Kiss László
Németváros, te csodás
(tér, Attilának)
Szerettem, szeretem, és jó eséllyel mindörökké szeretni fogom Gyula városának ezt az elbűvölően bájos kerületét, benne a nagyszülői házzal, amely (hosszú lenne most elősorolni),
s bár nagymamáék immár gyaníthatón végleg búcsút mondtak az evilági létnek, mi több (több?) a macska se nyervog, a kutya se sántít többé az udvaron, amely (vö. feljebb),
in concreto: üres és kihalt a porta,
mégis úgy érzem, valami azt susogja (susogja? dübörgi, ordítja, tajtékoz), hogy mindörökké közöm lesz ehhez az udvarhoz, ehhez a házhoz, és ezekhez az utcákhoz, amelyek olyan pontosan és szépen és elegánsan rajzolják meg a városrész finom erezetét,
az Árnyas találkozását a Komáromi kanyarulataival, a Bárány szelíd lejtését a K. Schriffertével, vagy a szálegyenes Scherer Ferencet vigyázó csinos akácokat, amelyek akkor is ugyanezzel a fegyelemmel strázsáltak a kisbolttól a templomig, amikor még Kun Béla elvtárs után keresztelték el ezt a szakaszt,
mindörökké,
hiszen azóta is erre tekerek, ha munkába indulok, vagy onnan hazatérek,
és erre, ha nem,
és a törökzugi lakótelepet elhagyva úgy hajtok föl az Ív utca lankájára, mintha nem volna ennél természetesebb a világon (vagy amit annak képzelek), mintha jogom volna birtokba venni bármit belőle, mintha tényleg és valóságosan közöm volna hozzá,
és mivel úgy gondolom, van: van,
mert szerettem, és szeretem, és jó eséllyel mindörökké szeretni fogom a frissen felhúzott sárga házakat az utcafronton kialakított ragyogó pázsittal, a megroggyant műhelyeket a hátsó udvarokban, a porfelhős, tágas padlástereket, hogy a Komáromi utcából kikanyarodva az öregurasan csordogáló Élővíz-csatornához jut a látogató, hogy a nagyszülői ház udvaráról, ha a kertkapu melletti rózsabokrok mellé álltam, éppen a németvárosi templom tornyára nyílt rálátás, sápadt kereszt kék-fehér háttérrel, MTK-drukker nagyapám nagyobb dicsőségére, hogy a kunbélán átkelve egy ugrás volt az általános iskola, és hogy vakációidőben a sarki óvodából áthallatszott a ricsaj, hogy nagyanyám az utolsó években is eleget tett a kötelező rituálénak, elbicegni a kisboltba, kenyér, tej, és az ajtóban cigarettázó fodrász előre köszönt neki, és hogy az utcabeli cipész - minálunk: suszter - úgy ragasztotta meg a levált talpat, hogy hetekig nem vált le újra, és hogy ha a szomszéd utcai Misu, szakállába égett csikkel, vette kezelésbe a biciklit, fölösleges volt minden aggodalom, és főként: hogy ha pecázni indultam a csatornára, egészen idáig elhozta az ifjú nyár könnyű szellője (vagy bármi más) a városszéli állomásról Vésztő felé nekilóduló szerelvények zörgését,
s mivel szerettem, szeretem, és jó eséllyel mindörökké szeretni fogom, következésképp aligha bírnék elfogultságtól mentesen dallani róla, zárásképpen jobbnak látom a környék alig ismert poétájához - sokszor elhunyt barátomhoz - fordulni segítségért, kinek ódájában, mely látszólag a nagynevű Bárány utcát hivatott megénekelni, valójában azonban egész Németváros dicshimnuszaként olvasható, tüntető világossággal, mindamellett humorral és mulattató iróniával elegy szomorúsággal elevenedik meg a hely.
Lectori salutem!
NÉMETVÁROSI ATTILA
Bárány
Kassák Lajosnak küldöm
Ó, göndör szerda délutánok, sörényes ég!
Ó, a vakító bérházak ablakai! (Ó, szocreál építőművészet!)
Ó, a messzirelátás képessége, mellyel felruháztattam - magam, magam.
Ó, a cserfák sűrűjéből előröppenő galamb, nyomában halk katicabogár.
Ó, az úttestcsináló alkalmazottak sárga bégetése lányok után!
Ó, papagájok sörényes szemöldöke, a rácsok futásába veszve!
Ó, bicikli, aki véresre nyaltad az aszfalt!
Ó, a németvárosi egyháztemplom irányába tartó fejkendős bicegések!
Ó, a malomtó, és a relégyár, aki már nem vagytok, és, ó, három műszak, és a kereszteződés az út végén!
Ó, a pásztor, kinek sátora az égbolt, s ki egy aranysárga reggelen arra buzdítja nyáját, keljenek fel, ragadják meg újra a szerszámokat, vessék vállukra a kapát, nyomják fejükbe a kalapot, húzzanak csizmát, s induljanak útnak, kígyózzanak tömött sorokban a házak előtt, vonuljanak végig, a játszótértől az útig, legyenek elsők az utolsók, kerekedjenek fel ismét, végignézni még egyszer az elveszettnek hitt
portákon.
