Prózák

 

 5._T__th_L__szl__.jpg

 

Tóth László

 

Lótusz

 

– Elmondom, milyen furcsa dolog történt velem a minap – fordultam Szindbád szelleme és Alter Egon felé. – Mint tudjátok, maholnap betöltöm a hatvanharmadik életévemet, aminek feltehetően nem kevés köze van ahhoz, hogy az utóbbi hónapokban egyre nagyobb szükségét kezdtem érezni, hogy visszafelé, illetve visszamenőleges hatállyal is rendet teremtsek az életemben. S ahhoz is, hogy néhány hete – következésképp – el is kezdtem ezt a rendteremtést. Igaz, egyelőre még nem sok minden látható ebből, s különösebb eredménye a mai napig nincs, de én tudom, belül már fölkavarodott a por, és egy-két régi kacat is elkerült évtizedes helyéről. S abban, ugye, mindketten egyetértetek velem, hogy mivel is kezdhettem volna ezt a rendteremtést, mint a számomra – és számotokra is – legkedvesebbekkel: a nőkkel. Pontosabban: nem is a nőkkel, hiszen – nem kell megrémülnötök – eszem ágában sincs egyiküket sem kisöpörnöm magamból, meghatározott és tartós helyüket nemcsak az életre vagy évekre szólók, hanem az egynaposak, sőt az egyórásak is őrzik bennem (azok is, akikre nem is emlékszem már), még ha nem is kaptak – mindegyikük külön-külön – leltári számot, mert ezt ízléstelennek és méltánytalannak tartottam volna velük szemben… Inkább a nőkhöz való viszonyomról van szó. A nőkhöz való viszonyomról, és ebbe a vizsgálódásba éppúgy beletartoznak az életadó szerelmeim és az önbizalmat erősítő kalandjaim, mint anyám és nagyanyám, illetve a lánygyermekeim is. Ilyetén igényemet pedig éppen ti ketten nem furcsállhatjátok, hiszen a te viszonyulásodat a nőkhöz, Szindbád bátyám, az egész világ ismeri, s tűnődő beszélgetéseink, zajos vitáink azt is igazolják: neked is sokkal határozottabb képed van e dolgot illetően önmagadról és a világról, Alter Egon, mint jómagamnak. De hogy az elmélet örvénye ne sodorjon el túlságosan eredeti szándékomtól, gyorsan megragadom a valóság leginkább kezem ügyébe eső faágát, és annak segítségével igyekszem valahogy kivonszolni magam a sima – lineáris – történetmondás kies partjára.

Azon a napon is, amelyről beszélni óhajtok, a ferencvárosi boltocskámhoz közeli, megszokott kínai büfémben ebédeltem – bambuszrügyleves fafülegombával, omlós csirkehús bundában sima rizzsel, csípős káposztával, háromdecis Fanta citrom –, ahol azonban most nem az általam annak tulajdonosaként ismert rokonszenves, középkorú házaspár valamelyik tagja állt a pult mögött (középkorút írtam, bár a kínaiak életkorát sosem tudom még csak megközelítőleges pontossággal sem megsaccolni), hanem a lányuk. A középiskolásnak tűnő kislány beszédének ékes, minden mellékzönge nélküli magyarságát már az elmúlt nyáron is megdicsértem, azóta azonban nem volt szerencsém találkoznom vele; tanév közben nyilván ő még javában az iskolában ül, amikor én ebédelni járok. Most azonban újból nyár van, és a kishölgy – szívem kifejezett boldogságára – ebédidőben is kisegíthet szülei üzletében.

