Versek

 

 Acz__l_G__za_m__ret.jpg

 

Aczél Géza

 

(szino)líra

 

torzószótár

 

archaizál

 

csöndesen elment kamaszkori barátom a zuhogó esőben tétován letette fekete esernyőjét hátra

sem nézett és nem köszönt évtizedek óta készülgettünk sorra vesszük a régi erdősori iskolában

miként történt az a sok kis bűnözön amelyeknek többnyire mi voltunk a kreatív magja és baga bay bárkányi benkei bodnár bozsó buús és a többiek beálltak rendre a góbé csapatba a névsort hatvan év után se vétem mivel szépírásom miatt tucatjával írogattam az egészet mert a kopott tanítóknak csak azért írom e brutális jelzőt hogy ilyen volt a korszak mindig lista kellett fekete vagy piros pontra s amikor a rosszabbik változatot valamelyikük odanyomta nekem támadt fel

a bűntudatom persze ebben az önfeledt ficánkolásban akadt azért némi virtuális haszon reánk

jobban figyeltek a gömbölyödő lányok utólag őket is alaposabban sorra kellett volna vennünk

melyiküket hogyan szakasztották le a srácok de a nosztalgia mögött mára csak egy hideglelős űr maradt társak nélkül a kihűlt emlékeknek nincs hona ez a végső elidegenedések kora hiába szült a lét számos új csodát az ember úgy érzi bármerre fordul bölcs szava már csak archaizál

 

 

archaizmus

 

mivel a biológia rendkívül makacs törvénykezése szerint magam is rövidesen elmegyek egyre gyakrabban foglalkoztatnak a gyorsan elavult tünékeny életek a köröttem elkoszolódott  apró sorsok éppen úgy mint a nagyok közhelyesen bólogatva persze a múlás a legnagyobb hatalom

és a legeredetibb etikai mérce hiszen e nélkül nyakunkba szakadna ezredévek megannyi őrült

diktátora s elvadult álmaink hamis szenvedélye melyekre a szenvtelenül zuhogó időben aligha

ül ki poézisünkből a hószínszárnyú béke de a nagy lírai átlók helyett mégis csak maradandóbb

a napi szorongás élménye a szeretet feslő szövetében ki az aki él még és percekre hozzáilleszti fáradt tekintetét valamiféle kölcsönös ragaszkodáshoz amelyek kopott illúziók és elpergő naiv

remények mögött lazítanak a halálos magányon sápadt fénysugarat villantva amikor a szellem már rég a vegetáció rabja s egykori értelmes fejét hiába emelné fel a lét báránya egy pillanatra

a közelgő végtelenség újszülöttje ő mindegy milyen formában nyeli el a lassan virtuálissá váló temető legfeljebb némi archaizmus mentén üzeni az avult szerkezet átalakul majd aki elmehet

 

 

archeológus

 

minden porcikád korábban kezd romlani mint általában az amúgy is gyorsan pergő emberélet

alattomosan az utóbbi hónapokban a többi fogyatékosság mellett a vakság is megkísértett köd

szitál mindenütt amerre csak nézek és bár úgy hírlik a gyanús gyógyászat ebből a szituációból

valamit fölérzett s kifent bicskával rohanna az ártatlan szemnek az áldozat kirívó gyávasággal

fojtogató lelkében már a belső látás szakadozott képei erednek és az önromboló szégyenérzet

amint a világ pokoli szenvedését gyarló kis bajaiddal elnyomod így aztán hiába tágítgattad ki

egykor egyetemes gondolatok felé tisztesre szabott elméd az közel sem lézeng már filozofikus

fokon legfeljebb ha bizonytalan génelméletekbe bezárva és placebo dolgozatok szerint amiket szeretetből eddig sosem tettem bizonyos párhuzamok mentén átkokat kellene szórnom a régen megbékült nagyapára s mint egy bomlott archeológus az idők vak mélységében pánikszerűen tovább kutakodva odáig kell érkeznem hol robbant először ez az életet generáló bomba amely ha primitív hited nincs igencsak eltévedt s épp ideje hogy örökre belepje a kozmikus enyészet

