Németh Fruzsina

 

POSzTolva

 

Június 6. és 15. között lezajlott az idei POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) is. Talán az eddigi legdühösebb és ellentmondásosabb visszhanggal. Legalábbis azóta, amióta „tudatos” POSZT-figyelő és -fogyasztó vagyok. A teljesség igénye nélkül − hiszen az idei fesztiválon csupán három és fél napot tudtam ott tölteni – igyekszem pontos összefoglalást, jegyzetet készíteni előadásokról, programokról, az általam ott töltött „POSZT- idejűségemről”.

 

Médiától túlterhelt Woyzeck

Nem igazán Georg Büchner töredékes drámáját mutatta be, inkább annak kapcsán gondolkodott el mai világunkról a Sztalker Csoport. Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós által létrehozott, ún. „képzeletbeli” társulat „gyűjtőhelye azoknak a fiatal alkotóknak, akik együtt kezdték a színházcsinálást, fórum olyan gondolkodóknak, akik egy irányban, közösen tervezik a jövőt.”[1] (Nemzeti Magazin, 2018. március-április, V. évfolyam, 7. szám).

 

 

A Csoport eddig bemutatott előadásaira jellemző a nyelvi rétegek sokszínűsége, a néző provokálása, a játékba való bevonása, valamint a folyamatos hömpölygés, dinamizmus, az érzékszervek állandó készenlétben tartása, no meg a néptánc. Ez csak pár szerkezeti elem, ám ezek mindegyike felfedezhető a tavalyi évadban a Nemzeti Színházban bemutatott Woyzeck-ben. Noha van szereposztás, mégis, ebben az előadásban tulajdonképpen nem lényeges, hogy ki, kit játszik. A szegényesen berendezett, lerobbant lakótelepi vagy lakókocsibéli, netán a favellák világát megidéző szobában a fő (és talán legkártékonyabb) szerep a tévéé. A médiáé, amely közvetít értéket és szennyet, jót és rosszat, megfogadnivalót és elvetendőt, érzelmeket és közömbösséget. Ezt sugallják a falra ragasztott újságcikkek is, valamint a szűk, dobozszerűen elrendezett térkonstrukció is. És a döntés, miszerint mit is veszünk ki a magunk számára a ránk folyó információs és vizuális áradatból, még a legpallérozottabb elme számára is nehéz, hát még az egyszerűbb lelkek számára, mint amilyen Woyzeck! Büchner eredetije is a kisember megfelelési kényszeréről, az elvárásoknak való túlzott alkalmazkodása miatti kétségbeeséséről szól. Amely odáig fajul, hogy leszúrja hűtlennek hitt szerelmét, Mariet, gyermekük anyját. A Sztalker előadásában egyszerre mondható pozitív és kritizálható elemként az, hogy a latin-amerikai sorozatok tömkelege, olasz főzős műsor, fittnes videók és miegymások megidézése révén eltörpül, már-már súlytalanná válik a gyilkosság és ezzel együtt a Nagy Márk alakította címszereplő teljes elmagányosodása. Kritizálható elem, ugyanakkor az előadás koncepciójából kiindulva érthető is, hiszen manapság annyi gyilkosságról hallunk, olvasunk, adott esetben látunk, a sorozatok révén annyi élethelyzetet, szituációt érzékelünk és (hamisan) tudunk magunkénak, hogy a valóság, a tényleges cselekedet fel sem tűnik már.

Rendkívüli, intenzív és lehengerlő jelenléttel bír mindenki a színpadon. Akár a drámában megírt szereplőt játssza, akár minden mást. Kifejezetten érdekes, ahogyan (most már csak) egy adott korszak meghatározó filmjeit belecsempészték a szövegbe. A borbélyként dolgozó Woyzecket zöldborsóval gyógyító doktor mondataiban keverednek Dumbledore (Harry Potter-sorozat) és Gandalf (A gyűrűk ura trilógia) ikonikus mondatai, amelyeket igen frappánsan és hitelesen idéz a doktort játszó Szabó László Sebestyén.

A nézők olykor erőszakos, de mindenképpen játékos módon való bevonása itt közös zöldborsó hajigálásban, megszólításban, kikacsintásban valósul meg. Utólag volt számomra érthető az előadás azon gesztusa, amikor a közönség beengedése, helyünk elfoglalása közben a szereplők a folyosón folyamatosan kapcsolatba léptek velünk, hétköznapian fogalmazva „nem hagytak békén”. Valaki az arcunkba ordított, más szappanbuborékot fújt ránk, ismét más dobozokat cipelt ide meg oda. Ugyanolyan módon, ahogyan az internetről és a tévéből ömlik ránk megállás nélkül a kép, a hang, az információ, a szöveg. Csak az előadásban felháborodhatunk, ha túlságosan betörnek az intimszféránkba, vagy „soknak érezzük őket”. A valós áradatban valamiért ezt nem vagy alig tesszük.

A legvégén a szereplők a színpad elején kinyitottak egy-egy Topjoy gyümölcsitalt, majd kifejtették, hogy nyugodtan mehetünk dolgunkra, ennyi volt, Marie-t le is szúrták meg vízbe is fojtották, Woyzeck teljesen kiábrándult tekintettel áll a gyümölcslevével a kezében. Lehet hazamenni, amíg ők beszélgetnek. Milyen kár, hogy a totális örömöt, a Topjoy-t sokszor már csak az üveg címkéje jelenti nekünk, és ugyanezt nehezen találjuk meg a médiától és a közvetítéstől túlterhelt agyunkban, életünkben. És milyen kár, hogy a fent említett gesztus csupán poén maradt a fiatal alkotók részéről, mert lementek a színpadról, aztán visszajöttek meghajolni. Mi meg tapsoltunk. Sajnos. Ugyanakkor a taps előtti lezárás beszédes: a színpad elsötétült, csupán a borbély által a lakóhelyükről készített maketten marad egy kis fény. A reménybéli Topjoy helyszíne, az otthon.

Vitatható, hogy valóban ez volt a versenyprogram legjobb llőadása, de abban nincs vita, hogy díjnyertes előadást hozott létre a Sztalker Csoport.

 

Hábetlerék akkor és most

Fejes Endre 1962-ben kiadott regénye, a Rozsdatemető és az abból készített, Kazimir Károly-féle rendezés meghatározó pontja a magyar színház- és irodalomtörténetnek. Egy munkáscsaládon, id. Hábetler Jánosék történetén át vezet minket végig a XX. századi magyar történelem jelentős ötven évén. Végig nézzük, hogyan s miként alakulnak Hábetlerék mindennapjai, miközben odakint folyik az első világháború, majd jön a fehérterror, aztán konszolidálódik a Horthy-korszak, végül kitör, majd be is fejeződik a második világháború. Fejes Endre számára a regényben megírt események annyira voltak közelmúltbéliek, mint amennyire Tasnádi István számára, aki Máté Gábor kérésére megírta a Hábetler család következő inkább húsz, mint ötven évét. Így született meg a két felvonásos Rozsdatemető 2.0.

 

 

 

 

Az előadás címe nagyon is találó. Csupán a verzió változott meg második felvonásra: korszerűbb, töredékes mondatokból álló nyelvezet, a rendszerváltás és az utána lévő korszakot megidéző zene, a kétezres évek elejére jellemző ruhák. Ám a család, a márványból épült, hol polcra, hol urnatemetőre emlékeztető díszlet, valamint a történelem bizonytalansága változatlan. Fejes szövege kevésbé, mindinkább a Tasnádi által írt rész világít rá a történelem megkonstruálható mivoltára és arra a hiú ábrándra, hogy dokumentumok segítségével tényszerűvé tehető a történélem. Ugyanis az elmúlt eseményeket az emlékezet tartja életben. Az emlékezet pedig sohasem tökéletes. Ebből a tökéletlenségből kiindulva arra emlékezünk csupán a múltból, amire szeretnénk. És később úgy csűrhetjük-csavarhatjuk a történelmet, ahogyan szeretnénk, és ahogyan az általunk felfedezett és elemezett dokumentumok engedélyezik. Fejes azt írta meg regényében, ahogyan ő megélte az említett eseményeket, ahogyan ő látta és érzékelte. Tasnádi ennyiben objektívebb volt szövegében, ugyanis noha a korszakok fő „motívumai” (Ausztriából Gorenje-hűtő, tévésugárzás, 2006-os tüntetés stb.) megmaradtak, ám több viszonyulási pontot is megadott. A 2006-os tévéostromnál eszünkbe juthat a túró rudi automaták kirablása, ám ugyanakkor a könnygáz, a sebesülések és a rendőrök általi megveretés is, ahogyan ezt a háttérben vetített videórészletek is sugallják. Egy ünnepi tévéműsor kedvéért, és azért, hogy fiát ne rúgják ki, a megöregedett ifj. Hábetler János (Vizi Dávid elképesztően erős és kiváló alakításában) simán nyilatkozhatja azt, milyen módon vett részt az ’56-os forradalomban – amelynek idején egyébként otthon ült a szobájában. Ez a viszonylagosság jelenhet meg akkor is, amikor a második részben a Fejes regényében elhunyt karakterek visszatérnek más szerepkörben a Tasnádi által írt részben. Hábetler felesége, Pék Mária visszatér fia barátnőjeként, Sós Krisztaként. Vagy amikor a Reich bácsi, a fiatal, deportált Reich Kató apja Hábetlerék lányának fiaként, Zentay Nimródként jön újra a színpadra. Viszonylagosság mindenhol, sem Szirtes Ági, sem Szacsvay László két-két karakterének megformálása nem határolódik el élesen egymástól. Árnyalt különbségek érzékelhetők. Szirtes és Rajkai Zoltán párkapcsolati egysége masszív és kikezdhetetlen, akár a sokat marakodó, de egymás mellett kitartó szülők, Szirtes és Bezerédi elementáris párosa. Ezzel a gesztussal Máté Gábor rendezése a mindennapi szubjektivizmust is hangsúlyozza: hiszen mindannyian éltünk át ún. „deja vu”, és „mintha” élményt. És ugyanezt jelképezi Czvikker Balázs találékony díszlete is: középen lelóg egy vastag márványrúd, amely hol asztalként, hol padként, hol kocsmai pultkén funkcionál. Ha akarom, így, ha akarom, úgy. Talán épp emiatt az egyszerű, tömör, de sokatmondó díszeletelem miatt is kapta meg az előadás révén Cvikker a Legjobb Díszlet díjat.

De a lényeg nem változik. Hábetlerék a XX. század folyamán és a XXI. század első felében magukkal, saját családi viszályukkal, a házaságokkal, a szerelmekkel, a mindennapi dolgokkal foglalkoznak, amelybe hol befolyik, hol el sem éri a történelem folyója. Ilyenek vagyunk mi is, a jelen korban. Csupán a magunk kis területével foglalkozunk intenzíven, a magunk kis kivájta térben a történelem nagy színpadán, ahogyan teszik ezt a Katona József Színház ügyesen, technikásan, hamisság nélkül játszó színészei. Néha ugyan kilépnek a vájatból, de gyorsan vissza is mennek oda. Plakátokkal, beszédekkel, az elhunytak révén visszaemlékezésekkel pedig olyan történelmeket adnak át nekünk, amilyent csak akarnak, és amilyent mi szeretnénk elfogadni. A többi néma csend.

 

Csehov költői, a nőgyülőlő Strindberget meg lehet érteni

Június 11-én láthatta a POSZT közönsége a 2018 november 16-án bemutatott Ványa bácsi című versenyelőadást. A Váci Dunakanyar Színház társulatával a méltán híres ukrán rendező, Yaroslav Fedoryshyn állította színpadra az egyik legismertebb Csehov drámát. Az intenzív, koreografált színészi mozgások és a kifejezetten erős színészi jelenlétek mellett a látvány lehengerlő és szuggesztív mivolta miatt is érdemes volt a darab a beválogatásra. Fedoryshyn víziókkal teli, szimbolikus és festői jelenetfüzérét láthattuk a Pécsi Nemzeti Színház deszkáin. Az élénk fényeken (piros, kék, sárga, zöldes-szürkés) kívül a füst és a felakasztott, súlyosnak tűnő malomzsákok is aláhúzták a vidéken ragadt, folyton elvágyódó, a boldogságukat és boldogulásukat megtalálni képtelen vagy nem akaró szereplők mondatait. A csehovi párbeszédek többdimenzióságára érzett rá és hozta azt felszínre érezhetően, értelmezhetően a rendező a Váci Dunakanyar Színház színészeivel. Az ő munkájuknak, valamint a látványtervezőnek, Fedoryshyn feleségének, Alla Fedoryshynának köszönhetően Csehov kiváló emberismerete, mélyen igaz és fájóan őszinte helyzetei nemcsak értelmünkig jutottak el, hanem a

 

 

 

lelkünket is megérintették. Nemcsak fülünket, hanem szemünket, tüdőnket, egész testünket is betöltötte a fanyar humorú letargia.

Jól megírt drámához és jó színészekhez nyúlt Kiss Csaba, amikor az októberben a Pinceszínházban bemutatott A tribádok éjszakája című, Per Olov Enquist által írt drámából készült előadáshoz Kaszás Gergőt és Györgyi Annát kérte fel főszereplőnek. A szó legszorosabb értelmében emberi drámáról és emberi rendezésről van szó. Ugyanis Kiss koncepciójában csak a szó és a színészi játék a hangsúlyos, minden más (díszlet, fény, közönség) csak keret. A drámaírók, a nézők és az alkotók számára is izgalmas színházban történő jelenteket színházban játszani. Ez adja meg ennek a drámának is az alap izgalmát: színházban nézzük azt, ahogyan egy raktárra emlékeztető térben Strindberg drámájának próbájára készül maga a szerző, a két színésznő és az igazgató. Mind a dráma a szövege, mind Kaszás Gergő gunyoros, feszültséget fenntartó, tiszta és már-már hibátlan alakítása a naturalista drámaírás egyik nagyja, a svéd August Strindberg személyének megutálása és megkedvelése között imbolyog. Kaszásnak, valamint a szuggesztíven játszó, nagyszerű partnernek tűnő, a szerzőtől elvált feleséget alakító Györgyi Annának köszönhető, hogy Strindbergben meglátjuk a gyarló embert. Az ember, aki szeret, aki fájdalmat érez, aki védekezik és aki szenved. Emberi az egykori feleség iránt gyengéd érzelmeket tápláló színésznő, David kisasszony Juhász Réka alakításában, és már-már szánandó a túlbuzgóságtól égő, mindenre megoldást találni akaró színházigazgatót megformáló Gömöri András Máté. Úgy pakolják magukban, majd később egymásra elhallgatott, elfojtott érzelmeiket, ki nem mondott mondataikat, amiként egymásra van dobálva a sok szék a háttérben.

Kiss Csaba itt-ott következetlen megoldásokkal élő előadásában (például az elején, a sötétben „nincs” senki, így mi sem a próbateremben, ám a végén direkt minket szólít meg Gömöri) nem akart aktualizálni, nem akart újragondolni. Felmutatni szeretett volna. Megmutatni embereket. Hiszen mi is azok vagyunk, végső soron.

 

Vid napja, Tiszavirág és Bölömbika, valamint Munkácsy-kiállítás Györgyi Annával fűszerezve

A kissé papírforma szerinti, ugyanakkor szakmai szempontból nagyjából releváns és sok gondolatot ébresztő versenyprogram mellett más programokon is részt vehettek a fesztiválozók. Többek között a Nyílt Fórum délutáni, felolvasószínházi előadásain. Ezek az előadások a Színházi Dramaturgok Céhe által kiírt, Nyílt Fórum elnevezésű drámapályázatán nyertes művekből készültek, amelyeket fiatal és tehetséges, pályájukat éppen elkezdő írók írtak, és a szerzők által felkért színészek tolmácsoltak szintén felkért rendező koncepciójában.

Kemény Zsófi a versek és a slam poetry estek után először próbálkozott drámával. Próbálkozása sikeres volt, hiszen Tiszavirág és Bölömbika című írását nemcsak a Céh tagjai, hanem a POSZT közönséges is szerette. Egy párkapcsolatról szóló, Bíró Dénes dramaturg által gondozott drámájában humorosan, nyelvileg nagyon strukturáltan, mégis lazán fogalmazta meg azt a tétnélküliséget, amely ma – állítása szerint − jellemzi a fiatal generáció kapcsolatait. A forma is frappáns volt, ugyanis a két szereplőt négy színész játszotta a színpadon. Egyik páros volt a kimondott gondolatok képviselője, másik páros az elhallgatottaké. Vagy az egyik ezé a személyiségjegyé, a másik amazé. És még hány és hány személyiség bújhat meg bennünk, hány ki nem mondott gondolat!

Walters Lili szinte állandó mozgásban lévő, a csupán négy szék által tagolt térrel játszó, a szöveget nagyon is aláhúzó koncepciójával élni tudott és azzal remekül együttműködött a négy színész, Baki Dániel, Bakonyi Alexa, Mészáros Blanka, Szalay Bence.

Kevésbé ismert, ám jelenkorunk szempontjából  annál fontosabb témát dolgoz fel Dézsi Fruzsina darabja. A Vid napja a jugoszláv háború tíz évéről, a kis részkere bomló államról és az utódállamok (mai napig is tartó) konfliktusairól, a túlélés lehetőségéről, annak megtörténtéről és minőségéről szól. A körülbelül egy nap eseményeit párhuzamosan megmutató, a „miközben-aközben” darmaturgiával játszó drámát ötletesen, felolvasószínházi formához képest kifejezetten dinamikusan vitte színre Jankovics Péter, aki Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Molnár G. Nóra és Lénárd Róbert mellett játszott is az előadásban. Korszellemet, viszonyokat és napszakokat idézett meg a Semeczi Bea dramaturg által gondozott szöveg, a színészi játék, valamint a nagyon eltalált, korszakot idéző zenei válogatás (zene: Antal Attila). Noha a felolvasószínházi előadás folyamán felfedezhető volt egy-két kevésbé érthető párhuzam vagy logikai bukfenc, ez mind kiküszöbölhető, sőt, teljesen el is tüntethető, ha egyszer ez a dráma színházi előadásként, (nagy)színpadon tér vissza.

A POSZT külön programjai között szerepelt az egyedülálló Munkácsy-kiállításon történő tárlatvezetés is. Minden nap más és más ismert művész vezette végig a látogatókat. Györgyi Anna talán bátortalansága, talán szemérmessége miatt az egyes festmények kapcsán inkább Munkácsyhoz fűződő, az internet segítségével összegyűjtött információkat osztott meg velünk, semmint saját érzelmeit és kötődését mesélte volna el egy-egy festményhez. Noha a tárlatvezetés végén a művésznő kezdett feloldódni, számomra Györgyi Anna nem fogott kezet Munkácsyval, nem olvadt össze festményeivel. Ám az is lehet, a személyesség (vagy személyeskedés) nem is volt célja a programnak, s én csak az elvárásaim által létrehozott csapdába estem.

 

Summa summarum

Tény és való, hogy a POSZT-Off program (köztük olyan előadásokkal, mint A holt költők társasága a Veszprémi Petőfi Színház előadásában vagy a A pandák gyönyörű utazása Szorcsik Kriszta és Seress Zoltán tolmácsolásában) inkább szólt a közkedvelhetőségről, a könnyen fogyaszthatóságról és a „hírességekről”, az előadások emberközeliségéről, mint a többletjelentésben duskáló, „színházművészetibb” produkciókról, a minden értelemben vett innovatív kezdeményezésekről. Ennek ellenére a Pécsett töltött időm alatt nem éreztem, hogy a pécsiekből (is) álló közönség nem szerette volna ezeket a beszélgetéseket, előadásokat. Néha kell ilyen is. Így is tud a színház közeledni az emberekhez, még ha ez egy erősen vitatott közeledési mód is. De hát nem vagyunk egyformák, mindenkinek megfelelni nem lehet. A színházban, a színházcsinálásban és egy fesztivál szervezésében pedig mindig van kockázat.

„Mondhatni, maga a színház a kockázat.” (Máté Gábor)