Prózák

 

 19._Darvasi_L__szl__.jpg

 

Szív Ernő

 

Egy nyakkendő kalandjai

 

Az írónak csupán egy nyakkendője volt. Valamelyik fiókban lapult, egyszer sem került a kezébe. A felesége lepte meg, Ernő, kaptál egy nyakkendőt, itt lesz a fiókban, egyszer jól jöhet. Jó, dünnyögte, és máris feledte. Eddig is megvolt nyakkendő nélkül. Nyugodtan le lehet élni egy életet nyakkendő nélkül, nem? A barátjának, akit tavalyelőtt temettek, sikerült. Kis időre nyitva volt a koporsó. Az író látta, hogy a halott barátja arca kifejezetten békés, viszont nyakkendőt is visel. Az író hosszan bámulta az özvegyet, aztán este a feleségének azt mondta, ő hamvasztást szeretne. És ne legyen rajta nyakkendő.

– Miféle marhaság ez már megint?! – fakadt ki a felesége.

– Lajost nyakkendőben temették.

Sokáig nem tudtak elaludni.

Az író másnap ajánlott levelet kapott a minisztériumból. Doktor Makai osztályvezető várja a kulturális osztálytól – egyeztetésre. Szíveskedjen magával hozni a személyi iratait, egy banki igazolást, számlaszámot. Hazajött a felesége, az író szótlanul nyújtotta a fejléces díszlevelet, olvasd csak.

– Istenem – az asszonynak gyanúsan csillogott a szeme. Ugyanarra gondoltak. Az írónak régen meg kellett volna kapnia azt a díjat. Úgy tett, mint akit nem izgat a dolog. Ha szóba hozták, legyintett, díj, na, mondd már. Hidd el, én nem azért.

A minisztériumban sípolt a fémdetektor, megállították. Közölte a biztonsági őrrel, hogy három éve fém található a csípőjében. Műtéti beavatkozás. Az író látta, hogy az őr asztalán hever néhány újság, az egyikben az ő írása is szerepelt. Páternoszter szállította a hatodik emeletre. Milyen régen utazott ilyesmivel! Ízléses, fényes famintázat, természetes recsegés araszolt vele a magasba.

Doktor Makai szívélyes volt, de míg beszéltek, többször az órájára pillantott, a nyakkendőjét kilazította. Egy bordó nyakkendő. Doktor Makai gratulált. Hozatott buborékos vizet és kávét a titkárnővel, kérte az igazolványait, nézegette őket, előlap, hátlap, a fénybe tartotta a lakcímkártyát. Az író arra gondolt, mindjárt ráharap, akár az a birkózó az aranyéremre.

– Mégis, hogy milyen…

Doktor Makai bólintott, Mester, a megszólítástól az író feszült lett, de ez legyen a legnagyobb baj, Mester, mondta a kerek arcú, kopaszodásnak indult doktor Makai, nagy örömünkre szolgál, hogy ez az a díj, egy különleges elismerés, amit még soha, senkinek, egyetlen magyar írónak se… és…

– Hálásan köszönöm – segítette ki az író.

Doktor Makai az asztalra csapott.

– Mester, ha hiszi, ha nem, az összes érdekelt egyetértett!

– Nagyon kedves az érdekeltektől. De miben is.

– Irodalmi szövetségeink, a kulturális kuratórium, a művészeti háziorvosi kamara, az aszfaltozó szponzor… – sorolta az osztályvezető. 

Az író szeretett viccelődni.

– Meg még a Katolikus Nőtanács is, gondolom.

– Hát persze – csapott a homlokára doktor Makai, majd összehúzta a szemöldökét. – De honnan tudja ezt, Ernő? Kikotyogták? Mi ezt a legnagyobb titokban. Ja persze, a nők! Maguk művészek és a nők…

Doktor Makai tekintetében keveredett az elismerés és az irigység.

– Az igaz, hogy jól ismerem Kontyosnét… – szólt az író, és elhallgatott.

Doktor Makai zavartan hallgatott.

– Kontyosné, hát persze! A mi csacsogós kismadarunk, a mi árulónk!

Kontyosné az író feleségének a gyerekkori barátnője volt, főnővér volt az Uzsoki kórházban, és egyáltalán nem kellett volna Kontyosnénak lennie, ugyanis két éve elvált. Mégis az maradt. Vajon mit szól ehhez Kontyos, gondolkodott az író. Mi történik, ha például megnősül, és az új asszony is Kontyosné akar lenni.

– Művész úr, hanem a püspöki hivatal is. A Vöröskereszt!

– Nehéz döntés lehetett – bólintott az író.

– Ó, hogyne… Valójában nem – ingatta a fejét Doktor Makai. – Mindannyian tudtuk, jár magának ez a díj. Ez az új művészeti elismerés a Mesterrel prezentálja a jelentőségét. Pontot tesz egy hosszú és küzdelmes, de nem eléggé méltányolt procedúrára. Tudjuk, a művészeket nem érdeklik a díjak. Az élet érdekli őket, a múlt, a nyelv, a hósipkás hegyek, a lét, a csoda, a…

– Meg Kontyosné – vágott közbe gyorsan az író.

– Kontyosné, Kontyosné, hát persze!  – nevetett kényszeredetten doktor Makai, egy fecnire föl is firkantotta a nevet, kérdőjelet görbített utána. Biztosan idegesek lesznek, gondolta az író, hogy nincs is Kontyosné a Nőtanácsban. És ha szerencséje van, a minisztériumban se. 

Doktor Makai hangja egyszeriben hivatalossá vált.

– Úgy döntöttünk, nem lesz ceremónia. Egyrészt a megszorítások, és tudjuk, a művészek se kedvelik a csinnadrattát. A tökéletes mű nem pompában születik, igaz? Nagy vershez nem kell ragyogó csillár. Égve hagytad a folyosón, na, ugye, ennyi elég is. De mi lenne egy égve hagyott csillárból? Rettenetes áramszámla. Éhezni, szomjazni, eladósodni, másnaposnak, impotensnek, kanyarósnak, ez kellett régen, nem? Azonban változnak az idők!

Doktor Makai nyomtatványokat pakolt elő, jó sokat – itt kell aláírni, itt és itt. Hajaj, a borzasztó adminisztráció. De hát a gazdaságisok, tudja. A nyelv változik, a gazdaságiak soha.

– Velük nem érdemes ujjat húzni – bólintott az író.

Doktor Makai hozatott a titkárnővel egy pezsgőt, maga bontotta föl, kétfelé öntött egy-egy ujjnyit. Egészségükre. Éljen a művészet, vivát, irodalom, hajrá, magyarok, hárfázzanak a lenge múzsák! Hárfáztak ők is, nem? Az író gondolkodott, nem felejtett el valamit?

– De mégis mi lenne ez a díj, osztályvezető úr?

Doktor Makai megmerevedett, száját eltátotta. Úristen. Te jó ég! Ezt még nem mondta. A Mester kap havi ennyi és ennyi apanázst, nettóban, kimondott egy rettenetes összeget, és ezért annyit kell tennie, hogy semmit.

– Hogy érti az osztályvezető úr, hogy semmit? – kérdezte az író.

– Nem kell írnia többé. Sőt, nem is szabad. A haláláig tartó ösztöndíj feltétele az, hogy a Mester abbahagyja.

– Semmit?

– Egy mondatot se. Maga már megírt mindent!

– De valami apróság még maradhatott…

– Ugyan, ki veszi észre! Kérem, ne híguljon tovább az életmű.

– Tovább?!

– Most kompakt. Egész. Tizenöt vastag kötet, és? Utána az a gyönyörű csönd.

– Van egy befejezetlen…

– Maradjon torzónak! Milyen izgalmas, vajon mi lett volna a vége. Évszázadokig vitatkoznak majd az irodalmárok.

– Osztályvezető úr, éppen hogy a végét írtam meg, de az eleje…

– Még izgalmasabb! Vajon mi lett volna a fölütés! Az antré!

– De…

– Nem, magának már nem kell írnia. Egy sort se! Hátradőlhet, fújhatja a szivart, ugorjon a jégkocka a Jack Daniels aranyába.

Ő csak rázta a fejét, nem, nem.

Az osztályvezető fölemelkedett, láthatóan elege lett.

– Aláírta a szerződést, Mester – Doktor Makai veregette a vállát. Egy ilyen mozdulat azt jelenti a hivatalban, vége az eszmecserének.

Gyalog indult haza. Részegen vert a szíve, megírta már. Nézte az akváriummá lett várost, megírta. A sarki bank helyén két éve még kamaraszínház működött, két hónapig játszották az egyik egyfelvonásosát, a második előadáson már nem volt taps. Az egyik szereplőt Kontyosnéról mintázta. Sokáig küszködött a figurával. Ha egy főnővér válik, vajon kin vezeti le a feszültséget. A humortalan főorvoson biztos nem. Egy sápadt kis rezidensen, talán. A nővéreken? A betegeken? Lehet szekálni egy haldokló beteget? Nem kéne olyan hangosan nyögni, Ernő, más is belehalt már. Az élet az, hogy ha egy problémát nem tudunk megoldani, mire kiderül, nem is olyan nagy baj. Lehet megoldatlan problémákkal élni. Megírta ezt is. A teste csalásait több műfajban földolgozta. Az az igazság, egy időben tetszett neki Kontyosné. Arra gondolt, valójában semmihez sem ért. Van Isten? Honnan tudná ő azt?! Még nyakkendőt se tud kötni.

