1. Húsz perc.
2. Ennyi.
3. Ebédszünet egy hétfői napon, a
menzamenük hadirendben, alarm!, megfőtt mai bete-
vő boldogságunk, de te mégis most idejöttél,
(ponyva alatt gubbasztó szobrok előtt, terek és ut-
cák sótól sárgálló járdaszegélyei mentén,
hóbuckákon bukdácsolva a régi kabátban),
itt vagy, hogy megments, e presszóban, mely a kettőnk
egykori dolgának legutolsó díszlete volt.

4. Gyógy-
ír ez a kávé, arcomnak most pólya a gőze,
enyhet adó melegétől ernyed a sok kis izom, tá-
gulnak pórusaim, lélegzik a bőr, a borosta,
mint Káin-bélyeg, csak az izzik már nyomaként az
éjnek, az éj!, igen, éppen ezért kértem, gyere el, tu-
dom, haragod akhilleuszi, „Trójánk” tüze lángol
még szívedben, mégis bíztam benne, hogy eljössz,
másért nem, csak hogy lásd, mit végzett a hiányod:
átfázott heverőm szivacsát kifeküdtem, a pozdor-
jáján tompán pattan az ín; ütemes csöpögés, a
fürdő csapja lehet, menetét még Éva (ki tavasz-
szal végleg rám csapta az ajtót) törte el egyszer;
szürke penészt izzad sápadt plafonom; se elég xa-
nax, se seduxen, csak csetres; fel-alá a szobámban
(tíz lépés oda-vissza csupán), faltól falig egyre
csak vergődve, akár az a légy, pont itt, a Virágban,
még múlt nyáron a szomszéd asztal egyik poharában,
melyhez a kéz, mi felé nyúlt fényeivel: a tiéd volt
(francia krémest ettetek épp új kolleganőddel,
…ő az, igen: Zsena! – baklava-íz’ neve balzsam a nyelven),
s úgy tűnt akkor, mintha a kis rovarod valahogy a
víz tetején, mint egy revü megfáradt marionett
bábja utolsó műsoraként, zsinegekre csomózva,
azt, mit rám hagytál, táncolná el neked ott, még
bízva, akár most én (krémes süteményeken és men-
zák menüin túl), abban a fény-teli mozdulatodban.

5. …egy szimplát kértem neked is, hozzá tejet, éde-
sítőt, mert úgy rémlett, mintha, mikor legutolszor
itt ültünk, s én éppen egy új kötetet mutogattam,
melyben a nyomdák ólomsúlyú illata (isme-
rős dezodor-felhő) úszott, és pont ecseteltem,
hogy ki a könyvet jegyzi (a név már nyelvemen ugrál!)
oly pimaszul pepecsel rég eltemetett, az iroda-
lomtudomány (s tantárgy) számos tézis-teteme kö-
zött, és szemtelenül szedi széjjel a szakma szilárdnak
hitt hitelét (mondták: az itészek már fogukat fe-
nik rá, s majd, a bökőt ide, lesz ne mulass!, a fejecské-
jét veszik, irdalják, miután torkába haraptak),
hogy kultúrbotrányt szimatol, kinek orra van az i-
lyesmihez, ámde hiába az inkvizitor: kirakatba
téve a mérce, merőben más e szabályzat, a kánon
mostantól üzemen kívül, tesztelt a varázslat,
mert ez a mű mérföldkő, és szerzője (ki már a
Léthe vizében pancsol) az itthoni próza-panopti-
kum könyvébe nem is, de nyakam teszem arra, hogy a vi-
lág irodalmának kis lexikonába beírja
majd a nevét! – mondtam (ne nevess!), s Te eközben előhúz-
tál egy női kezekbe való karcsú cigarettát,
mit még én hoztam neked át a határon - a Vámőr-
ségnek hála! -, (határtalan (egyben zárjegyes!) és iz-
zó szerelemmel), amelynek vételi ára azonmód
megtérült, miután táskádban tudtad a zsákmányt,
(hogy kifizetted, vagy másképp honoráltad, az édes-
mindegy már, ám tisztán itt van előttem az a hét-
vége, mikor híján a haszonnak bújtam az ágyba
melléd, s ott, akkor valahogy kivirult a világ, vi-
lágos lett a dolog, vaku villant, és belesúgtam
barna hajadba: hiába, haszontalan a szerelem is!)
- szóval, amíg én azt a szagos kötetet mutogattam,
kattant öngyújtód, kéklő füst-fátyol ereszke-
dett le közénk, s aztán finoman, szemeidben a penge-
élű tárgyilagossággal, mintegy odavetve,
metszve a nagy monológom, (füstöt fújva a füstbe),
mondtad, hogy tudsz Éváról, s akkor, legalábbis
rémlik, mintha meleg tejjel, pici édesitővel
kortyolgattad volna a három cent feketédet…

6. Blúzod pántja puhán gömbölyded vállad alá, ka-
rodra gurul, félénken meglebbenti a lágy szep-
temberi szellő lenge ruhádat, elenged a felsőd,
s látni, hogyan borzong bele játékukba damaszt-bő-
röd, s hogy hol bújnak meg mellbimbóid a vászon-
lepled alatt – ez a kép, ami nem hagy nyugtot az éjsza-
káknak, a kép, ahogyan legelőször láttalak, éppen
itt, a Virág presszó közepén, hol most is ülünk, s a-
hol vergődve, akár az a légy a vizespoharadban,
várom e képbeli lányt, ki talán most újra huzatja
ágyam, rossz szivacsát matracra cseréli, a csetre-
sen csengő nevetése csobog, meggyógyul a csap, nem
folynak könnyei többé, és a beteg falakat fe-
hérré festi a hangja.

7. Valószínű, bizonyos, most
már én itt maradok, s ücsörögni fogok feketémmel
rőfnyi időmnek végezetéig; kész labirintus
lett ez a hely, s fonalat vesztettem rég valahol, tán
már a bejáratnál, hol cinkosan összecsikordu-
ló csészék, s kanalak zaja várja a házba betérőt,
hogy majd ernyedt gőzfelhők méhébe sodorja,
hol fáradt fecsegés vakarózik, az óra elunja
tartani „tak”-ját, és csak a „tik” motyogása neszez, s a-
míg bóbiskol a vendég, mint prédát a piton, be-
falja e bendő, honnan többé nem menekülhet,
s itt ücsörög majd rőf-idejének végezetéig.

8. Mint egy filléres revü raktárának utolsó
polca legalján gubbasztó porlepte mario-
nett figura, amit olcsó műsorban mutogattak
régen cirkuszi ponyva alatt, heverőm szivacsán fek-
szem most így, kiterítve (a pozdorján inaim pat-
tannak tompán, és ütemes csöpögés, se elég xa-
nax, se seduxen, kushad a töltőn új mobilom, né-
mán malmoz csak), mert már nincs az a kéz, a tiéd, mely
fény-teli mozdulatával nyúlna felém, felemelne,
járni tanítana újra, esetlen lépteimet vi-
gyázná és minden botlásom után leporolná
lágyan esendő dolgaimat molyrágta ruhámról.

9. Húsz perc.
10. Ennyi.
11. Ebédszünet egy hétfői napon, meg-
főtt betevő boldogságunk, de te most idejöttél
mégis, mert ide kellett jönnöd, menteni azt, mely
még, ha csak úgy-ahogy is, de a lábain áll, igen, itt, presz-
szónk közepén, mert csak te vagy az, ki segíthet, amint oly
sokszor tetted már, egy ilyen kis gyáva hamiskár-
tyás utazón, aki poggyászában hordja, akárhol
jár is, gesztenyebarna hajadnak a jambikus ívét,
bőröd bronz-melegét, mosolyodnak lágy ölelését,
hangod kút-mélyére zuhant kavicsának a csobba-
nását, fáradt fényképed hajszálrepedését,
és mindent, mi belőled nő, burjánzik elő, in-
dát, szőlőkacsokat puha pólyát fonva belőlük,
illatodat, melytől minden kis pórus elenged,
s én így viszlek, örökre belém ittad magadat, már
nincs menedék, láncom lettél, s az egyetlen esély, s hogy
csak te vigyázhatsz rám, tisztán tavaly óta tudom, ér-
tettem meg, mikor itt ültél süteményed előtt új
kolleganőddel, igen, Zsena, baklava-íz neve balzsam…

12. Kérlek, könnyítsd tűrni hiányod!

13. S add meg a számát!





Megjelent: Bárka 2007/6

---

Kapcsolódó:
A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Vári Fábián László verse
Szabó László verse
Egyed Emese verse
Lövétei Lázár László verse
Király Odett verse
Zalán Tibor versei
Orbán János Dénes prózája
Grecsó Krisztián prózája
Esterházy Péter prózája
Csontos János versei
Végh Attila versei
Tőzsér Árpád versei
Bíró-Balogh Tamás prózája
Vörös István versei
Lackfi János prózája
András Sándor verse
Tóth Krisztina verse
Banner Zoltán verse

Főlap