Minek tagadjam, Szindbád bátyám és Egon testvérem, titokban én is észreveszem még – sőt, minél erőteljesebben vénülőben, egyre inkább – a fiatalka hölgyeket, süldő lánykákat. Hiszen nincs ebben semmi kivetnivaló; a természet szépséges-furcsa dolgokat művel az emberrel, és valamely táj is akkor a legszebb, ha az őszbe forduló délután levélhullató fáit bearanyozza egy kósza napsugár. Nekem azonban a zsenge hús nyújtotta élvezet reménye sosem csurrantja ki a nyálam, Egon, és nem is a romlatlan szépség pazar látványán élvezkedik a szemem, Szindbád, hanem a patyolattiszta lélek indítja meg ilyenkor a szívem. Persze, nem vagyok álszent, és nagyon nem szeretném, ha a nemzőképesség előbb-utóbb nálam is elkerülhetetlen, ám remélhetőleg még sokáig elodázható, ám lassankénti csökkenése és libidóm ideig-óráig talán megúszható, végső soron azonban kivédhetetlen ernyedése azzá tenne: a testi szerelmet az emberi élet isteni kegyének tartom, pontosabban azt a csodát, mely lehetővé teszi, hogy az ember a testi szerelmet minden porcikájában az ájulásig megélje, és minden porcikájával tökéletesen kiélvezze. Vallom én is – veletek: bátyám, testvérem –, hogy míg a szellemi, illetve az érzelmi gyökerű szerelem a szférák magasába röppenti föl az emberi lelket, az egyedül csak az érzéki szerelemmel párosulva tud ki- és beteljesedni, melynek révén viszont a transzcendenssel, a léten-túlival – a születése előttivel és a halála mögöttivel – teremthet közvetlen kapcsolatot az emberfia és -lánya. Minden teljes orgazmus – mert csak azt nevezem annak, amelyet partnereddel kölcsönös érzelmi összhangban élsz meg, a többi csak önkielégítés, még ha adott esetben páros, valakinek a bevonásával történő maszturbáció is (magyarán: ha valaki nő markában is a hímtagod, de te mozgatod-húzgálod rajta a kezét) –, szóval, minden teljes orgazmus az egyetlen pillanatba sűrűsödött kettős létérzékelés nem túl gyakori adománya, ritka dimenziója – egyszerre halál is, újjászületés is. Amikor föladsz valamit, ami a legelvehetetlenebbül a magadé, s azt mástól kapod vissza, mint a legelvehetetlenebbül övét, de amit tőle kapsz, az abban a pillanatban már te leszel.

Szóval, szoktam fantáziálni én is, miért ne, hiszen a képzelet talán egyetlen hűséges társa az embernek, amely (AKI?), ha más már nem is, egészen a sírig változatossá, színekben gazdaggá tudja tenni számára az életet. Ezért talán abban sincs semmi érthetetlen, ha a kis kínai diáklány látványa hirtelen azt juttatta eszembe, hogy egyszer talán ki kellene próbálnom még a szerelmet kínai nővel is. Azt persze nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem az ugyancsak szemrevaló anyjával kapcsolatban jutottam erre a felismerésre, hiszen ő – életkoránál fogva is – jobban illene hozzám (negyven körüli, ha lehet), s a hozzá hasonló korú nőknek a szerelmére egyszer-egyszer valószínűleg még eséllyel is pályázhatnék. De hát ez van, szeszélyes dolgokat művel az emberrel az öregedés. Az egyik legfájóbb például A LÁNYA TETSZIK, DE AZ ANYJA SZERETNE SZEMEZNI VELED szindróma. Azt persze tudom, hogy az ilyen helyzetek nem igazán jelentenek számomra nyomós okot arra, hogy lázadozzam a természet ellen, s zokon vegyem istenemtől a természet ilyetén tréfáit, de valahányszor csendes, már-már transzcendentális szomorúság fog el ilyenkor. Miként a növény vagy az állat sem tudja, hogy miért, sőt azt sem, hogy szomorú, egyszerűen csak véghetetlenül az. (Mint ahogy persze a növény és az állat is tud boldog lenni, jóllehet arról sem tudja, hogy az, sőt azt sem, mi az: boldognak lenni, de lerí róla, minden ízéből kiütközik, hogy mérhetetlenül az.)

