Molnár Krisztina Rita
Gombosdoboz
részletek egy készülő regényből
Előszoba
Nem, nem előszó. A zavart toporgás szűk félhomálya. A köztes tér, még cipő, még kabát. Esernyő esetleg, kesztyű, ha odakinn csikorog. A belépés előtti pillanat. Vetkőzés. Kigombolkozás. Fogason hagyni mindent, ami utcára való, amire odabent nem lesz szükség. Mi is így érkezünk.
Invitálás. Üdvözlő mozdulatok, távolság szerint, főhajtás, kézfogás, ölelés. Csók akár. Beljebb tessékelő mosoly, kedves szavak. Már vártunk.
Míg velünk leszel, igyekszünk kedvedben járni. Lehetőségeink szerint. Előfordulhat, hogy épp csak vajas pirítóst kínálunk fokhagymával, hozzá borostyán teát. De betoppanhatsz ünnepen is, lesz arannyal gyöngyöző tyúkleves, töltött káposzta, ezüstkenyér. Ha nyáron érkezel, lecsó vagy rántott patisszon a kései ebéd, behűtött dinnye, és sétálhatunk egyet a fagylaltozóig.
Persze nem tudhatod – ahogy mi sem –, hogy mikor milyen váratlan fordulat borítja fel a biztosnak hitt szokások nyugalmát. Lehet, hogy nem leszünk itt, a jól ismert csengő hangjára esetleg senki nem nyit ajtót. Lehet, hogy lőnek épp. Hogy a pincébe bújtunk, és ha utánunk merészkedsz, kaphatsz a főtt babból. Ha már egy hete esszük, majd azt képzeljük, gesztenye, hogy ne unjuk annyira. Az is lehet, hogy valaki betoppan egy hátizsáknyi krumplival. Valami vidéki rokon. És lehet, hogy nem lesz semmi, víz talán, ha sikerült szerezni az udvari csapról kijárási tilalom előtt. Ha túlélünk, túlélhetsz velünk.
Ha bejössz, ne sértsd a bizalmat, amivel ajtót nyitottunk neked.
Nincs másunk. Nincs belsőbb, ennél biztosabb tér, ahová beengedhetünk.
Ajánlás
Isten éltessen, Anya. Ha lehet bármit kívánni valakinek, aki harmincöt éve nem él már. Ma lennél hetvennégy éves. Meg sem érted a harminckilencedik születésnapodat. Sajnálom, hogy azt sem, hogy lásd, hogy itt ülök és olyan fürgén jár a kezem a billentyűkön, mintha zongoráznék. A fiúk néha meg is lepődnek. Hogy milyen gyorsan írok a klaviatúrán. Nem a gyakorlat teszi, hanem az ujjrend. Tulajdonképpen zongorázom. Még a színek is egyeznek – fekete billentyűkön fehér betűk. A nyolc év zongoratanulás egész máshogyan tette rutinná számomra a gépelést, mintha gyors- és gépíróiskolába jártam volna. A zongorázás, ami egészen biztosan miattad került az életembe. De nem voltam olyan tehetséges, mint te. Annyira sajnálom, hogy meg kellett válnod az álmodtól. Hogy nem lehettél zongoraművész. A lélek kész, de a test erőtlen. Ki gondolta, hogy nem bírja majd vékony csontú, törékeny csuklód, az ujjaid? Egyébként én sem bírom. Képzeld, az egyik könyvet könyékig fásliban tudtam csak befejezni. A kézfejem tele van apró gangliómákkal. Nem múlik nyomtalan ez sem. Az írás. Kicsi ínhüvelygyulladások az ujjakban, a kézfejen. Mi lett volna, ha erősebb anyagból vagy gyúrva? Értelmetlen, történelmietlen kérdést szegezek neked. Pontosabban bedobom az ürességbe. A költői kérdés az, amire nem várunk választ, így tanítják az iskolában irodalomórán. Nem várunk. A válasz kisakkozható, az eredmény bizonyíthatatlan. Hogy mi lett volna, ha nem 1944-45 telén fogansz meg az ostromlott fővárosban, ha nem a Mária Terézia téri Józsefvárosi telefonközpont mellett álló ház pincéjében hord ki az édesanyád. De ott és akkor fogantál meg, az ostrom alatt kiéhezett fővárosban, ráadásul egy különös természetű nő méhében. Mert Haberl Emília nem volt hétköznapi teremtés. Több szempontból nem, és ezt szeretném még közelebbről megvizsgálni, de annyi bizonyos, hogy nem mindennapi, hogy valaki, aki éhezik, úgy döntsön, nem eszik több babot. Hogy azt állítja, képtelen egy kanállal többet is lenyelni. Ha gesztenyepürének van álcázva, akkor sem. Akkor sem, ha szegénységben nőtt fel, ha a nagy világválság idején volt gyerek, ha az volt az ünnep, hogy porcukrot szórtak a zsömléjére. Mondjuk ki, egész egyszerűen finnyás volt. Válogatós. Aki az ötvenes években sem evett meg utánatok ételmaradékot, amikor már négyen voltatok a Nagymező utcai lakásban, négy kicsi gyerek, és nem csak ti voltatok szegények, hanem az egész ország. Honnan volt ez az emelt fejű kényesség benne? Ami semmi másra nem vonatkozott, csupán az ételre és a szavakra, amiket kiejtett a száján. Mitől volt elegáns? Ott a pincében is az volt, ahol fejkendőben, bekormozott arccal a szovjet katonák betörésétől rettegve várt téged. Nemrég tudtam meg, hogy én is ott voltam. Vagyis tudtam már korábban, de nem gondoltam bele. Hogy Haberl Emília méhének mélyén, ahol csendben növekedtél, ott volt benned az a petesejt is, amelyikből később én lettem.
Kicsi, kerek kígyócskák
Mennyit töprengek, mi értelme. Mi értelme elzarándokolni négyszáz kilométerre északra egy gombosdobozzal a hónom alatt. Csupa szürke, zsákszínű, barna ruhát halmoztam a kanapéra az utazás előtt. Csak akkor tűnt fel, amikor elkezdtem bepakolni a bőröndbe. Meglepett. Mi mindent elmondanak önkéntelen választásaink. Tehát zarándoklat lesz. Vissza az időbe, a térbe, ahonnan jöttem, ahonnan jöttünk. Hogy épp Lengyelországban vágok az útnak, ahonnan Niewierovsky Mária is érkezett. Régi lakónévjegyzékeket, folyóiratokat, divatlapokat, katonai névsorokat böngészek, órákig beszélek telefonon idősebb rokonaimmal. Mint egy ámokfutó, próbálom összeszedni, összerakni a világot, ami már nincs. Fejemben eltűnt lakásbelsők, átnevezett utcák és terek, feloszlatott szerzetesrendek és felszámolt iskolák, besorozott és szélnek eresztett hadseregek, mára ismeretlen szokások – Kalap nélkül? Utcára? –, elképzelhetetlen élethelyzetek kavarognak. Trahomától fertőzött árvaház, óvóhelyen varrt menyasszonyi ruha Pesten és óvóhelyen szoptatott csecsemő Budán, sezlonon töltött nászéjszaka. Miért nyomozok mániákusan a múlt elveszett részletei után? Ki parancsolta rám az őrzést? Miért akarom megveszekedett módon megismerni döntéseim, mozdulataim, a testvéreim, gyerekeim viselkedése, mozdulatai okát? Hát nem mindegy? Másképp lenne, ha nem ismerném? Próbálom rávágni, hogy igen. Másképp, másképp. Égető felismerés, hogy nincs egyetlen gesztusunk sem előzmények nélkül.
Látni madártávlatból a térképen bejelölhető útvonalakat. Ahogy a család felmenőinek jó része, jelentős része egyszer csak elindult, szinte a szélrózsa minden, de elsősorban északi és nyugati irányából, hogy azután a nagy századforduló, a fin de siécle erőteljes díszletei közt mindannyian az új metropolisz, Budapest valamelyik bérházában érjenek partot. Hogy aztán megismerjék egymást, és összekössék annyira távoli életüket. A sok gyökér nélkül maradt, ágáról elszakadt, leszakadt élet, Niewierovsky, Vaál, Garbacz, Sabián, Haberl és Binzberger, jöttek Galíciából, Klagenfurtból, Elzászból és ki tudja, honnan még, otthagyva házat, földet, rokonokat, otthagyva anyanyelvet. Micsoda új kezdet, micsoda árvaság. A teljes árvaság pedig – a túlélés, az asszimilálódás alapja – a szavakat sem adni tovább a következőknek. Életben maradni a befogadó ország nyelvén kell. Mintha törvény lenne rá. De nincs, ez belső diktátum. Közben persze megőrződik mennyi minden. Az ételek íze. Kaporleves, császármorzsa, töltött káposzta borsikával, halászlé metélt tésztával. Az etikai alapvetések. Hogy enni adni minden éhezőnek kell. Ha zsidó, ha német, ha orosz. A mimika, a gesztusok. Vagy a tudás, hogy az Istenhez lehet beszélni. Mindegy, milyen nyelven.
Kötelezők, kötelékek. Hát nincs szabadulás? Hát nincs. És minek? Hova? A gyengeség is öröklődik. A törékenység. Hogy a gyökerek nélküli életszálat elvágni könnyebb. Háberl Antal dédapám két testvére tud úgy dönteni, hogy nem küszködik tovább. Pisztoly, gyógyszer. És az erős ágak? Azok is, azok is. Szívós lengyel dédanyáim, Niewierovsky Mária, Garbacz Katalin tudtak életben maradni. Túlélni hadiárvaságot, túlélni ostromot, forradalmat. És a férfiak! Akik tudtak nem gyilkolni! Nem menni el nyilasnak, megszökni a német katonavonatról.
Kiszórom a szőnyegre, nézegetem, rakosgatom, szortírozom a gombokat, fényképezem az ablakpárkányon, aztán a parkban. Pörögnek, ahogy kiborítom a dobozból, kicsi, kerek kígyócskák, forognak, apró táltosdobok, fényük lüktet a kora őszi napsütésben, van, amelyik szivárványos, van sérült, csorba, tompa, szürke is köztük, mondják a magukét, ha visszazárom őket a dobozba, sutyorognak, hallgatózom, fülelek.
Leltár 1
Nem épp olyan, mint a főrendi házak inventáriumai. Nem lesznek rubin kámeák, se aranyba foglalt türkiz medáliák, sem ónixszámlapú zsebórák ezüstláncon. De lesz annyi más! Nézzük csak!
1. 7 db karamellszín pulóvergomb piros kötőfonálon az 1970-es évekből.
A gombok műanyagból készültek, a fonál is műszálas. Az idők kedveztek mindennek, ami nem természetes, a műanyag nagy évtizede volt ez, szikrát szórt a sötétkék műszálas nadrág, amiben iskolába jártam, ha megdörzsöltük a műanyag fésűvel. A gombokat én fűztem fel egyébként, egy hosszabb betegség idején, amikor nagyszüleimnél töltöttem ez alkalomból egy hónapot. Újszászon éltek akkoriban, a kastély még tüdőgyógyintézetként működött. Nagyapám, dr. Ferenczi György tüdőgyógyász volt, az intézet igazgató főorvosa. Nagymama (szül. Háberl Emília) meg ő hétvégén jöttek csak fel Pestre, a Nagymező utcába. Hét közben a kastélyparkban épített másfél szobás orvoslakások egyikében éltek. Itt időztem nyolcévesen négy hetet egy hosszabb, lázzal járó fertőzéssel, törött kulcscsonttal egy agyrázkódás után. Az agyrázkódást január 7-én szereztem, a boltba szaladtam iskola után csokoládét venni az öcsémnek, Attilának a névnapjára. A Bajza utcában laktunk, a bolt a Rudas László utcában, amit azóta visszaneveztek Podmaniczkynak. A bolt előtti bérház felújítása zajlott, kihúztak egy zsinórt keresztben a járdán. Ezen akadtam fönn, nem látva az akadályt, mivel váratlanul megpillantottam rettegett úszástanárunkat, Béla bácsit, oldalra néztem és köszöntem neki. Rohanás közben. Ma is látom őt magam előtt, lassított felvétel, kiszáll az autójából, köszönök, innentől pedig nem emlékszem semmire. Nyilván hatalmasat estem, ha eltört a kulcscsontom és agyrázkódást kaptam, de erről semmi emlék. Legközelebb Józsa nénit látom a Bajza utca földszintes szoba-konyhájában, rózsás tányérban levest tesz elém, nem kérek, nem tudom, hogy kerültem a lakásába. Mi a harmadikon laktunk, ha anyukám délutános volt a Labda utcai iskolában, ahol tanított, Józsa néni vigyázott rám, míg haza nem ért. Megírtam a leckét, átmentem az iskolába zongoraórára, ha szép volt az idő, kimentem ácsorogni a gangos ház kertjébe. Vasporoló, kétoldalt hortenziák és medvetalpak hatalmas levelei. De most csak ültem, Józsa néni azt mondta, majd imádkozuk a Szűzmáriához, nem lesz semmi baj, meggyógyulok. Szédülök, fáj a fejem, félek ettől a Szűzmáriától, nem értem, ki ő, én az anyukámat szeretném, ha megérkezik, akkor tényleg rendbe jön minden. Szűzmária a bodros felhők közt kék köpenyben az asztal fölötti papírképen nem hasonlít az anyukámra. Anyukámnak rövid a barna haja, és pólóban meg farmerban jár.
A baleset lever a lábamról, kórházba kerülök, ott kapom el a fertőzést, csontsoványra fogyok, így kerülök Újszászra, alig eszem. Nagyi mesél, májat süt nekem, mert vérszegény vagyok, este megnézhetem velük a nagyfilmet, kiváltságos napok. Nézem az ablakból a csenevész meggyfa kopasz ágait, hó borítja a kertet, pedig nyáron nagypapa ott pergette a mézet a gimnáziumi vívósisakjában. A sisak a méhek ellen kell, nagypapa úgy állt a centrifuga fölött, amiben a lépek sorakoztak, mint egy lovag.
Lépesmézet is kapok rágcsálni, hogy gyógyuljak, a majorannateámba csorog a sűrű hársméz. Nézem, ahogy lassan, kacskaringózva beleolvad a kanálról a borostyánszín teába, ahogy én is beleolvadok ezekbe a hosszú téli délutánokba a piros kanapén.
Mézből van vegyes virág és hárs, nagypapa itt tanult meg méhészkedni Újszászon, ahol tele a park hatalmas hársfákkal. Minden ősszel kap mind a négy gyerekük családja tíz kiló mézet, Máriáék – ezek mi vagyunk –, Emőkéék, Péterék és Krisztiék is. Szeretem a mézet, szeretem nagypapát és nagymamát. Nagyi kitalálja nekem a gombfűzögetést, hogy ne unatkozzak. Nem unatkozom, elolvasom a Winnetout, a Mary Poppinst és Molnár Ferenctől A kékszeműt. Utóbbi még anyukáméké lehetett gyerekkorukban, régi kiadás az ötvenes évekből, csak úgy sírok, amikor véget ér. A gombfűzést viszont unom egy kicsit, de nem akarok nagyinak csalódást okozni, felfűzöm szép sorban az egyformákat, hogy ne kelljen keresgélni, ha éppen kelleni fognak valamire. Azóta még nem kellettek senkinek, még mindig együtt a piros fonálon a hét karamellszín gomb, hátha jók lesznek még valamikor valakinek valamire.
2. 24 db, azaz két tucat gyöngyház-gomb.
Kisebbek, nagyobbak, fényesek, töredezettek, kétlukúak és négylukúak, fehérek, krémszínűek, egy irinyó-pirinyó mogyoróbarna (kesztyűgomb?) és egy zöldes-kékes sötétszürke férfigyöngyház.
Nincs mese, a javukat egyenként kell közelebbről megvizsgálni.
I. Gyöngyházak
A mélytengeri vagy édesvízi kagylóhéjak belső felszínének nem fakuló ragyogása elárulja származási helyüket. Kékben az abalon kagyló, zöldben a paua játszik, sötétszürke a ceyloni és japán gyöngyház. A női blúzok, hálóingek és kesztyűk fényes fehér – és megunhatatlan -- gyöngyházgombjai az ausztráliai a macassar kagylóból készültek.
Mária pedig a tenger, egy csepp a tengerből, a héber Mirjam, azt is jelentheti persze, hogy keserűség, vagy úrinő, de lehet, hogy drága illatszer, mirha az értelme, nem tudja senki, keserű tenger vagy tengernyi keserűség. Mária volt a neve az édesanyámnak, két dédanyámnak és nagymamám keresztanyjának is.
Lába alig érintette a földet
– Jaj, a maguk mamája, ahogy táncolt…!
A boltos elnéz valahová a pult fölött, ki a Nagyfuvaros utca kockaköveit arannyal verő fénybe.
– Mint egy bálkirálynő, olyan volt lánykorában. Higgyék csak el, kislányok.
Ilike összenéz a barátnőjével, megvonják a vállukat, mosolyognak. Soha nem látták még anyukát táncolni. Most viszont sietni kell haza a tejföllel, mindjárt kész az ebéd, időben kell visszaérni, kell a tejföl az uborkasalátához. Anyuka mindig elfelejt valamit, de istenien főz, apuka szerint jobban, mint a mama. Ennél nagyobb dicséret nem érhette Niewierovsky Máriát, anyósa, Jekler Jozefa ugyanis apuka szemében maga volt a tökéletes háziasszony. Most pedig apukának születésnapja van, hát sietni kell, anyuka azt kérte, mire kifő a galuska, érjenek vissza a tejföllel, az egyik lábuk itt, a másik ott. Ő is mindig siet, ide szalad meg oda, annyifelé van dolga, nem csoda, ha időnként kimegy valami a fejéből. Binzi szerzett igazi csirkét Lőrincről, hogyne szerzett volna lánykori barátnője, nászasszonya kedvéért. A Teleki téri piacon semmit nem lehet kapni 1946-ban, vagy ha mégis, csak aranyárban. Aranya pedig se neki, se senkinek, kivéve a fülében a fülbevalót és a drága Gyula óraláncát, de azt mégsem adja oda a Tóni paprikáscsirkéjéért. Még jó, hogy már újra ki lehet járni Mari nénihez, Gyurka ment ki hozzá, Hábi átalakított neki egy amerikai segélycsomagban jött nyári ruhát a csirke fejében, azt küldte vele, meg egy nagy papírzacskó száraz kenyérhajat a nyulaknak. A tejföl megérkezik, a lányok terítenek, anyuka leszűri a galuskát, de jaj, a legyalult, lesózott uborka még nincs kinyomkodva, siessünk, siessünk. Az ebéd végül elkészül, kis késéssel asztalhoz ül a család, Iza, Ilike, Emi és Gyurka, a kis Mária a mózeskosárban a hokedlin, itt van keresztmama is, és eljöttek a nászék is, a gyerekkori barátok, Gyula és a másik Irma (Binzberger Gyuláné, szül. Nöhrer Mária), aki olyan diótortát sütött, hogy még, kint pihen a hideg kamrában a polcon, annak a tésztája is őrölt dió, egy kicsi liszt sincs benne. Háberl Antal beleszippant, belebódul az illatfelhőbe, de az ima előtt még muszáj elsóhajtania az életében évtizedeken át vissza-visszatérő panaszt, az ismétlődő rondótételt, amitől nem szabadulhat sehogy, épp ő, a precíz, a mindig pontos, az idővel tisztelettel bánó derék betűrakó.
– Anyátok egész életében csak egyszer nem késett el, az esküvőnkről. Különben mindenhonnan.
Arról az esküvőről nem lehetett elkésni. 1919. július 19-én zúgtak a déli harangok a Bakáts téren. A kommün végnapjaiban kötött házasság tekintettel a zavaros időkre, egy hónap alatt dőlt el. Miután Háberl Antal négy év alatt megjárta Isonzót, aztán sebesüléséből felgyógyulva, a katonakórház után az orosz frontot, egészen megváltozott a dolgok eldöntéséhez való viszonya. Élete hátralévő évtizedeiben nem sokat beszélt erről a négy évről, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna életre szóló következményei mindannak, amit Doberdóban átélt. Az élet minden perce egy pillanat alatt elveszíthető kinccsé lett. A halogatás végzetes veszteséggé, az időhúzás tékozlássá. Miután megismerkedett húga, Háberl Mária barátnőjével, a szépséges lengyel varrónővel, Niewierovsky Máriával – akinek mogyoróbarna haja melegen csillogott a késő tavaszi alkonyatban, tekintete pedig annyira, de annyira és teljességgel érthetetlenül vidám volt, és akinek, ha szemébe nézett, mégis el kellett felejtenie, honnan jött vissza, el a comblövést, a döglött lovakat, az éhezést, a lövések fülsiketítő, a hegyekről visszhangzó robaját, az üszkösödő sebeket, a jeges folyók vizét, a rommá lőtt falvakat, a járhatatlan völgyeket, a sziklasivatagot, az elpusztított erdőket, a lefagyott lábujjakat, a gránátzáport, a rohadó hús bűzét, a hóban vonszolt ágyútalpak súlyát, a holt társak feledhetetlen, hűlő arcát és az érzést, hogy mindez képtelenség, hogy mindez a valóságon kívül, nem vele, nem velük történik, tehát azt a folyamatos ellentmondást, hogy miközben mindezt minden érzékszerve nagyon is valóságosan befogadja, folyamatosan úgy sejti, egy évekig tartó rossz álom mákonya ejtette foglyul –, vagyis akkor, amikor Mária hangját meghallva újra és egészen összeért benne a kézzelfogható és a lelkével átélt valóság, egy hónapon belül megkérte a kezét, júliusban pedig összeházasodtak. Egyetlen kétséges pillanat azért akadt ebben az áradó békével csobogó napokban. És nem anyja, Jekler Jozefa felhúzott szemöldökkel feltett, később sokat és nevetve idézett kérdése – Ezt a tüdőbajos lányt akarod elvenni…? –, amit a karcsú lány bemutatása után tett fel fiának. Tóni ekkoriban ugyanis még valóban két kézzel átérte Mária derekát. A kétség akkor merült fel, amikor Háberl Antal, a leszerelt szakaszvezető úgy döntött, beáll vöröskatonának. Mert bár ezt a szelíd tekintetű tüzért nem tette istentelenné sem az olasz, sem az orosz fronton átélt iszonyat, valami mégis megkeményedett benne. Misére nem járt többé, és nem tudta nem úgy érezni, hogy a földi poklot, száz- meg százezer fiatal, még fiatalabb vagy idősebb férfi halálát hatalmas égi és földi igazságtalanság idézte elő, és hogy ez ellen tennie, így és ha már csodálatosképpen életben maradt, kötelessége.
– Be akar állni vöröskatonának? Az oroszok mellé? Sajnálom, Tóni, de akkor ebből bizony nem lesz esküvő – mondta Niewierovsky Mária könnyedén, sarkán billegve, sajnálkozva oldalra hajtott fejjel.
Mit is várhattunk volna tőle? Egy lengyel lánytól, akinek felmenői annyit szenvedtek hol a porosz, de leginkább az orosz elnyomástól, akinek ifjú házas szülei – anyja, a meglepően magyar nevű, de csak lengyelül tudó Vaál Karolina, és édesapja, Niewierovsky Lőrinc – azért indultak el a messzi Gorlicéből az ismeretlenbe, mert földjükön, különösen, mióta leverték a felkelést, aminek legalább ezer nemes esett áldozatul, mióta betiltották a lengyel nyelvet, mióta a templomok erőszakkal az orosz pópa alá lettek rendelve, egyre nagyobb lett a zűrzavar és az ínség, mert már annyira szétszóródott minden, ami valaha volt, hogy szinte felismerhetetlenné vált, kétségbeejtően reménytelenné és idegenné, annyira idegenné, hát nem jobb akkor valóban, egészen idegenné lenni valahol máshol? Ezt gondolhatta Niewierovsky Laurent, mert lássuk be ez a Lőrinc nyilván csak a magyar közigazgatás miatt Budapesten lett Lőrinccé valamikor az 1890-es évek elején. Hogy Niewierovsky Laurent gondolatban és végül a valóságban is jóval messzebbre ment, azt onnan tudhatjuk, hogy néhány év budapesti tartózkodás után megvette hajójegyét, hogy elinduljon az ígéret földjére, Amerikába. Mivel Vaál Karolin hallani sem akart a nagy hajóról, sem a még nagyobb útról, Laurent-Lőrinc igencsak szerette volna magával vinni legalább a néhányéves Máriát. De Mária, aki idővel szintén Irmuska lett, még hatvanegynéhány évesen, nagymama korában is – akkoriban, amikorra elfelejtett anyanyelve miatt pironkodva úgy döntött, beiratkozik egy lengyel nyelvtanfolyamra – tisztán emlékezett arra a veszekedésre, ami a gondolat felmerülése után szülei közt kirobbant.
– Megbolondult, Laurent? Mit gondol? Hogy elengedem magával ezt a kicsi lányt? Hogy képzeli? Hova lenne anya nélkül? Van magában lélek? Maga menjen csak, menjen, ha itt tud hagyni két kisgyerekkel, menjen, ha nem bír magával, ha egy percig is azt hiszi, jobb dolga lesz a teljes idegenségeben, menjen, ha nem fog megrepedni a szíve a fájdalomtól, de egy pillanatig se remélje, hogy elviheti magával ezt a gyereket! Se a másikat! Nem, nem és nem engedem!
A heves szavak nyilván lengyel nyelven hangzottak el, és nem egészen eredménytelenül. A két gyerek, Mária és Sándor – ők maradtak csak életben a Vaál Karolina szülte sokból – maradt Budapesten. Laurent nyomtalanul eltűnt Amerikában. Egyetlenegyszer jött tőle levél, aztán többé hír sem. Ha az ember keresgélni kezdi, megtalálja ükapja, Laurent Niewierovsky nevét egy dél-dakotai, egy új-mexikói vagy kansasi telefonkönyvben, ezen kívül még számtalan azonos vezetéknevű személyt, ami nem csupán arra enged következtetni, hogy ükapja egy idő után új családot alapíthatott a szabad lehetőségek hazájában, hanem arra is, hogy nem ő volt az egyetlen Niewierowsky, aki az újvilágban új életet kezdett. A Niewierovskyk vagy Niewiarowskyk – többnyire egy középkori lengyel nemesi család leszármazottai – szétszóródtak, szétgurultak mindenfelé a századok alatt, mint a gombok a nagyszőnyegen. A kilencvenes évek Lengyelországában több mint kétezren viselték a név valamelyik változatát.
A család százötven másik nemesi családdal együtt közös címere, a Półkozic – azaz „fél kecske”–, amit először Vitéz Boleszłáv király adományozott a pogányokat legyőző hős Stavisz lovagnak. Pajzsának piros mezejében – talán elsőre meghökkentő, sőt akadhatnak, akiket nevetgélésre késztet – ezüst szamárfej látható. De a heraldika nem ismer nevetséges állatokat, a heraldikusok csak szimbólumokat ismernek. És ez alapján a szamár, ez a kissé mulatságosan hosszú fülű, makacsnak tartott állat – mely a bestiáriumok szerint ugyan lassú, ellenáll a parancsoknak, de nagyon hasznos, mert képes a nélkülözésre – a címertanban a türelem, az alázat és a visszafogottság megtestesítője.
A – mint már ezt láttuk, sok, sok – család nemesi erényeinek kifejezését tetézi, hogy a Półkozic sisakdísze a szamár fölött ágaskodó ezüst kecske. Egyes szakmunkák szerint az isteni eredetű földi hatalom, az elfogulatlan és éles ész jelképe, így viselője józan ítélettel választja el a jót és a rosszat, ezen kívül – idézem inkább a címertani szakmunkából, mert olyan szépen hízelgő sorok: „Az élet tanítója, mely szerénységgel párosul, hiszen nagyon gyors és veszedelmekben ébersége a legüdvösebb tanácsadó, mert az ellenséges üldözések elől a járhatatlan sziklacsúcsokra menekül, és a keskeny szegleteken is szilárdan áll.”
Mindezen címerrel járó erényeknek, különösképpen a türelem és alázat követelményének a Przecłav Pjotr Niewiarovsky is nyilvánvalóan igyekezett megfelelni. Különben bizonyára nem építtet 1585-ben a kis fatemplomot Jodłovnikban, ebben az apró kis galíciai faluban Mária tiszteletére. Arra nem számíthatott, és emiatt talán világias szemlélettel is szamárnak nevezhetnénk, hogy a dominikánusok, akikre sírjának gondozása fejében a templomot és birtokainak egy részét hagyta, halála után végül nem Jodłovnikban, hanem Krakkóban helyezik örök nyugalomra, de ennyire bárki lehet szamár, különösen, ha megfontoljuk, hogy szamárnak lenni tulajdonképpen megtiszteltetés, hiszen Jézus Krisztus is ezt a bársonytekintetű, méla állatot választotta, hogy hátára ülve bevonuljon Jeruzsálembe.
Így, ezzel az alázatos békével gyakorolhatta a türelem vidám erényét egész életében Niewierovsky Mária is – akit nevezzünk a továbbiakban az egyszerűség kedvéért 2. Irmuskának –, akit szintén bensőséges viszony fűzött Máriához, mármint ahhoz, aki Jézust erre a világra szülte. Ha vasárnaponként a Bakáts téri templomban mise előtt a képeket nézegette, kislány korától kezdve legszívesebben az előtt a kép előtt ácsorgott, amin Jézus nagymamája, Szent Anna éppen olvasni tanítja a még kislány Máriát. Nem beszélt erről ő senkinek, de ha erre a képre nézett, mindig úgy látta, hogy a képen valójában az ő édesanyja, Vaál Karolina áll, és néz szelíd szemmel őrá magára, kislány korában ugyanis még neki is világos mézszínű haja volt, mint a képen Than Mór által megfestett Máriának, annak a zsidó kislánynak, aki a képen látható életkorában még nem tudhatta, miféle feladatot ruház rá majd az Isten, és hogy ő soha, de soha többé nem lehet az a Mária, akinek tudta magát mindaddig, míg az angyal nem üdvözölte őt. Hogy Than Mórnak hogyan jutott eszébe egy askenázi kislányt festeni az ókori Názáretbe, nem tudhatjuk, de a festők szabadságát tiszteletben tartani is maga a szabadság, amiről épp a lengyelektől annyit tanulhattunk. 2. Irmuska mézszín haját Vaál Karolina fonta copfba minden áldott reggel, és ha olvasni nem is tanította, hiszen még beszélni sem tanulta meg rendesen a magyart, de mielőtt elindult volna a dohánygyárba, meghagyta neki és Sándornak, hogy idejében induljanak el, mert az iskolából elkésni nem szabad. 2. Irmuska gyorsan cseperedett és önálló volt, és szabadság ide vagy oda, nem is nagyon volt más választása. Ha megírta a leckét, rendbe tette a szoba-konyhát, míg Sanyi, akit egyszer régen még Alexandernak hívtak, ült a ,,és annyira, de annyira szépen szájharmonikázott, hogy ennél nagyobb örömöt 2. Irmuska nehezen tudott elképzelni. Sanyi, akinek abszolút hallása volt, később, amikor már pénzt is tudott keresni – hol a rajzaival és festményeivel, hol szobafestéssel –, szert tett egy igazi tangóharmonikára is, és akkor 2. Irmuska már nem csak hallgatta a bátyja játékát, miközben a nagy zománcvájdlingban elmosogatott, hanem ha már a falikútnál leöblítette a tányérokat és a poharakat is, aztán gondosan eltörölgette mindet, hogy szegény anyukának ne legyen erre gondja, amikor a dohánygyárból végre hazaér, akkor leoldotta derekáról a kék kötényt, és táncolni kezdett, körbetáncolta a szűk konyha közepén az asztalt, körbe a szobát, kikerülte a sezlont és anyuka ágyát, aztán vissza a konyhába, és végül nem bírva magával, ki a gangra, papapa pam paramparam, körbe, körbe a gangon, kit érdekel, csak nézzék, neki muszáj most táncolnia, hát nem gyönyörű ez a mazurka, amit Sanyi játszik?
A könnyedség, amivel 2. Irmuska később is, mindaddig, míg csak élt, átszökkent a járhatatlan sziklacsúcsokon, és amivel végül megállt azokon a keskeny szegleteken, ahol csak meg lehet állni, soha nem tűnt el a mozdulataiból. Miután 1919. július 19-én pontban délben igent mondott Háberl Antalnak – aki, már eddig is sejthettük, egy pillanatnyi billegés után úgy döntött, a vöröskatonaság helyett 2. Irmuskát választja –, szökkent tovább, tovább, tovább, átszabni egy télikabát, felvarrni egy flapper-ruha, három gyerek, sok unoka, grízsmarni és kapros zöldbab, sztrapacska és borsóleves, papapa pam, paramparam, papapa pam paramparam.
De azért, mert ő nem ismerte az időt, pontosabban nem törődött az idő természetével, kívül állt rajta, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem nagyon nézte meg az óráját, inkább csak átélte az iramodás ívét a következő sziklacsúscsra, nekünk nem muszáj ebben a tempóban követni őt. Egy-egy pillanatnál kénytelenek leszünk megállítani az egyenletes háromnegyedben tovakerengő íveket. Annál például feltétlenül, amikor az ostrom alatt telesütött egy hatalmas uborkásüveget vaníliás keksszel. Az óvóhelyre pedig két lányával a háromból – a harmadik, a nagymamám, Háberl Emília addigra egy másik óvóhelyen ült ugyanis éppen – lecipelte a nyáron eltett paradicsomot, a meggybefőtteket és baracklekvárokat, nemkülönben az összes sárgaborsót és a babot. Az ostrom hosszú napjait ezek a tartalékok nem élték túl. A háború végére Niewierovsky Mária csonbőrre fogy, de örülni még tud, milyen jó, hogy a Mari néni lőrinci nyulainak gyűjtögetett száraz kenyérhéj megmaradt, még be lehet tördelni egy rántott levesbe. Az a pillanat pedig végképp megakasztja a kerengő háromnegyedeket, amikor a túlélésben is találékony 2. Irmuskát az a nyilas kölyök lökdösni kezdte, be a sorba, és ráüvöltött, ha nem takarodik, mehet maga is nyugodtan velük, tehát akkor, amikor a Nagyfuvaros utcából a Mária Terézia térre igyekezett, hogy ennivalót vigyen Eminek és Gyurinak, és menet közben meglátta azt a törődött, ősz bácsikát, és a látvány azonnal az etetés reflexét váltotta ki belőle, tehát a nála lévő pogácsából (forrás: Emőke nagynéném) vagy zsömléből (forrás: Ilike) akart neki adni, annak a nagyon öreg bácsinak, akit két oldalról támogattak, mert már járni is alig tudott, abban a sorban, amelyikben mindenki sárga csillagot viselt a kabátján, és amit vagy egy vasútállomásra, vagy a Duna-partra hajtottak éppen, nos aznap valószínűleg nem a találékonysága mentette meg. A belső parancsot, hogy éhezni hagyni semmilyen teremtményt nem lehet, vakon követte. Később, a Nagyfuvaros utca 25. óvóhelyének előterében megbújó német katonának vitt le egy tányérkával az ötödik emeleti lakásban sebtében megfőzött paradicsomos káposztából. Ember volt a nyomorult, az is – erről pedig nem volt több mondanivalója.
A dolgokról különben sem sokat beszélt, inkább csak művelte őket. Hogy hány embernek varrt fél éjszaka, hány elfuserált ruhát javított meg szívességből, hamar elfelejtette, akár a jobb keze, hogy mit csinál a bal. Nem csinált cirkuszt olyasmiből sem, amikor véletlenül levert egy tálca tojást a boltban. A szörnyülködő vásárlókra nézett, aztán kifizette és kész. Ahogy abból sem csinált ügyet, ha megbántották. Fogta magát, és elfelejtette. Gondolhatnánk, hogy aki ennyire feledékeny, bizonyára rendetlen is, de nem volt igazán az. A félkész ruhák összehalmozódtak persze az előszobaszekrényben, és a cérnák, a gombok is összezűröződtek az állandó sietségben a fekete textillel bevont, bőröndszerű gombosdobozban. De varrni különös gonddal, rendkívüli ízléssel varrt. Nem kell sok, de az legyen jó anyagból és jól megvarrva. Egyszerű és elegáns, ebben hitt úgy az öltözködést, mint bármi mást illetően. Tárgyait könnyedén elajándékozta, ragaszkodása más természetű volt. Az ötvenes években szó nélkül járt felváltva két asszonylánya gyerekeinek ebédet főzni – GYES még nem lévén családon belül kellett megoldani a rengeteg gyerek vigyázását és élelmezését –, minden áldott nap 10, azaz tíz percet aludt ebéd után, aztán szaladt tovább piacra, varrni, főzni. Hogy mikor pihent? Bármikor képes volt rá, és szenvedélyesen szeretett olvasni. Ha fél éjjel nem a konyhában ült a varrógépnél, akkor olvasott, és egyszer az is előfordult vele, hogy fél óra alatt főzte meg az ebédet, mert a reggeli kávé mellett úgy belefeledkezett egy regénybe, hogy észre sem vette, hogy jaj, bozse moj, a délelőtt is elszállt már, ő pedig még se be nem ágyazott, se be nem vásárolt. Szomorkodni általában csak magában szomorkodott. Magában búslakodott és imádkozott művészlelkű bátyjáért, aki se rajz, se zenei tehetségét nem művelve végül valahogy sajnálatos módon lecsúszott, és titokzatos módon úgy elkallódott a világban, ahogy az apja. 2. Irmuska számára mindkettejük sírja ismeretlen maradt. De kétségbe valahogy nem esett, sem akkor, amikor a háború vége felé kiderült, hogy már csak alig pár marék sárgaborsó maradt a zsákban, sem akkor, amikor kiderült, hogy méhrákja van. Állt kis bőröndjével elsőszülött lányával, Emivel a villamosra várva, és tudta, hogy a kórházból már nem fog visszatérni.
– Már nem tudom megvárni – mondta, akár a várható időjárást a meteorológia, és rám értette. Mert mindez egy hónappal a születésem előtt történt, és ezt, hogy már nem fogunk találkozni, hogy elkerüljük egymást, hogy sajnos nem leszünk egyszerre jelen az időben, talán igazán, úgy sajnálta, mint amikor egy kiadós nyári vihar elmossa a rég tervezett vasárnap délutáni kirándulást.
Most viszont még csak 1946 van, Háberl Antal születése napja, a diótortára megérkeznek Faight-bácsiék is a Dugonics utcából. Előkerül a gramofon, bécsi keringő szól, Faight bácsi felkéri 2. Irmuskát – mert hát a Tóni, az aztán nem hajlandó táncolni egy lépést sem – és Ilike, a tizenhat éves Ilike végre meglátja anyukát táncolni, és látja azt is, hogy tényleg alig érinti lábával a földet.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.
