Szabó Róbert Csaba
Alakváltók
Gománcs földet kapálnak Tóth Feriék, tapad a sáros göröngy a kapa vasára, kézzel is bajos lefejteni róla, és ha le is fejtik, következő csapáskor megint ott csimpaszkodik bolondul. Egy helyben topogva csapkodják a szörcsögő földet, cuppog a szerszám a földbe sújtva, cuppog fölemelkedve, elvállva a rögtől, Tóth Feri szidja a hivatalt, szidja a mérnököt, aki ősszel rávezette földjére a Csermej medrét, minden kapacsapás egy átkozódás, minden második fogadkozás, holott tudja körüle a családtagok mindegyike, nincs ezzel már mit tenni, megette a fene, mehet parlagba. Lesik, mikor jön meg a Tóth Feri esze, addig tűrnek és szó nélkül csápolják a lucskot, gyúrják a földet, fejtik le kezükkel a vasról a sarat. Amíg tart ez az idétlenkedés, el-el méláznak, és harsányat is kacagnának, ha Tóth Feri derekán is vigyázó szúrós tekintete nem bénítaná rekeszizmukat, így csak mosolyogva összenéznek, és izzadt homlokukról törlik a vizet, az izzadsággal vegyülő sáros, maszkurás arcukra tekintgetve nevetik el magukat, ezt legalább szabad, bátya, kérdezik előre, de persze Tóth Feri hallgat, mert átkokon kívül ideje nem engedi másra.
Vagy talán mégsem, vagy talán eléggé elöl jár ahhoz, hogy neadjisten meg sem kell hallania efféle fehércseléd beszédet, viháncolást, esze azon forog, bár száján keresztül dől a szitok, miként lehetne istentelen módon a Bándi juhos jószágai elől elzárni az átvezető utat, milyen kerítést kellene gyártani, hogy megállítsa a nyájat, és a pásztorok se tudják egykönnyen gázolhatóvá alakítani alkalomadtán. Kezdhetné a felső járástól, és immár a Csermej megbontott medrét kihasználva követni párhuzamosan szépen a friss túrást, amiben a Csermej régi vize csorog, le egészen az ő itteni lapájáig, ahol a juhok igencsak sok kárt tettek annakelőtte, és tulajdonképpen mindegyik fene évben. Lehetne egyszerű drótos, szögecses kerítést építeni, lehetne sövényt kinevelni, csak hát az hosszas, és meg sem tudna nőni egykönnyen, mert a zsengéjét lerágatják a nyájjal, lehetne hálóst telepíteni, amin vadnyúl, fürj és fácán is fennakad, már ha elég alacsonyan repked ez utóbbi kettő, az őzek visszafordulnának, megpróbálhatna ebbe a nagy lucsokba valami faféleséget, és ha azok sem bírják, legfönnebb egy tavat ásat, körülszúrkálja fűzfával, és két év múlva legalább lészen tüzelője, akkor is, ha papír a fűz, egykettő ellángol, meleget meg alig ad. Lehetne belőlem akárki, ezt gondolta valójában Tóth Feri, és megvetően sercintett, elállt már a szóözöne is, amit a család jó jelnek tekintvén vállra kanyarítnak kapát, szerszámot, és a traktor után kötött sráfszekér felé indulnak meg csendesen. Tóth Feri megy leghátul, amiképpen legelöl haladt a hiábavaló munkában, és amikor az asszonynép felkotródva bámulja az eget a szekéren, elindítja a motort, és kidöcögnek az aszfaltútra, maguk után széles sárcsíkot húzva hosszan, be a falu közepéig, ahol letérnek ulicájukba, úgyhogy a sáros keréknyom sem látszhat többé, hiszen az ő utcájukat is az borítotja, sár.
A lúdvérc, akiről senki sem tudott a faluban, tehát nem is létezhetett ilyeténképp, a templomtorony egyik setét szegletébe húzódva hallgatta a délutáni áhítatra felszólító kondításokat, abból is összesen tizenkettőt, és arra várt, hogy az esti presbitériumi gyűlésen a tiszteletes úr végre meggyőzze a csupa férfiakból álló testület tagjait, hogy a templomtorony mázolásához a kellő összeget kirendeljék, a munkálatok elkezdésére rábólintsanak, és Kedei Mihál uramékra áldást mondattassanak, hogy a toronyról leesvén nyakukat ne szegjék. A lúdvérc bizakodó természetű volt, hitte és vallotta, hogy a mázolásnak elébb avagy utóbb néki kezdenek, és tette ezt nem csak azon okból kifolyólag, hogy hatalmas cimboraságban állt a tisztelendővel, hanem azért is, mert onnan, ahol üldögélt, jól láthatta, hogy a régi festés igencsak megsínylette az időjárás viszontagságait. Ezt pedig belülről onnét láthatta, hogy a zug, ahol lapított, egy apró tetőablak közelében volt, és néki elegendő volt kinyújtania kezét vagy lábaszárát, hogy megtapasztalhassa a bádogtetőzet sanyarú állapotját. És ha netalán egész pofázatát kidugta volna, akkor még azt is meglátta volna, hogy a villámhárító drótozata is megsínylette az időjárást, mégpedig szakadás formájában, ami igencsak nagy gondatalanságnak tetszhetett egy ilyen patinás vén templom épsége kérdésében. De a lúdvérc természetesen azt se bánta volna, ha mindezek a munkálatok sohasem kezdődnek el, és nyugodtan élvezheti a zug nyújtotta kellő biztonságot, akár évszázadokig is, ha egyáltalán kibírná a vén templom ezt az időt összedőlések nélkül. Régóta lakott a templomtoronyban, ismerte eddigelé az összes szolgát, mármint az istenéit, és mindegyikkel siekrült jóban lennie, mindegyikük megértően bánt vele, ha egyáltalán rászorult a segítségükre.
Kedei Mihál pedig a tetőjavítgatás évében Tóth Ferit választotta maga mellé segédül a munkálatokban, a fiatalabbik Tóth Ferit, aki több emeletnyi magasságot is látott már, dolgozott olyan építkezésféléken is, amelyek tetejéről többnek látszott az ég, és jóval kevesebbnek a föld, vagy ha pontosabban akarnánk fogalmazni, közelebb volt hozzá a mennyeknek otthont adni vélt égboltozat, mint az emberek porhüvelyének lakául szolgáló föld. Könnyebb fölfelé szállani ezek szerint, mint lefelé, kérdezte meg tőle Kedei Mihál, mert maga is sokat töprenkedett e kérdésben, és mivel hitte is, meg nem is, hogy a föflelé szállás az egyféleképpen zuhanás is, nem várt választ sohasem a kérdésére. Tóth Ferenczet mindazonáltal tisztelte, és egyedüli társának gondolta a karcsú süveg megmászására, és felülről lefelé történő kimázolására, és hiába jelentkezett Seres Andorás, ő mégiscsak Tóth Ferit választotta.
A lúdvérc a toronyban kuksolva látta Seres Andorást bosszankodva elügetni, mert hát lóneműnek tudta, és esküdni merne rá, mondta aznap éjszaka a tisztelendőnek, aki horkolva feküdt a papilak nyárikonyhájának heverőjén, hogy viszontlátjuk még őkelmét valamilyen formában, mert ha például képes az alakváltozásra, bizonyára nem hagyja ki, hogy mondjuk madár képében az arcába ne sercintjen Kedei Mihálnak, hogy a mester, a fos által elvakítva, lecsigázza magát, és a földön hagyott zsebkendőjével tisztára törülje ábrázatát. A pap nem vitatkozott vele, a lúdvérc pedig tovább pörölt, de hát csak magában, és mivel szokva volt ezzel ezer éves fennforgása alatt, most az egyszer nem is igen háborgatta másmilyen módon, például hidegrázás képében az alvó tisztelendőt.
De Tóth Feri a Kedei Mihál szerződése mellé csak azután szegődött oda, hogy megépítette a kerítést, amit a lapája köré tervezett, szögesdróttal átfont hálót feszített ki három méterenként elhelyezett oszlopokra, és elégedetten sétált fel-alá az így bekerített területen, bokáig cuppogva a közeli Csermej medréből átszivárgó vízben.
A madár, akinek arcon kellett fosnia Kedeli Mihál uramat, célt tévesztve, vagy szánt szándékkal, Tóth Ferencz szemébe sercintett, a szerencsétlen segéd pedig ijedtében meglóbálva magát, a biztosító hevederéből kipattintódva a mélybe zuhant. Kedeli Mihál uram némán szemlélte a zuhanást, nem volt ideje felmérni, miféle sebesség adatik meg a zuhanónak, és hogy ez végül is haránt irányú, avagy fölfelé tartó mozgás-é, csak a szétspriccelt agyvelőt látta az alanti kövezeten, a kifacsarodott tagokat, a kettéhasadó testet, és az abból előhempergő bélrendszert, hogy rögtön el is hányta magát.
Bándi juhos nemsokkal a zuhanás után a régi Csermej holt árkát átszelvén egy újonnan eszkábált kerítésbe ütközvén baltájával lyukat vágott annak hálójába, és egymaga átbújván lekerült egészen a Tóth Feri féle lapájosra, fejcsóválva állapította meg, hogy itten térdig lehet immár tocsogni a vízben, és hogy a kerítés itt szegődik be, és egy éles kanyarral körbeöleli a lapájost, vissza a túloldalon a felső részig. Megkerülhetném, de minek, mondta ki a baját, és visszafelé indulván meglátta a dögöt, ami a kerítés mellett hevervén vicsorgatta holtában is az agyarát. A ménkű lehet, kérdezte Bándi juhos, és baltájával megpiszkálta a döglött állatot, és aminthogy az az oldalára fordulva megmutatta szőrzetét, rögtön látta, prérifarkassal van neki dolga. Alaposan szétfröccsentett test volt ez a prérifarkasé, magasról eshetett alá, de hogy honnét, azt Bándi juhos el nem képzelhette nagy ámulatában, agyveleje szétfolyt, lábai kitörve, bele kifordulva. Így néz ki egy prérifarkas. Tizenhat éve nem látott hasonló állatot ezen a környéken, ijedt meg Bándi juhos, és kalapját homlokára tolva sietősen visszaügetett a lyukhoz, ahol a nyáj nagy része várta, arra gondolván, soha be nem teszi ide többé a lábát.
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
