Zsigmond Andrea
A vonal megszakítása
XIII. Deszka Fesztivál – a kortárs magyar drámáért
Tér, körvonal
A Deszka fesztivált hagyományosan Debrecenben rendezik meg, minden év tavaszán. Idén március 29. és április 6. között zajlott a kortárs magyar drámákat szemrevételező fesztivál, elsősorban a Csokonai Nemzeti Színház tereiben. Külső debreceni helyszínei is voltak: a Víg Kamaraszínház, vagy a Kölcsey Központ, a Déri Múzeum egy-egy terme, ritkábban a Vojtina Bábszínház, no meg iskolai helyszínek. De leginkább a Csokonai épületének Horváth Árpád Stúdiószínháza vagy a nagyszínpad (néha ráépített nézőtérrel) volt igénybe véve a fesztivál alatt. A Nézőtéri büfében meg a színház folyosóin fotókiállítást nézegethettünk: a kortárs magyar írók otthonos hangulatot árasztó portréit Szilágyi Lenke készítette.
Illetve a Színészbüfé kapott még nagy szerepet idén, azáltal, hogy ott zajlottak a szakmai beszélgetések a vendégelőadásokról. Volt, aki ilyenkor a lépcsőn ült: ez egy fesztiválon jól szokott kinézni. Kár, hogy nem voltak ülőpárnák is odakészítve, mint egyes korábbi Deszkákon. Őrzök egy tíz évvel ezelőtti képet például arról, hogy a debreceni színház igazgatója, Vidnyánszky Attila ül a lépcsőn egy kispárnán, mellette a budapesti Nemzeti Színház akkori igazgatója, Alföldi Róbert, és nevetnek. Hol vannak már azok az idők…
Gerő Tamás fotója
Már a helyszínekből is látszik, hogy a Deszka barátságos fesztivál: elsősorban nem óriási tereket igénylő előadásokat hív meg. Erre nem is igen lenne lehetősége, hiszen a friss magyar drámák ismeretlenül nem sok nézőt érdekelnek, meg amúgy is kevés közöttük a szórakoztató, zenés darab, amire talán sokan lennének kíváncsiak. Illetve a szervezők talán előnyben részesítik a kísérletező szövegeket – amiért én módfelett hálás vagyok. Az idei felhozatalnál bátrabb előadásokat is szívesen néznék: a korábbi években talán progresszívebb volt a Deszka, mint idén. De ez a tendencia általánosan jellemző a szakmára, minden téren egyre óvatosabbá válunk.
Ami igazán barátságossá tette viszont az ideit is, az a bábelőadások és a színházi nevelési előadások jelenléte. Az elsősorban kamaszoknak szánt részvételi színházi alkalmak a nézőtér és a színpad között szimbolikusan kifeszített fonalat elszakítják, és aktív közösségi élményt hoznak létre. A Csokonai művészeti műhelye igazán igényes színházi nevelési előadásokat válogatott be a Deszkára a korábbi években is, és idén szintén. Így minden fontosabb alkotóval és alkotócsapattal találkozni lehet(ett) a Deszkán, aki ebben az ágazatban munkálkodik.
Úgymint Bethlenfalvy Ádám és az InSite Drama munkáival, Romankovics Edittel, a Káva Kulturális Műhely alkotóival, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal – hogy csak az idei alkotásokra figyeljünk. A K2 Színház az élén Fábián Péterrel ezúttal szintén tantermi előadást hozott el a Deszkára. Érdekessége a Romankovics Edit által írt Talpunk alatt című előadásnak, hogy néptánc- és kortárstánc-elemeket is tartalmaz, és a diákokat a koreografálás irányába indítja el benne, persze szerepből, egy-egy drámatanár és néhány képzett táncos. Ezt nagyon hasznosnak tartom: így jobban megértik a diákok a tánc nyelvét, amitől elsőre bizonyára többen idegenkednek. Azt kevésbé tartottam jó ötletnek, hogy Takács Gábor színész, aki néptáncoktatót játszik az előadásban, valóban táncra perdül egy-két jelenetben. Jobb lett volna talán nem megmutatnia, mennyire nem ez a kenyere.
Kellemes meglepetés volt ugyanakkor, mennyire jól játszanak a K2-sök, vagyis hogy a nevelési előadások többségétől eltérően nem elnagyolt a Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia dramaturgiája, összetettek a karakterei és árnyalt benne a színészi munka. (Tavaly a győri Massza c. előadásra kaptam fel hasonló okból a fejem a Deszkán.) Az előadásnak az is érdeme, hogy olyan problémákat tematizál, amelyek érdeklik a fiatalokat. Tetszett továbbá, hogy nem volt egyértelmű számomra a téma fikcionalizáltságának foka, ez lebegtetve volt.
Miért izgalmas, ha nem tudom eldönteni, teljesen fikciós egy alkotás, avagy ellenkezőleg, valós eseményekre támaszkodnak a színpadon? 2016-ban azt írtam a Deszkáról fogalmazott beszámolómban a Szinhaz.net-en, hogy két mutatóval kell rendelkeznie egy jó színházi előadásnak: köze kell, hogy legyen a néző valóságához, és stilárisan különlegesnek kell lennie. Nos, ennek a kettőnek az ötvözése úgy is megvalósítható, hogy épp a valóságvonatkozást hozzuk játékba, vagyis különleges elemekkel kibillentjük a nézőt a világban való biztos lehorgonyzások teréből: ezáltal lesz az alkotás stilárisan rétegzett, érdekes.
Azonos, más, kiemelt
Szüksége van a nézőnek arra, hogy úgy érezze, az előadásban látottak viszonyban állnak az ő valóságával, annak értelmezésében segítenek neki. De ez még nem volna elég. Szükség van arra is, hogy formailag meglepetések sziporkái érjék a közönséget, a színházművészet különféle innovatív elemei elkápráztassák. Különben mehetne a kérdéseivel akár templomba is, esetleg pszichológushoz, vagy olvashatna újságot. De a néző művészeti alkotásra vágyott.
A Deszkán látott előadások közül a Cigány magyar hasonlít a Rinocéroszokhoz abban, hogy bár elsőre fikciósnak gondolnánk a roma performerek vágyait, később ezek valóságosnak tűnnek. Nehéz eldöntenünk, mi történt meg valójában a játszókkal azok közül, amiket elmesélnek, vagy épp velük történt-e meg, avagy mással. De fontos, hogy akár meg is történhetett, ami a színpadon elhangzik, és az is, hogy minden kvázi idézőjelbe van téve. A játékosság és az önreflexió mellett szatirikus humor is jellemzi A Tudás 6alom nevű társulat munkáját.
Cigány magyar
Horváth Kristóf és csapata közös alkotása (Császi Ádám rendezésében) az egyik legjobb élmény marad a fesztiválról. Sikerül közel hozniuk a nézőhöz „a másik”-at, azáltal, hogy emberi kitárulkozásokat látunk, személyes, de a kiállást szikáran megvalósító monológokat. A csapattagok háttérmozgása színesíti egy-egy társuk monológját: ezek is vállaltan vázlatosak, majdhogynem „bénák”, vagyis nem kendőzik el, hogy a performerek nem professzionális táncosok.
Ez az előadás talán a forma őszinteségével, a civilséghez mintegy pontosan definiált közelségével és távolságával, ezek váltogatásával találja meg hozzánk az utat, azzal bontja le az esetleges falat, amit a nézők maguk elé felhúznak. E játékos meggyőzés után már könnyebb a performereknek a mienktől eltérő valóságával (bolti lopás és társai) azonosulnunk, és meglátnunk személyiségeikben és dilemmáikban azt, amik mi is lehetnénk.
Más előadások fordított utat járnak be: a nézők saját (belső, vagy többnyire csak külső) valóságának elemeivel kecsegtet a színpad. De gyakran tőlünk távol álló – reflektálatlan, régies vagy közhelyes – színházi nyelven teszi, amely nem „vesz meg” minket, vagyis ami védekezésre készteti a nézőt.
Aztán persze van olyan előadás is, amely mindkét síkon „betalál”. Vagy egyiken sem.
A fesztiválnak minden évben díszvendége is van, idén Pass Andrea volt az. Ez azt jelenti, hogy egy elmélyült portrébeszélgetést szervez meg neki a Deszka – a Szirák Péter által okosan vezetett interjú olvasható lesz a júliusi Alföldben. A díszvendégnek több alkotását is meghívja a fesztivál. Pass Andreától láthattunk egy Eltűnő ingereket (Füge + Trafó koprodukció) meg A vándorkutyát (Vígszínház). Mindkettőt ő írta és rendezte. Egyik sem találta meg hozzám az utat.
Az Eltűnő ingerek, a debreceni származású Hajdu Szabolcs és Pető Kata főszereplésével, izgalmas formai elemeket is tartalmaz. Például a férfi, az apa egészségügyi problémáit, belső biztonságvesztését azzal jelzi az előadás, hogy ezekben a jelenetekben mozgásszínházi elemeket kever a különben prózai nyelvű előadás szövetébe. (Hajdu Szabolcs tornász múltját már épp hajlamosak lettünk volna elfelejteni…) A sok színes ötlet ellenére viszont nem tud összeállni egy egységes színházi nyelv, ami az újszerűségével, egyszersmind a koherenciájával kábítana el: vagyis amire úgy emlékeznénk utólag, hogy csak erre az előadásra (ill. erre a rendezőre) volna jellemző.
A valóságvonatkozása szintén nem jut el hozzánk. Az, hogy Pass Andrea az édesapja halálát dolgozta fel az előadásban, a szinopszis közlése marad, de nem történik meg az, hogy a saját mulandóságunkon, netán egy közeli hozzátartozónkén kezdjünk el lamentálni, esetleg a halálba vetettség filozófiai dimenziói kezdjenek el számunkra nyiladozni. Vagyis ami mondjuk egy Shakespeare-darab esetében megtörténhet (ha a rendező nem rontja el), az Pass Andrea esetében nem következett be nálam. Persze elbőgi magát az ember a nézőtéri székben, hiszen mégiscsak egy értékes ember hirtelen halálával szembesülünk, ami nem kellemes élmény. De bennem nem érik művészi élménnyé, amivel találkozom. (Hasonlóan a korábban szintén egy Deszkán látott Egyasszonnyal. Az ugyancsak debreceni származású színész, Tenki Réka főszereplésével készült előadás szintén tragikus valóságeseményt dolgoz fel, és azzal ugyanez volt az élményem, hogy a szerző, Péterfy Éva problémája marad a kérdés, nem válik az enyémmé is.)
Pass Andrea másik előadása, A vándorkutya után szintén azzal maradtam, elképzelhető, hogy a szerző-rendező brillírozik a színházi nevelési előadások terén, de felnőtteknek szóló, hagyományosabb terű előadásokban túlzottan egyszerűnek tűnik az, ahogyan egy témát feldolgoz. Van egy szerkezet, amit követ, van egy kérdés, amit felvet ez a vígszínházi előadás, de túl könnyen ki is derül a válasz. A polgári miliőben bár látunk jó színészi játékot (jó volt nézni pl. a Halász Juditét), látunk szép jelmezeket, és akár egy-egy karakter vagy párkapcsolati működés deformáltsága izgatni is kezdi a fantáziánkat, de az egészre azt mondanánk, hogy elsősorban egy srófra járó formai játék.
Forma, téma
Találkoztunk még a Deszkán ilyesmivel: amikor egy drámaíró a struktúrára tesz fel mindent. Azzal akar lenyűgözni bennünket, hogy jól tud kombinálni. Talán hogy felnézzünk rá emiatt? Vagy mert azt hiszi, a néző olyasmi élményre vágyik, mint amit egy társasjáték során vagy egy televíziós vetélkedő nézése közben érez?
A Deszkán néhány éve a Színházi Dramaturgok Céhe rendezvénye, a Nyílt Fórum is helyet kap. Ennek keretében hat pályakezdő drámaíró készülőben levő színdarabjából hallgathattunk meg idén részleteket. A felolvasószínházi forma arra is lehetőséget ad, hogy debreceni színészek alázatos és brillírozó munkájában gyönyörködjünk – jó élmény volt például Csikos Sándor és Jámbor József színes karakteralakításaiban elmerülni, avagy a pályakezdő Kránicz Richárd, illetve a még színművészetis Kurely László játékában örömmel felfedezni a tehetséget. Természetesen arra is lehetőség nyílik a felolvasószínházi bemutatkozások során, hogy mérlegre tegyük a drámaíró-tanoncok (akiket dramaturg- és kritikusmentoraik kísérnek) írói képességeit. Idén Drubina Orsolya, Berecz Boglárka, O. Horváth Sári, Kele Fodor Ákos, Dézsi Fruzsina és Kemény Zsófi egy-egy írásába kóstolhattunk bele – közülük O. Horváth Sárinál éreztem azt, amiről az előző bekezdésben értekeztem: hogy nála a formai játék uralja a szöveget.
O. Horváth Sári, mint elmondta, egy trilógiát épít. Tavaly már hallottuk a Nyílt Fórumon, szintén Debrecenben a trilógia első darabjának részletét. A teljes drámákat mindig a júniusban megrendezett Pécsi Országos Színházi Találkozón olvassák fel: tavaly amúgy épp Oláh-Horváth Sári lett a POSZTon a Nyílt Fórum legfőbb nyertese, azaz (Shakespeare) Vilmos-díjasa is, ugyanezzel a Lenni vagy nem – máshol Gyerekjáték – című művével. A második rész, amibe idén a Deszkán kóstolhattunk bele, szintén sterilnek tűnik a formai bravúrok miatt. Mintha a szerző ügyességét kellene csodálnunk az Életigen hallgatása során, a saját nézői megszólítottságunk megtapasztalását megelőzően.
Hasonló élményem volt a budapesti Radnóti Színház 10 c. előadását szemlélve, melyben elsősorban a tízparancsolat pontos időközönkénti felhangzása és a zene rögzített helye kelti a kimódoltság érzetét. Székely Csaba darabját a szintén marosvásárhelyi Sebestyén Aba rendezte. (Az alkotópáros nem először dolgozik együtt: a marosvásárhelyi Bányavirág és Bányavakság sokunkban maradandó élményként raktározódott el.) Ezúttal a szerző kevésbé épít a nyelvi játékokra, bizonyára mert az erdélyiséget ki szerette volna lúgozni a szövegéből. Ez sikerült is: épp csak annyit érzékeltem a humortárából, hogy egy mondatot két szereplő majdnem ugyanúgy ismétel meg a replikázás során. De a nyelvi sterilség a darabban a struktúra előtérbe kerülésével is jár.
10
A leszögezett és következetesen betartott formai irányelvek nem föltétlenül keltik egy kortárs színházi nyelv érzetét. Magam Bodó Viktor rendező és társulata, a Szputnyik előadásaitól számítom, de mondhatnám a TÁP Színházat és Vinnai Andrást, avagy a Mohácsi testvérek munkáit is – hogy egy formát az előadás nem visz következetesen végig, a megtörések, kibillenések, műfaji váltások keltik bennünk a jelenidejűség, az esztétikai felfrissülés érzetét. Ha néhány perc alatt kiismertünk egy hitelesen elindított formai irányt, nem kell tovább cipelnünk magunkkal: már előadás közben reflektáltunk erre és válthatunk, nem? Ehhez persze az öniróniát is képzeljük hozzá, meg az okos szórakoztatás igényét. Ami nem az ördögtől való.
