Ambrus Lajos
Proust és Hortobágy
Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös - mondja Hamvas. Talán nem túlzottan mennék e Hamvas-féle 'aranykor' irányába (ő maga köteteket írt róla és sokan rekonstruálták), s abba se, mi fán teremhet az efféle mondatok öröme.
De nézzünk egy frissen olvasott modern és korszerű intimitást: „Szerteszét majorok látszottak a sima láthatáron, körülrakva téli takarmánnyal; másutt vetés alá szánták az omlós földet, mely fekete, mint a bogár s kövér mint a jó sajt; másutt ismét szüleséget hordtak görnyedt szekereken, miknek bő terhét hat, nyolcz, tizenkét ökör alig birta vontatni, vagy kukoriczát törtek háznyi halmokra, mik körül méla parasztgyermek játszadozék a tarka vagy piros csövekkel. Mindenütt túláradó bőség. Mint szabaduló anya, mely terhét megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett örömét, a szabadságot.".
Bizony az öreg Kuthy Lajos (1813-1864) írta ezt a rövid textust az (akkor is elveszett) aranykori örömökről; egy „túlérzékeny", de „ijesztően plasztikus" író, aki lényegében, fűzi tovább a provincializmussal legkevésbé vádolható Szentkuthy Miklós a maga olvasói extázisában keletkezett sorait, hogy ez a Kuthy lényegében „démoni költő és orvostudományi fokon aggályos természetmegfigyelő" volt. S akinek mindenféle irigylésre méltó mondatait olvasom a Hazai rejtelmek 1906-os kiadásában. Efféléket: „Itt nincsenek elnyomó törvények, a szilaj gulyák s lovak védik a természet jogát. Szóval ember helyett isten országol. Lehetetlen a gőgnek legalább perczekig magához nem térni. Itt nem lát őrbástyát, mely a nép kitört bosszuját be-, s szeretetét a néphez ki ne eresztené. Nincsen semmi diszítmény, arany és fegyverek, mikben az eszmélet sugára megtörik. Nincs tunya kényelem, és szolgáló sereg, kiket jogtöréssel iparkodjék védni, növeszteni; kik levonják, s görbedezés által alacsonyhoz szoktatják a zsarnok rablelkét; s kik közt épen azért a szíve elpuhul, aljasodik, s megvész. Itt a gondolat nem hiú szertartás szűk köréig terjed, mit szolgák találtak fel; itt nincs észszorító előny, korlát s viszony; az elme felkél és elterjed, mint teremtő erő, s a szabad gondolat szálain ahhoz köti magát, kitől eredetét vevé. Síkon és tengeren a gőg megszégyenül, a romlatlan kebel felemelkedik."
S ahogy olvasom vaskos, egyáltalán nem tökéletes, de részeiben remekmívű, magyar és a „forradalmi felvilágosulás híveként" „teljesen nyugati műveltségű", de párhuzamosan „a Hortobágy fanatikus szerelmeseként" írt sorait, e hatalmas, mondjuk így, egészen prousti körmondatokat a puszta-tengerről, a vízi világról, a lápi életről, annak százötven évvel korábbi állapotáról, erről a mégis-valahogy-idillről, erről a netán elveszett aranykorról és a szabadsághiányról, óhatatlanul saját ifjúkori pusztai vizióink ötlenek fel. Mint valami összevetésre kívánkozó belső térképek egy jóval korábbi meghittség köriről, egy másféle intimitású „aranykoréval".
Erről is külön köteteket lehet írni - ó, a szeretett prousti madelaine-sütemény; bár egyáltalán nem a hamvasi „aranykori gyümölcs" üde konnotációival. Kőkemény világ, a végső szétesés, a tanyavilág széthullásának ideje volt az - az ezerkilencszázhatvanas évek vége-hetvenes évek eleje. Akkori ifjúkorunkban gyakorta kerekeztük be Gyula széles határait biciklivel; Péltől Szentbenedekig és Szanazugig. (Ez a „mi": egyetem környéki ifjak, páran barátok, akik együtt nőttünk föl, egyikőnk város-szerte ismert orvos, a másik Európa-hírű dendrológus, harmadik könyvtáros, negyedikőnk korán meghalt lapszerkesztő lett.) A Fehér- és Fekete Körös árterületeit. Egy bibliai szegénységben élő, utolsó állomású tanyavilágot, a hodályok népét. S hogy miért is? Talán szemben mindenféle kordivattal, szemben a Kuthy-emlegette polgárgőggel (noha nem ismertük Kuthy Lajost, inkább a setét puszták még feketébb énekesét, Sinkát), s talán öntudatlanul is szemben a tanyát halálra ítélő világtendenciákkal. Egy talán gyermekien egyszerű és szabad gondolat jegyében: hogy mégis lehet(ne) és mégis kell(ene) itt élni. Bárha nem is tudnánk oly színes és üde stílromantikát írni róluk, például a benedeki határ járhatatlan dagonyázású dűlőútjairól, csupán súlyosat, búsat és reménytelent.
Egykori útitársaim közül a lapszerkesztő barát ment el leghamarabb. Az ő hamvait végakarata szerint szét kellett szórnunk. Az egyik pusztán. A péli határban. S ha nehéz is volt e teher, mégis azt kell hinnünk, hogy ott találta meg leginkább a helyét. Legbelsőbb intimitását. Akár Kuthy könyvének legjobb lapjai - abban bizony Párizs és Hortobágy fog a legszorosabban kezet.