Az volt a benyomása, hogy azért él, hogy megírhassa, ezt sem tudom, azt sem tudom, semmit se tudok. Vannak nyolcan például egy irodalmi esten, a szokásos fölhozatal, három kötelezett könyvtári dolgozó, két nyugdíjas néni, egy verseket író lány, a helytörténész kérdező, és egy nagyon részeg illető, aki folyton jelentkezik. Beszélt azon az esten egy rémálmáról, amelyben a főnővér egy nyakkendővel fojtja meg a nagybeteg írót. A vizit előtt vagy után történjen? Dulakodjanak-e? Hogy kerül a főnővérhez a nyakkendő?! Mennyi dilemma, nem? És már vége is lett az estnek. Hát akkor most átadom a lehetőséget a tisztelt megjelenteknek, ha valakinek kérdése lenne, nem neked, Géza, te már beszélni sem tudsz, kussolj, kérlek… Senki? Biztosan nem? Köszönöm a tartalmas beszélgetést. Ma is tanultunk valamit.

Otthon a felesége megkérdezte, mi volt a minisztériumban.

– Támogatott a Nőtanács – mondta.

– De hát a díjról nem…?!

– Holnap kiderül.

– Mi derül ki holnap? Egyáltalán, mi ez a díj?!

Mogorván húzódott a dolgozószobájába. A felesége azt hiszi, félreértés volt, és most szánja őt. Nézte a klaviatúra betűit. Gyűlöllek benneteket! Éjszaka lett, mire aludni tért. A felesége félálomban megsimogatta.

– A Kontyos vissza akar menni Jutkához.

– És Jutka?

– Hát… gondolkodik.

– Hogy érdemes-e újrakezdeni?

– Nem érdemes. Mégis megpróbálja. Azon rágódik, ha visszafogadja Kontyost, a nevét megtartsa-e. Tehát visszafogadja, de nem lesz többé Kontyosné.

Az író korán ment be a minisztériumba, várni kellett Doktor Makaira. Számolta a vízautomata buborékjait. Nyolcvanegy, nyolcvannégy, ha száz, ő győzött. Doktor Makai, aki a kilencvenhatodik buboréknál tűnt föl, csodálkozva nézett rá, csak nincs valami baj, Mester?

– Az utalás minden hónap tizedikén történik, még csak nyolcadika van… –magyarázta az osztályvezető a tárgyalóban, miközben a titkárnő rájuk nyitott a didergő vizes palackkal, doktor Makai intett, nem szükséges.

– Nem fogadhatom el a díjat – mondta ő.

Volt egy kis csönd, fémes, kellemetlen, ilyenkor kezd hallgatózni a jó titkárnő.

– Nem értem, kérem.

– Sajnálom, osztályvezető úr.

– Hiszen már aláírta! Szignó, pecsét, minden kész! – kiáltotta Doktor Makai.

– Semmisnek kell tekinteni. Mintha meg sem történt volna.

– De… Művész úr, ezt nem lehet csak úgy… A gazdaságiak…

– Adják másnak azt a díjat! – nyögte, és szinte elfutott Doktor Makaitól, aki olyanná vált, mint Napóleon. Vagy Sztálin. Hitler. Egy miniszter az ő országából. Lépcsőn szaporázott a hatodikról, képtelen lett volna a páternoszterbe gyűrődni. A portásnak nem köszönt. Kint nagy levegőt vett, de nem érdekelte az utca, a buborékként szállongó emberi arcok. Kiáltottak utána, több járókelőnek nekiütődött, elgurult mellette egy labda, hazáig szaladt.

Otthon aztán gondolkodott, keresgéljen-e a fiókokban, de hát mennyi van abból is. Rengeteg fiók, akármelyikben megbújhat! Mindegy, valamelyikben ott lapul, ennyi neki elég. Kék vagy szürke. Sárga. Talán pöttyös. Harántcsíkos. Szívecske-mintás.

Aztán a számítógépéhez ült. Megtornáztatta az ujjait. Nem volt szokása címmel kezdeni az írást, most mégis azt kopogtatta föl először az üres oldalra. A kissé suta munkacím ez volt:

 

Egy nyakkendő kalandjai.

 

Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.


Főoldal

2021. október 28.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Márton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái Mesterházy Balázs: Mediterráneum-jegyzetek
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png