„…Aranyat tömjént mirhát
az első hó lehulltán
miként háromkirályok
csodálón térdrehullván…”

Karácsonyi ünnepkör. I. változat.
Szereplők:
- Gyertyafény;
- szép remény;
- karácsonyi sütemény;
- örvendező pásztorok;
- ángos csillag;
- arany-kapu;
- méregdrága karácsonyfa;
- halászlé, de csak leveskockából – kedves három királyok…


„…Ím ezt hozok elődbe
sok régi sebre írt ád
Karácsony éjszakáján.
Aranyat tömjént mirhát
fűszerszámot kenőcsöt…”


Karácsonyi ünnepkör. II. változat.
Hozzávalók:
- megszentelt pogányrítus;
- fény születése;
- rorátés mise;
- Luca széke;
- dicső sumér múlt;
- Boldogasszony népe;
- adventi koszorú, német módra;
- játék reklámok dömpingje fő műsor–időben;
- Mikulás-csomag;
- nincs a gyereknek cipője;
- a padtársnak is kell csomag, kedves anyuka, 500Ft értékben...


„…Hazám ezernyi kincsét hozom
vigasztalásul csüggedt fejedre hintsék.
Csillag: szemed vezérelt sajgó sötéten által
gunnyaszt lelkemben lomhán
sok kalitkába zárt dal
s egyedül csak te vagy, kihez röpülni vágyik…”


Sosem gondoltam volna, hogy a számomra hiteles, felkavaró ÉLŐKÉPET a karácsonyról egy besúgó fogja szavaival megfesteni, és akkor talál rám a katarzis-élmény, mikor majd eszemben sincs azt keresni…


„...Kihez szabad repülni messze föltámadásig.
Csillag, szemed vezérelt, s vezéreljen továbbra
legelső állomásunk karácsony éjszakája.
Legelső állomásunk, legvégső menedékünk.
Szemed csillaga, ha bánat felhő mögé tűnt
És könyörögve-sejlőn a vigaszt hívja-hívja
Ragyogtassa elő az arany, a tömjén, s a mirha…”

Gyerekkor karácsonyai. III. változat.
Térdig gázolok az emléktörmelékben. Szorongó várakozás, bűntudattal (de miért?) vegyített öröm. Egy lényegétől megfosztott rítus ismétlődő stációi. Nagycsalád voltunk, mindenki mindenkinek adott ajándékot. Én, a legkisebb is. Mamikának, aki apu nővére volt,- és akivel közösen építették fel az ötvenes évek végére a Mikszáth utcai házat-, porcelánnipp dukált; kecsesen ágaskodó egérke, napernyő alatt pihegő nyuszi család. Egyszer sikerült szert tennem egy miniatűr házikóra, amiből jó idő esetén egy asszonyság, zimankó közeledtekor egy kalapos úriember bújt elő. Mamika az ablakpárkányon helyezte el a hálószobájában, a télen virágzó amarilliszei közé. Hónapokig ennek bűvöletében ébredtem, vagy siettem haza az iskolából, hogy megtudjam, melykőjük tipegett elő a ház elejére pingált kiskertbe, és ki húzódott vissza duzzogva és frusztráltan a tiszta szobába. Az asszony a jó, a rossz meg a férfi, együtt sose’ járnak. Lehet, eme korán kilesett titok bevésődésével pecsételődött meg majdani házasságom sorsa…


„…A kor leple lehullott.
Megláttam ronda testét
és lelkemből kitépte amiért érdemes még
vagy érdemes volt élni…”

Kamaszkori karácsonyok . IV: változat
Meglóduló évek. Fotók villannak elém, amiket keresztapám, Mamika férje készített mindig rólunk. Jól fésült zsánerképek panoptikumbeli figurákkal. Ki kelti őket életre, ha majd én sem tudom? Nagyanyám félre billent fejjel, fejkendősen megilletődve. „jaj, ídes gyermek” –gyakorta így indította mondókáját. Apám felszegett állal, öltönybe bújtatva, mint tekintélyes családfő. „Semmi értelme sem volt az egésznek””- ezek voltak utolsó szavai, amit batyumba rakott útravalóul, mikor a küszöbön megállva hátra fordultam búcsút inteni neki, mintha érezném, utoljára látom. Mami, csipkegalléros, kis lila jersey ruhában. Egy butaságon kaptunk össze, én dacból nem békültem, holott mindig csókkal váltunk el. Legközelebb a halottas házban találkoztunk, épp a ravatalon feküdt. Én már békültem volna, most ő nem volt hajlandó…


„…És rád találtam akkor.
S a célunk mintha látnám, attól a pillanattól.
Te vagy, hogy legyek én is
S nekem azért kell lennem, hogy ki nem nyílt virágként,
nehogy meghalj te bennem,
Te vagy, hogy legyek én is
s ne dobjam el a ronda-rút életet magamtól,
hát halhatunk halomra?...”

Lányságom ajándékai. Megokosodva már arra emlékszem, én miket kaptam. Egy alakom domborító narancs színű pulóver, a gitárom, az első Cseh Tamás lemez; Levél nővéremnek. Pont nővéremtől kaptam, aki ez idő tájt folyton gyötretett feslett életmódom, csöves barátaim, és arrogánssá váló stílusom miatt. Ha lúd, hát legyen kövér; valakinek rossznak is kell lenni, hogy jobban kitessék a jó; három éven keresztül muszáj Évaként lelegeltem minden elémbe állított tilalomfát…

„…Mert nem megy egyre immár,
hogy mit se hívő hittel,
mit s hogyan cselekszem.
A lelkedre is kell vigyáznom
lelkem mélyén,
mint szép japáni vázát
derűs múzeumokban
gondos kezek vigyázzák,
hogy por piszok ne érje
és szemverés ne rontsa,
hát így ügyel terád is
lelkemnek csonka roncsa…”

Karácsonyi ünnepkör. V. változat.
Mindenki meglepetésére aztán mégis én voltam, aki minden évben megépítette a betlehemi jászlat a családi fenyő alá igazi, eleven kisdedeket helyezvén oda, mert bár felnőttünk, szétszóródtunk három testvér, aktuális lakhelyünkről, albérleteinkből kényszer-neurotikus módon mindig hazazarándokoltunk anélkül, hogy bármit fel- vagy megoldottunk volna a közénk ékelődött és évtizedesre konzerválódott konfliktusok közül, pedig akkor már új szelek fújdogáltak, gyertya gyújtáskor szent énekeket nyekeregtetett a kazettás kismagnó, a sajgó sebeket mégse gyógyította sem a trakta vacsora, - amit még mindig Mamika szolgált fel egyre kimerültebben, de vitézül-, sem az éjszakába nyúló kártyacsaták. Ám ott voltak a gombamód szaporodó apróságok, akik hivatottak voltak elfedni a halvány hiányt.

„…Mert nem tied az élted
És nem enyém az éltem
Felelnem kell teérted
És felelned kell értem
Adósod vagyok mindig
Adósom vagy örökre
S pár napunk mi van még
E rovással pörög le.
Ó higgyünk benne, kedves,
Élni másképp ki bírna?
Legyen zálog reá
Ez arany, tömjén s e mirha…”.

Egy évtizeden át valaki mindig született, szopikált, fogzott, eljárt, bepisilt, rosszat álmodott, torokgyulladást kapott a fenyőfa alján. Eme történések árnyékában hites uram és sógorom alkohol iránti egyre növekvő szenvedélye sem mutatkozott senki számára túl jelentős problémának…

”…Így hulladozó szavakon,
de nehéz kibeszélni magunkat
ősrégi kopott, üres és keserű zörejük , jaj eluntat
Szóljon dalolón, derűsen, szomorún csak a csók,
ez a csöndes, némán csacsogó csevegés
s odakünn idebenn sűrű csönd lesz
Elillan a föld elalél az erő…”

Karácsonyi ünnepkör VI. változat
És a fehérbe öltöztetett karácsonyok után eljöttek a leplezetlenül feketék. Nagymama, keresztapa, Mamika, apám sorra elmentek, sógorom önként besegített a halálnak. Immár VOLT férjem is emigrált volna a családi fényképről, ha nem lett volna halott az is, aki elkészíthette volna azt. A hajdan volt piros maslis, nagy csomagok, apróságokká zsugorodtak, úgymint pamut zokni, bögre, olcsó dezodor, afrikai ibolya, amit szégyenlősen oszt szét a riadt maradék. Kamasszá érett nagy fiaim komótosan ténferegnek a számítógép és a TV elé helyezett székek között, amik már – a feleslegessé és tarthatatlanná vált nagyház helyett - , a „ kis takarosra” cseréltben várják őket. - Mit kapok karácsonyra, anya? - Kettőt a szemed alá gyermekem, de ha jó leszel, a mama megpróbálja elintézni, hogy Dégáz és Démász bácsi ne kapcsolja ki rátok a gázt meg a villanyt, vagy ( ha már megtette volna, legalább) ünnepekre kösse vissza. Csendben bizakodom, hogy brutális válaszom véglegesen lehorgasztja a reklámdömping gerjesztette nem magyar vágyakat. Szemben az egész világgal; roppant romantikus szerepkör, csak már rohadtul unom…

„…Csönd, kicsi ,csönd,
csak a tél, csak a szél, csak a hó susogása
súgja az ablakon át, hogy az emberek élete, lelke de árva.
Csönd, kicsi, csönd
ügyeljünk, hogy a boldog,
a hímes, az illatos álom össze ne törjön.
Az éjjeli égre kiült ragyogás a karácsony…”

Karácsonyi ünnepkör VII. változat
Mostanra kicsit karikába hajlott anyukám székekbe fogódzva sündörög körülöttünk; Tibi bácsi és köztem – nővérem a lányával apu halála óta, már el sem jön. Nézünk egymásra bátyámmal, na innen szép fölkelni, mégis morál gyere elő; Istent tudni után most tanulok HINNI benne. Archaikus népi imádságot mormolok: Atyaisten légy velünk, Fiúisten mellettünk, Szentlélek-úristen felettünk, Szűz Mária előttünk, Szent János evangélista hátunk megett, jobb felől Szent Mihály arkangyal, bal felől Pádua Szent Antal, két koronás angyal két vállamon, Krisztus teste szánkon, Krisztus vére gyógyítsa meg a mi lelki sebeinket, aki ezeknél erősebb és hatalmasabb, az árthasson nekünk! Szűzanyám, most segélj, hogy tudjak én ebből a lelkes látásból leheletnyit is reájuk fúni? Mustrálom a srácokat a fa alól; - Róbertet, aki már Angliát is megjárta (jól megjárta), most kalkulusból vizsgázik, és oly nyúlfarknyira kúrtult a reakcióideje egy adott probléma megoldásánál, hogy már meg sem próbálom megérteni, hogy mit csinál; - Zoltánt, aki bár korcsoportjában a megye alighanem legjobb zongoristája volt,szívós szorgalommal kirúgatta magát a zenei szakközépből, és most alig várja, hogy megpattanhasson az országból; - Bogdánt, aki annyira speckó eset, hogy eddig egyetlen porosz rendszerű iskola se bírta tanulásra fogni; és a legkisebb pisze Dundit, aki egy angol lord méltóságával és hűvös távolságtartásával kezel mindent és mindenkit… A gyerekeim. Az életem. Egy groteszk torzó, vagy új kezdet? Vagy mindig az, aminek épp látni bírom?...


”…Fogjad a bánatos, árva kezem
Simogasd pici-halk-puha nesszel,
úgy akarom, hogy álmok ölén aluván s
oha már ne eressz el…”

A versrészletek Szilágyi Domokostól valók. Nem jelentette meg egyik kötetében sem. Tán Neki is sok volt. Nem illett az imázsába. Csak úgy leírta, valamelyik épp ügyeletes feleségének, vagy szeretőjének lazán, egy szigorúan titkos jelentése és nem kimondottan természetes halála között. De engem ezzel is sikerült börtönbe juttatnia; az öntudatlanság békében hagy, a felismerés az, ami a cselekvési kényszer fogságába zár. Jobb amíg nem tudom milyen természetű a bennem fészket rakó fájdalom. „…Aranyat, tömjént, mirhát karácsony ránk borultán, mint háromkirályok szeretőn leborulván, ím ezt hozom elődbe, ím hozom a lelkem egy kicsikét vidáman, egy kicsikét leverten, szerelmemet szívedbe örök betűkkel írja karácsony éjjelén ez arany, tömjén s e mirha…




Megjelent: Bárka 2007/6