Benedek Szabolcs
Az új lakás
Én például nemrégiben meglátogattam egy barátomat - mesélte egyszer egy társaságban Sárosdi, a prózaíró -, aki mostanában költözött. Mégpedig vadonatúj, modern, elegáns lakásba. Képzelhetitek: a lépcsőházban még érezni a meszelés és a nem sokkal azelőtt beépített anyagok friss szagát, a falak mindenütt makulátlanul hófehérek, és még azok a repedések sem látszanak, amelyek új házaknál törvényszerűen rövid időn belül megjelennek. A lakás igazán szép volt, fényes, világos, kényelmes, bár engem nyomaszt az efféle alacsony mennyezet, de hát ez legyen a legkevesebb. A barátom hozzám hasonló korú ember (különben egész pontosan az osztálytársam volt, de az egyszerűség kedvéért engedjétek meg, hogy a barátomnak tituláljam), csinos feleséggel, aranyos kisgyerekkel, jó állásban van, munkáját megbecsülik, megfizetik, céges autó, miegyéb, egyszóval minden oka meglehet az elégedettségre és a büszkeségre. Szerencsére nincs híján egyiknek sem - csillogó szemekkel vezetett végig rezidenciáján, amit én természetesen nem győztem dicsérni. Gyors, könnyű, és nagyon finom ebédet kaptam, s szemlátomást ők is örültek az ajándékaimnak, még a kicsinek szánt játékot is sikerült eltalálnom.
Ebéd után a gyermeket elvitte az édesanyja aludni, én pedig a barátommal leültem a kanapéra, hogy váltsunk pár szót. Beszélgettünk a régi cimborákról, hogy melyikről mit tudunk, kivel mi minden történt, hogy vannak, hol vannak, és így tovább, majd persze szót ejtettünk a saját dolgainkról is. A barátom elmondta, hogy nemrégiben előléptették, ami egyfelől öröm, másfelől nagy felelősséget jelent. Az eddiginél is többet dolgozik, gyakran még odahaza is be kell jelentkeznie a laptopon keresztül a munkahelye hálózatába, mivel sokszor megesik, hogy azonnal kell bizonyos kérdésekben felelős döntést hoznia. Én megértően bólogattam, érezvén közben az akár panasznak is vélhető mondatai mögött továbbra is a büszkeséget - és ekkor egyszeriben rájöttem, hogy mi a furcsa a lakásban.
Merthogy volt valami furcsa, azt mindjárt az elején éreztem. Nem a tükörfényes padló, a friss lakkozástól csillogó vadonatúj szekrénysor, vagy a pontosan a vécével szemben fölszerelt hatalmas tükör a mosdóban. Hanem a fehér falak tátongó üressége. Amikor először néztem őket, azt hittem, az a furcsa, hogy nem lógnak rajtuk festmények vagy virágok. Ami nem baj, hiszen ezek a legutolsó dolgok, amiket egy új lakás használatba vételét követően elrendez az ember.
Ám rá kellett döbbennem, hogy nem a képek és a díszítés hiányzik a lakásból. Az volt benne - legalábbis számomra - megdöbbentő, hogy sehol nem láttam könyvespolcot. Foteleket, székeket, dohányzóasztal, ágyakat, ruhás- és konyhaszekrényt igen, könyvespolcot viszont egyet sem. Se a hálószobában, se a vendégszobának titulált helyiségben, se a nappaliban, de még a gyerekszobában sem.
Ültem a heverőn, hallgattam a barátomat, közben lopva körbesandítottam. Szemben velem egy elegáns tévészekrény állt, több polccal, hogy legyen helye a DVD- és a videolejátszónak, az erősítőnek, a hangfalaknak is, nem beszélve a legfelül lévő és folyton duruzsoló mini hifitoronyról. (Ottlétem alatt mindvégig be volt kapcsolva, valami zenei adóra volt állítva, folyton slágereket játszott.) A szekrény mellett egy íróasztal volt, azon számítógép, monitor, hozzávalók. A kanapé túloldalán már az étkező kezdődött a nagy asztallal és a székekkel, amellett az amerikai konyha tálalópulttal, mosogatógépekkel és szagelszívó berendezéssel.
Könyvespolc sehol.
Nem akartam emiatt újra körbejárni a lakást, de ahogy hirtelen fölidéztem magamban a többi helyiséget, nem rémlett, hogy bármelyikben is láttam volna.
Nem hagyott nyugodni a dolog, úgyhogy amikor egyik pillanatban úgy éreztem, hogy itt félbeszakíthatom a barátom beszámolóját, a szünetet fölhasználva mintegy mellékesen föltettem neki a kérdést:
- S hol tartjátok a könyveket?
Szemlátomást meglepte a dolog:
- Miféle könyveket?
- Hát, a könyveiteket - feleltem bárgyún.
- Ott - mutatott a tévészekrény felé.
Valóban. A DVD-lejátszó alatti polcon, biztonságos üvegajtó mögött néhány vaskos kötet hevert gondosan egymásra fektetve. Egy fényképes világatlasz, egy album a világ, egy másik Magyarország száz csodájáról, és még egy, amolyan Száz híres festmény-féle.
A barátom nyilván látta a csodálkozásomat, mert magyarázkodni kezdett:
- Nincs nekünk időnk olvasni. Legföljebb szakkönyveket, de azokat meg a munkahelyemen tartom, mert ott kellenek. Volt pár fantasy regényem, meg persze az iskolai kötelezők, de amikor kiköltöztünk a régi lakásból, bedobozoltam mindet, és elvittem anyámékhoz, a padlásra.
- Értem - mondtam, és közben a tévé melletti hatalmas állványon sorakozó DVD-ket és CD-ket néztem. Hamarjában megbecsülni se tudtam a számukat.
Erről több szó nem is esett közöttünk. Tudomásul vettem, hogy a barátoméknak nincsenek könyvei, és kész. Nyilván jól megvannak így is. Nem vagyunk egyformák.
Ami miatt mégis elgondolkodtatónak tartom a dolgot, az, hogy tegnap este fölugrottam egy másik barátomhoz (ismét egy volt osztálytársamról van szó), aki ugyancsak fiatal ember, fiatal feleséggel és kicsi gyerekkel, sőt gyerekekkel, mert ott kettő van. A különbség az, hogy ők nem most költöztek új lakásba, hanem néhány évvel ezelőtt. Minden egyéb - a jó állás, a vezetői beosztás, a céges autó satöbbi - stimmel. Még az is, hogy náluk se láttam könyveket. Tegnap tényleg csak felszaladtam hozzájuk, mivel arra kértem meg a barátomat, hogy tanúzzon le nekem egy szerződést, ám úgy alakítottam a villámlátogatást, hogy közben volt lehetőségem a lakás minden helyiségébe bepillantani.
S bizony: se könyveket, se könyvespolcot nem találtam ott se.
Most nyilván azt várjátok, hogy hozzáfűzzem a véleményemet - fejezte be mondandóját Sárosdi, a prózaíró. - De nem teszem. Persze, valamire valóban föl akartam hívni a figyelmeteket. Mégpedig a jelenségre. Ami ezek szerint létezik, noha kétségtelen, hogy két példa még nem jogosít föl arra, hogy általánosítsunk, netán messzemenő következtetéseket vonjunk le. Mint ahogy az se biztos, hogy igazam lenne. Egyszóval, inkább hallgatok, azt azonban elárulom, hogy nagyon szomorú vagyok.