Székely Csaba darabjának tartalmi vonatkozásai – szereplői, a köztük levő kapcsolatok, a társadalmi kérdések, amiket felvet – szintén távol maradtak tőlem. Ha megnézem mondjuk az Aranyélet c. sorozatot, hasonlóan érzek: a bűnözők élete nem a sajátom, nem tudok belül kerülni a film világán. Hogy egy konkrét példát említsek: van a 10-ben egy nő, akit jóindulatú karrieristának állít be az előadás. Tegyük fel, hogy némileg magamra ismerhetnék ebben a figurában (ahogy a darab más szereplőiben, mondjuk egy prostiban, egy játékteremhez szokott vagy egy börtönből szabadult férfiban kevésbé). De nem tudja megfogalmazni a szereplő, ami engem mozgat. Ha azt mondja, az a célja, hogy „feljebb és feljebb kerüljön a ranglétrán”, az elidegenítő, nem érzem át. Ahogy én értem, egy ilyen nő célja az, hogy a munkákat, amiket végez, egyrészt szabadon válassza, másrészt örömet okozzanak neki, harmadrészt a megélhetését is biztosítsák. Tehát egy önkiteljesítő egyén a nem megfizetett, nem szabadon választott, örömet nem okozó munkáktól próbál megszabadulni, ez motiválja a lépéseit. Nem „a ranglétrán való feljebb jutás”, ami csak egy halott metafora, és nehéz megértéssel viszonyulni hozzá.
Meglehet, hogy más nézők viszont jobban átérezték egyik vagy másik szereplő életének valóságvonatkozásait. Nagyon egyénfüggő, hogy milyen szereplőkkel (vagy milyen színházi nyelvvel) tud a néző együtt lélegezni. Függ a korunktól, a nemünktől, a szocializációnktól.
Volt olyan előadás, ami például azért hatott rám, mert nagyon keveset tudok a témáról. Závada Pál Az utolsó üzlet című darabja a második világháború idején játszódik. A Szegedi Nemzeti Színház előadása kivitelezés tekintetében nem sokban haladja meg egy felolvasószínház szintjét. Lukáts Andor rendező részéről tévedéseket is felfedezni vélek: azt, hogy hol található egy rejtett menedékhely, egy nő, csittet intve a másik nőnek, akivel beszélget, az ablakra írja fel rúzsával, ami a konvenció szerint az utcára néz, tehát épp hogy nem marad így titok a titok. Viszont mivel nem tudok eleget a tehetős, státusszal rendelkező zsidók lépéseiről a világháborúban, különleges volt úgy tekinteni ezekre a szereplőkre, mint akik egyszerre áldozatok és befolyásos helyzetük haszonélvezői. Kár, hogy elég hamar leosztódtak a szerepek a darabban, vagyis az etikai dilemmák hamar didaktikus eldöntöttségbe torkolltak. Nem tudom, milyen érzés lehetett egy olyan nézőnek nézni az előadást, aki tájékozottabb ezekben a kérdésekben, és akit esetleg irritált a szöveg humora, de én az irodalmiassága mellett, amit nem díjaztam, értékeltem, mint jeleztem, a darab úgymond ismeretterjesztő rétegét.
Spiró György, Závada Pál
Hasonló élmény volt számomra a szabadkai Karády-monodráma. Keveset tudok Karádyról. A valós személyek élettörténetei számomra érdektelenek, főként színházi formában nem keltik fel az kíváncsiságom: nem hiszek ezen témák valódi problematizáló erejében, művészi tétjében. Így tehát nem azt vártam az előadástól, hogy hű legyen az eredeti karakterhez vagy annak életeseményeihez, hanem arra voltam kíváncsi, mennyire tud színházi értelemben egy hiteles helyzetet, élményt létrehozni. Szkeptikus voltam, bevallom, amiatt is, mert Kalmár Zsuzsától nem láttam korábban igazán erős színészi teljesítményt, és a monodráma elején ezt éreztem visszaigazolódni: hogy bár azt játssza, Karády szól hozzánk (közvetlenül, egy kávéházi fellépése során), én mégis mesterkéltnek érzem a helyzetet, a szereplő mondatait. De aztán feloldódott a hangulat, és egészen élő, vibráló egy órát varázsolt a színésznő a pódiumteremben. Nagy segítségére volt ebben Brestyánszky B. Rozi dramaturgiailag tökéletesen kidolgozott szövege, a zongorista, ifj. Kucsera Géza performatív jelenléte, és a rendező, Mezei Zoltán munkája is, aki a nézőtér utolsó sorában rágta a körmét, szurkolva felesége, Kalmár Zsuzsa sikerének. A dalok nem föltétlenül voltak átütő erejűek, ám mégis úgy éreztem, sikerült találkoznom egy érdekes személyiséggel. Hogy az mennyire volt Karádyból, Kalmárból, Brestyánszkyból vagy Mezeiből összegyúrva, számomra igazából mellékes.
Annak is örültem, hogy tudomást szerezhettem az előadás révén a Szab-Way Színházi Szervezetről, amelynek égisze alatt ez a Ki tudja, látsz-e még című pódiumműsor létrejött Szabadkán. A városból eddig csak két magyar csapatot ismertem, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát és a Kosztolányi Dezső Színházat, ezután tehát ezt a harmadik, feltehetően független kis társulást is számon tartom. (Kalmár, Mezei és Kucsera amúgy a Szabadkai Népszínháznak is oszlopos tagjai. Egyikük színésze, másikuk igazgatója volt, harmadikuk zenei vezetője, zeneszerzője a magyar társulatnak.)
A Kosztolányi csapata négy fővel szintén szerepelt a Deszkán. Ők a The End című, szép vizuális elemekkel, néha sablonos, máskor érzékeny és újszerű hatásokkal operáló, mozgáscentrikus előadásukat hozták el Debrecenbe. Bár úgymond Andrej Boka rendezte az előadást, az kollektív munkaként lett beharangozva – láthattuk is ennek esetlenségeit (nehéz elkerülni ilyenkor a közhelyeket), de megvan a devised módszerrel kísérlezető, kockázatos és örömteli folyamatoknak a bája is (személyesség, játékosság). Vladimir Grbić vendégszínész lenyűgöző volt benne – a többiek hozták az általam ismert formájukat. Fontosnak tartom kiemelni, hogy az elmúlással foglalkozó előadást a finom humora tette különlegessé. Ezt a vonást a fesztiválon mindegyik igazán megkapó előadásban felfedezhettük. Vagyis hogy a lemondó hangulatot derűvel is színezték, ezek folyamatos játéka hatotta át őket, illetve a megközelítésmód ilyetén váltogatása forgatta meg állandóan a nézőket.
Ami a leginkább „egyben volt” a fesztiválon, mármint aminek a témája és a formája szerencsésen találkozott egymással – és velem is --, az, különös módon, többnyire szerzői alkotás volt. Vagyis vagy maga az író rendezte is meg az előadást, vagy maga a rendező írta is meg a szöveget. Ami talán ugyanaz. (Vagy mégsem.) Korábban Pintér Bélán kívül másnak nehezen néztem el a hasonló ambíciókat – néhány példa alapján meggyőződésemmé vált, hogy egy író nem tudhatja jól megrendezni a saját darabját, mert maga felé hajlik a keze. De ezúttal revideálnom kell az álláspontomat. Vagy levennem a szemellenzőmet, ahogy tetszik.
Említettem már Pass Andrea két ilyen előadását, hogy azok kevésbé jöttek be nekem. (A tantermi előadásai jobban sikerülnek, állítólag: azokat sajnos nem igazán ismerem.) De Fábián Péter Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia c. tantermi előadása pl. már meggyőzött. Okos és érzékeny munka. Olyasmit feszeget, ami fontos a középiskolás nézőknek – vagyis ez esetben nem a néző kell, hogy utánamenjen az alkotó érdeklődésének, hanem az alkotó méri fel, jól, a közönség horizontját. A több ellentétes szerepben megmutatkozó színészek nevét is hadd írjam ide, főhajtásképp: Borsányi Dániel, Borsi-Balogh Máté, és legvégül a kedvencem: Domokos Zsolt.
Egy másik ilyen író-rendező: Znajkay Zsófia. A TÁP Színház alkotója több díjat elnyert már drámaíróként. A Színházi Kritikusok Céhe a 2016/2017-es évadban az ő Az ölében én c. darabját találta a legjobb újonnan bemutatott drámának (azt is maga a szerző rendezte meg, a TÁP Színházban). A Színházi Dramaturgok Céhe 2017-es Nyílt Fórumának Vilmos-díját pedig szintén ő vihette haza a Rendezői változat című művéért. Ezúttal e darab színre vitt változatát élvezhettük, a Deszka nyitó előadásaként.
Rendezői változat
A TÁP Színház, mint talán már említettem, régóta belopta magát a szívembe, kusza, újszerű, meglepetésekkel teli előadásaival. Znajkay Zsófia munkája ebbe a sorba illeszkedik. Mindhárom színésze tökéletes alakítás(oka)t nyújt: a több szerepben szinte emberfeletti módon brillírozó Kurta Niké, aztán régi kedvencem, Hajduk Károly, valamint új felfedezettem, Laboda Kornél is. Játékuk árnyalt, érzékeny, ugyanakkor elrajzolt, ironikus. Az előadás tere vázlatszerű, de a helyzetek értelmezve vannak, az alakítások kidolgozottak. Bár nem értem meg tökéletesen a cselekményt – ez nem is érdekel különösebben. Jól elvagyok a hiteles reagálásokkal az általánosítható, egyszerre szorongató és vicces helyzetekben, leköt a rajzfilmszerűen elrajzolt játékmód, a kis gesztusokból építkezés meg a szókimondó nyelvezet. A filozofikus kérdésfelvetés (létezik-e szabad döntés) gyerekesnek tűnik, számomra érdektelen. De az előadás által felvetett férfi—nő viszonyok, a családi traumák továbbvitelének kérdése, a játék eljátszásának és újrajátszásának igénye már tétekkel bír: szórakoztat, de mindenekelőtt mélyre ás. Tetszik, hogy a Kurta Niké által eljátszott 3 női figurát (valamiképpen egymás alteregóit) szemlélve azt latolgathatom: vajon melyikük volnék én? Kivel tudok azonosulni, melyikük karaktere, sorsa tart tükröt elém?
A Rendezői változatról, ha hasonló filmet kellene említeni, a Woody Allen-féle stílus jutna eszembe (Hajduk Károly lenne Woody Allen), vagy magyar terepről a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, esetleg folytatása, a szintén Reisz Gábor által többszörösen jegyzett Rossz versek.
A FÜGE (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület) és a Trafó koprodukciójában készült Kálvária lakópark hasonlít az előző előadáshoz, de jobban megosztja a nézőket. Sok néző a fesztiválon gagyinak tarthatta – magam is vacilláltam, hová soroljam a furcsa nyelvezetű munkát, amelyben egyes szereplők (Magda és Teréz) néha csak azért cserélnek helyet beszélgetés közben a térben, hogy a látvány ne legyen statikus. De engem megvett végül a Székely Rozália által írt, általa rendezett és többek között általa is játszott előadás. (Nem volt ismerős a neve, de most utánakerestem: Monori Lili és Székely B. Miklós színészek lányáról van szó, a Füge Produkció 2017/2018 évi, azaz IV. TITÁNium Színházi Projektjének egyik nyerteséről/mentoráltjáról.)
Az előadás tere egy lerobbant panellakás, ahol a múlt kísért (egy lezüllött, elhunyt apa hagyatéka), és benne Kurta Niké játssza a fiatal lányt, aki önmagával próbál meg egyenesbe jönni, és anyjával meg a világgal való viszonyát próbálja meg rendezni. A szöveg némileg kitekert, amit tekinthetünk egyszerre köznyelvinek, ugyanakkor költőinek meg filozofikusnak is – én ilyennek tekintem. A tér ugyanolyan: egyszerre közismert és furcsa, szimbolikus. Ahogy a cselekményben a nevek és a helyszínek, a történések is untig ismertek és szinte mitikusak egyszerre. Jó példa lehet minderre a küldönc srác figurája, az anya szeretőjéé, aki egyszerre lehet Hermész, maga a halál vagy az animalitás, esetleg a bölcsesség hordozója, mindenesetre van egy különös levegője, ami felejthetetlenné teszi, és vele együtt az őt játszó Varju Kálmánt is. Ez a fiú vagy férfi a Godot-ra várva két bohócát is felidézi bennünk, a burleszk filmek világából pedig Buster Keaton titokzatosságát idézi. Az előadás szerves részei a látványban, kivitelezésben igényes, korszerű videóbejátszások, Pántya Bea vizuális művész munkái.
Hasonló hangulatú előadást hozott el a Deszkára a kolozsvári független társulat, a Váróterem Projekt. A nagymagyar színházi terepen, a kisrealista vagy polgári előadások tömkelegében üdítő hatású lehet a Liget is, amelyet Botos Bálint, Erdély talán legtehetségesebb fiatal rendezője írt és rendezett meg.
Liget
Szintén identitáskrízis, szintén női főszereplő: mint a Kálvária lakóparkban vagy a Rendezői változatban. Mondjuk nagyvárosi miliő helyett ezúttal főleg kisvárosival találkozunk, amire én, aki ilyenben nőttem fel, könnyedén rá tudtam csatlakozni. A szereplők mintha mi lennénk, harmincas értelmiségiek. A férfi szerepek szépen le vannak osztva: egyik szereplő frusztrált, vidéken ragadt, többre hivatott bölcsészalkat, másikuk ügyeskedő helyi kiskirály, harmadikuk enyhén hímsovén, barátnőjét védelmező macsó. Mindenki mindenkit ismer. A lányok között ismét keresgélhetem: melyikük vagyok? Mikor, milyen mértékben? Jó az nekem, ha épp olyan vagyok?
(Élet)kor, (társadalmi) nem, igen
Az előbb említett előadások azért is hathattak rám, mert a szereplőkkel a korom, a nemem és az életfelfogásom hasonlósága miatt azonosulni tudtam. E tekintetben a Deszka nagyvonalú: legtöbb nézőrétegre igyekszik odafigyelni. Vannak előadásai, amik a kicsiknek szólnak, és gyerekek a főszereplői is: mint például a Hogyan fogjunk csillagot?, a kecskeméti Ciróka Bábszínháztól. Vagy vannak kamaszoknak szóló, kamasz szereplőket felvonultató (tantermi) előadásai, esetleg ide sorolhatjuk Mikó Csaba darabját, Az ifjú Mátyást is a Csokonai Színház előadásában. A Kemény Zsófi által írt Tiszavirág és Bölömbika c. darab részletében, amit a Nyílt Fórumon felolvasószínház keretében meghallgathattunk, hozzá hasonló fiatalok bukkannak fel, vagyis abba pillanthatunk bele, a mai huszonegynéhány évesek hogyan is bonyolítják a szerelmi életüket.
A másik végletre is van példa. Meglepő módon mintha a legfiatalabb szerzők számára lenne kihívás az idősek lelkivilágának és életkörülményeinek ábrázolása. A tavalyi Nyílt Fórumon felolvasószínházi formában találkoztunk a Mintapinty nyugdíjas korba lépő női szereplőjével, akit a huszonéves ikerpár, Kovács Dominik és Kovács Viktor fogalmazott meg. Oláh Zsuzsa, a debreceni Csokonai Színház színésze idén már kész előadásként mutatta be nekünk a Deszkán a monodrámát. Szabó K. István rendezése sajnos nem hozta a tőle megszokott költőiséget, jobbára a darab kisrealista közegét erősítette meg. Az előadás olyan időszakot és olyan problematikát idéz meg, ami tőlem távol áll: nem tudtam igazából vele menni.
A mostani Nyílt Fórumon is több fiatal szerző látott fantáziát abban, hogy idősek vagy elesettek (netán elesett idősek) világát próbálják meg felvázolni. Ilyen Berecz Boglárka Félelmeink című színműve, amelyben azonban mintha csikorognának még a mondatok. Drubina Orsolyára már a korábbi évek Nyílt Fórumain felfigyeltem: idei munkája, A brémai kritikusok hajléktalan öregeket jelenít meg. Az ő mondatai jól gördülnek, színházi érzékenysége folytán az írásainak nagy jövőt jósolok!
Dézsi Fruzsinának kritikusi és szerkesztői tevékenysége is figyelemre méltó. (2018-ban II. helyezett lett a Színházi Kritikusok Céhe által meghirdetett Koltai Tamás kritikapályázaton, és jelenleg a Dunszt.sk nevű kulturális portál szerkesztője.) A jelenlegi Nyílt Fórumon Nehéz az istennek velünk című darabját fejleszti. A részletből, amit felolvastak, egy szenzációhajhász újságírónő és két vajdasági katona párbeszéde rajzolódott ki. A Jugoszláviában, 1991-ben zajló események némiképp egy másik fiatal szerzőnek, Terék Annának szintén a Vajdaságban játszódó darabját, A vacsoravendéget juttatta eszembe.
Amennyire meg tudom állapítani, Dézsi elfogadható módon jelenítette meg a férfi szereplőket. (Vagy ezt csak férfiak – katonák – tudhatnák teljes biztonsággal megmondani…?) A fesztiválon volt még hasonló tematika: Jászberényi Sándor haditudósító írásaiból Szabó-Székely Ármin állított össze egy szöveget a budapesti Örkény István Színház számára. A Polgár Csaba által rendezett A lélek legszebb éjszakája című előadást Ficza István és Nagy Zsolt játszották. Sajnos kívül maradtam az előadáson: taszított a főszereplő világszemlélete. A prostituáltaknál tett látogatásainak leírásai, volt feleségéről vallott nézetei nem lopták be őt a szívembe.
Nem csak tematikus mutatók mentén dől el, hogy egy néző be tud lépni avagy sem egy előadás felkínálta virtuális térbe. A formai jegyek legalább ennyire meghatározóak lehetnek. A Miskolci Nemzeti Színház hozta el a fesztiválra Enyedi Éva Lear halála című darabját, szintén két színésszel, Harsányi Attilával és Rózsa Krisztiánnal. Olcsó lenne, ha egyikük nevéből kiindulva a „harsány” szóval jellemezném az előadást, de sajnos nem járnék messze a valóságtól. Talán mentségemre szolgálna, hogy olcsónak tűnt az is, ahogy az alkotók ötletei egymásra halmozódtak, mintegy tét nélkül. Legalábbis nem sikerült rájönnöm, akart-e mondani közönségének bármit is az előadás.
Ide kívánkozik, hogy megemlítsem azt a Sarah Kane-előadást is, amit a Csokonai Színház a Deszkával párhuzamosan, annak programján kívül játszott. A Szétbombázva a pszichés és fizikai erőszakot jeleníti meg, elgondolkodtatva minket például arról, hogy egy egzisztenciálisan kiélezett helyzetben vajon mivé foszlanának szét a társadalom által ránk erőltetett etikai normák. Szereplői szélsőséges viselkedésének rétegén mégis átviláglik néha emberi arcuk. Nagyon passzolt bele Tolnai Hella játéka. Mercs János intellektuális bántalmazója hiteles volt, ám miközben szexuális erőszakot követnek el a figuráján, a rendező helyében nem mutattam volna a színész arcát. Az előadás bátor vállalás, támogatandó, hogy nemzetközi hírű szerzővel kísérleteznek, még ha Bethlenfalvy Ádám rendezőnek nincs is meg még talán az eszköztára egy ilyen anyag autentikus feldolgozásához.
A technikai készségek hiányoztak két női monodrámából is. A bábmozgatás képessége szépen kiviláglott mindkettőből, de arra már nem volt elég muníció a két színésznőben, hogy érdekfeszítően brillírozzák végig az előadásukat. A Budapest Bábszínház Apa lánya című előadásáról van szó egyrészt – Háy János szövegét Pallai Mara próbálta színészetével feltölteni a színpadon. Másrészt a szegedi Barboncás Egyesület előadására utalok, a Vészits Andrea szövegére megalkotott kollázsra: wonder-full – avagy Nóra Csodaországban. Az Ibsen Nóráját és az Alice Csodaországban című művet zanzásítva összebogzó szöveg értelmetlennek tűnik, így hát csöppet sem könnyíti meg az előadó vagy a néző dolgát. A csodás bábozós részeken túl idegesítő hatást kelt az a nézőben kicsírázó sejtés, hogy Kiss Ágnes színész (plusz rendező) esetleg azt gondolja, egyedül az ő játéka képes lekötni minket egy teljes órán át. A bábszínészeknek talán fel kellene mérniük: tudásuk nem biztos, hogy összemérhető a prózai színészekével, például a Kurta Nikéével. Ők egyszerűen nem ebben jók.
Az előadásokban néha itt is, ott is figyelgettem, hogyan jelenítik meg a női vagy férfi szereplőket. A győri Vaskakas Bábszínház Hamupipőkéje egyrészt próbál túllépni a rögzített kereteken azzal, hogy a főhősnő szemüveges. A többi jelenetben ugyanakkor vissza-visszatér az előadás a sztereotípiákhoz: a kövérséget például mint megbélyegzendő tulajdonságot említik benne. Igaz, hogy negatív szereplő mondja ezt… s akkor már vajon elfogadható az állítás?
A Rendezői változatban kijátsszák azt a kártyát, hogy a „csúnya nő” szemüveges – szerencsére emellé nem copffal is, hanem kiengedett hajjal szerepel. A sikeres nő, vagyis korábbi szereplőnk „jó nő” alteregója persze már szemüveg nélkül jelenik meg. Viszont lófarokkal. (Jó döntés, hogy a hajviselet esetében nem követték a hosszú, szőke hajú nő egyenlő jó nő azonosítást.) A színész amúgy csodásan oldja meg az átalakulásokat: megtöbbszörözi a színpadi rétegeket az a tény, hogy előttünk történik meg két fiktív szerep között a színészbe átvedlés és abból kivedlés is, pár pillanatig.
E tekintetben egy másik emblematikus előadás, a budapesti Nemzeti Színház Sára asszony című alkotása is érdekes. Mármint úgy jön ez ide, hogy Znajkay Zsófia egy mai fővárosi, értelmiségi nőtípust (illetve több hasonlót) jelenít meg, míg Döbrentei Sarolta egy 19. századi asszonyt mutat be, illetve egy település több női alakját, akik jobbára még csak olvasni sem tudnak. Ellentét van e kettő között? Nem igazán… A főhős, Sára asszony – aki az előadás végén egy Arany János nevű kisfiút hoz a világra – törekvő, a világra kíváncsi asszony, Ibsen Nórájának előfutára. A hit és a tudás közötti vergődése, családi perpatvarai egészen mai nőt formáznak belőle.
Sokat lendít az előadáson, hogy rendezője, Vidnyánszky Attila nem spórolta ki belőle a stílusjegyeit. A díszlet anyaga fa, formája: sok párhuzamos, szöglet és kör, nagy szerepe van benne a fények esésének, a kendők színének, számának és hullásának. Ha elöl két szereplő hangosan beszél, hátul két pár némán táncol, így egészíti ki a szöveget a mozgás. Az egész előadást áthatja amúgy a zeneiség, a ritmus. A járás sem prózai benne, szinte már tánc, szinte már szimbolika. A gesztusok, szavak, akarások és világlások egységes szövetté fonódnak össze ebben a rituális, hitvitázó, népies és mégis mai előadásban.
Fontos tehát, hogy milyen az a színházi stílus, amely beburkolja a szöveget, és hogy közel áll-e az az adott nézőhöz. Sok szép látványvilágú előadást láttunk a Deszkán, a Katona József Színház Széljegyének tere már mindjárt egy falevelet mintáz például, vagy csodásak a jelmezei is, profi benne a színészi játék. Habár ismét mintha egy televíziós sorozat világában volnánk. Spiró darabjának témája érdekes és mondhatni mai – hogyan ver át egymást néhány ember: a szerző figyelmeztetni próbál minket –, mégis anekdotikus marad. A felszínen marad. Talán a zárt forma miatt. Zsámbéki Gábor nem kér a színészektől semmiféle hókuszpókuszt, csak hogy rakjanak fel a színpadra pár erős típusfigurát. Még a díszletet rendezgető lány is jelmezben van, szépen beleillik a koncepcióba. Épp csak az egész kissé üres marad. Nem találkozunk vele.
Azt hiszem, a művészetnek nem szabad jólfésültnek lennie. Ki kell törnie a zártságból, és kísérletet kell tennie arra, hogy meghökkentések, formai kilengések által grabancon ragadjon bennünket. Erős témákat kell felvetnie, és erős nyelven kell hozzánk szólnia. Ne hagyja, hogy a normalitás burka ránk merevedjen. Le kell feszítenie ezt rólunk. Ezért nem szabad konzervatívnak, óvatosnak lenni a színházban. Ahhoz, hogy a rutinunkból kisiklasson, nagyon okosan és érzékenyen kell hozzánk szólnia. Hogy meggyőzzön bennünket, ismeri a belső világunkat, jobban, mint mi. Hátha így meg fogunk bízni benne. És engedjük, hogy átforgasson. Hogy átszaggassa korlátainkat. Hogy szétnyissa körvonalainkat. Hogy süvíteni kezdjen réseinken, ki és be, az oxigéndús levegő. Különben miért járnánk színházba?
A fotókat Máthé András készítette.
