„bevégeztetett” – ezt éreztem, mikor pokrócba csavarva koporsóba tették,
és talppal az utca felé kertjéből kiúszott,
mint Ripolus a bulgakovi éjszakába.
Csak álltunk lugasában,
ottfelejtett madárijesztők,
megváltás és megbocsátás nélkül,
ki így, ki úgy,
de mindannyian üresen.
Túl a könnyeken,
az emlékek bazalthegyén,
életemben először mintha
kaparászni kezdett volna bennem
a fiú, ki egykoron magára zárt,
vállalva magányt,
meg-nem-értettséget,
egy elbénázott ifjúságot.
Mit kiálltam érte, miatta:
ráment az idegrendszerem,
az egészségem, a házasságom.
S most akar előmászni,
mikor már félig halott vagyok?
Ez volna hát a felnőttkor?
Ez a kétes feltámadás,
mely az apa koporsójából nyílik,
mint a semmi virága,
beillatozni a maradék időt,
kioltani kezemből
a maradék remegést?
Ugyan. Voltam már több is ennél.