Lövei Zsolt
Szívlövés
Azért nem akármilyen társaság gyűlt össze a Dominós Robinál, erre csak később jöttem rá, mert a friss ismerősök először még valahogy síkban élnek, szinte rá vannak vasalva a térre, nincsen mélységük, próbálkozhatsz, erőlködhetsz, csak oda jutsz, mintha ollóval kivágnád valakinek a fényképét az újságból, hiába nézel mögé, nincsen ott semmi. Aztán telnek a hetek, a hónapok, mennek a dumák az asztalnál, hallgatod a történeteiket és egyszer csak azt veszed észre, hogy kezdenek dagadni a palik, mint zubogó vízben a szafaládé, valahogy gömbölyödnek kifelé, még a színük is más lesz, kezdesz mögéjük látni, megérteni a dolgaikat, ízük lesz, mint az ételnek, később meg kezded látni a sarkaikat, az éleiket, amikbe már nem olyan kellemes beleütközni, mert fáj, de az is borzasztó érdekes, ahogyan ezeket az éleket használják, az meg főleg, hogy kikkel szemben használják, jön be Lapát a múltkor, nahát, kezdi, megyek az Astoriánál, tudjátok, a szokott forgalom, tolnám a verdát, erre kanyarodik kifelé mínusz kettővel egy hülye, és úgy bénázik, hogy kezd dagadni tőle a fejem, gyorsan sávot váltok, mellé húzok, ablak le, már éppen ordítanék kifelé, de ahogy átnézek, kit látok? hohó, hát ez meg Ervin, mi a fenét keres ez itt Vásárosnaményből, no hiszen! tán még életében nem járt Pesten kocsival, látszik is rajta, a felsőteste teljesen előredőlve, a nyaka meg még előrébb, a szeme szinte belülről a szélvédőn cuppog, erre ordítok neki kifelé, mi van Ervinke, nem csúszik a szánkó? Átnéz rám, de tisztára úgy, mint a Tesz-Vesz Városban a malacok néznek kifelé a könyvből, teljesen hülye a pofája, állítom, ha az anyja ordibálna a helyemen, azt se ismerné meg, még jobban üvöltök, hova mégy?, de valahol dudálnak, erre visszakapja a fejét, előregörnyed, mintha át akarná harapni a kormányt, szerencsére a válla fölött felbukkan egy szalmaboglyás fej, hoppá, szóval a Gizi is vele van, kiabál kifelé, az Oktogonhoz mennénk, csak Ervinke eltévedt, na, gondoltam magamban, ezt én előre megmondtam volna, nincs olyan hely a világon, ahol Ervin az eltévedéstől biztonságban lenne, ez valami vele született dolog nála, hiányzik az a GPS a fejében, ami a tájékozódáshoz kellene, és hiába lesi a térképet, nem használ az se, egyszer egy haverjával elmentek Olaszországba, hajnalban indultak, a srác már több mint tizenkét órája vezetett, amikor egy Magliano nevű kisvárosban megálltak enni, ott aztán a barát átadta a volánt, akkor most te jössz Ervin, én pihenek egyet, ha jól megyünk, estére a szállásra érünk, Ervin nyomta is neki becsülettel, ledarált vagy háromszázötven kilométert, és mikor a haverja három óra múlva felébredt, éppen akkor fordultak be megint Magliano főterére, a srácnak először le se esett, hogy mi van, a szemét dörzsölve, álmosan nézett kifelé, milyen egyformák ezek az olasz terek, mondta ásítozva a nyakát gúnárként előrenyújtó Ervinnek, csak mikor kiszálltak, ötlött a szemébe az a teraszos étterem, amit ugyanúgy hívtak, mint azt, ahol három órával ezelőtt ettek, szakasztott mása volt, sőt, a pincér is kiköpött úgy nézett ki, úgyhogy kezdett gyanús lenni az egész, mert már csak akkor smakkolhattak volna a dolgok, ha Maglianótól három órányi autóútra is van egy La Pergola nevű étterem, ahol az előző pincér ikertestvére dolgozik, persze hamar rájöttek, hogy mi a helyzet, „Bocs” mondta Ervin és onnantól már csak a srác vezetett, mert megfogadta, hogy Ervinnek ezután még tolatni se adja oda az autót. Gyertek utánam, kiáltom oda Gizinek, elébük vágok, csak az a baj, hogy innentől max gyök kettővel mehetek, mert különben Ervin lemaradna, mindegy, valahogy csak odaérünk, nagy ölelkezés, hátbaveregetés, régen láttuk egymást, hát, mi újság, mi szél hozott erre benneteket, de valahogy nem válaszolnak, félre néznek, másra terelik a szót, egy darabig hagyom hadoválni őket össze-vissza, aztán az asztalra csapok, ebből elég volt, elő a farbával. Majd mindjárt mondom tovább, de az ember sokszor van úgy, hogy elő a farbával, aztán meg nem nagyon tetszik neki, amit hall, mit nem nagyon tetszik, egyenesen kétségbe esik tőle, és úgy van vele, inkább ne is hallott volna semmit, milyen nyugodt volt előtte, most meg már felkavarodott minden és nyakig ül egy olyan dologban, amiről öt perce még azt sem tudta, hogy létezik. Ervin nem szólt semmit, csak maga elé nézve rágta a körmét, amit még sosem láttam tőle ezelőtt, végül Gizi kezdte el mondani, de olyan fakó, színtelen hangon, hogy teljesen megdöbbentett, hát még amit mondott, mert azt mondja, de úgy mondja, mintha azt mondaná, megyek veszek tíz tojást, szóval azt mondja, azért jöttek föl Pestre, hogy kiraboljanak egy ékszerboltot. Egy darabig ültem, nem szóltam semmit, megfigyeltem már máskor is, ha valami őrültséget hallok, akkor csak ülök egy mukk nélkül, mintha arra várnék, hátha helyesbítve lesz a dolog, esetleg én értettem rosszul, aztán persze mindig kiderül, hogy beborul, vagyis minden úgy van sajnos, ahogy először hallottam. De ez még nem volt elég, mert Gizi hozzátette, azért meri ezt elmondani, ilyen nyíltan és őszintén, mert bennem teljesen megbíznak, ezerszázalékig biztosak bennem, sőt, hát az az igazság, hogy szeretnék, ha segítenék is nekik valamilyen módon ebben az egészben. Ezek teljesen meghülyültek, ebben most már teljesen biztos voltam, Ervinről azt sem tudtam elképzelni, hogy csak úgy simán benyit egy ékszerboltba vásárolni valamit, nemhogy kirabolni, annyira gátlásos, hogy azt elmondani nem lehet, ott van pédául, ahogy megismerkedett Gizivel, na, az legendás volt, együtt utaztak a vonaton, csak ketten voltak a kupéban, egymással szemben ültek az ablaknál, Ervin egy idő után félszemmel stírolgatni kezdte Gizit, köztünk szólva, nem csodálom, mert igencsak vonzó jelenség volt lánykorában, megszólítani persze nem merte, és akkor, láss csodát, a lány cigit vett elő és a táskájában gyufát kezdett keresgélni, Mozdulj már, te marha! üvöltött föl egy hang Ervin fejében és ettől rémülten talpra ugrott, valami hatvanas évekbeli angol filmből ellesett mozdulattal tüzet adott, utána Giziről le sem véve a szemét, apró, finom, úri kézrázogatással eloltva a gyufát, lezser csuklómozdulattal kidobta az ablakon, aztán a lábát keresztbe vetve, hanyagul visszaült. Zavarban vagy? kérdezte Gizi, miközben kifújta a füstöt, Ervin csak nézett, nem, dehogyis, miért lenne zavarban? Csak abból gondoltam, mosolyodott el Gizi, ahogy tüzet adtál. Mindig kipöckölöd utána az öngyújtódat az ablakon? Ervin elsápadt, a zsebébe túrt, és akkor jött rá, hogy a nagybátyjától születésnapjára kapott öngyújtót hajította ki, menthetetlen, teljesen menthetetlen volt a helyzet, de akkor Giziből váratlanul kibuggyant a nevetés, és csak nevetett, nevetett, egyszerűen nem tudta abbahagyni, de valahogy lehetett érezni, nem Ervint akarja bántani vele, csak ezt az egész szitut tartja mérhetetlenül mulatságosnak, és olyan jóízűen nevetett, hogy Ervin is elkezdte, és együtt nevettek, és amikor az egyik már kezdett volna kicsit lecsillapodni, a másik még röttyintett egyet, akkor indult előlről, a végén már a könnyeiket törülgették, alig bírták abbahagyni. Ha Ervin egy hónapig csapja a szelet Gizinek, akkor se kerültek voltak ilyen meghitt viszonyba, mint így, szűk öt perc alatt, egyből beszélgetni kezdtek, teljesen belemelegedtek, akkor a vonat megállt az egyik állomáson, őrült forróság volt, és Gizi egy újsággal legyezgetve magát megjegyezte, hogy most egyhajtásra le tudna húzni egy sört. Több se kellett Ervinnek, rögtön ajánlkozott, leugrik a restibe, hoz valamit, Gizi tiltakozott, ő nem azért mondta, csak kiszaladt a száján, nem kell hozni semmit, különben is, mindjárt indul a vonat, de Ervint már nem lehetett leállítani, egy pillanat alatt megjárja, ha pedig mégis elindulna a vonat mielőtt visszaér – ami kizárt –, akkor Gizi dobja csak ki a táskáját a vonatablakon, nincs benne semmi törékeny, majd fölszedi a peronon, és mielőtt még át lehetett volna gondolni józanul a tervet, már lenn is volt, biztatóan visszaintett, és eltűnt az épületben. Teltek a percek, Gizi a lehúzott ablakon kihajolva kémlelt kifelé, a vonat lassan elindult, Ervin sehol, várt még egy kicsit, aztán nagy sóhajjal kidobta a táskát és visszazuttyant a helyére. Alig telt el egy-két perc, amikor Ervin mosolygós feje megjelent a kupéajtóban, óriási sprinttel sikerült elérnie az utolsó kocsi hátsó kapaszkodóját, közben a két sör közül egyet le is ejtett, bánja a fene, a Gizinek igért sör azért itt van, akkorra már tudta a táskát is, mert futás közben látta kirepülni az ablakból, nem számít, izzadtan lehuppant szemben Gizivel, és boldogan megittak ketten egy sört. Azóta együtt vannak. Szóval, ilyen Ervin, de még ilyenebb, mert amikor Lapát együtt járt vele szakközépbe, emlékszik rá, hogy Ervin egyszer tornaórán a távolugrásnál szögescipővel ráugrott a saját kézfejére, ami azért hihetetlen bravúr, ebből urasan meg lehetne élni, ha fellépne vele valahol, és tessék, ez az ember akar ékszerboltot rabolni, na, ne, és Lapát csak ült, még mindig álmélkodva, aztán a hirtelen beálló csendben kicsit figyelmesebben kezdte nézni őket, érezte, hogy a találkozás óta zavarja valami, valami, amit nem tudott hová tenni, és most rájött, mert ez a két ember árnyéka volt önmagának, ami csak egy szólás, de itt tényleg ez volt, mert alig volt rajtuk valami szín, szürkék voltak, mintha pincéből jöttek volna elő, Gizi haja kócos, a szeme alatt táskák, semmi smink, Ervinen lötyögött a ruha, a nadrágja pecsétes, olyanok, mint a lufi, amiből kiszökött a levegő. Akkor aztán előjöttek a farbával, és ha Lapát erre vágyott, hát, most megkapta, köpni nyelni nem tudott tőle, Gizi és Ervin gyerekéről, Kornélról volt szó, Lapát is ismerte, igaz, már elég régen nem látta, de azért emlékezett rá, mondjuk, volt is mire, mert például az egyik decemberben, amikor Lapát rokonlátogatásra utazott Vásárosnaményba, Ervin megkérte, öltözzön már be Mikulásnak, mekkora élmény lenne a kis Kornélnak, ha az otthonába jönne a Mikulás, Lapát rá is állt, beöltözött, másnap az óvónéni minden kicsit végigkérdezett, megsimogatta Kornél fejét is, na, Kornélka, nálatok is járt a Mikulás, hozott ajándékot?, igen, hozott, válaszolta Kornél csengő hangon, megígértem neki, hogy jó leszek, akkor megkaptam az ajándékot, utána a Mikulás bácsi meg apukám berúgtak a konyhában, mi meg anyukámmal a szobában megettük az összes csokit. Az eset után Kornélkát egy hónapig a nagyanyja hozta-vitte az oviba, Gizi meg Ervin a tájékát is elkerülték, ahogy Ervin megjegyezte, még a farpofája is égett a szégyentől.
Lapát iszonyú kínban volt, nem tudta mit mondjon, egyfolytában azon járt az agya, hogyan lehetne lebeszélni őket a rablásról, ami egyébként, és ezt Lapátnak kénytelen-kelletlen el kellett ismernie magában, az összes körülményt figyelembe véve, már nem is tűnt annyira érthetetlennek, közben Ervin azt is elárulta, azért döntöttek az ékszerbolt mellett, mert ott nincs biztonsági őr, a bankban meg van, Lapát erre bólogatott, mint egy automata, közben a gondolatok úgy pörögtek benne egymás után, mint paklit keverő bűvész kezében a kártyalapok, próbálta megtalálni a legjobb megoldást, és amikor rájött, mi lenne a legmegfelelőbb, már csak az volt a kérdés, hogyan tudná összehozni őket a Tanár Úrral.
Két napig gyúrta őket, könyörgött, magyarázott, üvöltözött, mire nagynehezen beadták a derekukat, és végre leültek négyesben, és akkor elmondták a Tanár Úrnak, amit előtte már Lapátnak is, hogy végük van, nekik tönkrement az életük, elfogyott az összes pénzük, a rokonságból már tartoznak mindenkinek, Gizi otthagyta a munkáját, hogy állandóan Kornélka mellett lehessen, Ervin robotol, mint egy állat, másodállást is vállalt, de még így is képtelenek tartani a lépést, a méregdrága gyógyszerek, az orvosoknak kifizetett pénzek, újabban az állandó utazgatás, mert Kornélka felkerült Pestre, itt fekszik a Szent László Kórházban, teljesen padlón vannak, persze lelkileg is, illetve lelkileg csak igazán, a szemük láttára ment tönkre az egyetlen gyerekük, a szemefényük, de most talán, talán valami kis reménysugár, mert úgy néz ki, jobban van, a daganatos betegséget is túl lehet élni, nem igaz?, rengeteg gyerek felgyógyult már belőle, ha minden jól megy, lassan haza lehetne vinni, csak éppen egy speciális, sterilizált szobát kellene kialakítani neki otthon, ami megóvná a fertőzéstől, de nagyon szigorú előírások vannak, az a szoba egy vagyon, legalábbis nekik az, és Kornélka egy darabig iskolába, meg közösségbe se mehetne, ott kell lenni mellette folyamatosan, és ők a fáradtságtól már gondolkozni sem tudnak, csak azt érzik, hogy valamit tenni kell, valahogy pénzt szerezni, ez így nem mehet tovább.
A Tanár Úr csendben hallgatta őket, és amikor befejezték, rögtön szikéért nyúlt, hogy kioperálja belőlük ezt a tályogot, ezt az őrültséget, mert megmondta, hogy borzasztóan sajnálja őket és együtt érez velük, de gondoljanak már bele, micsoda bajt kavarhatnak maguk köré ezzel a rablás ötlettel, mert, ha elkapják őket és börtönbe kerülnek, ki fogja Kornélkát látogatni, ki fog róla gondoskodni, hát pont akkor nem lesznek mellette, amikor a legnagyobb szüksége lenne rájuk, de mond ő valamit, ha adnának neki egy kis időt, megpróbálna segíteni, van egy csomó ismerőse, és azoknak is van egy csomó ismerősük, hátha össze tudnának hozni valamit, cserébe Ervinék ígérjék meg, hogy addig nem csinálnak semmi őrültséget.
Mikor így megegyeztek, a Tanár Úr velünk is leült, elmondott mindent, Lapát is hozzátett ezt-azt, később Giziékkel is megismerkedtünk, persze nem volt kérdés, hogy megpróbálunk valamit, ráadásul egy füst alatt azt is eldöntöttük, hogy testületileg meglátogatjuk Kornélkát a kórházban.
Én nem is tudom, valami romantikus elképzelésem volt előtte, bemegyünk az ajándékokkal, körbeálljuk az ágyat, bátorítóan mosolygunk, és persze már a jelenlétünk is erőt ad a gyereknek, megható jelenet, Gizi félrefordulva egy könnycseppet töröl ki a szeméből, hát, egy frászt, dehogy álltuk körbe az ágyat, és egy nagy túrót mosolyogtunk, be sem mehettünk a sterilizált szobába, ajándék átadásról szó sem lehetett, egy üveglapon keresztül néztünk befelé, be, egy másik világba, ahol nincsenek mikrobák, mert azokkal már nem tudna megbirkózni az üvegtörékenységű test, hát csak néztünk, bámultunk, megfigyeltük a szépen tekergőző csöveket, Kornélka éppen aludt, alig ismertem rá a fényképe után, szürke kis madárarc a párnán, álldogáltunk ott egy darabig, aztán köszöntünk a nővéreknek és eljöttünk, én meg úgy éreztem magam, mint akit seggberúgtak.
Ettől persze még eszünkbe se jutott, hogy feladjuk, mindenki bedobta magát, a Tanár Úr alapítványoktól próbált összehozni némi pénzt, Pöttyös ingyen és bérmentve helyrepofozta Ervinék autóját az esedékes műszaki vizsgára, a kocsmában minden délben ehettek és Robi nem fogadott el semmit, a reggelijük is megoldódott, mert Csiriz meg péksüteményekkel tömte őket, és hát világos, hogy mindnyájan dobtunk be pénzt, mert Robi előhalászott valahonnan egy régi tálat, még a nagyapjáé lehetett, szép, míves munka volt, kirakta a pultra, lehetett adakozni, de valahogy nem nagyon erőltették meg magukat a vendégek, tessék-lássék rakosgattak bele ezt-azt, inkább kisebb, mint nagyobb összegeket, és az egyik nap éppen azon tűnődtem, vajon mennyi pénz lenne benne, ha mondjuk a kocsma légkondissá tételére gyűjtenénk, amikor Tomajka egy netről kinyomtatott írást hozott, sugdolózott kicsit Dominós Robival, végül Robi kitűzte a pult mellé a falra, sorban odamentünk, egy daganatos gyermekeket támogató alapítvány honlapjáról másolta ki Tomajka, az volt a címe, „Léteznek még angyalok?”, és tovább a cikk:
„Hogyha igen, akkor Renáta az! Ő a mi mai főszereplőnk, a tizenkét éves Horváth Renáta. Története a következő:
A család egyik este a televíziót nézte, ahol leukémiás, rákos gyerekekről szólt a riport. Ugye az ilyen beteg gyermekek a kemoterápiás, illetve sugárkezelések hatására elvesztik a hajukat. A kis kopasz buksik láttán, Renáta, a tizenkét éves, hangsúlyozom, TIZENKÉT éves kislány megszólalt, szólt az anyukájának, hogy a nagy hajzuhatagát, ami az Ő fejét ékesíti, le szeretné vágatni, tincseit el szeretné adni, parókát szeretne készíttetni belőle, ezzel duplán segítve a betegeket. Egyrészt a haja eladásából származó pénzt, egy beteg, rákos gyermeknek ajánlaná fel, illetve hogyha a hajából paróka készül, akkor az valószínűleg ugye valamely beteg fejére fog kerülni, takarván a kopaszságát.
Renáta hajkoronáját levágta egy fodrász, amik eladásra kerültek. A család a hajtincsekért 40. 000.- Ft.-ot kapott, amely összeget az egyik, általunk már korábban támogatott kis betegünk részére, a Renáta által kiválasztott, Kovács Biankának ajánlottak fel. A pénz megérkezett a bankszámlánkra, amit azon nyomban utaltunk is tovább Bianka Édesapja számlájára”.
Mikor a végére értem a cikknek, akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig bírtam nyelni, na, mondtam magamban, ha ez nem mozdítja meg az embereket, akkor semmi, Dominós Robi pedig bombabiztos módszert talált ki, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, mert kiírta nagybetűkkel, hogy annak, aki ezt elolvassa, és rendel egy sört, ő ad mellé még egy pohárral ingyen. A lap mellé pedig kirakta Kornélka fényképét, rövid leírással az állapotáról, és hogy a tálban gyűjtünk a gyógykezelésre. Jöttek is szépen a népek, elolvasták, aztán már kanyarodtak is a pulthoz a potya sörért, és a tálba tényleg több pénz került, de nem olyan sokkal több, mint ahogy vártuk, ráadásul szép lassan kezdtek olyan pofák is felbukkanni, akiket azelőtt sohasem láttunk, már az interneten is terjedt a hír, hogy van egy kocsma, ahol, ha elolvasol valamit, ingyen sör jár, eltelt két hét, és már ebédidőn kívül is annyian voltak, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni, Robinak paravánokkal kellett elkeríteni az asztalunkat, hogy ne üljenek le hozzá idegenek, közben főtt a feje és éjjel-nappal számolt, szerette volna tudni, vajon kezelhető-e a veszteség az ingyen sör miatt, de aztán megnyugodott, mert aki jött, az végül többet is rendelt, nem lett ráfizetéses a dolog.
Mindezekkel együtt nagyon úgy nézett ki, megfeneklik a csónak, és kaparhatunk akárhogy, legfeljebb, ha egy év múlva fog összegyűlni a pénz, amikor az egyik nap feltűnően jólöltözött ürge állt meg a papírlap előtt, elolvasta, utána bemutatkozott Robinak, az egyik kereskedelmi TV-csatorna szerkesztője volt, neki is a fülébe jutott a dolog, és saját szemével akart meggyőződni róla, mi igaz belőle, szóval őt érdekelné ez az egész, csinálnának belőle egy műsort, na, nem egész estéset, de egy blokknak ideális lenne a magazinműsorukba, és ő garantálja, hogy egymillió néző lesz, és ha bemutatják a képernyőn a számlaszámot, egy hónapon belül annyi pénz jön rá, amiből évekig megélhet a család, persze a Robi kocsmája is benne lenne, reklámnak az se utolsó, sőt, és csak mondta, mondta, végül felírta Robi telefonszámát, azzal, hogy az asszisztense két nap múlva felhívja a válaszért.
Másnap aztán Robi előadta a dolgot az asztalunknál, hozzátéve, hogy neki már egyáltalán nem hiányzik a reklám, mert így is annyian vannak, mint az oroszok, így is fel kell vennie még egy embert, mert nem győzik a munkát, de ez most másodlagos, nem ez számít, és én láttam, a Tanár Úr sincs oda valami hajde a dologért, nem is rejtette véka alá, annak különösen nem örült, hogy Kornélka valószínűleg bekerül két celeb közé a műsorban, az egyik a szeretőjéhez költözik és válik, a másik éppen megfázott és nagyokat tüsszent, ezek a csatornák a megrendezett konfliktusaikkal, híreikkel és álhíreikkel egymást múlják alul, közben állandóan a nézői igényekkel takaróznak, ami nagyon harmatos érv, mert amint azt egyik színművészünk találóan megjegyezte egyszer, arra is lenne igény, hogy ő letolt gatyával szavalja a Szózatot, komoly, fizetőképes kereslet lenne rá, na, és, kit érdekel?
A másik oldalon viszont, folytatta a Tanár Úr, ott van Kornélka, meg a család, és ez a helyzet minden ellenvetést felülír, úgyhogy szerinte mégiscsak legyen forgatás, persze ez most a szülőkön meg Robin múlik, nekik kell dönteniük.
Döntöttek is, lett forgatás.
Irtózatos felfordulást csinált a stáb a felvétel napján, de ez most nem is fontos, lement az adás, tényleg magas volt a nézőszám, és tényleg kezdett jönni a pénz, kezdtünk számolgatni, ha egy hét alatt ennyi jött be, akkor nagyjából megvan, hogy mennyivel kalkulálhatunk egy hónapra, és ha még csökken is a pénz, ahogy múlik a műsor hatása, akkor is négy hónap múlva összejön ami kell, kezdtünk bizakodni, amikor Ervin egyik délután halálsápadtan jelent meg a kocsmában, ahogy belépett, már láttuk, hogy baj van, és tényleg, Kornélka állapota rosszabbodott, hirtelen sürgőssé vált a beavatkozás, teljesen kétségbe volt esve, kifutunk az időből, az otthoni sterilszobát sem merik addig elkezdeni, amíg nincs meg rá az összes pénz, ha sikerül is a műtét, mi lesz utána, Kornélka a kórházban itt Pesten, Gizi, hogy be tudjon járni hozzá, itt albérletben, Ervin külön tőlük Vásárosnaményben, meddig lehet ezt csinálni?, és kezdtem érezni, hogy a szép biztonságos, vízszintesnek hitt kis talajunk megbillen és csúszunk lefelé, ahogy a hegymászó kezd szánkázni lefelé és nincsen kapaszkodó, teltek a napok, és egyszer csak váratlanul felhívott Ervin, ahogy később megtudtam, körbetelefonált mindenkit az asztaltársaságból, ujjongott, szárnyalt a hangja, kitűzték a műtét időpontját, és a sterilizált szoba is meglesz otthon, már hozzá is kezdtek, úgy meglepődtem, hogy alig jutottam szóhoz, kérdeztem, hogyhogy? csak annyit mondott, „ki lett pótolva az összeg” de többet harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle.
A műtét napjára szabadságot vettem ki, és nagyon jól tettem, mert már előtte való nap is ideges voltam, a kocsmában tapintani lehetett a feszültséget, tapogattuk is rendesen, Lapát két percig nem tudott egy helyben ülni, pedig ő aztán nem egy izgága fajta, állandóan felugrált az asztaltól, hol ezért ment a pulthoz, hol azért, csörgette a kulcsait, kiment rágyújtani, eloltotta, visszajött, megint kiment, Tomajka pont ellenkezőleg, csendben üldögélt, a széklábhoz támasztott válltáskájából olykor előhalászott valamilyen kaját és megette, igaz, később nem emlékezett rá, legalábbis nem mindre, mert egy idő után elkezdte keresni, mondom neki, Tomajka, most ettük meg egy órával ezelőtt, nem emlékszel, még engem is megkínáltál, Ja, tényleg, nézett rám, mint aki altatásból ébred, először csak mi voltunk ott így hárman, meg a Robi, utána jöttek a többiek, Csiriz, Pöttyös, végül a Tanár Úr, aki óráról jött, és azt mondta, soha azelőtt még nem hagyta bekapcsolva a mobilját tanítás közben, csak most, merthogy egy hívást vártunk, és mindannyian a mobiljainkat tapogattuk, mintha attól hamarabb megcsörrennének, ugyanis Ervin megígérte, hogy azonnal felhívja valamelyikünket, ha már beszélt az operációt vezető proffal, és megtud valamit, na most az operáció délelőtt tízre volt kitűzve, most meg már háromnegyed négy volt, mi a fene történhetett?, egyikünk sem merte még csak megpendíteni sem a legrosszabbat, Csiriz félpercenként az órájára nézett, miaszarlesz, miaszarleszmár?, egyre csak ezt hajtogatta, a végén már nem bírtam hallgatni, kimentem a klotyóra, legalább nyugtom lesz egy kicsit, de nem voltam ott még két percet se, mikor éktelen ordítozás, üvöltözés csapott ki odabentről, visszarohantam, valami leírhatatlan látvány fogadott, úgy ugráltak odabenn, mintha a VB-döntőn gólt lőtt volna a magyar csapat, Tomajka, Csiriz, Pöttyös meg Robi egymást ölelgették, Lapát, mikor észrevett, hozzám rohant és a mellére rántva átölelt, majd meg fulladtam, igen, Ervin telefonált, sikerült a műtét, nagyon jók a kilátások, szép lassan kihozzák Kornélkát az altatásból, holnapután már be is mehetnek hozzá. Robi elkiáltotta magát, Mindenki kap egy korsóval ingyen!, innen aztán elindult a lavina, ittunk, mint a homok, és mire odakinn besötétedett, már igencsak állt a bál, Csiriz előkapott egy szájharmónikát, Lapát felállt egy székre, utána még tovább, se azelőtt, se azután a Robi kocsmájában nem láttam az asztalon táncolni senkit, de nekem mégsem ez maradt a legemlékezetesebb, hanem valami egészen más, és reggel, ébredéskor, rögtön ez a kép ugrott be, mert még az elején, amikor a bombaként robbanó jó hírre mindenki felugrált és egymást ölelgette, valahogy kibontakoztam Lapát öleléséből, és a Tanár Urat keresve, körbenéztem. Mozdulatlanul ült az asztalnál, az ujjpercei fehérek voltak, szorította a korsót, a szeme lehunyva, azt hiszem, imádkozott.
Kornélka egy hónap múlva halt meg, és ehhez nincs mit hozzátenni. Akkor értettem meg, mit jelent az a kifejezés, hogy „porig sújtva”, mert oda lettünk sújtva tényleg, oda lettünk taposva, porig voltunk alázva és mi még csak hagyján, de a szülők, ez a két rendes, normális ember, ők már nem is csak porig, de még mélyebbre, vasalt csizmasarokkal, tudd meg féreg, hol a helyed. Azokra a napokra most is úgy emlékszem vissza, mint valami fekete-fehér némafilmre, még a kocsma is színtelen, fakó, szótlanul ülünk az asztalnál és isszuk a szürke sört.
Gizi és Ervin is ott ültek két nap múlva, eljöttek megköszönni, ahogy ők mondták, mindent, és kérték, ne menjünk el a temetésre, úgyis messze lesz, de nem is ez a lényeg, nem akarnak tömeget, nem akarnak másnak már több fájdalmat, azt sem akarják, hogy lássuk az övékét, nem akarnak semmit. És akkor olyat tettem, amit máig bánok, és égető szégyen önt el, ha csak rágondolok, mert megpróbáltam valahogy vigasztalni őket, valahogy lelket önteni beléjük, elkezdtem magyarázni, hogy az Isten szerelmére, ne adják már fel, ott van mások példája, a középkorban nyolc-tíz született gyerek után jó, ha kettő megmaradt, mégis újra, meg újra megpróbálták, tiszta szerencse, hogy a Tanár Úr leállított, kezét a karomra tette, Hagyd csak, mondta csendesen, és akkor végre befogtam a számat, még jó, hogy Gizi és Ervin mintha meg sem hallották volna, még egyszer köszönték, elbúcsúztak, és mentek.
Innen alig van visszaút, mondta sóhajtva a Tanár Úr, ahogy utánuk nézett, mert amíg ott voltak és figyelte őket, a tekintetükről és a testtartásukról egy kísérlet jutott eszébe, még a hatvanas években végezték, és később a „tanult reménytelenség” címen lett híres, egy zárt szobába tett kutyát, amikor már egész otthonosan érezte magát, elkezdtek nem halálos, de kellemetlen árammal sokkolni a padlón át, teljesen véletlenszerűen, hol itt, hol ott kapta a dózist, összevissza, akárhová ment, nem jött be semmi abból, amit tapasztalás útján addig megtanult, ami az előbb bizonságos volt, az most veszélyes, a végén már mindenütt kapta az áramot. És akkor a kutyus feladta. Lefeküdt, nem mozdult semerre, még akkor sem, amikor már megint sikerrel próbálkozhatott volna, mert a szobácska másik feléről kikapcsolták az áramot, ezt persze nem tudhatta, de már nem is érdekelte, csak feküdt, valahogy megadta magát, megadta magát a nagy büdös ismeretlennek, valaminek, amivel nem tud mit kezdeni, aminek nem lehet az észjárását kitanulni, akkor meg kár a gőzért.
Hát, most nekünk sem csúszott valami fényesen a szánkó, hogy Lapát kifejezését használjam, kényszeredetten ropogtattuk a délutánokat, mint valami vaj nélküli, odaégett, száraz pirítóst, a társalgás is csikorogva haladt, inkább csak azért beszéltünk, hogy ne legyen csönd. „Már ez a szar se ízlik” lökte odébb a cigisdobozt Lapát, és mikor hazafelé cihelődtünk, az asztalra visszanézve láttam, hogy Pöttyös korsójában még ott a sör.
„Mi legalább megpróbáltuk”, mondta a Tanár Úr valamikor a temetés utáni héten, még éppen jókor, mielőtt átcsúszhattunk volna az önsajnálatba vagy a teljes nihilbe, és kiderült, ez egy filmből van, igaz, nem pontosan így, mert ott egyes szám első személyben hangzik el, „Én legalább megpróbáltam” mondja a McMurphy-t alakító Jack Nicholson, miután többszöri nekiveselkedés után sem tudja kimozdítani a helyéről a hatalmas, álló csaptelepet, amivel az elmegyógyintézet ablakrácsát szeretné kitörni, megnyitva az utat a szabadba, a szabadságba, ahol nem pattog korbácsként a vezényszó, nem cseszegetnek állandóan minden piszlicsáré szar miatt, és ahol ismét önmagad lehetsz, jelentsen ez jót vagy akár rosszat, jelentsen bármit. Száll a kakukk fészkére, milyen furcsa cím, gondoltam tűnődve, amikor először meghallottam, nem is sejtve, micsoda hatással lesz majd rám, mert a Tanár Úr kihozta a filmet a kölcsönzőből és közösen megnéztük, hát, ez aztán kirázott bennünket a fásultságból, mit kirázott, engem valósággal kilőtt, mint egy ágyúgolyót, közben szinte beteg lettem tőle, de valahogy jól beteg, ahogyan igazi, nagy remekművektől vagy szerelemtől lesz beteg az ember, csodálatos volt, felkavaró, egy szívlövés, napokig alig aludtam tőle, és én is kivettem a kölcsönzőből, megnéztem egyszer, kétszer...ötször, soha azelőtt filmet nem néztem meg kettőnél többször, és rájöttem, hogy tényleg, ennél többet nem tehetsz, mint hogy megpróbálod, legfeljebb nem sikerül, ez benne van a pakliban, de soha nem fog kínozni még évek múlva is a „mi lett volna, ha én akkor”?, arról nem is beszélve, hogy mindig vannak akik körülállják az embert és nézik mit csinál, és soha nem tudhatod, nincs-e közöttük egy Indián, aki figyel, és magától ugyan eszébe nem jutna, de legközelebb ő fogja megcsinálni ami neked nem sikerült, ahogyan a filmben is.
