Az elöregedett ablakkeret menti réseken egész éjjel süvített be a szél. Az erőteljesebb fúvásokat magas, sípoló hang kísérte, időnként megnyekkent az ablaküveg. Kedvenc szobanövényem (ormányos luszajka) nyúlványszerű, szőrös levelei úgy rezegtek, mint a Nokia 3510-esem néma üzemmódban. A szélvihar hajszálpontosan akkor érkezett, amikor a párnára hajtottam a fejem, és egészen addig tombolt a környéken, míg meg nem szólalt reggel a vekkerem. A regionális híradó mindig álmos szemű bemondója a korai kiadásban arról tájékoztatott, hogy az éjszaka folyamán a szél beállította a helyi, 125 km/h-s sebességi rekordot. Meg nem döntötte, csak beállította. A 126 km/h már új csúcs lenne, de ennyire már nem futotta a szél erejéből. Nagyra értékelem, hogy a meteorológusok nem hamisították meg a mérési eredményt, és a média is türtőztette magát; holmi szenzációhajhászásból nem hirdettek új rekordot, 127 km/h-t, ne adj isten 130-at. Ha hegyi kisvárosunkat elkerülte volna a szélvihar, akkor sem hiszem, hogy többet alszom néhány óránál. Mert izgatott vagyok, már napok óta. A felfokozott hangulat éjszaka álmatlanságban nyilvánul meg, nappal szapora szívverésben és szakaszos levegőkapkodásban. Illetve felfedeztem még egy különös tünetet: megkezdett mondataimat nem fejezem be, nincs hozzá türelmem. E furcsaság sosem a konkrét szituációban tudatosul – hiszen akkor tennék ellene (befejezném a mondatot) –, hanem mindig csak utólag. Amikor már nincs egyéb tennivaló, mint bocsánatot kérni mindenkitől, aki a mondatom végére vár.
       Hogy mi az, ami izgalomban tart? A mai program. Az élőlánc.

                                                               *

       Két hete tízen összegyűltünk a pályaudvaron, a hamburgeresnél, és elhatároztuk, hogy élőláncot alkotva tiltakozunk a Táncsics utcai fakivágás ellen. Összesen egy fát készülnek kivágni, egy közel háromszáz éves tölgyfát, mely az úttest és a járda közötti sávban áll, az Ottlik utcai saroktól mintegy száz méterre, a városközpont felé eső irányban. Úgy tudjuk, a fa hűlt helyét lebetonozzák, hogy egy kis bevezető utacskát nyerjenek, amely a Táncsics utcából a kaszinó tágas parkolójába vezet; a parkoló kialakítása egyelőre várat magára, ahhoz, hogy a munkálatok elkezdődhessenek, még le kell rombolni a parasztházat, ami a telken áll (amit a kaszinótulajdonos készpénzért vett meg Jakabéktól).
       A két hónapja átadott kaszinót főként kisvárosunk tehetősebb lakói látogatják, de érkeznek a közeli nagyvárosból is. Délutánonként a munkából hazafelé kerékpározó, fáradt gyári dolgozók csengetésétől hangos a Táncsics utca: a szabálytalanul parkoló terepjárókat, tető nélküli sportautókat kerülgetik duzzogva.
       Ki hagyta jóvá, hogy kivágják a fát? Egyáltalán kié a kaszinó? Ki a tulajdonos? Még senki sem látta őt, még a nevét sem tudjuk. Helyi lakos? A nagyvárosból jön? Netán külföldi? Nem volt időnk kinyomozni, mert vészesen közeledett a nap, a mai nap, a „pusztítás napja”. Amúgy meg ha mindennek utánajártunk volna, mit érnénk a sok információval? Semmit. A döntés megszületett, a fát kivágják. A legtöbb, amit tehetünk, hogy demonstrálunk. És ezt meg is tesszük.
       A két héttel ezelőtti – Vári Peti kifejezését használva – „projektindító értekezlet” után minden másnap találkoztunk, ugyanott, a pályaudvaron, a hamburgeresnél, de sajnos teljes létszámban többé már nem sikerült összejönnünk. A találkozókon tisztáztuk a korábban elfogadott pontokkal kapcsolatban felmerülő új kérdéseket, szavaztunk, döntöttünk. Az összejövetelekről jegyzőkönyvet vezettem, amiből másnap reggelre mindenkinek eljuttattam egy-egy példányt, a távollévőknek is. A gyűléseken igyekeztem mindig magabiztosnak látszani. Számból gyakran hangzottak el határozott, bátorító kijelentések. Reméltem, hogy beszédeimből mindenki erőt merít; bíztam benne, hogy azok, akik az ügy fontosságával kapcsolatban elvesztették hitüket, akár csak egyetlen percre is, szavaim hallatán újra erőre kapnak. Tudtam, hogy mindenkire ráfér a bátorítás, hiszen lázadozásban nincs sok rutinunk – élőláncban még egyikünk sem vett részt, de mint kiderült, egy bagatell tüntetésen sem. A múltbeli érdemek alapján Ignác a „legelvetemültebb” közülünk: egyszer tojással megdobott egy rendőrnőt, és elfutott.
       – Elszántság, kitartás, közös akarat, hit, összefogás! – szavaltam a hamburgeresnél az akció előtti utolsó találkozón, ahová Vári Petin, Katin, Ignácon és Boldizsáron kívül más nem tudott eljönni. – Légy szíves tartsátok magatokat a… – mondtam, de nem fejeztem be a mondatot.
       Az utolsó összejövetel előtti este, hétfőn, amikor a kaszinó zárva tart, Bertoluccsi Petivel, Ignáccal és Dezsővel főpróbát tartottunk. Kezünket összeérintve, együtt átöleltük a tölgyfa törzsét. Éppen csak hogy sikerült. Miután megállapítottuk, hogy a fa kényelmes átfogásához öt emberre van szükség, sietve elhagytuk a helyszínt, és beültünk a Rátonyi Vendéglőbe, hogy kulturált sörözés közepette kijelöljük az öt embert. Nem volt nehéz döntés: azokra esett a választás, akiknek nem jutott más fontos szerep.
       Öt embert láncolunk össze, ők a fa felé fordulnak, hozzájuk kötözzük a másik ötöt, arccal kifelé. Ez lesz a mi élőláncunk. A fa felé forduló „ölelő csapat” szívszorító látványa és a favágókkal farkasszemet néző osztag elszántsága különleges összhatást kelt majd. Reményeink szerint sokan csatlakoznak hozzánk.

                                                                *

       Az élőlánc tagjai a következők:
       Vári Peti huszonegy éves, helyi lakos. Gyors észjárású, elszánt fiú. Vele nyomoztam ki a fakivágás pontos időpontját. Vastag kötelekkel érkezik, amelyekkel – stabil tengerészcsomót alkalmazva – egymáséhoz kötözzük a csuklónkat (azokét, akiknek nem jut bilincs). Ő az, aki lebeszélt róla, hogy engedélyt kérjünk a demonstrációra. „Csak a nyúlbélák meg a macskajancsik jelentik be előre, hogy tüntetni fognak”, mondta. Vári Peti olykor túl magabiztos és tolakodó, előfordult, hogy a többiek előtt kellett leállítanom (és láttam, hogy ez egyáltalán nem tetszik neki).
      Vári Kati, Peti húga tizenkilenc éves, csinos lány. Az ő szerepe a jelenlét. Tulajdonképpen semmi több. Társaságunk sokszínűségét szemléltetjük vele: Kati a jó nő. Megérkeznek az újságírók, fotókat készítenek, kijönnek a tévétől, hogy élőképet vegyenek fel, és Kati vadul pózol. Ő arccal kifelé fog állni, és az egyik keze szabadon lesz, így bármikor beletúrhat hosszú, szőke hajába.
       Bertoluccsi Peti huszonhárom éves, anyanyelvi szinten beszél olaszul, torinói a nagyapja. A helyszínre érkező televíziósok kamerájába dallamos, olasz szavakat fog kiabálni. Bertoluccsi Petin keresztül illusztráljuk a csapat nemzetközi voltát.
       Dezső huszonhárom éves, helyi lakos, a padtársam volt gimnáziumban, egészen addig, míg ki nem bukott. Őrá külön oda kell figyelnem, mert – mivel nem egy észkombájn – könnyen megeshet, hogy hirtelen kitalál valami hülyeséget, és rögtön a tettek mezejére lép. Habár négy tanú jelenlétében ígéretet tett, hogy befogja a száját, és ha skandálunk, legfeljebb az ismétlő kórushoz csatlakozik, nem vagyok meggyőződve, hogy ez így is lesz. Sokat töprengtem rajta, nem lenne-e jobb kitenni a csapatból, de nem tettem meg. Megsajnáltam.
      Kálmán harminc éves, sportos testalkatú fiú, tíz évig vízilabdázott a nagyvárosi egyesületben. Jelenleg tudatos testépítőként definiálja magát. Ha verekedésre kerül a sor, vállalja, hogy egy személyben képvisel bennünket. Ígérete szerint az akció napján reggel, indulás előtt felsőtestét megcsapkodja gumislaggal, ettől a hátán és a mellkasán ijesztő vörös hurkák képződnek; mondania sem kell: félmeztelenül jön.
       Boldizsár huszonnégy éves, helyi lakos. Ha minden igaz, három bilincset hoz, de ha kezére játszik a szerencse, ötöt.
       Ignác húsz éves, helyi lakos. Életkorával dacoló józansága mindig ámulatba ejt. Olyan higgadt tekintettel tud maga elé meredni, mint akinek elméjéből kiürült minden gondolat, mint akinek megszűnt a kapcsolata az énjével. Megfontoltságot mutató arcát elnézve újra és újra meglepődöm, hogy a múlt heti üvöltőpróbát (amit a sportcsarnok mögött tartottunk, a salakos futballpályán) toronymagasan megnyerte: ő bizonyult a legalkalmasabbnak a követeléseink és feltételeink nyilvános tolmácsolására. Velőtrázó hangja van, ha rendesen kiereszti. Előre megírt, rövid szöveget kell memorizálnia, és torkaszakadtából kiabálnia. Ha a szöveg végére ér, kezdi elölről. A skandálásokat én indítom, de ő veszi át, és viszi tovább.
       A Trüffel nevű fiúról nem sokat tudok, ő Ignác barátja. Arról sincs információm, miért Trüffel a beceneve. (Mert gömbölyű a feje, mint egy szem trüffel bonbon?) Szorgalmasan járt gyűlésre, összesen egy alkalommal hiányzott. Mindig néma csendben figyelt.
       Surda szintén Ignác embere. Őt, kiderült, Surányi Daninak hívják. Annyi idős lehet, mint mi, de már kopaszodik. Hajának zsíros maradványát híd formájában fésüli át kopasz koponyáján, ennek ellenére együtt él egy nővel.
      És végül: én. Huszonhárom éves vagyok, helyi lakos. Az én ötletem volt a demonstráció. A fa körbevétele. A fa elzárása a munkások elől. Az élőlánc. Én vagyok az értelmi szerző és a főnök.

(...)

A teljes szöveget a Bárka 2008/3 számában olvashatják