A lány másodéves a Műszaki Egyetemen, huszonegy éves, ha lehet, néhány gondolattal fiatalabb a lányaimnál, s oly tökéletesen és szép hanglejtéssel beszél magyarul, mintha csak az lenne az anyanyelve. Persze, ha még nem is itt született, ő már itt nőtt fel, ebben a nyelvben és ebben a kultúrában, az ő gyermekeinek vélhetően már a szülőhazájuk lesz ez az ország, és valószínűleg még közelebb kerülnek annak a teljes vagy legalábbis nagymérvű nyelv- és kultúraváltásba torkolló folyamatnak a végéhez, melyet a szülei az ilyen-olyan okra visszavezethető tudatos hazaváltással kezdtek el. Igaz, azt beszédéből, szó- és mondatfűzéséből nem tudom teljes bizonysággal kideríteni, hogy közben magyarul gondolkodik-e már, vagy önmaga tökéletes szinkrontolmácsa-e még, s posztmodern nyelvi megelőzöttsége azt jelenti-e, hogy két, számára félidegen nyelv – az egyik már, a másik még nem teljesen az övé – közül valamelyik áttevődik a másikba, de álmodni valószínűleg még kínaiul, azaz szülei nyelvén álmodik. S bizonnyal nemcsak látható faji jellegzetességei, arcvonásai árulkodnak beszédesen származásáról, hanem önmagával egyelőre láthatóan kínaiként azonos, még ha gyaníthatóan bomlásnak is indult benne már ez a nemrég még bontatlan és természetéből adódó belső egység. S ha már, akkor természetesen miért ne éppen ez a kínai angyalka lehetne – a Szép asszonyok egy gazdag házból mintájára Aranyszilvának is nevezhetném – frissen támadt új keletű álmaim alanya, mely felismerésemben, úgy tűnik, teljes az egyetértés Alter Egon és Szindbád általam megidézni szokott szelleme, illetve köztem, aki mindössze azon morfondíroztam el néhány tűnő pillanatra, hogy esetünkben nem anakronizmus-e angyalkának aposztrofálni egy kínai tündért (na tessék, íme, kultúráink gátjai, berögződései: tündérnek meg pláne). De félretéve e hevenyészett művelődés- és szellemtörténeti aggályoskodást, még mielőtt teljesen belevesznék a kínai pultoslány elbűvölő szemének vonzó tengerébe, bele is merülök gyorsan bambuszrügylevesembe, és egy szokatlanul nagydarab fafülegombával igyekszem pótolni ajkam és nyelvem számára a kéjt, melyben feltehetően ez a már bizonyosan nem teljesen ártatlan tünemény fülének szopogatása részesíthetne mindkettőnket. 

– Szóval, most már valóban ideje rátérnem, amibe e hosszúra nyúlt s mondandómmal látszólag semmilyen kapcsolatban nem levő bevezetőmmel belekezdtem – fordultam ismét Szindbád szelleme és Alter Egon felé –, s elmondom, milyen furcsa dolog történt velem a minap. Mivel azonban, amint magatok is tudjátok, a világon bármi kapcsolatban lehet bármivel, és létünk alapvető törvényei mögött e titokzatos kapcsolatok szövevénye rejlik, s a dolgok egy érzékeinkkel észlelhetetlen és észjárásunkkal azonosíthatatlan dimenzióban szabadon csúszkálnak ide-oda, bizonyos vagyok abban, hogy ami ezen a délutánon történt, immár visszatérve kicsike boltocskámba, ugyanennek a megmagyarázhatatlannak a függvénye, vagy még inkább velem való játéka volt csupán. Eladópultom mögött ülve rendezgettem magam előtt álmosan valamit, nem is munka volt ez, csupán a kezem s az ujjaim öntudatlan tréningje, és legszívesebben továbbra is kint hagytam volna a bejárati ajtón az ebédszünetet jelző táblát, és elnyújtózva folytattam volna képzeletjátékomat kedvenc kínai büfém falatnyi angyalával, amikor arra neszeltem föl, hogy valaki rám nyitotta félszuterén üzletkém ajtaját. Mivel azonban aznap még nem járt nálam senki, hirtelen megélénkült érdeklődéssel emeltem fel az előttem levő könyvekről a tekintetem.  „Üdvözlöm”, köszöntem volna máris gépiesen, ám a látványtól elakadt a szavam. Az ajtóból ugyanis egy kínai lány köszöntött rám magyarul, ám valami leírhatatlanul kedves, idegen akcentussal (no nem, nem a büfébeli tündérem bukkant fel boltocskámban, ez így ócska húzás, olcsó írói fogás lenne részemről, de még csak nem is annak szakasztott mása, inkább mintha valamiféle titokzatos folytatása lett volna), majd mosolyogva leszambázott a lépcsőn (itt megint csak joggal vethető fel a kérdés, hogy az imént hivatkozott kulturális gyökerek miatt használható-e ebben a környezetben e szó). Hirtelen azt hittem, az érzékeim űznek csalóka játékot velem, és átlódítva valóság és képzelet határán, újfent büfébeli nimfám látomásával tréfálnak meg. Szóval, elég az hozzá, a látványtól rögvest át is melegedtem, bizony, így történt, kedves bátyám s édes testvérem, mert olyan volt az egész látomány, mintha valamelyik még megíratlan szerelmesversemből került volna elém angyali jóhiszeműséggel. Természetesen egy könyvet keresett – ugyan mi másért tért is volna be egy franzstadti könyvesboltba –, valamit a magyar történelemről. Amin persze első pillanatra meg is hökkentem kicsit, de végül is mért ne volna természetes, hogy Holdasszony valamelyik kései utóda most éppen magyarul tanul Budapesten. Mire ösztönösen is a jeles történészpáros Magyarország története 100+1 tételben című, a millennium alkalmából kiadott (képes)könyvéért mozdult a kezem, melyet barátom kicsinél is kisebb kiadója jelentetett meg, s akinek természetesen külön jutalék nélkül is elvállaltam könyvei terjesztését, eladását. Úgy gondoltam, e nemzetünk és hazánk széljárta és viharok dúlta történelmét a messzi keleti, sztyeppei szálláshelyektől és műveltségtől a szocializmus végnapjaiig tömören áttekintő könyvecske feltétlenül jól jöhet neki jobb megismerésünkhöz, melyben akár a saját történelmükből is bizonyára több ismerős mozzanatra találhat. És már nyújtottam is felé nemzeti történelmünk e bédekkerét, amikor véletlenül összeért a kezünk. Illetve nem is a kezünk, csak az ujjunk hegye, de ez a véletlen apróság is elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha áramütés járt volna át. Ami azonban igazán meglepő volt, hogy ő sem kapta el a kezét, hanem ujját továbbra is az enyémen hagyta, majd imigyen megkerülve a pultot, s a szemét le nem véve rólam, odalépett hozzám, és se szó, se beszéd, beletúrt a hajamba. Amitől természetesen teljesen zavarba jöttem, és bár nem tudtam, mire véljem az egészet, bénultan vetettem magam alá – jöjjön, aminek jőnie kell – a sors akaratának… melyről egyébként tudvalevő, hogy olykor egészen jó dramaturgnak, illetve rendezőnek is bizonyulhat… Különben is, mit tehet(ne) ilyenkor a férfiember? Mi mást, mint ami ama bizonyos nagykönyvben megíratott, és átadja magát – ugye, egyetértetek, bátyám és testvérem – a sors akaratának… Vagy nem így van? És nem gondolva már kedvenc kínai büfém egyetemistaként is zsenge tüneményére, sem teljes virágzásában levő édesanyjára, hanem valami furcsa, az én koromban már ritkulni kezdő és hosszan tartóbb előzményeket kívánó kábulatban tűrtem, hogy két apró, ám kemény mellével odasimuljon hozzám, egyre közelebb érezve ajkamhoz fölém hajló szájának forró leheletét… Persze, a legkevésbé sem tudtam mivel magyarázni ezt a jelenetet, igaz, ilyen esetekben nem is a magyarázatok foglalkoztatják a férfiembert, s hát a másik kezét sem figyeli tudatosan, amint az hol egyre feljebb, hol egyre lejjebb óvakodik a testén, miként az övé is egyre önfeledtebben kezdte bekalandozni váratlan kínai tündérkéje testének dombo- és homorulatait, s csak akkor rándultam kissé össze (de velem együtt Szindbád és Alter Egon is), mintha hirtelen áramütés ért volna, amikor az én franzstadti Aranylótuszom motorászni kezdett a nadrágom sliccénél. S már-már elérte volna a magyar történelemhez kapcsolódó ismeretszerzése melletti másik, részemről ugyancsak messzemenően becsülendő célját, s nadrágom cipzárja lassan felfedező hajlamának szolgálatába kezdett volna szegődni, félig éber, fél-ájult állapotomból tenyérnyi boltocskám ajtajának nyitódása zökkentett vissza a valóságba: H. úr, a helység morózus tulajdonosa jött megtudakolózni az aktuális havi bérleti díj fizetése iránti hajlandóságom idejét. Mire én zavaromban természetesen először a nadrágomhoz kaptam, hogy elsöpörjem onnan kínai látomásom kezét, majd fölpattantam, hogy zavaromban testemmel valamelyest eltakarjam őt, de… nem volt mellettem senki… A helyiség üres volt, H. úr pedig nem tudta másra vélni zavarodottságomat, minthogy megint késni fogok valamennyit a bérleti díjjal… Amire hasonló esetekben persze már rég felvonta volna a szemöldökét, de most, látva esetlenkedésem, mérgesen legyintett egyet, és nagy dérrel-dúrra becsapta maga mögött az ajtót… Így azután már nyugodtan beleszippanthattam a levegőbe, mert Lótuszvirág testének tömény, csábító illatát mintha még mindig ott éreztem volna körülöttem tenyérnyinél is kisebb könyvesboltocskámban, melynek egyik polcáról a Magyarország története 100+1 tételben mellől az ismeretlen 16. századi szerző népszerű regénye vigyorgott – Szindbád bátyám és Egon testvérem – rám… ránk…

 

Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.


Főoldal            

2022. október 28.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png