A teljes közreműködői tabló
Szilágyi András
Karády zárkája
A Gyulai Várszínház ősbemutatója, Darvasi László zenés monodrámája a Várszínház Kamaratermében
Sokak számára megfogalmazott kérdés, sokak számára mindmáig keresett válasz! Vajon ki volt Kanczler Katalin, azaz Karády Katalin? Sanzonénekes, filmszínész, legendás szerepek megformálója, vagy a végzet asszonya, vagy csupán eljátszott illúzió? Mindez külön-külön, vagy mindez egyben. Vajon a titokzatos szerep, a díva maszkja alatt milyen az ember? S mindezeken túl, vajon miért olyan erős, miért olyan mitikus a rá való emlékezés ereje mindmáig, s vajon milyen módon változik, alakul a róla kialakított kép az eltelt időben – a soha vissza nem térő kor utáni kijózanító örökségben? Mintha kultúránk folyamatos válsága mára a válság kultúrájává vált volna. Igen, minden válság és megújulás ellenére a Karády Katalinról kialakult kép a nyolcvanas évek végétől folyamatosan változik és újraalakul az érzelmek hullámzó, katartikus formáiban. Az egymást követő nemzedékek sorát foglalkoztató kérdések ezek, amire a Gyulai Várszínház ősbemutatója, a Karády zárkája címmel bemutatott zenés monodrámában elmélyült és eredeti közelítésű választ kínál a színházat szerető barátainak.
A szerző, Darvasi László (Szív Ernő), korunk egyik legkiválóbb magyar prózaírójának felvetésében az emberi „szenvedés” megélésének korlátozása, annak hiánya az, ami elvette az embertől a szabadság, vagyis a még megmaradt választás lehetőségét. A II. világháború időszakában járunk s a felfokozott idő szenvedélye, mint a legfontosabb életérzés, létkérdéssé válik. Marad-e választás a pillanat megragadásán kívül! A megszálló német csapatok által letartóztatott, a zsidó honfitársait mentő színész életének legnagyobb szerepének, az életszerepének alakulását követhetjük a színpadon. A tények szerint Karády Katalint a Gestapo 1944. április 18-án fogságba zárja, majd mintegy három hónapig vallatja, kínozza, ütlegeli, majd végül kiszabadul. A lecsupaszító rétegek alatt olyan ember képe sejlik fel, aki az önmegismerési folyamat kibontása során nem engedi, hogy a róla kialakult filmszerep-képei (hiszen tíz esztendő alatt huszonnégy filmet forgat) elhatalmasodjanak. Márton Erika ihletett díszlet- és jelmeztervei a színpadteret feketére hangolt színekkel festi, s benne a zárka olyan jelkép, melyben a felülről függesztett korabeli mikrofonok a stilizált rácsokat szimbolizálják. A színpadtér közepén, stílszerűen „kalapnyitogatásból” kerülnek elő a drámai játék jelmezei és kellékei. A dramaturgia, a Horváth Zoltán zongorista által kísért ismert sanzonbetétek (Ez lett a vesztünk, Hamvadó cigarettavég…), a tartalmi üzenetek változásaira épül.
A keretbe foglalt játékban a filmdíva megszabadul a hajkoronától, a fehér nercbundától, hiszen a színpadra alkalmazott fokozás hatásmechanizmusában a kínzó vallatás szenvedéstörténete megváltástörténetté magasztosul. Ugyanakkor Béres László rendezése és Bartha Boróka átlényegített alakítása kerüli a túlfűtött pátoszt, sőt, a valóság durvasága és nyelvi közönségessége tudatosan ellenpontozza a giccsnek való megfelelés tömegigényét. Különös, de a felfokozott érzelmek megjelenítése, az idő megragadásának azonnali vágya intellektuális módon árnyalt és távolságtartó. Éppen ez, a valós, vagyis filmszerepektől való néha ironikus, néha tudatos mértéktartó távolságtartás az, ami felfedi, ami érzékelteti Karády rejtett „titkának” arcát. Éppen a köztük lévő tudatos távolság az, ami az előadás során a folyamatosan érzelmi feszültséget fenntartja. Bartha Boróka alakításának elévülhetetlen érdeme ez a felismerés. De a filmekben eljátszott életérzés szerepelvárásai, Fényes Szabolcs szerzeményei, G. Dénes György szövegei a „Zsüti-dalok” sem válnak a hamis Gestapo-vádak leplezőjévé, mert számára az Ujszászy István tábornokkal, Horthy Miklós kémfőnökével kialakult szerelmi viszonyban (is) csak őszinte és igaz érzelmek egzisztenciális vállalása és morális hitelessége számított. Vagyis a köztük kialakult és vállalt szerelem. Az író ravaszul megírt felvetéseiben elébe megy a filmszínész saját korában felvetett minden kritikai felszólamlásnak, de ezzel utat is nyit a személyiség belső tapasztalatának. Annak, hogy nem tudott Karády átmenni a színpadon, annak, hogy színészi eszközei szegényesek voltak, annak, hogy formátlan, negyvenkettes lába volt. Ismert történet, hogy a Halálos tavasz című filmben az elvárások szerint nem kívánatos Karádi Katalin lábát Supka Magdolna művészettörténész formás és csinos lába helyettesítette. De a végzet asszonya szerepében, ha van is nyilvánvaló áthatás Greta Garbo, a svéd származású „hideg szépség” és Marlene Dietrich, a német származású „Kék Angyal” szerepfelfogásai között, mégsem ugyanaz, hanem egyedien és sajátosan más. Vajon a kőbányai „munkáscsajnak” milyen utat, milyen stációkat kellett bejárnia ahhoz, hogy életének minden kihívásán keresztül kialakuljon saját célja, a megismételhetetlen karakterű ének- és szerepjáték. Mert a részegségében agresszív apa verésein túl, megkeményített sorsának akadályait is le kellett küzdenie. Ennek ellenére, vagy éppen ezért Bartha Boróka, vagyis Karády Katalin tud, illetve tudott valami utolérhetetlen fontosat a színészi varázslatból.
Ismerte/ismeri a női kisugárzás titkát és természetét, az előadás során még a dalok érzéki zsongásában is érzékeltette/érzékelteti Bartha Boróka a legfontosabb színészi paradoxont, a megtanulhatatlan „kincs titkát”. S így, immár arra a kérdésre, hogy vajon ki Karády Katalin, és nem utolsó sorban: vajon ki Bartha Boróka, (sanzonénekes, színész, legendás szerepek megformálója, vagy a végzet asszonya?), a művészi átlényegítés ereje katartikus színházi élményt, átélhető választ nyújt. Bartha Boróka színészi átalakulása és az előadott sanzondalok felfedik az igazságaihoz ragaszkodó embert, aki elsősorban önmaga, de most, játszott szerepben Karády Katalinnak hívják, s aki, Szív Ernő szerint (is) szívfájdító módon visszatalál az „igazsághoz., / a normális, nappali fényhez, / a szabad levegőhöz, / a szélhez”…az igazság drámai életszerepéhez!