 

 

architektúra

 

eszmélkedésünk a kornak megfelelően szűk határok közé volt bezárva miről persze akkor mit sem sejtettünk és reggelenként zajongva vonultunk a zászlófelvonásra hol egy gyűrött lobogót

a szálkás rúdra húzva bősz tanítói segédlettel mintha macskát nyúzva óbégattunk begyakorolt

harci dalokat egykedvűen üzengetve valaki vezérnek bár utólag valljuk be legtöbbször ingerlő

módon pattogott az ének az értelmetlen vonulásnak valami kis élményét is adva mikor bátran rátörtek virtuális hőseink mindenféle örökös labancra szabad hazánkért és noha e lírai felütés

címszavunkhoz nyögvenyelősre sikeredett az álmos kisváros unalmas utcáira visszatérve mint alkotóféle gyakran képbe hozom az építészetet egykori életteremnek tárgyi nosztalgiáit kopott stílusait bújva vajon hol kezdődik gyermekkorom színterén az architektúra mit is mutogasson

az agg ha vendégeivel arra téved a polgári emelet vagy a buzgó szocreál nyújtanak némi fölös  emléket a kíváncsiságnak s hol legyen e listán szomszédunknak tornyos villája vagy a városra újabban zúdult fém beton és üveg modernnek tűnő olcsó bazárja laikusnak jobb itt abbahagyni

 

 

archívum

 

lassan már semmi vesztenivalóm nagy bűnöktől mentes vagyok az apróbbakra ráborult a sötét fogyatkoznak a szemtanúk s a kalandokban hűséges társak fáradt szememre egyre sűrűbb köd ereszkedik és még mindig féken tart a kispolgári alázat hogy összerendezzem alacsony életem

kompromisszumok nélküli archívumát mi volt benne őszinte hit és mi öncsaló látomás utólag

persze már alig felderítve mivel a tartós vágyak mentén ellenőrizhetetlen tények kezdtek dőlni

a hiányérzeteket  alattomosan mélyítő megannyi nincs-re így egyre kevésbé vagyok magam is hiteles személy s nem érek el odáig hogy megfejthessem miben gyökerezik még mindig e fék

rövidre fogva minden aberrált gesztust s fedetlen erotikát nyers ítéleteket harsogva az egymást követő cinikus politikákra holott ezek mellett a lélekben rég nincsen tovább s mikor a kép már kezd lassan összeállni hisz legalább magáról sejtsen valamit az ember mielőtt megindul porrá

válni belém akad a skótok félszázada jegyzett tudománya általában a vén jellem elfordul attól amilyen volt ifjúsága erősítve a végső kételyt hogy a hatványok özönéből egyszer kiláthatunk

 

 

arcjáték

 

volt időszak miközben kiutat kerestem a szavak unalmából hogy kezdtem elhitetni magammal az emberi beszéd szinte felesleges ifjan a nagy öregektől ellesett fáradt modoros gesztusokkal

sugároztam környékemre életünk végül is egyre megy persze mindehhez kellett az alkat némi vérszegénység és az egyetemi zsibongásban valami megmagyarázhatatlan magány nagy sárga

jaj a villamos húsz riadt évet visszahoz írogattam utólag nézve elég mókásan az őszi nagyerdő

riadt képzeteket idéző ravatalán s már régóta én lennék a legmarkánsabb heroikus pesszimista ha nem jött volna minden esztendőben zsibongó tavasz melyben a grimaszos arcjáték ledobva

a helytelenkedések összes műfaját követve a zölden nyílt üde lombok alatt mikor az élmények

mentén az ifjú torkába az izgatott szó csak visszarévedt és himnikus zónákba sodródva olykor a felfrissült hang feledtette a szomorú egészet és az ihletnek nevezett fölösleges írás is a kettős

sugárzás között megakadt fakult a múlás örök csábítása ám közben be is szorult az ódai akarat

és két part között nem mert hajazni tragédiákra hiába ez csábította volna magasabb esztétikára

 

Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.


Főoldal

 

2020. november 19.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA