Tárca

 


 

 

Halász Margit


Úti jegyzetek a roppant Tátrából

(Hódolat Petőfinek)



Ötödik jegyzet

 

 

Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni: a sífutamodás nem egy aristocratikus sport. De hát nem vagyok én holmi úri kisasszony, akit, ha beleesik a hóba, szolgák hada vegyen körül, hogy felsegítse. Cserebogár, sárga cserebogár! Én a pórnép lánya vagyok!

Napi öt órát valék töltendő a fent említett foglalatossággal. Izmaim, inaim megedződtek. Ahogy telnek a napok, megnehezül az idő járása felettem, csak tán nem a jó Pestre vágyom? No, pardon, megint arról beszélek, amiről nem akarok. Pest, Pest, Pest, Pest! Hát nincs rajtad kívül más nektár a világon?

kutya_az_5jegyzethez

Egy hóval béfútt fenyves mellett vezet utam. Szépséges gondolataim támadnak. De szörnyű prózai embernek kell lenni, akinek nem támadnak szépséges gondolatai, ha fenséges fenyves halad el mellette! A fenyves lábjában van egy tzövek. A tzövekhez kötve rövid pórázon egy kutya. Rabláncon. Neki kell őriznie az üres, gazdátlan ekvipázst. A szőre csapzott, látszik rajta, hogy már csak percei vannak hátra. És akkor széttépi a láncait. - Viva, liberte! - ugatja majd felszegett fejjel, és vágtat hegyeken-völgyeken által. S jó, ha majd nem falja fel az egész világot, csak a felét.

Egy kínai házaspár ábrázolódik ki a vakfehér hóból. Sífutamodva jönnek frontalis velem. Együtt mozdul minden portzikájuk. Dicső, dicső látvány! Az arcukra van írva, hogy egész életükben választaniuk kellett a jog asztalánál. És ők mindenek ellenére mindig egymást választották. Boldogok lesznek. Minden bizonnyal. Mindörökre. Amen.

De miért is sietek én? - fut át rajtam.
Hova sietek én?
Csak tán nem magam elől menekülök?

Tennap még nem voltak ilyen érzeményeim sífutamodás közben. Hallgatok. Nem tudom, más hogy van vele, nekem magamhoz néha roppant nehéz szólanom. Egyszer midőn voltam ilyetén állapotban, akkor... De nem tudom, tovább időztetni magam az ego álmélkodtatásával, mert megérkezem a fentebb említett kutya mellé. Megállok közel hozzá. Lihegek. Füttyögök, mert nem mozdul. De egek! E kutya hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történetnek egyetlen bűnöse van: az emberiség. Óh, emberiség, süllyedt emberiség, hol van a megváltód?

trtr

Egy imát mondtam a mizerábilis kutya lelki békéjére, s ahogy ott állék a ködös, borús délutánban, úgy tetszett nekem, mintha volna a természetnek oltára, melyen fekünne kiterítve a tetem, s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.

Mentül inkább közeledett az este, annál nagyobb lett szívemen a bú. Ez az utolsó estém e roppant táj roppant fenyvesei között. Elkeseredém. De a természet, e folyton átöltöző céda menyecske, mellyel egyetlen nyelv sem versenyezhet, vigaszt nyújtott nagy bánatomban: egy keskeny résen, két göndörgyapjas felhő közül szemembe villantott egy kacér pillantást. Erre a Tátra hófödett csúcsát megannyi tündér pingálta pirosra. Mint valami borozó aggastyán király homloka, méltóságteljesen tündökölt a magasban a csúcs.

Az agg király dörmögő hangon szólt le hozzám. Tán megsejtette, hogy romlott lett a kedélyem?
Lesz idő - kezdte ellentmondást nem tűrően, s megköszörülte értzes torkát -:

Lesz idő, s tán nemsokára
Amikor a magyarúl
Éneklő írók markába
Bankóteljes tárca húll.

Ezen én, nem tagadom, magamban mosolygám, ugyanakkor fellelkesülém. Legszívesebben felkiáltottam volna, mondván: - Bravo! De sietnem kellett, iparkodnom, mert a talyiga előállt. Én penig honn kívántam lenni mielébb, a nem illy regényes, de annál cifrább Pesten!

ttra3


 

Negyedik jegyzet

 

 

Óh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt! S mi a szabály? - semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.

Soká tűnődtem: mért nem tudom felcsatolni a másik lécemet? És kitaláltam. Elromlott. Hiába próbálkoztam újra meg újra. Forrt a vérem. Még szegény magyar hazám szégyenére leszek itt, akit török, tatár és a peronospora annyit pusztított.

Nem a!
Jus murmurandi, ez mégis felháborító!


ttra6


Itt az ideje, hogy szóljak ekvipázsomról. Nem valami úrias, a Vaterán vettem félpénzen, de hát akkor is! Honn még működött. Igen, de ott nem volt hó! Egek repedeztek a dühömtől, roppant ideges voltam. De szerencsés is az, aki otthon pamlagon heverészhet, és fütyürészhet a fűzfasípjával! - gondoltam. Én a természetnek igen meleg barátja vagyok, de most fáztam. Végre feltűnt egy golyhó prózai alak, szánon állt hátul, amit tíz husky eb repített. Elhúzódtam a bőszült, tajtékos kutyák útjából, fejemet két kezembe rejtettem. Én a fejemmel szerzem ugyan a kenyerem, de azért nyakamat sem imádom kevésbé, mint a fejemet.
- Egy szóra kérem! - szóltam utána.
- Tessék? - szólt vissza magyarul és legott felcsatolta a lécemet.

Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert igen fontos esemény, hogy a megfagyástól mentett meg egy magyar embert egy másik magyar ember. Lelkem, mint gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, elsuhant messzire, hol nincsenek hegyek, hol halmok vannak, ahol most a közmunkások vágják az erdőben a fát, és cudarul összevesznek azon, ki dobjon a tűzre. Igen, a zordon Kárpátokból visszaszállt lelkem az én édes, sokat szenvedett hazámba, a szép Hajdúbiharságba.

Egy minutum sem telhetett belé, s a ködből fekete kélgyók kezdtek kiábrázolódni: útra kelt a többi kutyaszán is. Égő arccal, ragyogó szemekkel szedtem a lábam a gyapjas havon, utol ne érjenek. Pesten ily regényes dolgok nem történnek, örültem rajt', hogy itt lehettem a roppant Tátrában. Loholtam a hóban, mint egy hibbant, vagyonát elkártyázott bocskoros nemes, s oly édesbájos érzéssel töltött el a futás, mint a reszkető bokorágon a trillázó madárka hősszerelmes éneke. Ezt csak azért írtam, hogy a szerelemre térhessek valami összefüggéssel.


rgifut


Az én szerelmem most olyan, mint egy nyugpénzes hölgy délelőtti sétája: cardiacum carnalis. Még csillagot se választottunk. Pedig olyan democraticus lenne!

Olyan jól esik színom a természet friss levegőjét! Egy petróleummal töltött hótalyiga közeleg, nagy fehér fergeteget kavarva maga körül. Szerencsés fickó ez a talyigás! Három nem épp szendelelkű lányka öleli. Mint egy őrült, ki letépi a láncát, vágtat keresztül-kasul a pályán. Mit neki a zordon Kárpátok! Nyomában jaj, sírás-rívás és szitok. Az angyalát is! Ki ez a restellni való alak? Remélem, nem magyar lesz - így magomban.  De biz' az! Ó, egek! Add, hogy ne a nép egyszerű fia legyen, hanem valami elszegényedett nemes újragazdagott sarja! Úgy veszi ki magát, mint aki állandóan kalácsot markol ki a bőség kosarából, pedig néha azért kenyérért, sőt lepényért is nyúlhatna. Míg a szegény sífutamodók izzadnak, fáradnak, ez henyél a kikapós lyánykák karjaiban. De nota bene, nagy ezeknek az ő száma Pesten is. Prózába se veszem őket! Dehogy ringatom az efféléket a pennám hegyén! Még a végén itt megörökítem őket. Nem érdemlik meg. Csak üssék azt a nagy dobot, annál hamarabb szakad be. Hja, az ő idejük is lejár előbb-utóbb!



 

Harmadik jegyzet

 

 

Donovaly völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint alamizsna-krajcár a koldus kalapjában. Gyönyörű téli reggel van. Mily fenséges a világ misztériumának grammatikája, a természet! Egy író felkiált e sok szépség láttán, mondván: ...! Nem, semmit sem szól, nem tud szólni, némán bámul. Ha egy kritikus nézi meg, akkor hiába lelkesül fel szívének 9/10 része, csak annyit tud mormogni a fogai közt: meglehetős.


