Vári Fábián László
Vásártér
(részlet a készülő regényből)
Nagyapa ül a lépcsőn, ölében szakajtó, abba fejti, morzsolgatja a málét. Megpróbálnám én is, de nekem nem adja meg magát a cső, vézna kis ujjaimmal meg sem tudom bontani az acélosra érett szemek tömören beágyazódott sorait. Igyekvésem láttán nagyapám kezembe ad egy félig fejtett csövet, s azzal, ha nehezen is, de már boldogulok. Az idő eközben telik, a nap már rendesen közénk pörköl, buglyas, sötét hajam alól csorogni kezd a víz. Pedig nagyapám régebben ül ott, ráadásul pufajkanadrágban, mégsem izzad. Hát az meg hogy lehet? – kérdezem. Neki, az ő köszvényes lábainak direkt jólesik a meleg – mondja. A tavaly egész nyáron le se vetette a vatelinnel bélelt nadrágot. Most is csak a gumicsizmát rúgta le lábáról, hadd süsse a nap, hadd fújdogálja a szellő. Odapislantok, s megállapítom, hogy az ő lába legalább nem olyan fekete, mint a Szaxon bácsié, aki – már láttam – pont így napoztatja, ha kiül a háza elé. A szomszédasszonya állítólag meg is kérdezte tőle, hogy szokta-e mosni a lábát? Az öreg, hogy válaszolni tudjon, kivette szájából a pipát, köpött egyet, s miután elégedetten nyugtázta, hogy nyála ez alkalommal is nagy, szabálytalan csillagalakban terült szét a porban, röviden csak ennyit felelt:
– Én, jányom, suha.
De az én nagyapám szokta, láttam már többször is, de hagyjuk ezt az oktalan beszédet. Különben, a diófán váratlanul, barátságtalan hangon megcsörrent a szarka. Erre Nagymama is reagál, kedélyesen kiszól a konyhából: Csak nem vendég jön tán? Nagyapa hallgat, mert az efféle buta kérdést rendes, református ember meg se hallja, de engem felcsigázott vele, hát faggatom. Milyen vendég? Honnan veszi Nagymama, hogy jön valaki? Nagyapa kelletlenül válaszol: Hát, csak így szokás mondani: Csereg a szarka, billeg a farka, vendég jön. Ne törődj vele, pusztaság az. Pusztaság vagy nem pusztaság, de nyiszorog a kisajtó, s lassú, kacsázó léptekkel jön Ignatisin Jóska, a postás.
– Adjon az Isten, Elek bácsi! Sürgöny érkezett.
– Fogadj’ Isten! – válaszol Nagyapa. – Oszt’ mi áll benne?
– Az, hogy jön haza a fia, Árpád.
– Hallod má’ Margit! – szól izgatott hangon be a házba – Jön haza Árpád!
A hírre Nagymama is kiszalad a konyhából, s amint kezébe kapja a táviratot, ruhája zsebét tapogatja izgatottan.
– Jaj, Istenem, hol a pápaszem, hova tettem a pápaszemet?
Visszalohol a konyhába, a Singer gép lapján meg is találja, s jön máris a fényre, hogy olvasni tudja.
– Asszongya: Szombaton, harmadikán érkezünk. Árpád. Mi is van máma, Öregem?
– Csötörtök – feleli Nagyapa, és mint aki még most sem akar hinni a fülének, fejét ingatva hozzáteszi: Úgy látszik, mégiscsak igazat beszélt a szarka.
A Nagymama gondolatai azonban már előrébb tartanak.
– Így legalább Laci elibek tud menni Csapra, oszt segít nekik cipekedni…
Árpád bátyám annyira hasonlít apámra, hogy Tácu, a vonat elé kirendelt szekeres meg is szólítja: – Laci, ezt a két bőröndöt én már viszem a szekerre, hozzátok utánam a többit. De elcsodálkozik, amikor a peronon feltűnik a másik Laci, aki a kis Margitkának és Gitta sógornőjének a magas lépcsőről való leszállását segíti. – Juj, hát akkor te meg biztoson Árpi vagy! – hozza helyre tévedését. – Emlékszel rám? Habár nem biztos, mer tik idősebbek vagytok pár évvel. Én meg a Biri fia vagyok – próbálja tisztába tenni Tácu az ismeretség eredetét.
Nagy otthon az öröm, mert mégiscsak sok, mint majd utóbb kiszámolom, az a tizenkét év, amióta nem látták egymást. Nagyapa megtisztálkodott, megborotválkozott és kiöltözött az alkalomra – az orosz módiból átvett pufajkanadrágot könnyű cájgpantallóra cserélte, és lábára cipőt húzott, hogy Árpád fiának ne kelljen szégyenkeznie miatta előkelőbb származású felesége előtt.
Árpi bácsi valóban nagyon hasonlít az én apukámra, csak egy jó tenyérnyivel alacsonyabb, és bal arcán nem visel forradást. Hogy alacsony termetű, azt már az esküvői fényképükről is láttam. Az ügyes fotográfus egy sámedlire állította, hogy ne tűnjék túl alacsonynak hosszú, fehér ruhás menyasszonya oldalán, s a ruha visszafordított uszálya lazán át van dobva a kisszéken, hogy leplezni próbálja ezt a kis csalást. Gitta néni a valóságban is magas, erős csontozatú és tartózkodó természetű, aki nem hajol le hozzám, hogy megcsókolja az arcomat, mint más rokon asszonyok, az irántam való rokonszenvét, ha érez egyáltalán irántam valamit, egy „Te aztán vagány gyerek vagy”-gyal intézi el. De mit várhatnék tőle, amikor saját kislányát is két szemének villanásaival fegyelmezi, és úgy jár köztünk, mintha karót nyelt volna. Margitkát pedig, akit én nagyon, de talán még annál is jobban vártam, szinte azonnal kistestvéremként fogadtam el. Ő olyan komoly és jólnevelt kislány, aki kezet nyújt egy fiúnak is, amikor bemutatkozik, és olyan igaz, gyermeki szeretettel és ragaszkodással néz nagymamánkra, akit végre megismert, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elszakíthatják tőle. Hát tessék, ez egy újabb ok, hogy azonnal megszeressem, s miután szóba került, hogy orvas leszek, ha megnőlök, mindenáron innekciót akarok adni Margitkának a nagyapám által fából faragott fecskendővel. De nem a karjába, azt hiába tartja olyan engedelmesen, hanem a hasába, a szoknyája alá, mert engem – egyelőre – a kislányok másságában leginkább a szép fehér hasuk érdekel. S míg a jelképesen meghegyezett szúróeszközt hasára szorítom, szemét és arcát figyelem, mert gyermeki érző szívemmel a világért sem szeretnék neki fájdalmat okozni, addig szúrom csak, amíg türelemmel viseli.
De hamarosan előkerülnek az ajándékba hozott dolgok, a barack- és cseresznyepálinkás üvegek, s mivel a többire már figyelni sem érdemes, a férfiak egyiknek azonnal kitekerik a nyakát, s isznak egy kupicával a találkozás örömére. S ebben a pillanatban, hogy teljesebb legyen az öröm, Pista bátyám, a legkisebb fiú is megérkezett. Iszik egy nagyon keveset Nagymama, és isznak az asszonyok is, majd asztalra kerül a vacsorára sült friss oldalas, s az emberek az étvágy fokozása végett, vagy a cseresznyéhez való ragaszkodásuk jeleként isznak még egyet. A vacsora végén Nagyapa előveszi a Kövesditől vásárolt fehér bort, egyre inkább csillognak a szemek, kipirulnak az arcok, s egyszer csak énekelni kezdenek. Árpi bátyámnak jó hangja van. Magyar nótákat, operettrészleteket hallgatunk, apám helyenként tódítja, de aztán a bátyám abbahagyja, meghúzza a borospoharat, és indítványoz: – Akkor most az Apuka nótáját! Nagyapa pironkodva megcsóválja fejét, hogy ez meg mire való, de amint Árpád rázendít a legénykort idéző régi nótára, ő is beleerősít:
Vesz nekem édesanyám kalapot,
Fújja a szél rajta (j)a szalagot.
Ha nem fújja, magam is lobogtatom,
Ezt a kisjányt ide csalogatom.
De úgy látom, Pista bátyám nagyon szeretné, ha őt is felnőttként kezelnék, emberszámba vennék végre, hogy a figyelem egy kevéssé ráirányulna. – Amikor Dobászon vótam, egy Munkács-környéki legénytől ezt tanultam – mondja lelkesen, s ő is belekezd egy nótába:
Hej (de) rézpénzt adjál, kutya zsidó, nem bankót,
Mer’ a bankó a betyárnak nem való.
Mer’ a betyár hun megázik, megfázik,
Oszt a bankó a zsebébe széjjelázik.
Apám arca erre elkomorul, szúrós szemmel Pista öccséhez fordul, és mindenki számára érthetően tiltakozik a nóta ellen:
– Ebből elég! Nem kell a zsidókat bántani. Épp elég szenvedést mért a sors rájuk így is.
– Bátyám, de hát evvel én mi rosszat mondtam? Különben is, e’ csak nóta!
– És azt már elfelejtetted, amikor a kűhíd alatt a zsidó gyereket békával etettétek?
– Az már régen vót, még a csehek alatt. És ha tudni szeretnéd, abban a gazemberségben én nem is vótam benne, csak ódalrul láttam.
Gitta néni most kezd igazán odafigyelni az éleződő párbeszédre, s férje mellé telepedve faggatni kezdi:
– Mondd csak, hogy is volt ez a békás dolog? Engem érdekel.
– Á, nem nagy ügy – feleli Árpi bátyám, én nem voltam ott, csak hallottam, hogy a Bajuszkirály, vagyis Endre, a testvére, Gyula, meg Tibi, de Szilágyi Laci is ott volt, a csináltút kőhídja alatt kártyáztak, aztán ott gibicelt mellettük az egyik zsidó gyerek, azt hiszem, a Szaporafaszú fia. Mamuka, mi is volt a rendes neve annak a zsidónak?
– Az, ha jól emlékszem, a rőfös Gelb Lajosnak az egyik bátyja vót. Azért híjták így, mert sok gyereke vót. Igen, Gelb vót az is – magyarázza Nagymama.
– Na, hát annak az egyik csenevész kölyke csak ott lábatlankodott, ezek meg azt mondták, ezen túl akkor lehet köztük, ha megtér kereszténynek. De az csak vigyorgott, és rázta a fejit. Akkor Tibi meg Laci elkapták, a két karjánál fogva a híd kőfalának szorították, és úgy próbálták belőle kicsikarni a hitvallást: – Hiszed a Krisztust, az anyád úristenit? De az csak ingatta a fejit. Ekkor Gyula kikapott a vízből egy nagy zöld békát, elő mindjárt a bicskát, oszt a kövön négyfelé vágta, s egy darabot mindjárt az orra alá tartott. Akkor oszt már ő kérdezte: – Hiszed a Krisztust? De a fiú most is azt mondta, hogy nem. – Ha nem, hát nem. Így is jó – hagyta rá Gyula. – Na, de akkor nyeljed, Bumi! De a fiú összeszorította fogait, nem volt hajlandó kinyitni a száját. Gyula erre bedühödött, a kés hegyit a nyakának szegezte. Megijedt erre rendesen, csak úgy járt a két szeme, de látta, hogy ezek nem tágítanak, hát nagy nehezen csak kitátotta, az meg gyorsan belenyomta az undorító cafatot. Hanem annak esziben sem volt, hogy lenyelje, csak forgatta, de nem volt mese. Gyula a szájára szorította a tenyerit, megforgatta szeme előtt a bicskát, így oszt csak legyűrte a torkán, csak úgy düjjedt a két szeme. Na, akkor megént megkérdezte tülle: – Most már hiszed a Krisztust? – Menjetek a francba! – kiáltotta a szegény gyerek, és mindenképpen szabadulni akart a fogságból. De erre Endre már hozta is a béka következő darabját, és nyomta egyenesen a szájába. Hát erre inkább meggondolta magát a zsidó fiú, és sírva mondta, hogy hiszem, hiszem, csak ne csináljátok ezt velem, engedjetek már! Hát, ez bizony így volt.
Gitta néni még ült egy keveset maga elé meredve, majd felállt bátyám mellől, álló helyzetéből visszanézett rá, aztán sógoraira emelte szemét. Egy másodperc töredékéig nekem is sikerült elkapnom a tekintetét, és mély kiábrándultságot láttam benne. Aztán csak ennyit kérdezett:
– Mit tudtok róla, megúszta a háborút az a Bumi nevű gyerek? Árpád bátyám és öccsei lehajtott fővel hallgattak. Helyettük Nagymama válaszolt:
– Elvittek innen mindenkit, űköt is. Oda is vesztek. Az egész család. De a nagybátyja, Gelb hazajött.
– Jobb is, hogy nem kell vele találkoznotok, nem kell a szemébe néznetek. Vegyétek tudomásul, hogy a gyermek lelke, vagy ahogy mostanában nevezni szokás – a tudata pontosan rögzít minden sérelmet, minden ellene elkövetett erőszakot, és csak az emberen múlik, hogy később, ha módja is nyílik rá, hogyan válaszol: a bosszú, avagy a megbocsátás nyelvén? És tudjátok, miért? Mert a lélek örök és nem öregszik a testtel, legfeljebb nemesedik – mondta Gitta néni, s elindult az ajtó felé, mintha egyszerűen csak friss levegőre vágyna.
* * *
Az éjszaka vagy inkább a hajnal langyos és bőséges nyár eleji esőt hozott. Nagy lesz az öröme annak a néhány banda libának, kacsának, mert összejött végre, amire vágytak: a Vásártéren mindhárom tó medre telegyűlt vízzel. De legalább ne hangoskodnának olyan tele torokkal, mintha mindez csak a kedvükért lenne! Láthatják, hogy a középső tó sekélyes szélét már birtokba vették a disznók: gyötrik, dagasztják a sarat, belevizelnek, majd vastagabb ürülékkel is belerondítanak, úgy szaporítják, gyártják a híg pocsolyát. No, azért ne bízzák el magukat ők sem, ne higgyék, hogy egyedül csak nekik szól a jó időben érkezett égi áldás. A magasabb helyeken, a partokon élénk-zöldben pompázik a fű, és mindössze néhány tehén legelészget benne – látszólag gazdátlanul. Szemmel tartja azért, ki a kapuból, ki az udvarról a magáét, s előkerül mindjárt Buda Laci, az Ilon néni legkisebb fia is, aki fiatal tehenüket, a Babát hajtotta ki erre a finom kis gyepre.
Nagyapám is kicsapja a Tündért, s hosszú botot ad a kezembe:
– Itt van, ügyelj rá, messzire ne menjen!
Nem kell még ezekre nagyon ügyelni, emlékeznek még az istálló sötétjére, a koratavasszal elfogyasztott sok ízetlen tengeri szárra, s most hálásak hogy kedvükre szaggathatják az eleven zöldet. Eltelik tán másfél óra is, amíg megkívánják a vizet, s fejeiket egyenként felszegve megindulnak a zsidó temető előtti tóra. Mire az utolsó is teleitta magát, a Baba és a Tündér már tovahaladtak a temetőt kerülő földúton, mintha tudnák, hogy a lakott területen túl, a Tisza közelében dúsabb és változatosabb a legelnivaló. Igaz, hogy azt a legelőnek kiváló mezőt már régóta a katonák birtokolják, s időnként méltatlan dolgokat művelnek vele. Két éve például egy nagy árokvájó géppel keresztül-kasul szabdalták az egész területet. A gép merev kanalakkal fogazott hatalmas kereke csak szórta kétfelé a drága humuszt. Vagy fél méter széles, s úgy egy méter mély árkot hagyott maga után, amelyet a katonák aztán ásókkal és lapátokkal szabályos árokszerűvé formáltak, néhány nappal később pedig teljes felszerelésben, hátukon borjúval belefeküdtek az árkokba, s úgy tettek, mintha harcolnának. Olykor egy héten át minden nap ropogtak a fegyverek, s amikor elhallgattak, megengedték, hogy oda menjünk, s összeszedhessük a szétszórt töltényhüvelyeket. Mostanában, mivel idejük lejárt, nem használják már az árkokat semmire. Az őszi esők idején vízzel teltek meg, átázott, laza partjaik beomlottak, de hogy teljesen elsimuljanak, arra sokat kell még várni.
Nem sokkal később aztán történtek itt újabb változások is. Az elmúlt őszön egy rádiós zászlóalj költözött ide, s azoknak első dolguk volt, hogy nagy teljesítményű antennarendszert telepítsenek a lövészárkok helyére. Meglehetősen magas, talán harminc-negyven métert is elérő traverzes tartóoszlopokkal ültették tele a mezőt, hogy ezek tartsák majd a magasban kiépítendő antennahálót. Az emberek jártukban-keltükben csak fejüket csóválták a szaporodó tornyok láttán, fel sem tudták fogni, mire való mindez. Egy húsz méteres fenyőpózna tetején például egy fémcsövekből hajtogatott szerkezet díszelgett, azt mondhatnám, a formája után leginkább repülőgépre, mások szerint azonban krumplitörőre hasonlított. Egyik szomszédunkat, a kissé bóka susztert, amint éppen háza előtt álldogált, megkérdezte valaki:
– Mit gondol, Tibi bácsi, mi a fészkes fene lehet az ott?
A suszter felnézett a pózna tetejére, s bár fogalma sem volt róla, egy hirtelen jött ötlettel a következő rövid és határozott válasz hagyta el a száját:
– Amikor a kémrepülő jön, és pont felette száll el, ez magához húzza, mer’ mágnes van benne.
S két felemelt karjával, mintha csak maga lenne a mágnes, meg is mutatta, hogyan történik mindez.
– Ááá, az nem létezhet. Hát tudja maga, hogy az a repülő milyen svunggal jön? – hitetlenkedett az érdeklődő, s csak jóval később, egy-két év elteltével jut el a tudatunkig, amikor a hasonló szerkezetek egyes házak tetején is megjelennek, hogy a nagy talány tulajdonképpen egy korai tv-antenna volt. Az egész létesítményről azonban sejteni lehetett, hogy a csapatok közötti híradás mellett más feladatot is ellát, mégpedig a nyugati rádióadók zavarását.
Nos, ebben az antennaerdőben, mivel a katonák itt semmilyen járművel nem közlekedtek, volt alkalma a fűnek szép nagyra nőni, s e földi paradicsom láttán teheneink szinte maguktól idekaptak. Ezt az alakulat parancsnoksága talán még el is nézte volna, csakhogy a tehenek a vasoszlopok kispannolt tartókötelei között bóklászva felfedezték, hogy azok értelmesebb szolgálatra is alkalmasak. Ha sikerült szerencsésen aláférkőzniük, kéjesen és hosszasan tudtak dörgölőzni a sodrott drótkötelekben, csakhogy ettől lassan az oszlop is mozgásba jött, attól pedig átterjedt a magasban feszülő antennahálóra. Képzelhető, hogy ha két vagy három marhának egyszerre támadt kedve vakarózni, a készülékekre figyelő fülhallgatós specialistáknak ez micsoda zavart okozhatott! Jöttek is szinte azonnal a tűzoltópajzsokról lekapott ásókkal és más hosszúnyelű eszközökkel, ütötték, vágták a szerencsétlen jószágot, ahol csak érték. Máskor meg behajtották, elzárták őket, s ilyenkor valamelyik befolyásosabb gazdának kellett közbelépnie a tehenek kiszabadítása végett. Így ment ez rendszeresen, amíg a katonaság be nem kerítette az önkényesen kisajátított területet, de mindig akadt rá ember, aki helyenként – hol ezért, hol azért – kibontotta a drótkerítést, s kezdődhetett minden elölről.
Jobb ezért mindig a tehenek nyomában lenni, hogy váratlan dolgok ne történjenek. Ha pedig a töltés felé igyekeznek, lépjünk ki magunk is, a nagyobb fiúk ismerik ott a legeltető helyeket. Az Akácos szélénél a Pap Tiszája félig száraz medrén átkelve teheneink már a füzes bokrai közt legelésztek, amikor valakinek eszébe ötlött, hogy át kellene hajtani őket a Szigetre. Annál dúsabb, érintetlenebb legelő a környéken nincs, ráadásul ott nem kóborolhatnak el semerre, mi meg majd kedvünkre dagaszthatjuk a Hótt Tisza finom, szürkéskék iszapját. Neki is eresztettük hát a ránk bízott jószágot a kis folyóágnak, hogy aztán utánuk menjünk, ám a sodrás miatt képtelen volt megkapaszkodni lábunk a meder kavicsos fövenyében. Felnőtt ember könnyedén átlábalt volna rajta, de én hatéves lehettem, s a többiek hozzám hasonló korúak. Szerencsére a kecskéivel útközben hozzánk csapódott Rozmán Bálint, aki a maga tizenegy-tizenkét évével, felnőttes biztatással értésünkre adta, hogy számíthatunk a segítségére. Segített is, először a kisebbeket – Öcsit, Gyuszit cipelte át, majd Ferit vette a nyakába, s utolsóként indult vissza értem.
– Na, gyere teis is! – szólított meg, s hogy fel tudjak kapaszkodni a hátára, kissé megroggyantotta térdét.
Vállai fölött átnyúlva az álla alatt összekulcsoltam a kezem, de hogy ne a nyakán kelljen csimpaszkodnom, lábaimmal átfogtam a derekát. A meder közepén jó derékig érhetett neki a víz, így én is benne voltam rendesen, de ha tesz még öt lépést, már akár le is szállhatok. Erre ő megállt a legerősebb sodrásban, és erélyesen hátraszólt:
– Szállj le!
Ezt én egyszerűen nem akartam érteni, s még erősebben kapaszkodtam belé.
– Nem értetted, mit mondtam? Kinek beszélek? – mordult rám erélyesebben, s elkezdte himbálni, rázni felsőtestét, hogy ledobjon.
Két lábam lefeslett a derekáról, s az ár már rángatott volna magával, de én még elkeseredettebben kapcsoltam össze két kezem a nyaka körül.
– Bálint, ne tegyél le, Bálint, vigyél ki innen! – könyörögtem kétségbeesve, de ő két erős kezével szétfeszegette egymásba forrt ujjaimat, aztán egy erősebb csípődobással levetett magáról.
– Jaj, Bálint, ne eressz el, Bálint, húzzál ki! – kiáltottam már tőle elszakadva, s mikor utolsó szalmaszálként csak klott gatyája szélét értem el, kezemre csapott, s miután tőlem így megszabadult, elégedetten indult ki a partra.
Most kellett volna lejátszódnia képzeletemben annak a bizonyos filmnek, amelyről a halál torkából szabadultak szoktak beszélni. Most lett volna itt az ideje, ha kész lett volna belőle akár néhány jelenet is. De mi volt az a csekélyke idő, amit én addig éltem, hol volt még az a film, melynek forgatása épp, hogy elkezdődött? Mai eszemmel azt hiszem, maga a rendező szólt közbe, nehogy életem gondosan megírt forgatókönyve hiábavalóvá legyen, ezért gyám nélkül maradt apró testemet a Tisza kegyelmére bízta. A víz aztán megmért, megpörgetett rendesen, s miután nyeltem belőle néhány emlékezetes kortyot, meggondolta magát, és engemet, mint előkészített, megérdemelt áldozatát, ragadozó természete ellenére oltalmába fogadott. Csapkodtam karjaimmal, kapaszkodtam volna az árnyékba is, s ekkor azt vettem észre, hogy már nem merültem el, hátára vett az ár. Rohant velem vagy húsz-harminc métert, jól meghintáztatott, majd a szakadó partokat elhagyva, az Akácos előtti kanyarban kivetett a sárga fövenyre.
Feküdtem egy darabig, ahogy általában későbbi olvasmányaim partra vetett hajótöröttjei fekszenek, de ne túlozzuk el nagyon, nem a kimerültségtől maradtam ott. Felállhattam, elszaladhattam volna szinte azonnal, de mérhetetlen hálát éreztem valaki iránt, akiről semmit sem tudtam, s akiről ma sem tudnék leírni legalább egy tántoríthatatlan mondatot. Az a hálaérzet nagy hirtelenséggel nőtt fel bennem, és teljes erejével odasújtott a parthoz. Homlokom, térdem, két tenyerem belemélyedt a homokba, s a homok nem tört az én kicsi életemre, engedelmes és meleg volt, akár az anyaöl.
Hogy a Tündér hogy került haza aznap, nem emlékszem, de az én anyámat sem igen a tehén érdekelte, amikor rosszat sejtve sietős léptekkel keresésemre indult. Mozgása meglassult, majd megkönnyebbedve megállt, amint a töltés felől hazafelé futó ösvényen észrevett, és karjait önkéntelenül ölelésre tárta. Alacsony, vézna alakja felmagasodott a szememben, s már úgy állt ott kitárt karjaival, akár egy termetes útszéli kereszt. Szaporázni kezdtem apró lépteimet, mert az a sejtésem támadt, hogy annak a keresztnek én leszek majd egyszer a Krisztusa.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
