrikai és az arab gyökerű kultúrák a saját szabályaik szerint élnek egymás mellett, ahol a muzulmán testvérek uzsonnával igyekeznek magukhoz csábítani a lepukkant környéken csavargó fiúkat.
A filmbéli bonyodalmat egy bagatell incidens okozza, a cirkuszos romáktól egy fekete srác ellopja a kis oroszlánjukat, és ha az állat huszonnégy órán belül nem kerül elő, a cirkusz indulatos tagjai készek ölre menni a helyi fekete közösséggel. Az önmagát „bűnözésellenes brigádnak” nevező háromszemélyes rendőrcsapat tagjai a kisállat felkutatására indulnak, meg is találják, de emiatt összetűzésbe kerülnek egy csapat fekete fiúval. Az egyik srác rendőri hiba folytán csúnyán megsérül, egy másik pedig drónnal felveszi az esetet, így hát saját érdekükben a rendőrök kénytelenek a felvétel nyomába eredni. A keresésben természetesen azoktól kérnek segítséget, akik bármiféle információval szolgálhatnak: a hamisított divatmárkákkal piacoló polgármestertől, a helyi bűnözővezetőktől, az étkezdét irányító megtért drogkereskedőtől. A kilátástalan helyzetben lévő szegény, második-harmadik generációs bevándorló fiúk elemi dühét azonban már nem lehet megfékezni: fellázadnak a rendszer ellen, mert amikor nincs más megoldás, marad a harag.
A feszültséggel teli film amellett, hogy feltárja a lakótelep kulturális sokszínűségét, és árnyaltan érzékelteti a helyi viszonyok működését, a környék minden zegzugába betekintést nyújt: felvisz a paneltetőkre, bevezet a zsúfoltan lakott szerény lakásokba, bemutatja a piaci kavalkádot, bekísér egy helyi étkezdébe, láttatja a koszos tömbépületek árnyékában lézengő fiatalokat. A társadalmi háttér részletgazdag ábrázolása és a kézi kamerás technika alkalmazása egyféle dokumentarista jelleget kölcsönöz a műnek. A nyomorultak letisztult, mindenféle klisétől mentes, kivitelezésében, társadalomábrázolásában és mondanivalójában egyaránt erős alkotás. Robban, mint egy Molotov-koktél.
A muzulmán testvérek által a vallás felé csalogatott fiúk tekintetében némi párhuzam fedezhető fel Ladj Ly, valamint a belga Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne Az ifjú Ahmed (Le jeune Ahmed) című filmje között. A Dardenne testvérek versenyen kívül vetített műve áldokumentarista jelleggel ábrázol egy Belgiumban született tizenéves fiút, aki imámja hatására a radikális iszlám felé fordul. Ahmed kétségtelenül okos, jóravaló és tisztelettudó srác, hirtelen azonban az addigiaktól eltérő módon kezdi értelmezni a Koránt, abból kifolyólag pedig a körülötte lévő világot is, beleértve a hozzá közel álló személyeket, többek között édesanyját is. Egész napját a szent könyv irányítja, és már csak az az egy dolog motiválja az életben, hogy mihamarabb csatlakozzon testvéreihez a szent háborúban. Új világnézete bűncselekmény elkövetésére sarkallja, ami miatt javítóintézetbe kerül. A film érzékletesen mutatja meg, hogy a jóléti társadalom hányféleképpen igyekszik segíteni a fiúnak, kimondatlanul is felvetve a kérdést, mi az az erő, amely arra kényszerít egyeseket, hogy elvessék maguktól a nyugati világ rendezett viszonyait, és a radikalizmus útját válasszák. És még azt is: mi, a vallási tanoktól (többnyire) eltávolodott nyugati emberek, képesek vagyunk-e tudatosítani magunkban, hogy melyek azok a létfontosságú kérdések, amelyekre, a vallási fanatikusokkal ellentétben, nem nyújt választ a szekuláris nyugati társadalom?
Az európai mobilitás nélkülözhetetlen eleme a vendégmunkás, aki többnyire valamelyik balkáni vagy közép-keleti országból érkezik dolgozni egy nyugati országba. A legjobb rendezőnek járó díjat elnyerő Juris Kursietis lett–belga–francia koprodukcióban készült Oleg című filmje a vendégmunkáslét árnyoldalát mutatja be, a megfelelő okmányokat nélkülöző, szociális ellátással nem rendelkező, nyelvet alig beszélő egyén kiszolgáltatottságát, aki könnyű préda a bűnözők számára. Oleg többedmagával érkezik Lettországból Belgiumba, ahol hentesként egy húsfeldolgozó üzemben kap munkát, de egy sajnálatos baleset miatt, amiről egyébként nem tehet, elveszíti a munkáját. A kétségbeesett fiatalembernek egy lengyel származású férfi, Andrzej felkínálja a segítségét, munkát ígér, magához költözteti tágas otthonába, lengyel útlevelet készíttet számára, de mivel bizonyos idő eltelte után sem fizetnek neki, egyre inkább korlátozzák mozgásszabadságát, majd telefonja és pénztárcája is eltűnik, Olegnek rá kell döbbennie, hogy a lengyel migránsmaffia karmába került. Gyorsan ráébred, hogy senki sincs, aki segítsen rajta, legfőképpen azért, mert a helyiek előítéletesek az idegenekkel szemben, Oleg pedig saját meglátása szerint mindenkinek idegen. Idegensége minden gesztusában és megnyilvánulásában tetten érhető. Valentin Novopolskij pazar alakítást nyújt a címhős szerepében, komor tekintetéből akkor is határtalan szomorúság árad, amikor néha elmosolyodik. Hozzá hasonlóan remekel Dawid Ogrodnik is a kiszámíthatatlan Andrzej megformázásában. A rendező olyannyira magas fokon tartja a feszültséget, hogy a néző a film végére úgy érzi magát, mint az Oleg megpróbáltatásait keretező allegorikus történetben szereplő áldozati bárány. Ehhez az érzéshez a kézikamera használatából eredő, hol erősebben, hol gyengébben rezgő felvételek is hozzájárulnak, amelyek mindvégig kiválóan érzékeltetik a főhős zaklatott lelkiállapotát.
Közvetetten mutatja meg a bevándorlólétet Ana Maria Rossi Ajvár (Ajvar) című játékfilmje, amelynek a palicsi vetítés volt a világpremierje. A szerb–montenegrói koprodukcióban készült film egy Svédországban élő szerb középkorú házaspár kapcsolatát dolgozza fel. A feleség fordítóként tevékenykedik, a férj pedig az IT-szektorban dolgozik, jól szituáltak, de nincs gyerekük. A feleség tudja, hogy férjének Belgrádban van egy fiatal szeretője, amiről nem szól semmit, legközelebbi hazalátogatásuk alkalmával azonban utánajár a dolognak. A film megrázó módon meséli el egy kapcsolat lezárását, ugyanakkor bepillantást enged a szerb vendégmunkáslétbe, a messzi távolból haza immár vendégségbe érkezők fogadásába az otthoniak részéről, akárcsak a szerb társadalmi létet meghatározó képmutatásba. A film külön erősségét jelenti a két főhőst alakító, a szerb színművészet középnemzedéke két kiválóságának, Sergej Trifunovićnak és Nataša Ninkovićnak a játéka.
A másik különdíjat megosztva az izraeli–német koprodukcióban készült Bilincsben (Eynayim sheli) című alkotás rendezője, Yaron Shari és főszereplője, Eran Naim érdemelték ki. A válogatás egyik legmeghökkentőbb alkotásáról van szó. A film antihőse egy rendőr, aki feleségével és nevelt lányával él. Régi vágású, konzervatív értékeket valló férfiről van szó, akit elborzaszt mindaz, amivel munkájából kifolyólag nap mint nap szembesülnie kell: gyerekeket molesztáló szülők, kábítószerhasználat, italozás a legfiatalabb kortól kezdve, megrendült értékrend. Egy drogkereskedelemmel gyanúsított fiúcsoport megmotozását követően felfüggesztik, ugyanis az egyik fiú apja magasrangú „fejes”, és a fiúk szerint a rendőr intim testrészeken is megtapogatta őket, az ügy az újságokba is bekerül, a rendőrt szexuális zaklatással vádolják, és belső nyomozás indul ellene. Felfüggesztésével egyidőben veszi kezdetét magánéleti válsága a feleségével, amelynek legfőbb generátora tizenéves nevelt lánya. A mű teljes összetettségében ábrázolja az emberek közti szövevényes viszonyokat, a szenzációhajhász média, a hazugság, a pletyka, a befolyás, az erőszak, a megváltozott értékek és a kor hóbortjainak erejével szembesítve, alaposan kizökkenti a nézőt nyugalmi állapotából.
Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor) című alkotása szűk harminc évet, ám politikailag nagyon kényes, az 1937-től 1966-ig tartó időszakot dolgozza fel, a művészetfelfogás és a politikai eszmerendszerek összefüggését vizsgálva a náci Németországban, illetve a kommunista NDK-ban. A cselekmény Kurt Barnert képzőművész életét követi kisgyerekkorától, drezdai egyetemista évein, majd feleségével az NSZK-ba történő emigrálásán keresztül az első önálló kiállításáig. A művészetfelfogás ideológiai elvárások mentén történő változásának érzékeltetése mellett a film másik nagy témája az eutanázia-program a náci Németországban, amelynek keretében a genetikai egészség megőrzése nevében számos mentálisan nem egészségesnek vélt egyént sterilizáltak, a második világháború előre haladtával pedig sok reménytelennek ítélt személyt elgázosítottak. A bő háromórás játékidő közben lehetőséget teremt a rendező számára, hogy a történelmi, társadalompolitikai hátteret is felvázolja. A rendező elsősorban azt igyekszik érzékeltetni, hogy a mindenkori hatalom miféle eszközökkel képes befolyásolni a kisember életét, hogyan tud nyomást gyakorolni rá, ellehetetleníteni törekvéseiben és korlátozni szabadságát. A művészi útkeresés nehézségeinek ábrázolásával két egymást követő diktatúrában, a Gerhard Richter festő életén alapuló alkotás lenyűgöző korrajz a huszadik század sötét időszakáról.
A mustrában a másik történelmi témát feldolgozó film Bergendy Péter Trezor című alkotása volt, amelynek cselekménye közvetlenül az 1956-os magyar forradalom után játszódik. Ekkor derül ki, hogy a nagy zűrzavarban eltűntek a belügyminisztérium föld alatti trezorjának kulcsai, és a belügyesek képtelenek bejutni az óvóhely jellegű pincerendszerbe, ahol a bizalmas, titkos aktákat őrzik. A trezorajtó bombabiztos, ezért a feltörés lebonyolításával megbízott, Scherer Péter révén megformázott hadnagy kénytelen egy börtönbüntetését töltő volt kasszafúróhoz folyamodni, aki egyszer már bejutott abba a trezorba, amikor ott még egy bank székelt. Az Anger Zsolt által alakított, ügyes kezű Beck ezúttal is sikerrel jár, ám nem azt találja a feltáruló páncélajtó mögött, amire számított, s innentől kezdve egy lélektani dráma kezdődik, amelynek egy ponton túl a trezorból való kijutás a tétje. A Köbli Norbert forgatókönyve alapján eredetileg tévéfilmnek készült mű szűkre szabott játékideje és korlátozott technikai háttere ellenére minőségében és mondanivalójában egyaránt felvette a versenyt a nagyjátékfilmekkel.
Élet és művészet teljes mértékben egybefonódik Pedro Almodóvár versenyen kívül vetített legújabb művében, s bár a szerzői jegyek használata szempontjából a Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria) nem jellegzetes szerzői opus, az új spanyol film kiválósága legszemélyesebb alkotását készítette el, ha a film önreflexivitása irányából nézzük: szinte terápiai jelleggel. Almodóvar önmagáról mintázott főhőse, Salvador Mello filmrendező a történet szerint depresszióban és alkotói válságban szenved, gerincproblémái miatt pedig állandó fájdalmai vannak. Gyógyszerezik, kerüli az embereket, emlékeit rendezgetve, magányosan él madridi lakásában, ahová bejárónője és személyi titkára mellett nem jár senki. Ha valaki mégis a főhős életterébe téved, feltűnése a cselekmény szemszögéből mindig fordulatot jelent. A mű legnagyobb erénye a főhős rendezőt megtestesítő Antonio Banderas káprázatos alakítása. Az egyébként szenvedélyes színész ezúttal teljesen visszafogottan játszik, apró arcrezdülésekkel és minimális gesztusokkal kelti életre az aggályok közt vergődő, a külvilágtól saját kisvilágába menekülő művészt. Már a kékben tündöklő nyitójelenetben magával ragad bennünket, ahogyan közömbös tekintettel ül a víz alatt a medencében. Fájdalmában is dicsőségesen.
Safy Nebbou francia rendező Szerelem a hálón (Celle que vous croyez) egy szakmailag sikeres középkorú nő érzelmi válságát mutatja meg, történetén keresztül érzékeltetve a korunkra jellemző fiatalságkultuszt. Kevés szó esik róla, de a megváltozott életmódból kifolyólag egyértelmű, hogy a nyugati ember fetisizálja a fiatalságot, és képtelen elfogadni a tényt, hogy öregszik a teste. A film egyben a modern kommunikációs eszközök használatának árnyoldalára is rámutat: arra, mekkora mértékben a befolyásuk alá kerülhetünk, és arra is, hogyan lehet azokkal visszaélni. A film szüzséjét ugyanis az képezi, hogy a zseniális Juliette Binoche által alakított ötvenéves tanárnő ál Facebook-profilt kreál, amelyen egy 24 éves lány képében kezd ismerkedni „korabeli” fiatalemberekkel.
A hazain kívül a volt Jugoszlávia még két utódállamából érkező filmet vetítettek a fesztivál fő versenyprogramjában. Cselekményében mindkét film magával ragadóan szellemes, az általuk felvázolt probléma tekintetében pedig mélységesen elszomorító. Mindkét mű a társadalmi visszásságok érzékeltetésével a mai harmincévesek egyre általánosabbnak tekinthető távlattalanságára mutat rá, ami nemcsak poszt-jugoszláv, hanem a teljes közép-kelet-európai régióra vonatkoztatható jelenség.
A szlovén Urša Menart Nem akarok lúzer lenni (Ne bom več luzerka) című játékfilmjének főhőse művelődéstörténetet tanult, ám egyetemi diplomája ellenére sohasem volt biztos munkahelye, Bár barátai mind külföldre költöztek, és többnyire a skype-on folytat társasági életet, ő mégis ragaszkodik a Ljubljanában maradáshoz, mert ismerősei többségével ellentétben úgy véli, hogy élhető hely, ám miután barátja is, akivel addig együtt éltek, úgy dönt, hogy eleget tesz egy San Franciscó-i felkérésnek, és neki haza kell költöznie a nagymamával közösen egyébként is szűkösen élő szüleihez, kénytelen lesz újratervezni életét. A film többek között a társadalom fiatalok iránti álságos viszonyulására világít rá: szónoklatok szintjén nagyon jól hangzik, hogy bizonyos projektum a fiatalok otthontartását szorgalmazza, meg hogy mennyire fontos a folyamatos önképzés, az igazság azonban az, hogy egy élelmiszeripari középiskolával előbb lehet munkát kapni, mint master- vagy PhD-diplomával. A fiatalok otthontartása társadalmi szemléletváltást és azt alátámasztó intézkedéseket követel. Olyan intézkedéseket, amelyek szilárd alapot biztosítanak a fiataloknak az életkezdéshez. Merthogy művelődéstörténész (vagy például történelemtanár) csakis otthon lehet az ember, pincérnőnek lenni pedig még mindig jobb Berlinben, mint Ljubljanában (vagy valahol máshol, mindenki tetszés szerint választhat egy városnevet).
Éppen történészi végzettsége van az észak-macedón Teona Strugar Mitevska Isten létezik, neve Petrunija (Gospod postoi, imeto e Petrunija) című filmje főhősének. Petrunija túl van a harmincon, sosem volt munkahelye, és már bármilyen munkát elvállalna, de még titkárnőnek sem kell egy varrodában. A számtalan megalázó állásinterjú egyike után, ahol az igazgató részéről olyan kijelentés is elhangzik, hogy „még csak meg sem dugnálak”, az elkeseredett Petrunija Vízkereszt ünnepe apropóján, sok férfival egyetemben beugrik a jéghideg vízbe a szent keresztért, s ami a legérdekesebb: ő úszik hozzá elsőként. A történetből nagy bonyodalom származik, mert a patriarchális szokások szerint csak férfiak vehetnek részt a versenyben. Patthelyzet alakul ki, mert sem az ortodox egyház képviselői, sem a rendőrség nem tudja, mi a teendő ebben a helyzetben, közben a hoppon maradt férfiak maguknak követelik a kegytárgyat, ami nem illet meg egy nőt, és a média is felkapja az esetet. Megmosolyogtató filmszatírájában a rendező leleplező kegyetlenséggel ábrázolja az észak-macedóniai társadalmi viszonyokat.
A végére hagytam a brit Ken Loach versenyen kívül vetített legújabb alkotásának az említését. A Sorry We Missed You című játékfilm sok tekintetben rokonságot mutat a szociálisan érzékeny rendező Arany Pálmával kitüntetett előző alkotásával, az Én, Daniel Blake című filmmel. Míg Daniel Blake megpróbáltatásain keresztül Ken Loach elsősorban a munkaképtelenné vált dolgozónak a rendszerrel szembeni kiszolgáltatottságát, az őt megillető jogokat megvalósítani képtelen kisember küzdelmét tárja a néző elé, ezzel egyidejűleg számos egyéb társadalomkritikát is megfogalmazva, addig új filmje egy négytagú angol munkáscsalád hétköznapjaiba nyújt átfogó betekintést.
Ricky és családja 2008 óta adóssággal küzdenek, ő egy csomagküldő futárszolgálat kézbesítőjeként kezd dolgozni, ehhez el kell adni a családi autót, és beruházni egy fehér kombiba, munkaideje gyakorlatilag látástól vakulásig tart, a napi 12–14 órás műszakok ellenére is nyereségre leghamarabb egy év múlva számíthat, közben a legkisebb hiba miatt büntetést számolnak fel. Felesége idősek gondozójaként dolgozik, reggeltől estig autó híján városi közlekedéssel látogatja a magatehetetlen személyeket otthonaikban. Az állandó pénztelenség kizsigereli a szülőket, apa és tizenéves fia egymásnak esnek, az egyébként szívós anya elcsügged, a tízéves kislány éjszakánként bepisil, közben lélegzetvisszafojtva követjük az apa minden csomagkézbesítését, vele együtt izgulunk, nehogy elkéssen, nehogy a csomagot kár érje, nehogy bántalmazzák, nehogy baja essen a drága kütyünek, amivel dolgoznia kell.
A rendező megmutat minden jót és rosszat, ami a családban és a családtagokkal történik, mindvégig patikamérlegen adagolva a feszültséget. A Sorry We Missed You minden hatásvadász eszköztől mentes, végtelenül életszerű alkotás, hősei hús-vér emberek, a maguk erényeivel és hibáival, s ettől lesz a film kimondhatatlanul megrázó. Meg attól, hogy felvetődik, mire számíthatunk, ha a világ egyik legfejlettebb országában, Nagy-Britanniában az alsó-középosztályhoz tartozó, reggeltől estig dolgozó munkásemberek képtelenek boldogulni a munkájukból. Ken Loach nem sokat törődik a formanyelvi sajátosságokkal, nincs is szüksége ilyesmire, lineárisan elmesélt Sorry We Missed You című alkotása tartalmával és mondanivalójával hat. A vetítés után még sokáig ott marad a gombóc a néző torkában.
Önmagunk nyomában
Abban talán nem vagyok biztos, hogy mi érdekel valójában, de hogy mi nem érdekel, abban egészen biztos vagyok.
Albert Camus
Középiskolai irodalomtanárnőm sajátos módon adta elő tantárgyát. Közénk ült, és egész órán beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki pedig azt, hogy nem, majd mindketten felsorakoztatták érveiket saját állításuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat Az idegenről. Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, gyakran elejtett egy mondatot: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy időben felismerjük a különbséget a lényeges és a kevésbé fontos dolgok közt, és arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá.
Művészeti alkotások, életviteli tanácsadó kézikönyvek, önkeresésre buzdító ezoterikus tanok egész sora hangoztatja önmagunk megismerésének fontosságát. Honnan jövök? Mit akarok? Merre tartok? A látszólag egyszerűnek tűnő kérdések megválaszolása a teljes élet tekintetében meglehetősen bonyolult feladatnak bizonyul, annál is inkább, mert az élethelyzetek függvényében „menet közben” is folyamatosan alakulunk. Hiába fogalmazzuk meg relatíve könnyen magunkban, mit szeretnénk, az élet sokszor olyan megdöbbentő helyzeteket teremt, amikor a viszonylag egyszerű cél is elérhetetlennek tűnik, gondoljunk csak Ivo Andrić híres aforizmájára, miszerint „különös, hogy az embernek mily kevés kell a boldogsághoz, és még különösebb, hogy leginkább éppen ez a kevés hiányzik neki”. Beszélhetünk-e önmegismerésről – egyéniségünk belső feltérképezéséről – anélkül, hogy nem vagyunk tisztában azzal, mire lennénk képesek ennek a „kevésnek” a megvalósításához?
Emberi voltunk alappillére a szabad akarat, a lehetőség, hogy egyedül döntsük el, mikor mit teszünk, a kiválasztott cselekedettel (vagy mulasztással) egyben arról is határozva, hogy az etika útját járjuk vagy sem. Filozófiai értelemben azonban a szabad akarat viszonylag „megfoghatatlan fogalom”. Merthogy állást foglalhatok én egy kérdésben úgy, hogy előtte higgadtan végiggondoltam a lehetőségeket, és a döntésem a „szabad akaratomból” fakad, ám kérdés, hogy eközben mennyi társadalmi konvenciót vettem figyelembe, nem mellesleg, hogy a „saját véleményem” mekkora arányban egyéni produktum és mennyire a közösségi elvárások és a médiamanipuláció terméke. Ami társadalmi létünk tekintetében egy újabb kérdést vet föl: mennyire lehet az ember önmaga? A külső elvárásoknak való megfelelés és a korlátozott életlehetőségek mellett azonban az is megtörténhet, hogy „azért nem dönthetünk szabadon, mert a puszta tény, hogy élhetünk egy lehetőséggel, rossz irányba terelhet minket”. Ezt vallási nyelven kísértésnek hívják.
A kísértés témáját remekül dolgozza fel Paolo Genavese A hely című játékfilmje. A történet középpontjában egy titokzatos, név nélküli férfi van, aki a The Place elnevezésű kávézóban fogadja ügyfeleit. Egyikük sem tudja, ki az illető, ennek ellenére mindegyikük bizalommal fordul hozzá kérésével, hogy segítsen neki elérnie célját, amelyet önerőből képtelen megvalósítani. A titokzatos férfi a kérés meghallgatása után felüti vastag füzetét, belelapoz, és megmondja a rendszerint meghökkentő feladatot: vagyis azt, hogy az illetőnek mit kell tennie ahhoz, hogy teljesüljön a kívánsága. Mindenki egyedül – szabad akaratából kifolyólag – dönt arról, hogy vállalja-e az egyezséget. Az egyéni vágyak változatosak – a megvalósulásukat lehetővé tevő feladatok nemkülönben. Az apáca ismét közelebb szeretné érezni magához Istent – ehhez teherbe kell esnie. A vak fiatalember ismét látni szeretne – ennek megvalósulásáért kénytelen megerőszakolni egy nőt. És így tovább.
A nézőben közben akaratlanul is felmerül a kérdés: egy adott helyzetben vajon ő hogyan döntene. Nem utolsósorban: ha tehetné, akkor ő milyen kéréssel fordulna a titokzatos férfihoz, és kívánságának teljesüléséért meddig lenne hajlandó elmenni – szabad akaratából.
Új Borgesszel a könyvtárban
„Rég beláttam, hogy a világ teli van csodákkal, amelyeket nem lehet megmagyarázni. Effélével nem érdemes fáradozni. Akik mégis megpróbálkoznak vele, végül mind boldogtalanok lesznek.”
Zoran Živković
Gyerekkorom meghatározó élménye, amikor először besétálok a nagybecskereki városi könyvtárba, és végignézek a zsúfolt könyvespolcokon. Megilletődötten megállok a hatalmas terem kellős közepén, úgy érzem, mintha az űrben lebegnék, számtalan égitest társaságában, körülöttem könyvek mindenütt. S valamennyi könyv fedőlapjai közt rejlik egy különleges világ, amely csak arra vár, hogy besétáljak a kapuján, megismerjem a lakóit, és feltárjam titkait.
Könnyen megeshet, hogy mindez nem is egészen így történt, csupán az emlékeim játszanak velem. De mi vagyok én, ha nem az emlékeim összessége?! És ki alkotja meg saját emlékeimet, ha nem én?! Igaza van Schopenhauernek, amikor azt írja, hogy „[a]z ember alig emlékszik jobban az életére, mint egy regényre, amit valaha régen olvasott”; a fő cselekmény megvan, néhány emblematikus részlet kristálytisztán felidézhető, sokszor a lekerekített tanulság élénkebben él, mint a hozzá vezető út, minden más pedig egy elmosódott képre emlékeztet, amelyen emberek, városok, események kavalkádja található.
Néha nem ártana, ha az ember fel tudná ütni élete könyvét, belelapozhatna a rá vonatkozó fejezetbe az élők enciklopédiájában, amelyben megtalálható minden vele történt esemény, minden kimondott szava, összes gondolata, s valamennyi álma ott állna megdönthetetlen tényként előtte. A sajátomból magam is megtudhatnám, milyen volt az első napom a könyvtárban. Ez a faramuciság azonban csak néha lenne jó, mert összességében talán mégsem baj, ha életünk apró részleteinek zöme kitörlődik memóriánkból, nyilván ez is önvédelmi mechanizmusunk részét képezi.
A fenti gondolatmenetet Zoran Živković A könyvtár (Biblioteka) című kötete indította el bennem. A szerb író mozaik-műve hat könyvtárról szól. Az első a virtuális könyvtár, amely tartalmazza minden író minden megjelent kötetének és a jövőben esetleg megírandó műveinek a listáját, akárcsak a szerző halálának több lehetséges dátumát. A második a postaládába szüntelenül érkező könyvek által létrejövő házi könyvtár, amely lassan minden egyebet, a lakót is beleértve, kiszorít a lakásból. A harmadik az éjszakai könyvtár, amelyben a legapróbb részletekig megtalálható minden ember élettörténete, mintha azt az illető születésétől fogva lelkiismeretes besúgó ügynökök egész hada írta volna. A negyedik a pokoli könyvtár, ahol a kárhozatra ítéltek az örökkévalóságig kénytelenek olvasni, többek között azért is, mert életükben keveset tették, ami sokban hozzájárult ahhoz, hogy pokolra jutottak. Az ötödik a legkisebb könyvtár, amely mindössze egy könyvből áll, azonban, amikor becsukjuk, majd újra kinyitjuk azt, mindig egy újabb művet olvashatunk benne. A hatodik az előkelő könyvtár, ahová a sok csábos küllemű kötet közé kéretlenül betolakodott egy ócska zsebkönyv, amely A könyvtár címet viseli.
A Belgrádi Egyetem Filológiai Karának nyugalmazott tanárát Szerbiában elsősorban sci-fi íróként tartják számon. Tudományos fantasztikummal azonban saját elmondása szerint csak 1975 és 1990 között foglalkozott. Ebben a témakörben készítette magiszteri dolgozatát és doktori értekezését, valamint megírta a tudományos fantasztikum enciklopédiáját, de, mint állítja, prózaműveiben nyomokban sem található sci-fi elem. Napjainkig huszonkét prózakötete és nyolc nem szépirodalmi jellegű alkotása Szerbiában összesen 87, külföldön pedig 113 kiadást élt meg. A műveinek 200. kiadása alkalmából 2019 májusában vele készült interjúban Zoran Živković többek között arról a furcsaságról is szót ejtett, hogy külföldi recepciója miért jelentősebb, mint a hazai. Szavai szerint ennek legfőbb oka abban rejlik, hogy őt a „szerb irodalmi establishment – a kortárs szerb irodalom nem formális kanonizációs csoportja – továbbra is sajátos idegen testként éli meg”, mivel „prózájában nem foglalkozik a nemzeti történelem nagy témáival”. Eközben külföldi lapokban mintegy 500 kritika és tanulmány íródott műveiről, az amerikai Cadmus Press 2016 és 2019 között megjelentette összegyűjtött műveit angol nyelven, a New York Times kritikusa pedig a legfőbb esélyesnek nevezte őt az Új Borges titulusra. A könyvtár Zoran Živković legismertebb alkotása, amely 2003-ban az Egyesült Államokban elnyerte a World Fantasy díjat, egyben a legtöbbet fordított szerb könyv a 21. században, Portugáliában például eddig három kiadást élt meg, a középiskolákban kötelező házi olvasmány, és színházi adaptáció is született belőle. A szerző úgy tudja, hogy a kötetet Európa országainak kétharmadában meg lehet vásárolni, Szerbiában ellenben már egy évtizede nem található a könyvesboltokban.
Vettem a fáradtságot, és körbejártam a szabadkai könyvesboltokat. A legpatinásabban cím szerint kértem. Nem volt belőle. A legnagyobb szerb kiadó boltjában azt kérdeztem, mi kapható Zoran Živkovićtól. Az eladó hölgy, miután szétnézett a számítógép adatbázisában, sajnálattal közölte velem, hogy semmi. Nem maradt más hátra, elmentem a könyvtárba. Talán ott akad valami olvasnivaló az egyetlen sci-fi írótól, aki sohasem írt sci-fit. Esetleg megtalálom azt a könyvet, amely mindennap valami újat mond olvasójának. Vagy rábukkanok arra a műre, amely a saját élettörténetemet tartalmazza. Miért is ne, hiszen a világ teli van megmagyarázhatatlan csodákkal! Az is megeshet, hogy belebotlok valamelyik rég írt könyvembe, és valami újat tudok meg magamról. A tengernyi könyv közül, lehet, valamelyik őrzi lapjai közt azt a magasztos pillanatot, amikor egy kissrác életében először belépett a könyvtárba, és megrendülve szétnézett maga körül. Állt megsemmisülve a titkok kapujában, nem tudva melyikbe kérjen bepillantást. Csak az űrhajós érezheti magát hasonlóképpen, amikor űrsétája során a végtelen világmindenséggel és benne önnön parányiságával szembesül.
Múltszerkesztők
„…szabadon beszélni, a vélt igazságot félelem nélkül elmondani, ez egyik alapfeltétele annak, hogy nevéhez méltó lehessen az ember.”
Burány Nándor
Általános iskolás koromban – a nyolcvanas években Jugoszláviában – azt tanították nekünk, hogy az önigazgatási szocializmusból hamarosan áttérünk a kommunizmusba, ami egyféle paradicsom lesz majd a földön, ahol mindenkinek csupán napi két órát kell dolgoznia ahhoz, hogy meglegyen mindene, ami iránt szükséget érez. Olyan időket éltünk, amelyben az ősrobbanástól az 1941-ig tartó időszak egyféle őstörténelemnek számított, amit követően lezajlott az igazságos társadalom alapjait megteremtő népfelszabadító háború és forradalom, aminek köszönhetően 1945-ben elkezdődött a boldog jelen. Egyszer azonban az is véget ért. Középiskolában az első történelemórán a tanár azt mondta – megjegyzem: itt már szerbül tanultam –, nyissuk ki a tankönyvet, majd felsorolta azokat az oldalakat, amelyeket át kellett húznunk, mert oktatónk állítása szerint butaságokat tartalmaztak. Ekkor 1988-at írtunk.
Az elkövetkező években részben revideáltuk nézeteinket történelmi ismereteinket illetően, közben a bérces Balkánon újabb háborúk dúltak, amelyek politikai és nemzeti nézőponttól függően úgyszintén többféle értelmezést és megítélést vontak maguk után. Elgondolkodtató, hogy hányféleképpen lehet értelmezni egy múltbéli eseményt, hogyan lehet azt bizonyos részletek elhallgatásával, más részleteknek pedig a felnagyításával példaszerűnek feltüntetni, vagy éppen elmarasztalni, eleget téve a nemzeti és politikai érdeknek, illetve az ideológiai elvárásoknak. Felmerül a kérdés, mekkora mértékben tekinthető hitelesnek mindaz, amit az iskolában megtanultunk, a történelemkönyvekben vagy az újságokban elolvastunk, ha tisztában vagyunk vele, hogy történelmi tudnivalóinknak a tudományos szempontok helyett, jobb esetben azok mellett más – eszmei, nemzeti – követelménynek is eleget kell(ett) tenniük.
Valósággyűlölő eszmék fogságában című kötetében Sáfrány Attila a következőket írja: „A világ létezésének nincs önmagában való célja: egy kaotikus, az emberi felfogóképesség számára érthetetlen forgatag a világ. A történelmet is csak belelátjuk a történéseket visszaadó emlékképek tetszőlegesen kiválogatott sorába. A történelem, akárcsak a személyes emlékezet, a mi szerkesztői munkánk terméke, nem a megtörtént valóság hiteles tükre. E tekintetben legföljebb arról lehetne vitát kezdeményezni, hogy hihetően vagy nem, a tényszerűségre törekedve vagy különféle érdekeket kiszolgálva szerkesztettek-e a történésznek nevezett múltszerkesztők.”
E szerkesztett volta miatt a történelem megítélése és oktatása rendkívül alkalmas terep a hosszútávú manipulálásra, főképp, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nálunk „még a természettudományi vizsgálatok sem függetlenedhettek egészen az ideológiától és az ellentmondást nemigen tűrő napi politikától, hát még a társadalmi rendszer születését csak hízelgő módon megírható történelemtudomány” (Vajda Gábor). A partizánmozgalmat és az úgynevezett népfelszabadító harcot illetően már a mai nyolcvanéveseket is manipulálták, és bár később ezek az emberek találkozhattak a tényszerű történelmi adatokkal, még ha el is fogadták/fogadják azokat, kérdés, mennyire tudtak/tudnak szabadulni a gyerekkorukban bennük kialakított történelemszemlélettől, hiszen az egész múltképük s abból kifolyólag jelentős mértékben a világnézetük is ezen alapszik.
A fent elmondottakat alátámasztják az első világháború százéves évfordulója kapcsán az elmúlt öt évben környezetünkben lezajló események. Ahelyett, hogy minden érintett összefogott volna – ahogyan azt a tudományos módszertan megkövetelné –, közösen levonni a tanulságot, mindenki a saját szája íze szerint magyarázta a száz évvel ezelőtt történteket. Ahelyett, hogy a centenárium közelebb hozta volna egymáshoz az egykori szembenálló feleket, az első világháború megítélése továbbra is politikai kérdés maradt. Szerbiában például médiatudósításokban többször találkozhattunk a „Vajdaság felszabadítása” szóösszetétellel, ami, ugye, magába foglalja azt is, hogy előtte az adott terület megszállás alatt állt. Nem sok túlzással állítható, hogy e tekintetben a történelem a napi politikát szolgálta, s ilyen értelemben nyugodtan tekinthető a politika folytatásának más eszközökkel.
A második világháború megítélése tekintetében is hasonló a helyzet. Nagyon jó, hogy államfői szinten néhány évvel ezelőtt megtörtént a megbékélés a magyar és a szerb oldal közt, és a két államfő fejet hajtott az áldozatok előtt, azonban amíg erről a vajdasági magyar sajtó nagy terjedelmű tudósításokban számolt be, addig a szerb média többnyire röviden és szelektíven tájékoztatott róla. Az esemény kétségtelenül nagy áttörést jelenthet a két nemzet között vitatott kérdések rendezésében, s az is dicséretes, hogy immár szerb történészek is kutatják a második világháború végén történt magyarellenes retorziókat, de amíg a szerb közvélemény továbbra sincs tisztában az 1944-45-ös partizánbosszúhadjárattal, amíg egy átlagszerbnek egy bácskai magyar honvéd magától értetődően fasiszta és kollaboráns volt, addig aligha beszélhetünk tényleges megbékélésről. Főképp, ha tudjuk, hogy a történelemtudatot a történelemtudomány helyett sokkal inkább a média és a tömegkultúra formálja, és az iskola mellett évtizedeken keresztül kulturális téren is, különösen a partizánfilmekben, azt sulykolták, hogy a második világháborúban az egyik oldalon a náci és a fasiszta megszállók álltak, a másikon pedig azok, akik harcoltak ellenük. Magyar részről lehet arról beszélni, hogy a magyaroknak területi érdekeltségük volt, és hogy 1941-ben az itteni magyarok felszabadulásként élték meg a magyar bevonulást Bácskába, de az átlagszerbnek Vajdaság akkor már szerb, illetve jugoszláv volt, és a honvédség bevonulása csakis megszállásnak tekinthető. És itt bezárul a kör.
A második világháború végén történő magyarellenes megtorlásokról évtizedekig nemigen lehetett hallani, a helyzet a kilencvenes évek elején változott ezen a téren, újságcikkek mellett Matuska Márton A megtorlás napjai és Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című kötete is ekkor jelent meg. A témának mára már tekintélyes irodalma van, emellett film és színházi előadás is készült vele kapcsolatban. S bár a médiában és az iskolában semmit sem hallottunk a szörnyű eseményekről, egyes vajdasági magyar írók már bő fél évszázaddal ezelőtt megtalálták a módját, hogy szót ejtsenek a tragikus eseményekről. Gion Nándor Testvérem, Joáb című, 1969-ben megjelent regényében egyértelmű említést tesz róla. Ahogyan Pomogáts Béla írja: „…meglehetősen nyíltan beszél az 1944-1945-ös évek rettenetes vajdasági magyar tapasztalatairól, az ottani magyarság »hideg napjairól«. A kisvárosi kocsmában összegyűlő társaság beszélgetései során több alkalommal kerülnek szóba azok a kollektív megtorlások, azok a terrorcselekmények, amelyeket a vajdasági magyarságnak el kellett szenvednie.”
A Gion művéhez hasonlóan aktualitásra törő Összeroppanás című regényében Burány Nándor már egy évvel korábban foglalkozott a kérdéssel. A két évvel ezelőtt elhunyt író-újságíró egy 2014-es interjúban a következőképpen emlékezett vissza a regény megírásának időszakára: „Legnagyobb élményem mindenképp a belgrádi tudósítói korszakomhoz fűződik. A Ranković-időszak volt. Csak a Mindenható csinálhatta meg, hogy akkoriban kerültem oda, amikor a koszovói albánok sírva mesélték, mi történt nemzettársaikkal a partizánok keze nyomán, hogyan kínozták őket változatos kegyetlenséggel. Akkor döbbentem rá, hogy ők kimondták azt, amiről mi itt, a Vajdaságban mélyen hallgatunk. Pedig én is tudtam néhány történetet. Szinte senkinek nem volt mersze írni 1944 őszének magyarellenes véres megtorlásairól. Aztán lassanként megnyíltunk, de ez a folyamat még mindig tart. Akkor úgy gondoltam, ha gyávaságból nem írom meg haladéktalanul azt, amiről az emberek beszélni sem mernek, akkor hogyan írhatnék másról. Megírtam hát az Összeroppanás kisregényemet 1968-ban. Személyes emlékekre alapoztam, melyek szülővárosomhoz, Zentához kötődnek. A mű tilos listára került, felkavarta a politikai állóvizet, de nekem nem esett bántódásom.”
A regény atmoszférájának és szuggesztív nyelvezetének érzékeltetéseként álljon itt egy részlet magából a műből: „Tátott szájjal hallgatod, hogy beszél ez, és sokáig gondolkozol a szavain. Magyarnak születtél, de nem hazafinak; bejöttek a magyarok, az anyaországiak beültek a hivatalokba, a különféle ügynökök meg más vigécek szűz területet sejtve és gazdag zsákmányt remélve ellepték a vidéket, lecsetnikeztek benneteket, a börtönben magyar kommunisták ültek, aztán jön a fordulat, a felszabadulás, s akkor megint megtelik a börtön. Hogy kell itt most eligazodni? Hallottál valamit a csúrogi meg az újvidéki razziákról, hány ezer szerbet öltek meg, hány ártatlan ember esett áldozatul a fasiszta magyarok esztelen bosszújának, de a bűnösök, a fasiszták elmenekültek; negyvennégy után az árat, a vérdíjat mégis meg kellett fizetni. Az itt maradottaknak. Az ártatlanoknak. (…) Legyen okos az ember, ezen a kis területen is alig néhány év alatt micsoda vérengzések. Összekötözik az embereket, ráteszik a favágóbakra, s kettéfűrészelik; fájdalmas hallgatások az éjszakában. – Fáj? – kérdezik gúnyosan. – No, akkor majd lassabban húzzuk a fűrészt… – Szörnyű mesék, le kell nyelni, meg kell emészteni őket. Amit te otthon láttál, hallottál, az elenyészően kevés volt, jelentéktelen része a vérengzés valódi méreteinek. »Egy magyar se maradjon életben, mindet a Tiszába kell küldeni!«”
A fenti sorok akkor íródtak, amikor Veljko Bulajić rendezésében a 71 millió dollár költségvetésű A neretvai csata című partizáneposz készült, amelyben a jugoszláv filmművészet nagyjai mellett többek között Yul Brynner, Franco Nero és Orson Welles játszottak. A „konfliktushelyzetekre érzékeny” újságíró-író korai regényeiben – Összeroppanás, Csőd, Különszoba – a vajdasági ember magatartását, küzdelmeit és bukását vizsgálva, a korra jellemző társadalmi visszásságokat ábrázolja. Tépelődő hőseinek dilemmáiból és meghasonlottságából kiérződik a korhangulat, ami a tényszerű adatok mellett sokban árulkodik az adott időszakról. A történelemkönyvekkel ellentétben a regénynek nagy előnye, hogy konkrét emberi sorsokat helyez előtérbe. A hús-vér hősökkel könnyen azonosulunk, be tudunk lépni az életterükbe, átérezve vágyaikat és félelmeiket. Ha összehasonlítom a történelemórán hallottakat és a partizánfilmekben látottakat Burány Nándor korai regényeiben jegyzett „valóságirodalmával”, két egymástól távol eső világ jelenik meg előttem. A magyarázat arra, hogy mindkettő ugyanannak a valóságnak a lenyomata, a múltszerkesztők és az angazsált író valósághoz való viszonyulása közti különbségben rejlik.
Rezervátumirodalom
„…Appalache, Arkansas, Chicago, Dakota, Idaho, Manhattan, Massachusettes, Milwaukee, Minnesota, Mississippi, Niagara, Ohio, Potomac, Tennessee, Tuscaloosa, mindezek a mi szavaink, bármennyire is elfeledtétek…”
Varga Zoltán
A közelmúltban olvastam el Varga Zoltán Indiánregény című kötetét, amelynek témáját a szerző Dee Brown A vadnyugat története indián szemmel című könyvéből merítette, egészen pontosan annak egyik fejezetét, a Jack kapitány megpróbáltatásait dolgozta fel regénnyé. A mű eredetileg 1985-ben az Új Symposion folyóiratban, önálló könyv formájában pedig 1992-ben a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Cselekménye röviden a következőből áll: a kivégzése előtti éjszakán Kintpuast, a kötél általi halálra ítélt modok törzsfőnököt, cellájában meglátogatja Timothy Blessheart tiszteletes, hogy megpróbálja rávenni, mielőtt távozna az örök vadászmezőkre, könnyítsen lelkén. A százoldalas regény igazából a fehérek által Jack kapitánynak nevezett indiánvezető monológja arról a szerencsétlen eseménysorozatról, amely Canby tábornok meggyilkolásához és az ő elítéléséhez vezetett.
A könyv olvasása három gondolatmenetet indított el bennem. Először is eszembe jutott a gyermekkorom, Vajdaság a hetvenes-nyolcvanas években, amikor is az indián-, s úgy általában a vadnyugati történetek jelentős mértékben részét képezték irodalmi-, képregény- és filmélményeinknek, s ily módon szocializálódásunknak is: J. F. Cooper Nagy indiánkönyve, a Winnetou-történetek, a Talpraesett Tom képregénysorozat (például Az apacsok szorosa című epizód), aztán a számos szerb(horvát) nyelvű képregény, amelyek a néhai Jugoszláviában kultuszstátust élveztek (túlzás nélkül állíthatom, ezekből tanultam meg szerbül), és természetesen a westernfilmek, amelyeket a hazai partizándicsőítő alkotások mellett nagy előszeretettel vetítettek a mozikban és sugároztak a televízióban. Nem csoda, hogy játékainkban is sokszor visszaköszönt a vadnyugat. Emlékszem, önfeledten tudtam játszani nagyszüleim hatalmas kertjében, ami nekem akkoriban maga volt a Little Bighorn: tollal a hajamban, Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltoztam az öreg birsen, és lőttem ki a láthatatlan sápadtarcú ellenségre faíjamból a nádból készült nyílvesszőket, majd a szilvafa után maradt tuskóra ugorva, kalapot nyomtam a fejembe, és játékpisztolyommal – akárcsak Caster alezredes – a fa lombjára tüzeltem. Télidőben száz meg száz cowboy és indián műanyagfigurámmal játszottam a szobában. Papír, olló és ragasztó segítségével az indiánok részére vigvamokat készítettem, kockából pedig erődítményt a kék katonáknak. Amint megvoltam, kezdődhetett a bonyodalom, amelynek sohasem tudtam előre a végkimenetelét, mert az életszerű történet mindig menet közben alakult. Mint egy regény, vagy novella. Beleszülettünk az indiánmítoszba, és ezek a történetek, sematikusságuk ellenére, ismereteket továbbítottak, fejlesztették fantáziavilágunkat, nem utolsósorban: erkölcsi tartásra neveltek.
A második gondolatmenetet maga a mű ébresztette fel bennem. Varga Zoltán morális dilemmákat feszegető regénye remekül megírt parabola. A történet, a lélekábrázolás, a nyelvezet egyaránt kiváló. Kintpuas erkölcsi drámája, hogy tisztában van azzal, lehetetlen a tisztességes alku a fehérekkel. A földjeikről elűzött, rezervátumba zárt, onnan visszatért, szülőföldjüket visszakövetelő indiánok főnöke tudja, hogy törzsének egyes tagjai rászolgáltak a büntetésre, de ha van (lenne) igazságosság, akkor néhány fehér embert is meg kellene büntetni. Dilemmája, hogy kiszolgáltatja-e sajátjait, akikről tudja, hogy megérdemlik a büntetést, azért, hogy a törzs többi tagját békén hagyják, tudván, hogy a fehér gonosztevők sohasem fognak meglakolni a modokok ellen elkövetett vétkeik miatt; vagy tegyen eleget a többségi akaratnak és vezérként ölje meg a fehérek vezérét, folytatva a harcot a kipusztulásig. Nincs jó döntés, két rossz közül választhat a közösségéről gondot viselő törzsfőnök, akit a népe fennmaradása is aggaszt, s aki a törzsi szokásoknak is igyekszik eleget tenni. Belső küszködését tükrözi nyelvhasználata is, kezdetben töri az angolt, majd egyre tisztában beszél, hogy a mű végén ismét hibásan szólaljon meg, a kezdet és a vég a tiszteleteshez szól, míg közbenső hosszú monológját igazából magához és népéhez mondja, önmagával vívódik és törzstársaival perlekedik. Jack kapitány történetében különböző embertípusokat ismerünk fel, feltűnik a többség és kisebbség viszonya, érezzük a kettős mérce tarthatatlanságát. A halál közeledte látnoki képességekkel ruházza fel a törzsfőnököt, s immár az utókor megítélését is előrevetíti, alátámasztva azt a nézetet, hogy a történelmet ugyan a győztesek írják, de a vesztesek mítosza él tovább. „…mindinkább csak mi leszünk a hősök, vagy éppen szerencsétlen üldözött emberek csupán, azok, akik valójában vagyunk is, ti pedig aljasok és álnokok lesztek, mindjobban hasonlítani fogtok önmagatokra – mert akik ezeket a könyveket írják és a mozgóképeket sok évvel utánatok csinálják, úgy tudják majd csak jól érezni magukat, ha minket sajnálnak és ha apáikat leköpik, ha jobbnak hihetik magukat náluk. Ezért siratnak minket és a szabadságunkat. Amit irigyeltetek és elraboltatok tőlünk. Elvettétek, mert nem birtátok a látványát elviselni, nem tudva, hogy nem lehet a tiétek. Nem lehet, mert túl vagytok rajta, anélkül hogy észrevettétek volna, apránként elvesztettétek. Mert erről van szó, erről az elveszett szabadságtokról.”
Harmadszorra a vajdasági magyar irodalommal kapcsolatos gondolataim fogalmazódtak meg a kötet kapcsán. Felmerült bennem a kérdés, vajon hányan ismerik Vajdaságon kívül a Kárpát-medencében az Indiánregényt, akárcsak a mintegy húszkötetes, Híd- és Szenteleky-díjas szerzőjét, aki 1936-ban született Nagykikindán és 2000-ben halt meg Zentán, hároméves korában megbetegedett gyerekparalízisben, és mozgásképtelen volt. Attól tartok, hogy még irodalmi körökön belül sem sokan. Harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e. Ma már többnyire közelfogadott, hogy egyetemes magyar irodalomról beszélünk – immár az a kérdés, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül –, még ha a határon túl az irodalmat működtető intézmények regionális jellegűek is maradtak, ami befolyásol(hat)ja tevékenységüket. Vajdaságra összpontosítva, az ezredforduló óta számos itt élő vagy innen származó szerző műve már Magyarországon, vagy vajdasági és magyarországi kiadók közös gondozásában jelenik meg, egyes jeles szerzők régebben Vajdaságban napvilágot látott műveit pedig újra kiadják az anyaországban. Mindez teljesen természetes és rendben is van, ám a több évtizedes „barakkszerű” irodalomszerveződés „örökségeként” sok figyelemre méltó alkotás szellemi hatása a mai napig Vajdaság határain belül maradt. Nem ártana újraolvasni őket, és értékmentés címén az arra érdemeseket „kiszabadítani” ebből a vajdasági magyar „rezervátumból”.
Dia-dal helyett
Tiberis, Pó helyett higgadtan
lúgozza Muzslát a Bega.
Én születtem ott – nem
Dante, Poe, Lope de Vega.
Sziveri János
A kilencvenes években történt. A Képes Ifjúság akkori főszerkesztőnője megkért, hogy diktáljam le neki a címemet, mire ösztönösen mondtam fel az ilyen esetekben szokásos szöveget: Sziveri János utca, 18-as házszám, Muzsla. A cím hallatán a főszerkesztőnő őszinte elismeréssel jegyezte meg, hogy milyen rendesek a muzslaiak, alig néhány éve hunyt el Sziveri, és máris utcát neveztek el róla. Gyorsan ki kellett ábrándítanom, hogy az utcát nem a költőről, hanem egy partizán néphős névrokonáról nevezték el. Jóval korábban az említett eseménynél, hiszen még egy felvétel is készült arról, ahogyan a költő magasba emelt kézzel áll a nevével fémjelzett utcatábla alatt. Az pedig már csak a sors fintora, hogy a költő éppen abban a kis utcában született – négy házzal odébb az én szülői házamtól.
Utca helyett szülőfalujában barátai egy civil szervezetet neveztek el róla, hogy életművének ápolása mellett nevével felvértezve terjesszék az önmegtartó kultúrába vetett hitet a léket kapott pannon fateknőben. Felettébb szükség volt akkoriban, a kilencvenes évek elején, a hitre, a Balkánon újra felropogtak a fegyverek, a nemzetközi közösség gazdasági szankciókkal sújtotta az országot, a hiperinfláció pedig órák alatt fölemésztette egy hónap munkájának értékét. A Sziveri János Művészeti Színpad pedig, mintha a saját korával dacolna – a név, ugye, kötelez –, már első évben vajdasági szintű verspályázatot hirdetett, később pedig Bábel elnevezéssel esszépályázatot indított útjára, aminek köszönhetően jeles alkotók mellett a bánáti települést évente (legalább) kétszer a fiatal irodalmi tehetségek is felkeresték (egy részük ma már neves szerző). A színművészeti szakosztály egy óriási sakktáblán közlekedő fekete és fehér bábok révén életre keltette A kopasz énekesnőt, az egyik nyáron pedig többnapos nemezelőtábor szerveződött, ahol egy este az akkor még jobbára ismeretlen Lajkó Félix hegedűművész szórakoztatta az összegyűlteket.
Társadalmi téren 2000 a remény éve volt. Néhány héttel a diktatórikus rendszer bukása előtt, a szervezet a családi házon egy bronzból készült emléktáblát leplezett le. A költő arcélét és nevét ábrázoló, félszáz kilós táblát egészen magasra helyeztük fel a falra, hogy megnehezítsük a dolgát annak, aki netalán bármiféle megfontolásból piszkálni szeretné azt. A költő születésnapja alkalmából, március 25-e táján, amikor Budapesten átadják a Sziveri János-díjat, a helybeliek megkoszorúzzák a költő emléktábláját. Mindig létráról, merthogy magasan van. Költőiebben szemlélve, a létrára azért van szükség, hogy a koszorút elhelyező felemelkedjen a költőhöz, akit egyáltalán nem kímélt a sors, s ami megpróbáltatás érhet egy embert, őt megtalálta. Életművének izgalmas mozzanata, hogy éppen személyes viszontagságaiból gyúrta össze költői opusának legjavát: az életével szorosan egybetartozó életművet, amelyre, úgy tűnik, az évek során egyre több irodalomkedvelő figyelt fel.
A Sziveri Színpad gondozásában megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat tizenöt évvel ezelőtt napvilágot látott első számában azt írtam, hogy a folyóirat „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk”. A lap tizenkét éves fennállása alatt (48 szám, 5000 oldal, 300 szerző) bebizonyosodott: a világot valóban nem váltottuk meg, néhány elefántcsonttornyot azonban kétségtelenül leromboltunk, a magunk módján igyekezve hozzájárulni a pluralista szellemi közeg kialakulásához szűkebb pátriánkban. Éveken át jártuk e felnégyelt tájat, egyik szemünkkel befelé, a másikkal pedig kifelé figyelve hallgattuk rezdüléseit barbár imáknak, olykor halkan felsóhajtottunk, máskor hangosan felröhögtünk a dolgok állásán – minden alkalommal apró sikolyokat és dia-dalokat eregetve szerteszét az éterbe.
Több éves kihagyás után március végén részt vettem az idei koszorúzáson a családi háznál. Tizenegynéhányan gyűltünk össze Sziveri János születésének 65. évfordulója alkalmából: családtagok, művészetkedvelők, néhány barát. Némán álltam a többiek közt, és hallgattam az alkalmi beszédet a lelkes kis csapatról, amely lehetőségeihez mérten igyekszik őrizni a lángot, dacolva az újabb kori nehézségekkel és kihívásokkal. Műsor után szót váltottam a jelenlévőkkel. Többnyire arról beszélgettünk, ki merre van, a fiatal nemzedék és a középgeneráció tagjainak jelentős hányada ugyanis valahol Nyugat-Európában igyekszik boldogulni. Ezt hozták a tízes évek. Én is elköltöztem onnan már rég, még ha vajdasági is maradtam. Minden alkalommal, amikor hazalátogatok, elsőként az elnéptelenedett utcák tűnnek fel, nem tudom őket megszokni, akárcsak a minden második-harmadik házon lehúzott redőnyöket. Ilyenkor egy kicsit úgy érzem, ahhoz, hogy tényleg hazatérjek, nem térben, hanem időben kellene utaznom. Ezt megkísérlendő elsétálok a folyóhoz, és a Bega által higgadtan lúgozott töltésen szétnézek magam körül: az aszott tájban gyönyörködöm.