Ma egész nap, szerelmetes játszótársammal, a természettel mulatok, így magamban. Vállamra vettem az ekvipázsomat, faux pas lenne tovább a fogadóban maradnom. Különben is csalt kifelé, hogy Donovalyn sok szép sífutamodó férfi van. Elindultam a roppant hóval borított pálya felé. Óh, bősége erdőségnek, melyek fáin teremnek a tobozok! Egy kis amőba domb állta utamat, melynek tetején szilaj hóember rostokolt. Úgy nézett a hegyek felé, mint az egyszeri számadó juhász, aki elveszítette a nyáját. Negédesen. Ráadásul hűséges lelki társa, a pulija levizelte magyar zsinóros nadrágja szárát. Fortuna, te szeszélyes istenasszony, hát mér nem segítesz rajta? Ad vocem, szerencse. A Csízió is megjövendölte, hogy szerencsés leszek a sífutamodásban. Ez nem hazudik. Azt is megmondta még, hogy a pitiáner dolgokkal ne törődjek. Örülök rajta, mert a lábam igen megérzi a dombra való kaptatást. Gondoltam, ha felkaptatok, jó, ha nem mászom fel, az is jó, mert akkor kikerülöm.

 

bagoly_a_harmadikhoz


De már ott is vagyok fent, az említett domb tetején, az örök tanúságul szolgáló hóembernél: az emberek 99/100 része, az állatok 55/100 része gonosz, ne bízzál meg senkiben, csak a Sorsban. Végre! Felcsatolhatom a lécemet. Lehajolok, nyúlok az ekvipázsomhoz, amikor:

- Kuvik! Kuvik!

Megfeszülnek inaim, egyik lécem a lábamon, a másik meg iramodik árván lefelé.

- Kuvik! Kuvik!

A hang irányába fordulok, s igen, hanyatt vágódom a hóban, és csúszni kezdek hátomon az ekvipázs után.

- A francba! - kiáltok fel.

Ah, csak szép az, ha az ember világosan, s röviden tudja magát kifejezni. Egymásra pillantunk egy srégvizavi érkező sífutamodóval, és mosolygunk, mintha régi szeretők volnánk, penig soha nem szóltunk egymással. Ott fekszem, szerencsétlenül, elhagyottan, mint valami szomorú lányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:

- Nincs vigasztalás számomra.

Innen lentről nézve szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét melankólikus lombjaikat, míg köztük a madarak vígan fecsegnek:

- Kuvik. Kuvik.

Adathatna nekem most több emberméltóság, mert egy szálfa férfi tűnik fel a messzi ködből. Általjában tetszenek a sportos férfiak. Közeledvén a roppant ember megáll, és szóla hozzám, de nem magyar nyelven. Igen, sok jóvágású férfi szíve dobog Donovalyn, de sajnos nem a magyar nyelvért. S legyenek bár délcegek, legyen bár kharmájuk, nem méltók rá, hogy róluk többet szóljak. Amelyik férfi nekem tetszeni akar, magyar legyen az testestül-lelkestül-sílécestül. Egy igaz magyar férfiért mindent megtennék, amit csak a hősi elszántság tehet, akár még újra is házasodnám.

 

fenyk_brhova


Mikor még nyomva sem láttam a nevemet, csak magamnak firkáltam, s az OTP-részleteket fizetgettem, már akkor világos sejtéseim voltak, hogy velem egykor történni fog valami, s most ez meg is történt. Megálmodtam ezt a varázscsordult helyet, s most az álmom teljesült. De pokolba az álmokkal és a múlttal! Elő a lángsugarú jelennel! Mily szívmelengető a puszta földön fekünni, még akkor is, ha szívdermesztően hideg az a föld. Tudj' Isten, olyan ismerősen szép város nekem innen nézve ez a Donovaly: csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, amilyen én lehettem fiatal menyecskekoromban.



 

 

Második jegyzet

 

 

Hát a fogadó nem volt valami non-plusz-ultra. A tágas pitvarában erőteljes petróleumszag terjengett, s mint egy nagy fekete kélgyó, tekerődzött a magos pitvar félig elontott oszlopi között a setétség. Az angyalát is! Nem erre számítottam, de hát perbe szállhatok-e Istennel, aki ezt adta? A receptzió főnöke komor férfi. Látszik rajta, hogy több gyönyörűséget lel a borban, mint a hóban. De szívében mély emberi szeretet. És előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. A több száz személyes fogadó egyébiránt üres volt, mint a pór nép hombárja. Mi négyen laktuk csak vendégek, a magyar hon leányai. Amikor pihenni dűltünk, irgalmatlan ordítások és hebegések hallatszottak a coridorról. Ó, gyalázatos fogadó gyalázatos szobája! Ha ilyen az este, akkor milyen lesz vajh, az éjszaka? Most már nemcsak kint volt nagy hó és szélvihar, hanem a félelemtől a szívemben is.

A vacsorát tálalva kaptuk a fogadó ebédlőjében. Nagy rózsás asztalon a lágy, meleg knédli káposztamártással. Mennyei volt. Vacsora után úgy tengtem, mint az őszi légy. Mozdulni is alig bírtam. De erőt adott a másnap reggel, amikor majd elindulhatok a komor, mogorva bércek közötti sík völgy gerincén. És a lábomra csatolt léceken futamodhatok majd előre, mindig csak előre, bele a roppant dicső természetbe.


kndlimsodikhoz_copy

Vacsora után szerény kis hajlékunkban egyik utastársam egyszerre elkezdi gyalázni a pesti harmincas buszt. Mire én kötelességemben tartottam védő szót emelni, mert ezen ekvipázson járok évek óta rendeltetési helyemre. Aztán elholnak a fonémáink, s nékem eszembe ötlik egy vízió, amikor az említett buszon zötykölődvén egy sokat látott és szenvedett hazámfia kért magának helyet. Látszott rajta, hogy borozásból jött, orra és kedve veres volt erősen, sőt mi több paprikás. Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte az ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat neki. Hát ez látszott ezen a szegény póron is. Pertuban szólt hozzánk, a maga lelki mivoltában elég borzoltan, s arra kényszerített mindenkit, hogy daloljon, énekeljen, ne legyen olly búvalbélelt, mint kaszapengetéskor a fürj. Gondoltam, nem figyelek rá, nem rontom a véremet, de épp mellém telepedett. Iparkodj, na, danolj már, követelte. Én, a szendelelkű, ijedten néztem rá, de szerencsére valaki megmentett. Az isten áldja meg őt! Arra biztatta a jóval fentebb említett borvirágos urat, hogy kezdje el az éneket. - Valami vidámat, komám - mondta neki. „Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem..." kezdte amaz.

De itt kettészakadt az emlékezésem egyébként is feslett fonala, mert egy iszonyú fuvallat majd béhajította az ajtót, ordítván, hogy. - Rettegj! Felugrottam az ágyból, s bevertem a kobakom a felettem lévő nyoszolya szélébe. - Szent Kleofás, nemtán haramják lepték el a fogadót?

Ah, türelem! Holnap már egy napja lesz, hogy itt vagyok, csak el fog telni valahogy ez a pár nap, csillapítottam csillagtüzes lelkem. Visszadűltem az ágyamra és pennámat elővéve írogatni kezdtem. De semmi említésre méltó nem jutott eszembe. Sallangos, dagályos, puffogó mondatokat vetettem papírra. Én mondom, amiben egyszerűség nincs, abban nincs semmi.

De szerencsére közeledett az éjfél, s karján hozta gyermekét, az álmot, s ez felém nyújtotta párnás kacsóját, hogy kivegye kezemből a tollat. Én penig nem ellenkezém, engedtem a kis kéznek és mély álomba merültem.

 

rgidebrecenmsodikhoz

 

Az álmodtam, hogy Debrecenben vagyok, minden csupa sár, a guta üt meg, mert nem elolvadt a hó! Az utcákon meg szalonna, kiaggatva a kerítésekre, mennyi hízott disznó van itt! Én, az elhagyatott kis írócska, viszem a kéziratomat az Alföld szerkesztőségébe, de senki sem figyel rám. Penig már egyszer leközöltek, most meg nem ismernek meg? Az angyalát! De hát ilyen a magyar, különösen szeret felejteni.

 



Első jegyzet



Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy prózaíró, ki díszes klaviatúrájába beleunván utazni indult. Nem titok, hát kimondom, ez a prózaíró én voltam. Történt az indulás egy téli reggelen egy frantzia négykerekű petróleum talyigával. Jómagam potyautasként helyezkedém el hátul. Ezt csak azért írom, nehogy valaki azt higgye, hogy saját alkalmatosságon utaztam. Nem tartok ekvipázst. Én inkább bevárom Pesten is a közkészségeket, bár sokszor olyannyira hiában, mint ahogy a cinkotai bakter várja az angol koronát. A talyiga előállt, s én elbúcsúztam fiamtól. Olly melegen, olly nehéz szívvel, mint a hajdani fűzfasípot fújdogáló fiúcskától. Ő csak baljára fordult, roppant karjával átölelte sápadt vánkosát. Látszott rajta még így álmában is, hogy szerelem tüze ég fiatal szívében.

A talyiga elindult, s én szentimentális gondolatokba mélyedtem. Hej, lányok, hálát adhattok Istennek, hogy ilyen utastársatok lesz, mint én vagyok! Az első minutumban egyetlen fonéma sem hagyta el a számot. Elbóbiskoltam. Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor rémítő kiáltás hangzott:

- Megállj!

Előttünk egy szilaj tekintetű ifjú termett pisztollyal a pantallószíjában.

- Meghaltok! Meghaltok! - kiabálta.

- Kegyelem! - jajdultam fel reszketve. - Mennyit kér? Szíves örömest odaadom erszényemet, mely tartalmastul sem ér többet, mintha üres volna... én magyar író vagyok. Regényeim nem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik.

Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle ijedt ember.

- Nem kell az erszényed! Még egyszer ismétlem, meghaltok, ha nem kötitek be a biztonsági cingulusokat.

Azzal negédesen mosolygott és szekundánsával arrébb ballagott, de szemének kökény sugarát sajnos már nem vetette ránk.

 

rgif

Újonnan elbóbiskoltam. És álmodám. És álmaim oly szépek voltak! Édeskedvesem jött felém betyár formában egy pergola alatt subásan roppant nézésével. Inge bő ujját felfútta a zephir, és karján csakúgy dagadoztak az erek.

Azt mondják Felvidék nagyon szép. Én már temérdekszer jártam ott, az első benyomást sosem feledem. De most restellem újra leírni, embertelenül érezném tőle magam. Aztán döcögni kezdett a talyiga, mint némely író prózája. Ah, megérkeztük Besztercebányára! Ez a város télen igen szép. Igen szép halott. Minden szürke és fekete benne. Hát akiknek siratni valójuk van, azok szedelőzködjenek, és jöjjenek ide! Itt aztán kisírhatják óceánnyi bánatukat.

De nini, emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, s oly gyönyörködve mutatják magukat előttem, mint a gyermek, akinek nagyapja új ruhát hozott. És ahogy haladt az út mind beljebb és beljebb a fenséges Tátrába, úgy lett egyre fehérebb minden. Mintha velünk együtt jött volna meg a természet nagyapja, a deres tél, és öltöztette volna szurtosfekete unokáját szűzi fehér ruhába.

Tátra! Egymásra hányt millió piramis!

Vannak falvak, városok, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzem, mintha otthon volnék. Olyan, mint egy életteljes középidejű férfiember, mint aki még nem ette meg a kenyere javát, épp csak a cipója felét graduálja.

Óh, Donovaly! Mily lángsugarú lélekkel diskurálok itt rólad. Hogy miért?

Primo: Itt láttam először az idén havat.

Secondo: Itt eszem éltemben másodszor sztrapacskát.

Tercio: Itt fogok három napon át hódolni gyermeki szenvedélyemnek, a havon való futamodásnak.

De nini, a nap, mint egy aggastyán király, akinek lefútta a szél a koronáját, szégyenében elbujdosik az özön fenyűk mögé. Az ájer hűl. A szél támad.

Míg én a táj páratlan fönségén, és a másnapi sífutamodás részletein merengtem, addig utastársaim lepakolták a talyigáról az ekvipázst. Én is vállra kaptam vala a sajátomat, és a rút, cudar szélben a fogadó felé baktattam.

 

 

Halász Margit facebook oldala

 



 

2012. március 11.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA