Oberczián Géza
Selejt
(rondó)
Álmosító zúgás. Leesik a fejem. Amúgy sem alszom jól pár hete. Igazából inkább évek óta. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Már csak ezernégyszázkilencvenkilencet kell megcsinálnom, és mehetek haza. Rozi mond valamit, vihog, vele vihogok, bár ötletem sincs, mit mesélt. Semmi kedvem nevetni, de nem akarom, hogy lássa rajtam, mert nem hagyna békén. Folyvást kérdezgetne. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Felnézek, a soron tizenketten ülünk egyvonalban, egyforma asztaloknál, egyforma székeken, egyforma gépek előtt egyforma tekercseket gyártunk. Sok ilyen egyforma sor van. Egyformák vagyunk. Persze ez hülyeség. Én nem hasonlítok senkire. Néhányan beszélgetnek, de a többség magába fordul, zenét hallgat. Rozi megint vihog, vele vihogok, békén hagy. Jó fej, szeretem, de néha túl sok. Ma nincs hozzá türelmem. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Szólok Rozinak, hogy majd a szünetben beszélünk, és bedugom a fülembe a hallgatót. Linkin’ Park. Tudom, hogy nem kéne ezt hallgatnom, de most nagy szükségem van rá. Olyan, mintha máshol lennék, valami nem létező szabadságban. Már százat megcsináltam, tele a tálca, még tizennégy ilyen, és mehetek haza. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Megöl ez az unalmas, monoton meló. A nevelő azt mondja, jót tesz nekem, addig sem csinálok hülyeséget. Megnézném, ahogy egy műszakot végigrobotol. Azzal szórakozom, hogy nézem, ahogy a tetkó mozog a csuklómon. Kígyó, és ha forgatom a kezem a fogóval, ide-oda tekeredik. Gergőke is mindig ezt nézte. Gyorsabb szám jön, a kígyó is gyorsabban tekeredik. Ilyenkor néha kilátszik alóla a heg. Elég rondán varrták össze, persze én is össze-vissza nyiszáltam. Úgyhogy kár lenne az orvost szidni. Nézem a kígyót, tekereg, mint a csévén a drót. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Rozi integet, ránézek, üvölt a Linkin’ Park. Mutatja, mögöttem. A meós ellenőriz. Mond valamit, kiveszem a fülhallgatót. Mutassam, hogy csinálom. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Elveszi, vizsgálja, megméri. Selejt. Elviszi a kész tálcámat. A mérőpultból visszaint, egyik sem jó. Az ő baja, leszarom. Kimegyünk szünetre, cigi. Rozi mesél, nevet, vele nevetek. Arra gondolok, hazafelé nincs semmi dolgom. Nem kell az óvodába menni, Gergőke az apjánál van. Ott is marad. A bíróság odaítélte. Ha lenne pénzem, benézhetnék a bárba. De nincs, fizetés csak egy hét múlva. Régen mindig volt. Loptam apától. Meg anyától is. Nem érdekelte őket, volt elég. Egyszer aztán megunták. Vad idők jöttek. Sorban állunk az ajtónál vissza az üzembe. Vagy hatvan egyforma nő. Mégis mind más. Rozi csak beszél, megpaskolja a vállam, biztatóan rám néz. Rámosolygok. Dunsztom sincs, mit akarhat. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Minden zsigeremmel utálom ezt. Kéne egy vodka. Én olyan vodkás nő vagyok. Voltam. Az elvonón azt mondták, már egytől is visszaeshetek. Úgysincs pénzem. A lakás nem az enyém, bútorozottan bérelem, nem adhatok el semmit. Volt idő, amikor ez nem érdekelt. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. A meós megint itt van, mér, a fejét csóválja. Az ofő a gimiben is pont így csóválta. Anyám is egy idő után. Aki meglát, csóválni kezd. Gergőke nem, ő szeretett. És Rozi sem, ő még nem ismer eléggé. Megint elviszi a tálcámat. Rozi a szeme előtt húzogatja a tenyerét, hogy ez hülye. Rámosolygok, megnyugszik. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Picsába, eltörött a cséve. Beledobom a piros dobozba. Ott gyűlik a selejt. Néha beledobok egy-két jót is, csak viccből. Olyankor megint önmagamnak érzem magam. Fogalmam sincs, ez miért jó, de élvezem, ha belekavarhatok a posványba. Apám ott akadt ki végleg. A bukásaimat elnézte, pedig ő mindenben kiváló volt, és igen jól keresett. Voltak hetek, hogy nem láttam, mert mindig dolgozott. Ha találkoztunk, elmondta, azt akarja, lépjek a nyomdokába, ezért olvassam ezt, tanuljam azt, legközelebb kikérdezi. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Azután kiveszem, és átrakom a selejtbe. Vihogok. Apa megőrülne, ha tudná, mit csinálok. Anya sírna. Amúgy meg nem érdekelné őket egyáltalán. Nem kerestek jó pár éve. Gergőkét sem látták soha. Én is régen. Francba, de szar ez. Fel kéne pattanni és lelépni. Biztos találnék valakit a bárban, aki fizetne, amennyi kell. Jól nézek ki, akárki fizetne. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Kiveszem, és a fogóval összeroppantom. Rozi kiabál, hülye vagy, csajszi, mit csinálsz, megőrültél. Jön a meós és a művezető. A széttört darabot berugdalom az asztal alá. Rozi elhallgat. Mondom, minden okés. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Elveszik, megmérik, bólogatnak. Nofene. Jó lett. Csak így tovább, mondják, és otthagynak. Nem értem, miért, de jólesik. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. El kéne menni meglátogatni Gergőkét. Vinni neki ajándékot. Elmagyarázni, hogy nem hagytam el, csak nem hagyják, hogy vele legyek. Hogy tudja, nem rajtam múlik. Francokat nem. Visszaestem. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. A születése után úgy éreztem, megőrülök, nem aludtam, ő folyton üvöltött, elfáradtam, semmi időm nem volt magamra. Egy nap a parkban láttam egy srácot, egyből kiszúrtam, hogy anyagot árul. Integettem neki, vettem egy adagot. Akkor már régen tiszta voltam. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Most látom, a visszahajlított drótdarab pont olyan, mint egy tű. Mindenütt tűk, egy tálcányi itt előttem. Felpattanok, kimegyek vízért. Remeg mindenem, úgy kívánom a szert. Az étkezőben gazdátlan telefon. Ezért épp adnának egy zacskóval. Kimegyek az üzem elé, rágyújtok, mélyen leszívom. Émelyegni kezdek, hányni kéne. Még nem is ettem ma. Újra látom Gergőkét a hányásomban feküdni, miközben a férjem engem pofoz vissza az életbe. Ez az utolsó képem a gyerekemről. Megszédülök, valaki elkap. Rozi mosolyog rám, egy darab csokit dug a számba. Kösz, suttogom. Nincs mit, csajszi, mondja, pihenj kicsit. Hallgatunk. Azután visszamegyünk. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Most nem sorba teszem őket, ahogy mutatták, hanem próbálok valami mintát belevinni. Gyorsan készülnek a tekercsek, alakul a kép. Táj fával és hegyekkel. Nem giccs, bár lehetne. Amikor leakasztottam, azt vártam, minden szirénázni fog, de akármilyen szép, tiszta, elegáns volt a házunk, mégsem Amerika volt. Nyugodtan kisétáltam a képpel, fel a buszra, el a parkig, a srác adott érte egy adagot. Egyből belőttem, és Linkin’ Parkot hallgattunk. Apám később elmondta, hogy több mint egymilliót ér az a festmény. Azóta nem beszéltünk. Úgy tudom, meglett a kép, de azt nem, hogy visszakapta-e. Próbálom tekercsekből kirakni. Nem ugyanolyan. Nekem valahogy mégis jobban tetszik így. Másik tálcát kezdek, pedig az előző sincs tele, újra próbálom a képet. A képlopás után kirúgtak a gimiből. Elvonó és fiatalkorúak börtöne. Nem volt éles kés, azzal estem a csuklómnak, amivel lehetett. Utána átvittek a pszichiátriára. Az egyik legnormálisabb hely volt, ahol megfordultam. Figyeltek rám. Tiszta voltam, amikor kiengedtek, de a nevelőt hetente látogatnom kellett. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Sikítás, kiabálás. Egy műszerész srác vérző kézzel rohan, vörös csíkot húz a zöld padlón. Felugrom, utána szaladok, kirángatom az étkezőbe. Mélyen bevágta, eltörött a kulcs, amivel meg akart lazítani egy csavart, a maradék beleállt a tenyerébe. Felkapom a kötszeres dobozt, és megfogom a srác kezét. Minden csupa vér. Körülöttünk tömeg, mindenki kiabál. Kuss, üvöltöm, elhallgatnak. Hívjatok mentőt, mondom, ott egy teló az asztalon. A sebet fertőtlenítem jóddal, és rányomok pár mullpólyát, de nagyon vérzik, rögtön átvörösödik. A csuklójánál elszorítom gézzel, szorosan rákötözöm, közben a kígyó tekergőzik körbe-körbe az enyémen. Látom, a srác is azt nézi. A kígyó a gyógyítás jelképe, mondom halkan, azért van a patikákon is. Felállok, felhúzom a kezét a vállamra, tartsd itt, szólok rá, lazán, akkor nem vérzik tovább. A mentős örül, hogy jól elláttam, elviszik, hogy összevarrják. Nem semmi, csajszi, honnan tudsz te ilyeneket, kérdezi Rozi. Apámtól, mondom, ő sebész. Rám néz, úgy súgja, szegénykém, te nagyon eltévedtél. Hagyjál, mondom, és otthagyom. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Elhatározom, hogy ha hazaérek, felhívom a férjemet, és beszélek Gergőkével. Oda nem mehetek, de felköszöntöm, mert ma van a születésnapja. A férjem jó ember, szeretem, de nem bírta, hogy visszaestem. Veszélyeztettem Gergőkét, mondta, gondatlan voltam. A bíró is így gondolta. Az elvonó és a börtön után megint van nevelőm. Ő is szereti a férjemet. Kiveszem a tekercset, elvágom a huzalt, szorítom, hogy le ne bomoljon, a csévén áthúzom a szálat, fogóval megfeszítem, visszahajlítom, kész. Berakom a tálcába. Ez a tizedik. Nem sok. Kettőt elvett a meós. Rohadjon meg. Leszarom. Elpakolunk, letöröljük a gépet, Rozi rángat, gyere már, menjünk. Nem sietek, mondom, nincs hová mennem. Csodálkozik, de hát megbeszéltük, hogy eljössz hozzánk, kajálunk, meg minden. Hálásan nézek rá, nem mondom, hogy egy szavára sem figyeltem egész nap. Közel laknak, gyalog megyünk, szép napos ősz van, langyos az idő. Jó lenne ilyenkor a parkban a gyerekkel. A ház előtt ismerős kocsi áll, és bár sok hasonló lehet, azért csak feltűnik, hogy ilyen a férjemé is. Belépünk, friss kaja szaga fogad, és egy gyerek robog felém. Gergőke átöleli a lábam, majd felborít. Sok boldogságot, Gergőke, mondja Rozi, és neked is, csajszi.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.