Kezdett visszaszivárogni belénk az élet, és ahogy a kamera fordul, úgy csúszott rá újra a tekintetünk lassan más dolgokra is. Egy idő után megint fontos lett az időjárás, a meccs, a benzin ára és a lányok, visszatért a régi hang az asztalunkhoz, forgott a szó. Egy nap rákérdeztem a Tanár Úrnál a nagy tervre, a régóta dédelgetett útra, mert hoppá, ezt még nem is mondtam eddig, a feleségével hatalmas világjárók, voltak Japánban is, bejárták Kyotótól Nikkóig, ráadásul stoppal, kiderült, hogy Japánban van a világ legjobb stopja, igaz, erről a világ semmit nem tud, a japánok még kevésbé, mert kettőjükön kívül nem stoppolt ott senki. Az első szállásukon a Tanár Úr leíratta egy kartonlapra a recepcióssal japánul, hogy: Magyarok vagyunk, nem amerikaiak!, mivel történelmi okokból a jenkiket nem nagyon csipegetik a szigetországban, ez aztán átütő sikert aratott, és boldog-boldogtalan felvette őket, huszonéves diákokon át a golfozásból jövő milliomosig, a Tanár Úr be is hozta a kartonlapot a kocsmába, mindnyájan megcsodáltuk a kecses, kalligrafikus szépségű írásjeleket, akkor észrevettem felül egy egészen apró nyilacskát a lapon, kérdezem, mi ez? és kiderült, a Tanár Úr bejelöltette a recepcióssal azt is, hogyan kell tartani, mert rájött, ha ő egyszer ezt leteszi valahová, soha többé nem fogja tudni, melyik a teteje, melyik az alja. Na, szóval, évek óta gyűjtenek egy perui útra, mondjuk, nem csodálom, egyszer, mikor náluk voltam, levett a polcról egy albumot, kinyitotta, a közepén kétoldalas fénykép, mikor megláttam, elakadt a lélegzetem, mintha egy simogató fényekbe bugyolált, másik világból való tájat látnék, a Machu Pichu, suttogta a Tanár Úr, ránéztem, szinte áhitat ült az arcán. Erre gyűjtenek a feleségével évek óta, a sírnivaló magyar pedagógusfizetésükből raknak félre minden hónapban, Peru nagyon messze van, és a költségek, repjegy, szállás, túra a Machu Pichuhoz, két embernek eszelős összeg, de már nem sok van hátra, a télen rákérdeztem, Alig másfél év, mondta a Tanár Úr mosolyogva, a nyáron már én mutattam neki felemelt hüvelykujjal, már csak egy év, teltek a hónapok, valahogy nem került szóba a dolog, most aztán rákérdeztem, mi van az utazással, nem válaszolt azonnal, egyik ujjával megfogta a korsó nyelét, fordított rajta kicsit, mint ahogy slusszkulccsal indít az ember, aztán felbrummogott a motor, jöttek a szavak csak úgy, egyszerűen, nem lesz utazás, először nem is értettem, mi az, hogy nem lesz, hogyhogy nem lesz, másra kellett a pénz, mondta, és félrenézett.
Az egyszerű mozdulatok fájnak a legjobban, mint ahogy valószínűleg az egyszerű mondatok is, záróra volt már, jöttünk el Robitól, amikor az utcán eszembe jutott, hogy otthagytam az újságom az asztalon, lépek vissza, a fővilágítás már leoltva, csak a kiszolgáló rész körüli fények égtek, Robi a pultra támaszkodva nézett valamit, először nem is vettem ki, hogy mit, de a küszöbön megállított a tekintete, az ahogyan nézte, szerencsére engem nem vett észre, én meg kicsit visszahúzódtam, vártam, egy idő után megmozdult, előrenyúlt, megfogta és betette a pult alá.
Másnap, mikor mentünk, Kornélka tálja nem volt a helyén, és nem volt a falon a fényképe meg a fénymásolt cikk sem. Azért pontosan látszott, hol lógtak eddig, világos téglalapok, mikor arrafelé néztünk, sokáig megakasztotta a tekintetünk. Aztán a dohányfüst meg a por elvégezte a dolgot, és egy idő után éppen olyanná vált az a rész is, mint a kocsmában mindenütt a fal.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
