Sándor Zoltán
Méz és vér
Óvatosan lenyomtam a nyikorgó kapukilincset, és halkan beosontam a rég nem látott udvarba. A házból, az ablakon keresztül, kihallatszott a televízió duruzsolása. A permettől fehérre csipkézett szőlőlevelek mögül lopva odapillantottam, és arra gondoltam, hogy valamikor, amikor még a családi tűzhely melege óvott a külvilági élet viszontagságaitól, azon az ablakon keresztül figyeltem az ereszből csordogáló csendes őszi esőcseppek kopogását. Órákig képes voltam szótlanul egy helyben ülni, és orromat az üveglaphoz nyomva látszólag a semmibe bámulni. Ábrándjaim révén a fizikai valóságból észrevétlenül átcsúszva képzeletem tengerébe, keresztülnéztem az előttem lévő tárgyakon és személyeken, és a szitáló esőcseppekben egy mesebeli birodalom szereplőinek csodálatos történeteit vetítettem ki magam elé. Vajon hogyan végződtek ezek az ébren szőtt álmok? - merült fel bennem a kérdés, de bármennyire is szerettem volna, egyetlenegynek a befejezésére sem tudtam visszaemlékezni. Lehet, hogy azoknak a történeteknek éppen az volt a fő jellegzetességük, hogy sohasem záródtak le, hanem végtelenek voltak, gondoltam, miközben a régi ház előtt hosszasan elnyújtózó szőlőtőkék mögött lopakodva a kertbe somfordáltam: csendben, könnyedén, mint egy átláthatatlan ködfelhőben leledző idegen.
Mélyet szippantottam a testemben-lelkemben az ártatlanság korát idéző kert émelyítő illatából, majd széttártam karjaim, és hátravetett fejjel pórusaimba szívtam az otthon melegét jelentő fénysugarakat. A rügyező gyümölcsfák bűvöletében újra felcsendült körülöttem az elveszettnek hitt hangok andalító muzsikája. A látványtól és körülölelő zsibongástól teljesen megigézve, az öreg birs alatt lévő korhadt fapadra telepedtem. Ujjaim gyengéden végighúztam a fatörzsön, miközben visszemlékeztem arra, hogy egykor azon a fán, a rozsdapontos gyümölcsök közt csüngve, hány western-jelenetet elevenítettem fel egymagamban: tollal a hajamban Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltoztam, és lőttem ki a láthatatlan, sápadt arcú ellenségre íjamból a nádból készült nyílvesszőket, majd földre ugorva és kalapot nyomva a fejembe, két fadarabkából esetlenül összeeszkábált játékpisztolyommal - akár Caster ezredes - a fa lombjára tüzeltem.
A nosztalgia édeskeserű ízét szopogatva, hosszú perceken át mozdulatlanul bámultam egy elképzelt pontba a messzeségben. Az ég alján a lemenő Nap lassan kialvó parazsa derengett.
*
A buszban néma csend honolt. A terepszínű egyenruhába öltözött utasok zöme kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Szétmálló elvágyódásaink egyre inkább hajótöréseket szenvedtek a tények kegyetlen zátonyán. Az erőszakkal megkövetelt sziklakemény konokság is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy határozottan nézzünk szembe a valósággal. A legtöbben meztelenebbnek és kiszolgáltatottabbnak éreztük magunkat, mint születésünk pillanatában.
- Miért szontyolodtatok el mindnyájan?! Csak a levegőbe kellett lőnünk... Ez még nem olyan szörnyű. És... így most legalább tisztességesen teleehettük magunkat - szólalt meg a zárai srác, és egy dalmát slágert kezdett dudorászni. - Ne haragudjatok, de én mást nem tudok... - jegyezte meg mentegetőzve, miközben agyonrágcsált körmével, amely az imént látott, koporsóban fekvő tetem körmére emlékeztetett, megvakarta orrhegyét, és kihúzott egy sörösüveget a kabátja alól. - Eldugtam egyet, ami biztos, az biztos... - mondta hetykén, szinte öntelten, saját talpraesettségét dicsérve ezzel, s újra felcsendült a közismert dalmát dallam.
Senki sem figyelt rá. A ránk kényszerített, végletekig rendszabályozott életmóddal valamennyiünk egyéniségének alkotóelemeit és hatóerejét szerették volna porrá zúzni, amivel párhuzamosan kollektív küldetéstudatot igyekeztek belénk plántálni, de csak személyiségünk kettéhasadása, a közömbösség olvasztótégelyében eltorzult vágyaink, a dolgok lényegi mélységébe bevilágító tények riasztó feltárulkozása és a mindent maga alá rendelő bűntudatérzet olvasztottak eggyé bennünket.
Az inkább részeg, mint józan zárai srácra pillantottam. Alig két héttel korábban öngyilkosságot kísérelt meg. Lefekvés előtti teendőinket végeztük, amikor egy iszonyatos csörömpölés hallatára valamennyien felkaptuk a fejünket, és a folyosóra rohantunk. A zárai fiú a néhány másodperccel azelőtt karjaival ripityára tört ablaküveg törmelékével az ütőereit próbálta felszabdalni a kezén. A szemeiből kicsorduló könnycseppek, a járomcsontnál egybefolyva, kétoldalt végigpörögtek az arcán, mély barázdákat vájva a kitikkadt bőr pórusai között. Néhányan odafutottak hozzá, hogy megakadályozzák szándékának elkövetésében, mire a szerencsétlen teli torokból felüvöltött, és valóságos önkívületi állapotban rúgkapálva, a kezében lévő üvegdarabkákkal eszeveszetten hadonászni kezdett a feje körül. A bajtársaknak időbe telt, mire sikerült lenyugtatniuk, és a csuklójánál keletkezett mélyedéseket izzadtságszagú katonaingekkel elkötniük. Legyökerezve álltam, és a vér láttán a gyomrom mélyéről fakadó rosszulléttől öklendezve néztem végig a jelenetet. A fiút kórházba szállították, ahonnan harmadnapra engedték ki. Küldték volna haza utókezelésre, de nem akart menni.
- Nem mehetek haza - mondta -, ahová mehetnék, az csak egy másik kaszárnya, de nem az otthonom...
*
Álmaimban sokszor otthon jártam. Az egyikben Bobi kutyámmal a nyomomban selyemfonálszerű szederindák és illatozó ribizlibokrok közt futkostam nagyszüleim hatalmas kertjében. Apró gumiszandáljaim félig süppedtek a forró nyári homokba, a fáradhatatlan ugrándozásban átláthatatlan porfelhőt teremtve magam mögött, amelyben még a nálam kétszer nagyobb házi kedvenc is úgy eltűnt, mint a kámfor. Harcba készülő indiánokra jellemző üdvrivalgás közepette felugrottam a fölöttem terebélyesedő szilvafára, pipiskedve leszakítottam a hozzám legközelebb eső termését, és epedve bekaptam... Ébredéskor szilvaízű nyál csordult a párnámra.
A felidézett álom hatására felálltam a régi fapadról, és a néhai szilvafát álmodó tuskó elé sétáltam. Lágyan megérintettem a kérgét, és az évgyűrűk erezetének elszíneződéséből következtetni próbáltam a kulcsfontosságú változásokra a növény életében. Mekkora talány, metafizikai és botanikai rejtély egyszerre, állapítottam meg. Köröttem a táj, a színesben lengedező kardvirágok, nárciszok és tulipánok, a büszke- és málnabokrok, akárcsak a körülöttük zümmögő méhek, nyomtalanul elveszett időket idéztek fel bennem.
Átváltoztam, nyilallt belém újra az egyszerre kiábrándító és kijózanító felismerés. Nem tudtam, mikor és hogyan történt, csak egy reggel arra ébredtem, hogy már nem az vagyok, aki egykoron voltam. Másvalaki lettem, és ez a másvalaki azóta sokszor eltűnődött régi és új alakváltozatomon, nem kevésbé a körülöttem megváltozott világon. Bő fél esztendő elegendő volt arra, hogy megtanuljam, hogy soha többé nem fogok megérkezni oda, ahová képzeletemben rendszerint gyermeteg lelkesedéssel készülődöm, hanem csak egy fakó másolatába a vélt világnak. Valahol azért mégiscsak meg kell őrizni az elveszett haza illúzióját, töprengtem, még mielőtt a közöny pókhálói végérvényesen behálóznák azt, amit sehogyan sem szeretnék, hiszen minden embernek szüksége van egy helyre, amit a hazájának érez, ahol ismeri a házak állását és a fák illatát, ahol minden pillanatban követni tudja a Nap és a Hold pályáját, ahol fülének kellemes hangok járják át az éjszakát. Az otthon melegének mindig lángra kell gyújtania a lelket, és izgalomba hoznia az elmét. A közöny az érzelmek fölött győzedelmeskedett intellektus csődje...
Nagyanyám szakított meg meditálásomban. Nehézkesen lépkedett már, elnyűtték őt a réten és a futószalag mögött töltött hosszú napok egymásutánjai, de amint megpillantott, összeszorította fogát, és szaporábban szedve lábait, odasietett hozzám. Háttal álltam neki, s gondolataimba merülve észre sem vettem érkezését, csak már akkor, amikor botjával megveregette vállamat. A váratlan érintéstől úgy megriadtam, hogy az előttem lévő barackfa egyik ágában beütöttem a fejemet. Néhány vércsepp buggyant ki a homlokomból.
*
- Elég legyen már! - förmedt rá a zárai fiúra az egyik zsoldos. Kiáltására valamennyien felkaptuk a fejünket, és az adott irányba pillantottunk. - Ha nem tudsz egy tisztességes szerb nótát, akkor inkább kussoljál!
A dalmát sláger hangjai hirtelen elnémultak, és a beállt csendben az aggodalom feneketlen homálya hálózta be az arcokat. Az illető megvetően végignézett rajtunk, és fintorogva a busz padlózatára köpött. Őrült tekintetét a homlokára kiült ráncok közti medrekben gyöngyöző verejtékcseppek még félelmetesebbé tették.
- Egy becsületes szerb hazafi számlájára bezabált, bepiált, most meg énekelgetne a mocskos rohadékja! Nyekeregje másnak azt a gennyes, horvát púderzenét...
Ezer másik között is megismertem volna azt a rekedtes, időnként elcsukló mély férfihangot. Néhány nappal korábban hallottam először a zsoldosok áporodott szagú szobájából kiáradni a folyosóra. Leültem az ajtó mellett elhelyezett padra elszívni egy cigarettát, amikor megütötte a fülemet a hang.
- Minden jól indult - mesélte a zsoldos. - Csak úgy tombolt bennünk az elszántság és a hősiesség, bombáink bűze megfertőzte a levegőt, még a falevelek is bepördültek tőle, egy óra leforgása alatt elfoglaltuk a falut, a lakosság zöme bezárta a spalettákat és eliszkolt előlünk, azt a néhány vaskalapos fajankót pedig, akik semmi pénzért sem voltak hajlandóak elhagyni a szülőfalujukat, könnyen elintéztük. Kő kövön nem maradt utánunk, vagyontárgyaikat is mind szétlőttük! El sem tudjátok képzelni, hogy azok a rohadék törökök mi mindent tartogatnak otthonaikban... A jószágaikat is sorban kinyírtuk. Hadd éhezzenek! - kiáltotta indulatosan.
- Egyikünknek sem jutott az eszébe, hogy ez egy előre kitervelt támadás része lehet - folytatta rövid hatásszünet után. - A mocskok nyilván még a nap folyamán beásták magukat az erdő mélyébe, majd sötétedés után, mint a portyázó orvlövészek, lesből nyitottak ránk tüzet. Az egyik bajtársamnak tőlem alig egy méternyire lőtték ki a koponyájából a velőt! Aljas gazemberek! Éjfélig kipenderítettek bennünket a faluból...
Az elbeszélő hirtelen elhallgatott, és néhány percig csak görcsös köhögése hallatszott ki a folyosóra.
- A hajnali órákig sikerült megmenekülnünk üldözőinktől és leereszkednünk a völgybe - folytatta történetét a zsoldos, miután valamelyest sikerült csillapítania köhögési rohamát. - Egy kisfiú ott sikoltozott száz méterre tőlünk fent a hegytetőn. A pislogó csillagfényben látni lehetett révületben vonagló arcát. Hallottátok már, hogyan sír a kecske, amikor a torkába döfik a kést? Ez még annál is elviselhetetlenebb volt. Néhányan levetették ingüket és bekötötték vele a fülüket, hogy ne hallhassák szívdermesztő segélykiáltásait, vérfagyasztó sikolyait. Leszegett fejjel ültünk a fűben, és tehetetlenségünkben az ujjainkat tördeltük. Barátunk hirtelen felpattant és azt mondta, hogy ő ezt tovább nem tudja ölbe tett kézzel hallgatni, és már kúszott is fel a magaslatra. Hiába marasztaltuk, ordítoztunk utána, hogy ez csapda, mit sem ért... Hirtelen síri csend támadt, majd a következő pillanatban egy robbanás bronzszínű lángja szökött a magasba. Gomolygó füstfelhő kíséretében mindketten, mint az újévi csillagszóró, egy pillanatra föllobbantak az égen, aztán kialudtak. Ahogyan sejtettük is, a tetvek körülaknázták a fát, amelyhez a gyereket kötözték...
*
- Itt az elveszett gyerek, aki már hónapok óta még egy levelet sem képes írni - mondta kedves rosszallással nagyanyám, amikor bevezetett nagyapámhoz a szobába.
Alig néhány méterre ült a tévékészüléktől, és az országos képviselőház ülésezésének élő közvetítését kísérte. Ölében a Magyar Szó és egy könyv hevert. Zsebkendőmmel a kertben szerzett karcolást törölgetve, megkíséreltem kiböngészni a kötet gerincéről a mű címét, ami kissé nehezen ment. Szerencsére nagyapám észrevette, miben mesterkedek, és megmutatta a könyv címoldalát. Volt egyszer egy háború - állt rajta.
- John Steinbeck haditudósításai a második világháborúból - világosított fel. - Lélegzetelállító... Tudtad, hogy az európai, afrikai és ázsiai hadszíntereken lévő amerikai újságírók körében az az általános érzés uralkodott, hogy ha nem titkolják el a leggondosabban, milyen is igazából a háború, akkor a hátországban kitör a pánik?
Válasz helyett leültem a kanapéra, és nagyapámra meredtem. Szótlanul néztem azt a férfit, akitől az első gitáromat és az első szánkómat kaptam, és kétévente egy-egy pár gumicsizmát, mindig egy-két számmal nagyobbat, hogy a következő téli idényre is jó legyen - cseszegettek is emiatt az iskolában eleget -, azt a férfit, akinek köszönhetően hároméves koromtól kezdve minden vadnyugati és háborús filmet megnézhettem, amit a szülőházammal szemben levő moziban vetítettek.
- Bezárták a mozit - törte meg elmélkedésemet nagyapám, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. - Teljesen tönkretették a termet, felszedték az üléseket, letépték a vetítővásznat és az egész épületet egy koszos lomtárrá silányították. A napokban éppen itt sürgölődtek, és odamentem kíváncsiskodni. Üzletközpontot akarnak nyitni, mintha még nem lenne elegendő bolt, ahol megvásárolható a sok kacat... A régi szépből szinte minden eltűnt, egyedül a terem illata maradt meg. Kisgyerekként mindig mélyet szippantottál belőle... Emlékszel? Azt mondogattad, hogy olyan moziszaga van...
Elmosolyodtam, és lelki szemeim előtt egy régi emlékkép tárult fel. Kisfiú voltam és nagyapámmal moziba mentünk. Tél volt és hideg, a teremben pedig nem fűtöttek. A kemény faülésről nem ért le a lábam, csöpp kis testem teljesen odasimult a közel százharminc kilós férfihoz. Ilyen testhelyzetben néztem a filmet, amely örökre elveszítettnek tűnő otthonuk után bolyongó indiánokról szólt. Amikor nagyanyám elébem tette a frissen kisült mézes puszedlit, rikoltozásaik még mindig a fülemben zengedeztek...
*
A poros ablaküveg felé fordultam és belesüllyedtem gondolataimba. Az úthoz közeli kopár sziklatömbökön derékban felhasogatott farönkök nyújtóztak el. Úgy festettek a szürkületben, mint kettétört indiánlándzsák a csatatéren, harc után. Megmaradt hitemet vizsgálgatva, a robogó jármű ellenére is hallani véltem a rajtuk tollászkodó madarak búgását. A távoli erdőcskében homály lepte árnyak között áldozott le a Nap, s ahogyan egyre lejjebb csúszott a horizonton, halványodó sugarai sajátos színezetet varázsoltak az égi tengerre. Mereven néztem a gyönyörködtető természeti csodát, miközben a szorongás, amely mindaddig hatalmában tartott, illúzióimmal együtt foszlott szét, hogy az űr, ami utánuk maradt, lehangoltabbá tegyen minden addig tapasztalt kudarcnál.
Marcangoló lelkiismeret-furdalás kerített hatalmába kórházban fekvő barátom miatt. Nem látogattam meg, pedig megígértem neki, hogy aznap délután elmegyek elbúcsúzni tőle. Idegösszeomlása óta a bajtársak közül rajtam kívül senki mással nem beszélt, és úgy éreztem, hogy most én is cserbenhagytam. Igaz, nem szándékosan, de az már mit sem számított. Nekem sem, neki nyilván még kevésbé. Ki tudja, látom-e még újra? - fordult meg a fejemben. Holnap elviszik... Másnapra jelentették be az átköltöztetését az idegosztályról a katonai fogdába, ahonnan valószínűleg majd a vádlottak padjára kerül. Azért, mert megütötte a felettesét. És nemcsak, hogy megütötte, hanem vézna termete ellenére állítólag agyba-főbe verte a behemót katonatisztet. Azt mesélték, hogy az egyik szemére meg is vakult az illető, alig tudták leszedni róla támadóját. Érzelmileg éretlen - ütötték bele a katonakönyvecskéjébe a szégyenbélyeget már az első kihallgatás után, mire valamennyiünkben felmerült a kérdés: miért nem vették ezt előbb észre? Hónapokon át magányosan ült és közömbösen bámult maga elé. Ritka társalgásai során is mindig halk és visszafogott volt. Nem értettük, miért tartják ott közöttünk, és bár a nagy többség véletlenül sem cserélt volna vele, az még kevésbé volt világos a számunkra, hogy milyen szempont szerint választották ki éppen őt, és vitték el a fizetett zsoldosokkal a boszniai harctérre.
- Miért?! Miért tetted?! - kérdeztem tőle, amikor az eset után először meglátogattam őt a niši katonakórház akkoriban igen zsúfolt osztályán.
- Mert... Mert gratulált... - válaszolta, és egy pillanatra torkán akadt a szó. - Meghatározta a lövés irányát, majd tűzparancsot adott, utána odajött hozzám..., kidüllesztette a mellét, mindig komor pofájára egy kelletlen mosolyt erőltetett..., sose láttam még előtte nevetni, és... gratulált. Azt mondta: gratulálok, fiam, valódi tömeggyilkos vagy, épp az imént találtál telibe egy zsúfolt óvodát! Én, én... - sírógörcsbe torzult a hangja -, én nem emlékszem, hogy mi történt utána... - bökte ki nehézkesen. Tekintetéből valamiféle ősi szomorúság sugárzott.
*
A csukott ajtó ellenére behallatszott nagyanyám sürgelődése a konyhából, aki kávéfőzésbe fogott, hasztalan mondtam neki, hogy erre egyáltalán nincs szükség. Szótlanul ültem a kanapén, és az omlós mézes puszedlidarabkákat forgatva a számban, lopva nagyapámat figyeltem. Az járt a fejemben, hogy mennyi szép emlék fűz ehhez az emberhez, akinek gyerekkoromban teleaggattam műhelye vályogos falait krikszkrakszos rajzaimmal, aki számtalan izgalmas mesét mondott rég múlt időkről és a bennünket körülölelő világ apró csodáiról, aki disznótor alkalmával mindig kiszedegette részemre a fortyogó abálóból a legízletesebb falatokat, akinek az ablakban felejtett borotvájával kétévesen először megborotválkoztam, aki őszinte megilletődöttségemre sírva fakadt bevonulásomkor, és akit most mégis annyira távolinak éreztem magamtól, mintha hosszú évek múltak volna el utolsó találkozásunk óta.
A televízióban a szürke öltönyös képviselő a hazaszeretet magasztosságáról szónokolt, mondván, hogy nem létezik annál helyesebb és meghatóbb érzés, mint amikor az ember lelkét a szülőföldje iránti teljes odaadás hatja át, s közben azt bizonygatta, hogy nincs jugoszláv katona Bosznia-Hercegovinában.
- Az ilyen és ehhez hasonló állítások mind a nyugati bérencek propagandagépezetének a kitalációi, amelyek azt a célt szolgálják, hogy megingassák a tisztességes szerb és montenegrói emberekben az állami vezetésükbe vetett bizalmat..., de azért átlátnak a becsületes polgárok ezen a hazaáruló bagázson, ezeken az ötödik hadoszlopos semmirekellőkön, akiknek fontosabbak a külföldről érkező földi javak, mint a haza, és nagyon jól tudják, hogy az, aki ilyesmit állít, önös érdekből teszi azt, és kegyetlenül hazudik...
Leemeltem az asztalról a távirányítót, és kérdés nélkül kikapcsoltam a készüléket. Noha egy ilyen cselekedet egy évvel korábban még megbocsáthatatlan véteknek minősült volna, most semmiféle szemrehányást nem kaptam érte. A dörgedelmes beszéd elnémulásával hirtelen beállt csend nyomasztóan telepedett rám a sötétségbe burkolózott szobában, egyedül csak a délről fújó széllel ölelkező szőlőlevelek suhogása hallatszott be a nyitott ablakon keresztül. Nagyapám nem mondott semmit, hangtalanul felkapcsolta a villanyégőt, könnyektől kiduzzadt szemekkel csak bólintott egyet, majd előrehajolt a székén, lenyomta a szobaajtó kilincsét, és a résnyire nyitott ajtón keresztül hangosan kiszólt a konyhába, hogy mikor lesz már kész az a kurva kávé?!
*
A kivilágított város elektromos fényében egy hétvégi este szokványos képei tárultak a szemünk elé: néhány fős csoportokban társalgó emberek a mozi előtt, kis stampedlijével napraforgót mérő vén cigányasszony a sarkon, zsúfolt kávézókból kiáramló füstfelhők, hazafelé iparkodó bácsik és nénik, gyerekeikkel sétáló szülők, óriási szentjánosbogárként foszforeszkáló tömbépületek, a téren gondtalanul vihorászó lányok, padokon csókolódzó fiatalok. Üléseinkbe süppedve szó nélkül figyeltük a mindennapi élet monotonitásának varázsát.
A város központi kerületein túl fokozatosan elhalványultak a fények, járókelőket is csak elvétve lehetett látni a hiányosan és tompán megvilágított utcákon. A szürkés csatornává silányult folyó felett átívelő hídon a busz csakhamar berobogott a kaszárnyába. Már a járműből látni lehetett a nagy sürgés-forgást a laktanya udvarában.
- Mi folyik itt? - érdeklődtünk egy éppen arra elrohanó tizedestől.
- Riadót fújtak! - válaszolta kurtán az illető.
- Riadót?! - ismételtük meg egyenként, csodálkozással és megdöbbenéssel a hangunkban. - De kire vonatkozik?! - kiáltotta egyikünk a katona után.
- Mindenkire! - üvöltötte vissza a tizedes, és kezével egy kört rajzolt a levegőbe. - Az egész brigádra!
Minden a lehető leggyorsabban történt. Parancsnokunk utasítására futólépésben az épületünkhöz siettünk, ahol percek alatt összecsomagoltatták velünk személyes harci felszerelésünket, majd mindannyiunknak kiosztották a töltényeket és kezünkbe nyomtak egy-egy Skorpió típusú géppisztolyt, ami rendes körülmények között nem tartozott a felszerelésünkhöz. Ezenkívül kaptunk egy-egy Војска Републике Српске[1] feliratú emblémát is, amelyet sebtében fel kellett varrnunk az ingünkre, emellett legnagyobb büszkeségünknek tartott, ejtőernyőt ábrázoló jelvénnyel díszített gyönyörű vörös sisakunk helyébe egy ócska, zöld színűt nyomtak a fejünkre, amelyen az emblémával azonos szöveget tartalmazó fémdarab csüngött.
Megérkezésünktől bő negyed órán belül ismét a hatalmas kaszárnyaudvar központjában levő gyülekezőhelyen találtuk magunkat, ahol elvegyülve a sokaságban, legtöbben szótlanul arra vártunk, hogy feletteseink felettesei döntsenek a sorsunkról. Idegesen toporogva, az imént látott ismeretlenekre gondoltam: vajon a mozilátogatók élvezik-e a vetítésre került filmet, a ricát áruló néninek sikerült-e megkeresnie a vacsorára valót, a gyerekeiket hazafelé vezető szülők ugyan milyen mesét fognak elmondani ma este csemetéiknek elalvás előtt, és a füstös klubokban felszabadultan szórakozó lányok közül vajon lenne-e valaki, akinek áhítattal mesélhetnék gyermekkorom kertjéről...?
Mocorgásunk zaja lassan beleveszett a ránk nehezedő csendbe.
*
Már teljesen besötétedett, amikor az utcára léptem. Nagyanyám kísért ki. Búcsúzóul rojtos rongyzsebkendőjével letörölte a homlokomon szerzett karcolásból újra kiserkenő vért, majd egy kis vászonszatyrot nyomott a kezembe, amelyben konyharuhába csomagolt mézes puszedlik voltak. Miután becsukódott mögöttem a nyikorgó vaskapu, ingzsebemből előkotorásztam egy szál cigarettát, gyufát sercintettem és rágyújtottam. Mélyet szippantottam a cigarettába, és hatalmas füstfelhőt fújva ki magam elé, megindultam a széles utca repedezett járdáján.
Úgy éreztem, mintha egy másik, a megszokottal párhuzamosan létező világba cseppentem volna, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a kettő közül melyik az igazi. Talán egyik sem, fordult meg a fejemben, és az elképzeléstől egy pillanatra úgy meghökkentem, mint ahogyan gyerekkoromban, amikor óriási csizmáimmal meglökve magam, kivörösödött arccal, szánkómmal lesiklottam a hófehér hótakarón a folyó töltésoldaláról a végeláthatatlan szántóföldekre. De az is lehet, folytattam a gondolatmenetet, hogy mindkettő, hiszen életünk egymásra épült világok szövevényes ötvözete, amelyek, akárcsak az egymásba fonódott fokhagymagerezdek, együtt és egymástól leválva is teljességet képeznek.
A távolban derengő sziluettekben rég nem látott emberarcok tünedeztek fel, egyesek szó nélkül tovább haladtak, mások egy halk üdvözlettel tiszteltek meg vagy köszönésként némán bólintottak, amikor elmentek mellettem, sokan azonban, még mielőtt összetalálkoztunk volna, teljesen felszívódtak, pedig egyiknek-másiknak közülük még a hangját is hallani véltem. Arra gondoltam, vajon hogyan reagálnék, ha netán régi önmagammal találnám magam szembe, s közben abban reménykedtem, hogy rámismerne.
Az esőcseppekbe álmodott, végtelen történetekkel ellentétben azokban a percekben valami végérvényesen lezárult az életemben, és ennek a végességnek a felismeréséből kifolyólag kényszerítő szükség nehezedett rám, hogy a házak állásából, az udvarokból érkező illatokból, az ismerősnek tűnő idegen arcokból, az elmémben felcsendülő gitárhangokból, a megérintett fák tapintásából, a kutyacsaholásból és töredékes emlékeimből egy röpke percre egybefogjam és felidézzem az elmúlt tizenkilenc esztendőt, de minden igyekezetem hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult - köddé változott a kép, ha meg akartam érinteni...
[1] A boszniai Szerb Köztársaság Hadserege (szerb, cirill írásmóddal)
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
