Ütőér

 

 S__ndor_Zolt__n_m__ret.jpg

 

Sándor Zoltán

 

Önmagunk nyomában

 

Abban talán nem vagyok biztos, hogy mi érdekel valójában, de hogy mi nem érdekel, abban egészen biztos vagyok.

Albert Camus

 

Középiskolai irodalomtanárnőm sajátos módon adta elő tantárgyát. Közénk ült, és egész órán beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki pedig azt, hogy nem, majd mindketten felsorakoztatták érveiket saját állításuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat Az idegenről. Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, gyakran elejtett egy mondatot: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy időben felismerjük a különbséget a lényeges és a kevésbé fontos dolgok közt, és arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá.

Művészeti alkotások, életviteli tanácsadó kézikönyvek, önkeresésre buzdító ezoterikus tanok egész sora hangoztatja önmagunk megismerésének fontosságát. Honnan jövök? Mit akarok? Merre tartok? A látszólag egyszerűnek tűnő kérdések megválaszolása a teljes élet tekintetében meglehetősen bonyolult feladatnak bizonyul, annál is inkább, mert az élethelyzetek függvényében „menet közben” is folyamatosan alakulunk. Hiába fogalmazzuk meg relatíve könnyen magunkban, mit szeretnénk, az élet sokszor olyan megdöbbentő helyzeteket teremt, amikor a viszonylag egyszerű cél is elérhetetlennek tűnik, gondoljunk csak Ivo Andrić híres aforizmájára, miszerint „különös, hogy az embernek mily kevés kell a boldogsághoz, és még különösebb, hogy leginkább éppen ez a kevés hiányzik neki”. Beszélhetünk-e önmegismerésről – egyéniségünk belső feltérképezéséről – anélkül, hogy nem vagyunk tisztában azzal, mire lennénk képesek ennek a „kevésnek” a megvalósításához?

Emberi voltunk alappillére a szabad akarat, a lehetőség, hogy egyedül döntsük el, mikor mit teszünk, a kiválasztott cselekedettel (vagy mulasztással) egyben arról is határozva, hogy az etika útját járjuk vagy sem. Filozófiai értelemben azonban a szabad akarat viszonylag „megfoghatatlan fogalom”. Merthogy állást foglalhatok én egy kérdésben úgy, hogy előtte higgadtan végiggondoltam a lehetőségeket, és a döntésem a „szabad akaratomból” fakad, ám kérdés, hogy eközben mennyi társadalmi konvenciót vettem figyelembe, nem mellesleg, hogy a „saját véleményem” mekkora arányban egyéni produktum és mennyire a közösségi elvárások és a médiamanipuláció terméke. Ami társadalmi létünk tekintetében egy újabb kérdést vet föl: mennyire lehet az ember önmaga? A külső elvárásoknak való megfelelés és a korlátozott életlehetőségek mellett azonban az is megtörténhet, hogy „azért nem dönthetünk szabadon, mert a puszta tény, hogy élhetünk egy lehetőséggel, rossz irányba terelhet minket”. Ezt vallási nyelven kísértésnek hívják.

A kísértés témáját remekül dolgozza fel Paolo Genavese A hely című játékfilmje. A történet középpontjában egy titokzatos, név nélküli férfi van, aki a The Place elnevezésű kávézóban fogadja ügyfeleit. Egyikük sem tudja, ki az illető, ennek ellenére mindegyikük bizalommal fordul hozzá kérésével, hogy segítsen neki elérnie célját, amelyet önerőből képtelen megvalósítani. A titokzatos férfi a kérés meghallgatása után felüti vastag füzetét, belelapoz, és megmondja a rendszerint meghökkentő feladatot: vagyis azt, hogy az illetőnek mit kell tennie ahhoz, hogy teljesüljön a kívánsága. Mindenki egyedül – szabad akaratából kifolyólag – dönt arról, hogy vállalja-e az egyezséget. Az egyéni vágyak változatosak – a megvalósulásukat lehetővé tevő feladatok nemkülönben. Az apáca ismét közelebb szeretné érezni magához Istent – ehhez teherbe kell esnie. A vak fiatalember ismét látni szeretne – ennek megvalósulásáért kénytelen megerőszakolni egy nőt. És így tovább.

A nézőben közben akaratlanul is felmerül a kérdés: egy adott helyzetben vajon ő hogyan döntene. Nem utolsósorban: ha tehetné, akkor ő milyen kéréssel fordulna a titokzatos férfihoz, és kívánságának teljesüléséért meddig lenne hajlandó elmenni – szabad akaratából.


 

Új Borgesszel a könyvtárban

 

„Rég beláttam, hogy a világ teli van csodákkal, amelyeket nem lehet megmagyarázni. Effélével nem érdemes fáradozni. Akik mégis megpróbálkoznak vele, végül mind boldogtalanok lesznek.”

Zoran Živković

 

Gyerekkorom meghatározó élménye, amikor először besétálok a nagybecskereki városi könyvtárba, és végignézek a zsúfolt könyvespolcokon. Megilletődötten megállok a hatalmas terem kellős közepén, úgy érzem, mintha az űrben lebegnék, számtalan égitest társaságában, körülöttem könyvek mindenütt. S valamennyi könyv fedőlapjai közt rejlik egy különleges világ, amely csak arra vár, hogy besétáljak a kapuján, megismerjem a lakóit, és feltárjam titkait.

Könnyen megeshet, hogy mindez nem is egészen így történt, csupán az emlékeim játszanak velem. De mi vagyok én, ha nem az emlékeim összessége?! És ki alkotja meg saját emlékeimet, ha nem én?! Igaza van Schopenhauernek, amikor azt írja, hogy „[a]z ember alig emlékszik jobban az életére, mint egy regényre, amit valaha régen olvasott”; a fő cselekmény megvan, néhány emblematikus részlet kristálytisztán felidézhető, sokszor a lekerekített tanulság élénkebben él, mint a hozzá vezető út, minden más pedig egy elmosódott képre emlékeztet, amelyen emberek, városok, események kavalkádja található.

Néha nem ártana, ha az ember fel tudná ütni élete könyvét, belelapozhatna a rá vonatkozó fejezetbe az élők enciklopédiájában, amelyben megtalálható minden vele történt esemény, minden kimondott szava, összes gondolata, s valamennyi álma ott állna megdönthetetlen tényként előtte. A sajátomból magam is megtudhatnám, milyen volt az első napom a könyvtárban. Ez a faramuciság azonban csak néha lenne jó, mert összességében talán mégsem baj, ha életünk apró részleteinek zöme kitörlődik memóriánkból, nyilván ez is önvédelmi mechanizmusunk részét képezi.  

A fenti gondolatmenetet Zoran Živković A könyvtár (Biblioteka) című kötete indította el bennem. A szerb író mozaik-műve hat könyvtárról szól. Az első a virtuális könyvtár, amely tartalmazza minden író minden megjelent kötetének és a jövőben esetleg megírandó műveinek a listáját, akárcsak a szerző halálának több lehetséges dátumát. A második a postaládába szüntelenül érkező könyvek által létrejövő házi könyvtár, amely lassan minden egyebet, a lakót is beleértve, kiszorít a lakásból. A harmadik az éjszakai könyvtár, amelyben a legapróbb részletekig megtalálható minden ember élettörténete, mintha azt az illető születésétől fogva lelkiismeretes besúgó ügynökök egész hada írta volna. A negyedik a pokoli könyvtár, ahol a kárhozatra ítéltek az örökkévalóságig kénytelenek olvasni, többek között azért is, mert életükben keveset tették, ami sokban hozzájárult ahhoz, hogy pokolra jutottak. Az ötödik a legkisebb könyvtár, amely mindössze egy könyvből áll, azonban, amikor becsukjuk, majd újra kinyitjuk azt, mindig egy újabb művet olvashatunk benne. A hatodik az előkelő könyvtár, ahová a sok csábos küllemű kötet közé kéretlenül betolakodott egy ócska zsebkönyv, amely A könyvtár címet viseli.

A Belgrádi Egyetem Filológiai Karának nyugalmazott tanárát Szerbiában elsősorban sci-fi íróként tartják számon. Tudományos fantasztikummal azonban saját elmondása szerint csak 1975 és 1990 között foglalkozott. Ebben a témakörben készítette magiszteri dolgozatát és doktori értekezését, valamint megírta a tudományos fantasztikum enciklopédiáját, de, mint állítja, prózaműveiben nyomokban sem található sci-fi elem. Napjainkig huszonkét prózakötete és nyolc nem szépirodalmi jellegű alkotása Szerbiában összesen 87, külföldön pedig 113 kiadást élt meg. A műveinek 200. kiadása alkalmából 2019 májusában vele készült interjúban Zoran Živković többek között arról a furcsaságról is szót ejtett, hogy külföldi recepciója miért jelentősebb, mint a hazai. Szavai szerint ennek legfőbb oka abban rejlik, hogy őt a „szerb irodalmi establishment – a kortárs szerb irodalom nem formális kanonizációs csoportja – továbbra is sajátos idegen testként éli meg”, mivel „prózájában nem foglalkozik a nemzeti történelem nagy témáival”. Eközben külföldi lapokban mintegy 500 kritika és tanulmány íródott műveiről, az amerikai Cadmus Press 2016 és 2019 között megjelentette összegyűjtött műveit angol nyelven, a New York Times kritikusa pedig a legfőbb esélyesnek nevezte őt az Új Borges titulusra. A könyvtár Zoran Živković legismertebb alkotása, amely 2003-ban az Egyesült Államokban elnyerte a World Fantasy díjat, egyben a legtöbbet fordított szerb könyv a 21. században, Portugáliában például eddig három kiadást élt meg, a középiskolákban kötelező házi olvasmány, és színházi adaptáció is született belőle. A szerző úgy tudja, hogy a kötetet Európa országainak kétharmadában meg lehet vásárolni, Szerbiában ellenben már egy évtizede nem található a könyvesboltokban.

Vettem a fáradtságot, és körbejártam a szabadkai könyvesboltokat. A legpatinásabban cím szerint kértem. Nem volt belőle. A legnagyobb szerb kiadó boltjában azt kérdeztem, mi kapható Zoran Živkovićtól. Az eladó hölgy, miután szétnézett a számítógép adatbázisában, sajnálattal közölte velem, hogy semmi. Nem maradt más hátra, elmentem a könyvtárba. Talán ott akad valami olvasnivaló az egyetlen sci-fi írótól, aki sohasem írt sci-fit. Esetleg megtalálom azt a könyvet, amely mindennap valami újat mond olvasójának. Vagy rábukkanok arra a műre, amely a saját élettörténetemet tartalmazza. Miért is ne, hiszen a világ teli van megmagyarázhatatlan csodákkal! Az is megeshet, hogy belebotlok valamelyik rég írt könyvembe, és valami újat tudok meg magamról. A tengernyi könyv közül, lehet, valamelyik őrzi lapjai közt azt a magasztos pillanatot, amikor egy kissrác életében először belépett a könyvtárba, és megrendülve szétnézett maga körül. Állt megsemmisülve a titkok kapujában, nem tudva melyikbe kérjen bepillantást. Csak az űrhajós érezheti magát hasonlóképpen, amikor űrsétája során a végtelen világmindenséggel és benne önnön parányiságával szembesül.

 


 

Múltszerkesztők

 

„…szabadon beszélni, a vélt igazságot félelem nélkül elmondani, ez egyik alapfeltétele annak, hogy nevéhez méltó lehessen az ember.”

Burány Nándor

 

Általános iskolás koromban – a nyolcvanas években Jugoszláviában – azt tanították nekünk, hogy az önigazgatási szocializmusból hamarosan áttérünk a kommunizmusba, ami egyféle paradicsom lesz majd a földön, ahol mindenkinek csupán napi két órát kell dolgoznia ahhoz, hogy meglegyen mindene, ami iránt szükséget érez. Olyan időket éltünk, amelyben az ősrobbanástól az 1941-ig tartó időszak egyféle őstörténelemnek számított, amit követően lezajlott az igazságos társadalom alapjait megteremtő népfelszabadító háború és forradalom, aminek köszönhetően 1945-ben elkezdődött a boldog jelen. Egyszer azonban az is véget ért. Középiskolában az első történelemórán a tanár azt mondta – megjegyzem: itt már szerbül tanultam –, nyissuk ki a tankönyvet, majd felsorolta azokat az oldalakat, amelyeket át kellett húznunk, mert oktatónk állítása szerint butaságokat tartalmaztak. Ekkor 1988-at írtunk.

Az elkövetkező években részben revideáltuk nézeteinket történelmi ismereteinket illetően, közben a bérces Balkánon újabb háborúk dúltak, amelyek politikai és nemzeti nézőponttól függően úgyszintén többféle értelmezést és megítélést vontak maguk után. Elgondolkodtató, hogy hányféleképpen lehet értelmezni egy múltbéli eseményt, hogyan lehet azt bizonyos részletek elhallgatásával, más részleteknek pedig a felnagyításával példaszerűnek feltüntetni, vagy éppen elmarasztalni, eleget téve a nemzeti és politikai érdeknek, illetve az ideológiai elvárásoknak. Felmerül a kérdés, mekkora mértékben tekinthető hitelesnek mindaz, amit az iskolában megtanultunk, a történelemkönyvekben vagy az újságokban elolvastunk, ha tisztában vagyunk vele, hogy történelmi tudnivalóinknak a tudományos szempontok helyett, jobb esetben azok mellett más – eszmei, nemzeti – követelménynek is eleget kell(ett) tenniük.

Valósággyűlölő eszmék fogságában című kötetében Sáfrány Attila a következőket írja: „A világ létezésének nincs önmagában való célja: egy kaotikus, az emberi felfogóképesség számára érthetetlen forgatag a világ. A történelmet is csak belelátjuk a történéseket visszaadó emlékképek tetszőlegesen kiválogatott sorába. A történelem, akárcsak a személyes emlékezet, a mi szerkesztői munkánk terméke, nem a megtörtént valóság hiteles tükre. E tekintetben legföljebb arról lehetne vitát kezdeményezni, hogy hihetően vagy nem, a tényszerűségre törekedve vagy különféle érdekeket kiszolgálva szerkesztettek-e a történésznek nevezett múltszerkesztők.”

E szerkesztett volta miatt a történelem megítélése és oktatása rendkívül alkalmas terep a hosszútávú manipulálásra, főképp, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nálunk „még a természettudományi vizsgálatok sem függetlenedhettek egészen az ideológiától és az ellentmondást nemigen tűrő napi politikától, hát még a társadalmi rendszer születését csak hízelgő módon megírható történelemtudomány” (Vajda Gábor). A partizánmozgalmat és az úgynevezett népfelszabadító harcot illetően már a mai nyolcvanéveseket is manipulálták, és bár később ezek az emberek találkozhattak a tényszerű történelmi adatokkal, még ha el is fogadták/fogadják azokat, kérdés, mennyire tudtak/tudnak szabadulni a gyerekkorukban bennük kialakított történelemszemlélettől, hiszen az egész múltképük s abból kifolyólag jelentős mértékben a világnézetük is ezen alapszik.

A fent elmondottakat alátámasztják az első világháború százéves évfordulója kapcsán az elmúlt öt évben környezetünkben lezajló események. Ahelyett, hogy minden érintett összefogott volna – ahogyan azt a tudományos módszertan megkövetelné –, közösen levonni a tanulságot, mindenki a saját szája íze szerint magyarázta a száz évvel ezelőtt történteket. Ahelyett, hogy a centenárium közelebb hozta volna egymáshoz az egykori szembenálló feleket, az első világháború megítélése továbbra is politikai kérdés maradt. Szerbiában például médiatudósításokban többször találkozhattunk a „Vajdaság felszabadítása” szóösszetétellel, ami, ugye, magába foglalja azt is, hogy előtte az adott terület megszállás alatt állt. Nem sok túlzással állítható, hogy e tekintetben a történelem a napi politikát szolgálta, s ilyen értelemben nyugodtan tekinthető a politika folytatásának más eszközökkel.

A második világháború megítélése tekintetében is hasonló a helyzet. Nagyon jó, hogy államfői szinten néhány évvel ezelőtt megtörtént a megbékélés a magyar és a szerb oldal közt, és a két államfő fejet hajtott az áldozatok előtt, azonban amíg erről a vajdasági magyar sajtó nagy terjedelmű tudósításokban számolt be, addig a szerb média többnyire röviden és szelektíven tájékoztatott róla. Az esemény kétségtelenül nagy áttörést jelenthet a két nemzet között vitatott kérdések rendezésében, s az is dicséretes, hogy immár szerb történészek is kutatják a második világháború végén történt magyarellenes retorziókat, de amíg a szerb közvélemény továbbra sincs tisztában az 1944-45-ös partizánbosszúhadjárattal, amíg egy átlagszerbnek egy bácskai magyar honvéd magától értetődően fasiszta és kollaboráns volt, addig aligha beszélhetünk tényleges megbékélésről. Főképp, ha tudjuk, hogy a történelemtudatot a történelemtudomány helyett sokkal inkább a média és a tömegkultúra formálja, és az iskola mellett évtizedeken keresztül kulturális téren is, különösen a partizánfilmekben, azt sulykolták, hogy a második világháborúban az egyik oldalon a náci és a fasiszta megszállók álltak, a másikon pedig azok, akik harcoltak ellenük. Magyar részről lehet arról beszélni, hogy a magyaroknak területi érdekeltségük volt, és hogy 1941-ben az itteni magyarok felszabadulásként élték meg a magyar bevonulást Bácskába, de az átlagszerbnek Vajdaság akkor már szerb, illetve jugoszláv volt, és a honvédség bevonulása csakis megszállásnak tekinthető. És itt bezárul a kör.

A második világháború végén történő magyarellenes megtorlásokról évtizedekig nemigen lehetett hallani, a helyzet a kilencvenes évek elején változott ezen a téren, újságcikkek mellett Matuska Márton A megtorlás napjai és Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című kötete is ekkor jelent meg. A témának mára már tekintélyes irodalma van, emellett film és színházi előadás is készült vele kapcsolatban. S bár a médiában és az iskolában semmit sem hallottunk a szörnyű eseményekről, egyes vajdasági magyar írók már bő fél évszázaddal ezelőtt megtalálták a módját, hogy szót ejtsenek a tragikus eseményekről. Gion Nándor Testvérem, Joáb című, 1969-ben megjelent regényében egyértelmű említést tesz róla. Ahogyan Pomogáts Béla írja: „…meglehetősen nyíltan beszél az 1944-1945-ös évek rettenetes vajdasági magyar tapasztalatairól, az ottani magyarság »hideg napjairól«. A kisvárosi kocsmában összegyűlő társaság beszélgetései során több alkalommal kerülnek szóba azok a kollektív megtorlások, azok a terrorcselekmények, amelyeket a vajdasági magyarságnak el kellett szenvednie.”

A Gion művéhez hasonlóan aktualitásra törő Összeroppanás című regényében Burány Nándor már egy évvel korábban foglalkozott a kérdéssel. A két évvel ezelőtt elhunyt író-újságíró egy 2014-es interjúban a következőképpen emlékezett vissza a regény megírásának időszakára: „Legnagyobb élményem mindenképp a belgrádi tudósítói korszakomhoz fűződik. A Ranković-időszak volt. Csak a Mindenható csinálhatta meg, hogy akkoriban kerültem oda, amikor a koszovói albánok sírva mesélték, mi történt nemzettársaikkal a partizánok keze nyomán, hogyan kínozták őket változatos kegyetlenséggel. Akkor döbbentem rá, hogy ők kimondták azt, amiről mi itt, a Vajdaságban mélyen hallgatunk. Pedig én is tudtam néhány történetet. Szinte senkinek nem volt mersze írni 1944 őszének magyarellenes véres megtorlásairól. Aztán lassanként megnyíltunk, de ez a folyamat még mindig tart. Akkor úgy gondoltam, ha gyávaságból nem írom meg haladéktalanul azt, amiről az emberek beszélni sem mernek, akkor hogyan írhatnék másról. Megírtam hát az Összeroppanás kisregényemet 1968-ban. Személyes emlékekre alapoztam, melyek szülővárosomhoz, Zentához kötődnek. A mű tilos listára került, felkavarta a politikai állóvizet, de nekem nem esett bántódásom.”

A regény atmoszférájának és szuggesztív nyelvezetének érzékeltetéseként álljon itt egy részlet magából a műből: „Tátott szájjal hallgatod, hogy beszél ez, és sokáig gondolkozol a szavain. Magyarnak születtél, de nem hazafinak; bejöttek a magyarok, az anyaországiak beültek a hivatalokba, a különféle ügynökök meg más vigécek szűz területet sejtve és gazdag zsákmányt remélve ellepték a vidéket, lecsetnikeztek benneteket, a börtönben magyar kommunisták ültek, aztán jön a fordulat, a felszabadulás, s akkor megint megtelik a börtön. Hogy kell itt most eligazodni? Hallottál valamit a csúrogi meg az újvidéki razziákról, hány ezer szerbet öltek meg, hány ártatlan ember esett áldozatul a fasiszta magyarok esztelen bosszújának, de a bűnösök, a fasiszták elmenekültek; negyvennégy után az árat, a vérdíjat mégis meg kellett fizetni. Az itt maradottaknak. Az ártatlanoknak. (…) Legyen okos az ember, ezen a kis területen is alig néhány év alatt micsoda vérengzések. Összekötözik az embereket, ráteszik a favágóbakra, s kettéfűrészelik; fájdalmas hallgatások az éjszakában. – Fáj? – kérdezik gúnyosan. – No, akkor majd lassabban húzzuk a fűrészt… – Szörnyű mesék, le kell nyelni, meg kell emészteni őket. Amit te otthon láttál, hallottál, az elenyészően kevés volt, jelentéktelen része a vérengzés valódi méreteinek. »Egy magyar se maradjon életben, mindet a Tiszába kell küldeni!«”

A fenti sorok akkor íródtak, amikor Veljko Bulajić rendezésében a 71 millió dollár költségvetésű A neretvai csata című partizáneposz készült, amelyben a jugoszláv filmművészet nagyjai mellett többek között Yul Brynner, Franco Nero és Orson Welles játszottak. A „konfliktushelyzetekre érzékeny” újságíró-író korai regényeiben – Összeroppanás, Csőd, Különszoba – a vajdasági ember magatartását, küzdelmeit és bukását vizsgálva, a korra jellemző társadalmi visszásságokat ábrázolja. Tépelődő hőseinek dilemmáiból és meghasonlottságából kiérződik a korhangulat, ami a tényszerű adatok mellett sokban árulkodik az adott időszakról. A történelemkönyvekkel ellentétben a regénynek nagy előnye, hogy konkrét emberi sorsokat helyez előtérbe. A hús-vér hősökkel könnyen azonosulunk, be tudunk lépni az életterükbe, átérezve vágyaikat és félelmeiket. Ha összehasonlítom a történelemórán hallottakat és a partizánfilmekben látottakat Burány Nándor korai regényeiben jegyzett „valóságirodalmával”, két egymástól távol eső világ jelenik meg előttem. A magyarázat arra, hogy mindkettő ugyanannak a valóságnak a lenyomata, a múltszerkesztők és az angazsált író valósághoz való viszonyulása közti különbségben rejlik.

 


 

Rezervátumirodalom

 

„…Appalache, Arkansas, Chicago, Dakota, Idaho, Manhattan, Massachusettes, Milwaukee, Minnesota, Mississippi, Niagara, Ohio, Potomac, Tennessee, Tuscaloosa, mindezek a mi szavaink, bármennyire is elfeledtétek…”

Varga Zoltán

 

A közelmúltban olvastam el Varga Zoltán Indiánregény című kötetét, amelynek témáját a szerző Dee Brown A vadnyugat története indián szemmel című könyvéből merítette, egészen pontosan annak egyik fejezetét, a Jack kapitány megpróbáltatásait dolgozta fel regénnyé. A mű eredetileg 1985-ben az Új Symposion folyóiratban, önálló könyv formájában pedig 1992-ben a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Cselekménye röviden a következőből áll: a kivégzése előtti éjszakán Kintpuast, a kötél általi halálra ítélt modok törzsfőnököt, cellájában meglátogatja Timothy Blessheart tiszteletes, hogy megpróbálja rávenni, mielőtt távozna az örök vadászmezőkre, könnyítsen lelkén. A százoldalas regény igazából a fehérek által Jack kapitánynak nevezett indiánvezető monológja arról a szerencsétlen eseménysorozatról, amely Canby tábornok meggyilkolásához és az ő elítéléséhez vezetett.

A könyv olvasása három gondolatmenetet indított el bennem. Először is eszembe jutott a gyermekkorom, Vajdaság a hetvenes-nyolcvanas években, amikor is az indián-, s úgy általában a vadnyugati történetek jelentős mértékben részét képezték irodalmi-, képregény- és filmélményeinknek, s ily módon szocializálódásunknak is: J. F. Cooper Nagy indiánkönyve, a Winnetou-történetek, a Talpraesett Tom képregénysorozat (például Az apacsok szorosa című epizód), aztán a számos szerb(horvát) nyelvű képregény, amelyek a néhai Jugoszláviában kultuszstátust élveztek (túlzás nélkül állíthatom, ezekből tanultam meg szerbül), és természetesen a westernfilmek, amelyeket a hazai partizándicsőítő alkotások mellett nagy előszeretettel vetítettek a mozikban és sugároztak a televízióban. Nem csoda, hogy játékainkban is sokszor visszaköszönt a vadnyugat. Emlékszem, önfeledten tudtam játszani nagyszüleim hatalmas kertjében, ami nekem akkoriban maga volt a Little Bighorn: tollal a hajamban, Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltoztam az öreg birsen, és lőttem ki a láthatatlan sápadtarcú ellenségre faíjamból a nádból készült nyílvesszőket, majd a szilvafa után maradt tuskóra ugorva, kalapot nyomtam a fejembe, és játékpisztolyommal – akárcsak Caster alezredes – a fa lombjára tüzeltem. Télidőben száz meg száz cowboy és indián műanyagfigurámmal játszottam a szobában. Papír, olló és ragasztó segítségével az indiánok részére vigvamokat készítettem, kockából pedig erődítményt a kék katonáknak. Amint megvoltam, kezdődhetett a bonyodalom, amelynek sohasem tudtam előre a végkimenetelét, mert az életszerű történet mindig menet közben alakult. Mint egy regény, vagy novella. Beleszülettünk az indiánmítoszba, és ezek a történetek, sematikusságuk ellenére, ismereteket továbbítottak, fejlesztették fantáziavilágunkat, nem utolsósorban: erkölcsi tartásra neveltek.

A második gondolatmenetet maga a mű ébresztette fel bennem. Varga Zoltán morális dilemmákat feszegető regénye remekül megírt parabola. A történet, a lélekábrázolás, a nyelvezet egyaránt kiváló. Kintpuas erkölcsi drámája, hogy tisztában van azzal, lehetetlen a tisztességes alku a fehérekkel. A földjeikről elűzött, rezervátumba zárt, onnan visszatért, szülőföldjüket visszakövetelő indiánok főnöke tudja, hogy törzsének egyes tagjai rászolgáltak a büntetésre, de ha van (lenne) igazságosság, akkor néhány fehér embert is meg kellene büntetni. Dilemmája, hogy kiszolgáltatja-e sajátjait, akikről tudja, hogy megérdemlik a büntetést, azért, hogy a törzs többi tagját békén hagyják, tudván, hogy a fehér gonosztevők sohasem fognak meglakolni a modokok ellen elkövetett vétkeik miatt; vagy tegyen eleget a többségi akaratnak és vezérként ölje meg a fehérek vezérét, folytatva a harcot a kipusztulásig. Nincs jó döntés, két rossz közül választhat a közösségéről gondot viselő törzsfőnök, akit a népe fennmaradása is aggaszt, s aki a törzsi szokásoknak is igyekszik eleget tenni. Belső küszködését tükrözi nyelvhasználata is, kezdetben töri az angolt, majd egyre tisztában beszél, hogy a mű végén ismét hibásan szólaljon meg, a kezdet és a vég a tiszteleteshez szól, míg közbenső hosszú monológját igazából magához és népéhez mondja, önmagával vívódik és törzstársaival perlekedik. Jack kapitány történetében különböző embertípusokat ismerünk fel, feltűnik a többség és kisebbség viszonya, érezzük a kettős mérce tarthatatlanságát. A halál közeledte látnoki képességekkel ruházza fel a törzsfőnököt, s immár az utókor megítélését is előrevetíti, alátámasztva azt a nézetet, hogy a történelmet ugyan a győztesek írják, de a vesztesek mítosza él tovább. „…mindinkább csak mi leszünk a hősök, vagy éppen szerencsétlen üldözött emberek csupán, azok, akik valójában vagyunk is, ti pedig aljasok és álnokok lesztek, mindjobban hasonlítani fogtok önmagatokra – mert akik ezeket a könyveket írják és a mozgóképeket sok évvel utánatok csinálják, úgy tudják majd csak jól érezni magukat, ha minket sajnálnak és ha apáikat leköpik, ha jobbnak hihetik magukat náluk. Ezért siratnak minket és a szabadságunkat. Amit irigyeltetek és elraboltatok tőlünk. Elvettétek, mert nem birtátok a látványát elviselni, nem tudva, hogy nem lehet a tiétek. Nem lehet, mert túl vagytok rajta, anélkül hogy észrevettétek volna, apránként elvesztettétek. Mert erről van szó, erről az elveszett szabadságtokról.”

Harmadszorra a vajdasági magyar irodalommal kapcsolatos gondolataim fogalmazódtak meg a kötet kapcsán. Felmerült bennem a kérdés, vajon hányan ismerik Vajdaságon kívül a Kárpát-medencében az Indiánregényt, akárcsak a mintegy húszkötetes, Híd- és Szenteleky-díjas szerzőjét, aki 1936-ban született Nagykikindán és 2000-ben halt meg Zentán, hároméves korában megbetegedett gyerekparalízisben, és mozgásképtelen volt. Attól tartok, hogy még irodalmi körökön belül sem sokan. Harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e. Ma már többnyire közelfogadott, hogy egyetemes magyar irodalomról beszélünk – immár az a kérdés, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül –, még ha a határon túl az irodalmat működtető intézmények regionális jellegűek is maradtak, ami befolyásol(hat)ja tevékenységüket. Vajdaságra összpontosítva, az ezredforduló óta számos itt élő vagy innen származó szerző műve már Magyarországon, vagy vajdasági és magyarországi kiadók közös gondozásában jelenik meg, egyes jeles szerzők régebben Vajdaságban napvilágot látott műveit pedig újra kiadják az anyaországban. Mindez teljesen természetes és rendben is van, ám a több évtizedes „barakkszerű” irodalomszerveződés „örökségeként” sok figyelemre méltó alkotás szellemi hatása a mai napig Vajdaság határain belül maradt. Nem ártana újraolvasni őket, és értékmentés címén az arra érdemeseket „kiszabadítani” ebből a vajdasági magyar „rezervátumból”.

 


 

Dia-dal helyett

 

Tiberis, Pó helyett higgadtan
lúgozza Muzslát a Bega.
Én születtem ott – nem
Dante, Poe, Lope de Vega.

Sziveri János

 

A kilencvenes években történt. A Képes Ifjúság akkori főszerkesztőnője megkért, hogy diktáljam le neki a címemet, mire ösztönösen mondtam fel az ilyen esetekben szokásos szöveget: Sziveri János utca, 18-as házszám, Muzsla. A cím hallatán a főszerkesztőnő őszinte elismeréssel jegyezte meg, hogy milyen rendesek a muzslaiak, alig néhány éve hunyt el Sziveri, és máris utcát neveztek el róla. Gyorsan ki kellett ábrándítanom, hogy az utcát nem a költőről, hanem egy partizán néphős névrokonáról nevezték el. Jóval korábban az említett eseménynél, hiszen még egy felvétel is készült arról, ahogyan a költő magasba emelt kézzel áll a nevével fémjelzett utcatábla alatt. Az pedig már csak a sors fintora, hogy a költő éppen abban a kis utcában született – négy házzal odébb az én szülői házamtól.

Utca helyett szülőfalujában barátai egy civil szervezetet neveztek el róla, hogy életművének ápolása mellett nevével felvértezve terjesszék az önmegtartó kultúrába vetett hitet a léket kapott pannon fateknőben. Felettébb szükség volt akkoriban, a kilencvenes évek elején, a hitre, a Balkánon újra felropogtak a fegyverek, a nemzetközi közösség gazdasági szankciókkal sújtotta az országot, a hiperinfláció pedig órák alatt fölemésztette egy hónap munkájának értékét. A Sziveri János Művészeti Színpad pedig, mintha a saját korával dacolna – a név, ugye, kötelez –, már első évben vajdasági szintű verspályázatot hirdetett, később pedig Bábel elnevezéssel esszépályázatot indított útjára, aminek köszönhetően jeles alkotók mellett a bánáti települést évente (legalább) kétszer a fiatal irodalmi tehetségek is felkeresték (egy részük ma már neves szerző). A színművészeti szakosztály egy óriási sakktáblán közlekedő fekete és fehér bábok révén életre keltette A kopasz énekesnőt, az egyik nyáron pedig többnapos nemezelőtábor szerveződött, ahol egy este az akkor még jobbára ismeretlen Lajkó Félix hegedűművész szórakoztatta az összegyűlteket.

Társadalmi téren 2000 a remény éve volt. Néhány héttel a diktatórikus rendszer bukása előtt, a szervezet a családi házon egy bronzból készült emléktáblát leplezett le. A költő arcélét és nevét ábrázoló, félszáz kilós táblát egészen magasra helyeztük fel a falra, hogy megnehezítsük a dolgát annak, aki netalán bármiféle megfontolásból piszkálni szeretné azt. A költő születésnapja alkalmából, március 25-e táján, amikor Budapesten átadják a Sziveri János-díjat, a helybeliek megkoszorúzzák a költő emléktábláját. Mindig létráról, merthogy magasan van. Költőiebben szemlélve, a létrára azért van szükség, hogy a koszorút elhelyező felemelkedjen a költőhöz, akit egyáltalán nem kímélt a sors, s ami megpróbáltatás érhet egy embert, őt megtalálta. Életművének izgalmas mozzanata, hogy éppen személyes viszontagságaiból gyúrta össze költői opusának legjavát: az életével szorosan egybetartozó életművet, amelyre, úgy tűnik, az évek során egyre több irodalomkedvelő figyelt fel.

A Sziveri Színpad gondozásában megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat tizenöt évvel ezelőtt napvilágot látott első számában azt írtam, hogy a folyóirat „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk”. A lap tizenkét éves fennállása alatt (48 szám, 5000 oldal, 300 szerző) bebizonyosodott: a világot valóban nem váltottuk meg, néhány elefántcsonttornyot azonban kétségtelenül leromboltunk, a magunk módján igyekezve hozzájárulni a pluralista szellemi közeg kialakulásához szűkebb pátriánkban. Éveken át jártuk e felnégyelt tájat, egyik szemünkkel befelé, a másikkal pedig kifelé figyelve hallgattuk rezdüléseit barbár imáknak, olykor halkan felsóhajtottunk, máskor hangosan felröhögtünk a dolgok állásán – minden alkalommal apró sikolyokat és dia-dalokat eregetve szerteszét az éterbe.

Több éves kihagyás után március végén részt vettem az idei koszorúzáson a családi háznál. Tizenegynéhányan gyűltünk össze Sziveri János születésének 65. évfordulója alkalmából: családtagok, művészetkedvelők, néhány barát. Némán álltam a többiek közt, és hallgattam az alkalmi beszédet a lelkes kis csapatról, amely lehetőségeihez mérten igyekszik őrizni a lángot, dacolva az újabb kori nehézségekkel és kihívásokkal. Műsor után szót váltottam a jelenlévőkkel. Többnyire arról beszélgettünk, ki merre van, a fiatal nemzedék és a középgeneráció tagjainak jelentős hányada ugyanis valahol Nyugat-Európában igyekszik boldogulni. Ezt hozták a tízes évek. Én is elköltöztem onnan már rég, még ha vajdasági is maradtam. Minden alkalommal, amikor hazalátogatok, elsőként az elnéptelenedett utcák tűnnek fel, nem tudom őket megszokni, akárcsak a minden második-harmadik házon lehúzott redőnyöket. Ilyenkor egy kicsit úgy érzem, ahhoz, hogy tényleg hazatérjek, nem térben, hanem időben kellene utaznom. Ezt megkísérlendő elsétálok a folyóhoz, és a Bega által higgadtan lúgozott töltésen szétnézek magam körül: az aszott tájban gyönyörködöm.

 


Főoldal

2019. július 29.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs verseiSzilágyi András versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA