Miklya Luzsányi Mónika
Föld-ég-Márk
Kicsinek tűnt, kisebbnek, mint valójában, pedig nagykabátban sem nyomott többet negyven kilónál. Az anyja mondta is neki mindig, egyé kicsim, csupa csont vagy, meg tudnám számolni a bordáidat. Hogy megnyugtassa, Iza letuszkolt néhány falatot az éjjeli szekrényre kikészített kekszből.
Anyja kérdőn nézett rá. Elkapta a tekintetét, hogy ne kelljen a szemébe hazudnia.
- Ettem odabent a cégnél.
Az öregasszony csak legyintett ilyenkor, kantinkoszt, de hagyta, hogy kicserélje alatta a pelenkát, új hálóruhát hozzon, vagy kimenjen a konyhába kamillateát főzni. Mikor visszajött, leült az ágy szélére, és csacsogott neki, mint gyerekkorában. Beszélt a cégről, az irodáról, a lányokról, akik rég nem lányok már, hát, tudod ez a Kata, teljesen megbolondult, megint új ruhát vett magának, kockás és csíkos egyszerre, az alja meg cakkos, ráadásul piros cipőt húzott hozzá, tiszta őrület, szegény Marikának meg beteg a kisfia, magas láza van, holnap este megcsinálom helyette a költségvetést, tudod, a pályázathoz.
Anyja nem szólt, Iza a tekintetének válaszolt.
- Te is ezt tennéd a helyemben, nem?
Az asszony bólintott, persze, végtelen hosszú lesz a holnap is. Olvasni már nem tud, összefolynak előtte a betűk, meghajlanak a sorok, hullámok egykedvű vonulása a vízen.
Kavicsot dobott a folyóba, amíg Zalánt várta, nézte a körgyűrűket, hogyan terjednek szét, vesztik el önmaguk. Így szeretett volna ő is belehullani a férfiba, már akkor, amikor még nem is ismerte. Csitri volt még, másodikos közgés, vonultak végig a Tanácsköztársaságon, el a Csaba előtt, egész a Kossuth térig, skandáltak teli torokból, ruszkik haza. Hogy lőhettek volna rájuk, eszükbe sem jutott, az oroszok megbújtak a laktanyában, a pártház ablakai szorosra zárva, a kieges tisztek közül meg nem egy ott kántált velük.
Ha Hrabovszki Lacika akkor nem kapaszkodik fel Kossuth mellé, másként alakult volna minden. A műegyetemisták üdvözletét hozta, meg a hírt, hogy Sztálint kirángatták a csizmájából a Felvonulási téren. Lacika mellett ott integetett Zalán is, ők indultak el aztán elsőnek a Szabadság tér felé, meg persze Kaskötő, a színész. Fekete tanár úr már hetekkel előtte emlegette a Balassiban a TIT gyűléseken, hogy vissza kellene állítani a 101-es emlékművet, a te bátyád is köztük harcolt, ha nem tévedek, fordult a nőgyógyász Krizsán Mityuihoz, hogy engedhetted, hogy a nagyasszony elföldeltesse. Krizsán Mityu csak legyintett, ugyan, a tanácselnöknéről mindenki tudja Csabán, milyen nagytörvényű asszony, nem mer annak ellene mondani senki, nem hogy a Tanácsban, de még a Pártbizottságon sem.
Hogy októberben aztán kinek jutott eszébe újra a 101-es, senki sem tudta, de jobban tetszett, hogy visszaállítsák az emlékművet, minthogy szobrot döntögessenek. Az oroszokról egész megfeledkeztek, csak a százegyest skandálták, ásókat kerítettek, kapát, lapátot, s együtt kezdték el felásni a Szabadság teret. Nem kellett sokat várni, elővillant az obeliszk fehér teste, akik ledöntötték, nem sokat törődtek vele, alig egy ásónyomra kaparták el, épp hogy eltakarta a föld.
Hrabovszki Lacikát ünnepelte akkor Csabán mindenki, a közgés lányok meg Zalánt, hiába, szebb fiú volt mindig, mint Lacika. Azonnal el is kezdte szervezni a forradalmi diáktanácsot, követeljük az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását, a kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le. A fiúk lelkesedtek, fegyvert akartak szerezni rögtön, a lányok meg vihogtak össze, ők leginkább Zalánt látták. Tiszta Petőfi, súgta oda neki Maczák Zsuzsi, s alig várta, hogy véget érjen a gyűlés, már penderült is Zalán elé, hogy megtudja, hova megy szombaton táncolni, a tiszti klubba vagy a Balassiba inkább.
De Zalán nem sokat táncolt Csabán, Harbovszki Lacika meg még kevesebbet, az oroszok még be se jöttek, letartóztatták mindkettejüket. Évekig nem látta aztán, nem is beszélt róla senki a városban. Már a Vörös Kalásznál dolgozott, amikor újra találkoztak. Meg se ismerte először, svájci sapka, bakancs, szerelőtáska, csak amikor együtt várták a csabai buszt, döbbent bele, atyaisten, ez a Zalán.
Ott találkoztak mindig a Körös parton.
Nézte a hullámok egykedvű vonulását a vízen, csak a sás zizzenésére riadt fel, meg a vízi liliom illatára. Hullott bele a férfiba, hiába őrjöngött az apja, ez a gyerek egy bukott egzisztencia, egy ilyennel akarod leélni az életed? Szíve szerint visszavágott volna, a vitézi kereszt se kifejezetten előny manapság, de nem szólt, éppen elég volt az apjának, amit másoktól kapott. Azt el se mondta neki, hogy Zalánnak nem csak priusza van, hanem egy nője is Pesten, meg egy gyereke. A saját vállalása volt, nem a családjáé, ha kell, felnevelem a fiadat is. De persze nem kellett, Zalán anyja vette magához Márkot, amíg a pesti nőt ki nem engedték hatvannégyben. Akkor le is jött Csabára, de nem azt a Zalánt találta, akit keresett. Sovány volt a férfi, alig negyven kiló, megjárta már a gyulai szanatóriumot, a mátraházit is. Sohasem tudta meg, hívta-e a pesti nő Zalánt, szökjenek együtt. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze tőle, lefoglalták az orvosok, a gyógyszerek, a férfi egyre görcsösebb köhögése. Amikor meg ideje lett volna, már nem volt kitől, csak magát marcangolhatta a kérdéssel, vajon elhagyta volna-e, ha nem beteg. Iza ott játszott körülötte, gurult le a Kolera-dombról, valami mondókát kántált, mintha fel se fogná, hogy az apjánál jártak az imént a temetőben.
Olvasni már képtelen, összefolynak a betűk, az alakok. Zalán előtt nem nézett rá senki sem, nőként főleg nem, Zalán után meg ő nem akart ránézni senkire. Az ő élete öt év volt összesen, az, amit a férfi vele töltött. Ma már csak foltokat lát sokszor, halványsárga, zöld, lila, néha még a fű élét is érzi a tenyere alatt, a békalencse átható szagát. Ott hullottak egymásba a Körös partján, hatalmasabb vagy nekem, mint Egyiptom vizei, szélesebb, mint Babilon folyói, örvényed mély, mint a tenger, pedig valójában nem is folyó, csak csatorna.
A plafonon lassan futottak végig az árnyékok, a fűzfák friss hajtásai a vizet verték, a Bandika-fa télen égre tárta karjait, zörögtek csontjai a szélben, gyere, átfagytál teljesen, anyám lángost sütött, iszunk hozzá forralt bort, jó fűszereset. A múltat nézte egész álló nap, azt az öt évet, még este is, ha sokáig túlórázott a lánya.
- Agyonhajtod magad...
- Tőled tanultam - mosolygott vissza Iza, és csacsogott tovább, mint gyerekkorában, míg anyja szeme le nem csukódott. Óvatosan surrant ki a szobából, s csak a szűk előszobában fagyott le arcáról a mosoly.
Szegény anya, ha tudná...
Amikor elhozta magához, nem gondolta, hogy ennyire megviseli majd az ápolása. Hiába takarított, súrolt, öregszaga lett a lakásnak, mint a sáros föld, mint az agyag olyan, hiába Domestos, Flóraszept, a vizelet meg a gyógyszerek szaga belevette magát a falakba, a tapétába, a bútorokba. Nincs egy szabad perce sem, vagy ha akar, hazudnia kell, mint most is. Hosszú évek óta nem éltek együtt, anyja a régi, fecske-locska kamaszlányra emlékezett, amilyen Iza volt, amikor otthonról elköltözött.
A tükör élesen villant vissza rá, hol van a régi Iza, nincsen sehol.
Megkordult a gyomra, éhes volt, de hiába nyitná ki a hűtőajtót, egy falat nem menne le a torkán. Már reggel elkezdődik, még be se lépnek a lányok az iroda ajtaján, neki már a gyomrába áll a görcs, katák, verák, marikák, mindegymik, az évtizedek alatt csak a nevek és formák változtak, a lényük maradt ugyanaz.
- És neked - villan rá az éppen aktuális éva/zsuzsa/kitty mosolya -, neked milyen a pasid?
Férjet nem kérdeznek soha, gyereket sem, hiszen elég egy oldalvágás a gyűrűsujjára, már világos, hogy Izának csak pasija lehet, ha van egyáltalán valami.
De nincs. Nem is volt sohasem.
A cégnél viszont nincs más téma, soha, semmikor, és ő hiába bújna bele az aktákba, a klaviatúrába, bármibe, valaki rákezd mindig, azért, végül is, neked is lehetne valakid, Iza, nem vagy te annyira rossz nő, csak egy pár kiló hiányzik rólad, vagy dehogy is, ami van, pont jó, a pasik imádják a lapos csajokat, csak többet kéne adnod magadra. Iza megmosolyogja a szót, minden reggel több, mint fél órát áll a tükör előtt, a tus alatt véresre súrolja a bőrét, s megveszi a legdrágább parfümöt is, de hiába a Dior, Nina Ricci, csak reménykedni tud, hogy a lányok nem érzik meg rajta az öregszagot.
Bármit mondanak odabent a cégnél, bármit is vár el tőle az anyja, soha nem lesz neki már senkije.
- Na, mesélj - villantott rá az éppen aktuális ági/jutka/vivienn, amikor éppen az ötödik kávéját itta aznap délelőtt -, jól bepasiztál tegnap éjszaka, mi?
- Rosszul volt az anyám.
Az irodában megállt a csend, aztán hirtelen mindenkinek komoly dolga akadt a számítógépén. Iza felállt hát, kiment a vécére, mire visszajött, már oldódott a hangulat, s ő nyugodtan visszaülhetett az asztalához, nem törődött vele megint senki.
Ez a mai nap is, iszonyú volt. Nem kívánja az ellenségének sem, pedig a lányok nem is bántották. Csak a saját hülyeségének köszönheti a baját, az elrontott pályázatot. Ott kuporgott a konyhában, homlokát a hűtőajtónak támasztotta, sírni lenne jó, de már sírni sem tudott. Fáradtnak érezte magát, kipihenhetetlenül, és ha nem akart bajt, akkor másnap megint bent kell maradnia, kijavítani a pályázati anyagot, ami elszállt ma egy gombnyomásra. Fogalma sincs, hogy nem vette észre, hogy már másik oldalon jár.
Csak egy pillanatra ment fel a freemailre, hogy megnézze a postáját. Persze nem volt semmi, egy rendszerüzenet csupán, Laura ismerősnek jelölt. Elhúzta a száját, ki a halál lehet ez a Laura, nem ismer semmiféle Laurát. Máskor automatikusan rányomja az okét a bejelölésre, ismerem, persze, hogy ismerem, még akkor is, ha valójában fogalma sincs, ki mosolyog vissza rá a képről, kisváros ez, ismer itt mindenki mindenkit. De azért ráklikkelt a fotóalbumra is, idős hölgy, unokák karéja, kismenyem és családja, fürtös hajú kisfiú, csillogó fekete szemek, megállt benne egy pillanatra a levegő, én ezt a gyereket ismerem.
Hirtelen vízszaggal lett tele az orra, moszat, békalencse, meg sás szagával.
- Gyere, guruljunk gátat - mondta Márk, és úgy surrant ki hátul, a kert végében, hogy a nagyanyjuk észre sem vette őket. Tilos volt a gát nekik, pedig a tanya udvaráról látni lehetett a parti füzeket, néhol a sásost is, meg a Bandika-fa égbenyúló koronáját.
- Miért Bandika? - kérdezte egyszer, de a bátyja csak megrázta göndör, fekete fürtjeit. - Nem tudom.
Feküdtek a fűben, néztek fel a fa koronájába, aranyzölden cikkant a nap, bársonybrokát palást, ilyet viselt akkoriban Bandika, néha vöröset is, vagy ezüstfehéret, de csak akkor, ha éjszaka szöktek ki hozzá.
- Éjszaka megmutatom neked Bandikát - súgta a fülébe a barackfán Márk a titkot, s Iza kérdőn nézett vissza rá, tényleg?
Aludt már a tanyában mindenki, amikor lehúzta róla a takarót, gyere, indulunk. Bandika már várta őket, látod, ott van fönn, mutatott a teleholdra Márk, hallod, hogy hegedül? Iza nézte a szellemfiút, nincsen neki bíbor palástja, zöld köpenye sem, még csak teste sincs, csak árnyéka van, áll a holdban és muzsikál. Kerekre hegedüli a holdat, aztán hagyja, hadd fogyjon el, s mikor csónakká válik, beleül, csobban a holdcsónak a Körösön, gyere Iza, hajózzunk el, messzire. De nem mert beülni mellé sohasem, pedig újholdkor nekiindult sokszor. Csak állt, nézte a holdsarló tükröződő fényét a vízen. Márkot várta, ha ő kijön vele ilyenkor, csak egyszer is, akkor biztos lett volna bátorsága beszállni Bandika mellé.
Nappal viszont gyakran kijártak, hiába tiltotta a nagyanyjuk.
A hátsó kerten keresztül léptek meg mindig, a kardvirágok között kúsztak végig, hason a porban, egészen a kerítésig. Márk kapart ott maguknak lyukat, mint a kutyák, összekucorodva belefértek mindketten, aztán futás, Bandikáig meg sem álltak. Bandikánál már biztonságban voltak, ott már nem láthatta meg őket a nagyanyjuk, nem hívhatta vissza őket, a gátra ne, oda ne menjetek, mintha tudta volna, hogy ott egy más világ van.
- Gyere, guruljunk gátat!
Beletört a blúzába a fű, levitte a plezúrt a térdéről, de nem törődött vele. Azóta se érzett olyan kábulatot, mint ott a parton, föld fölöttem, ég alattam, mondd meg gyorsan hol vagyok? Odalent Márk szélesre tárta karjait, hol lennél te, itt vagy nálam, ha meg nem állítja, a Körösig meg nem áll.
- Hova megy a folyó, Márk?
- Békésnek.
Nézte a vizet, a hullámok egykedvű vonulását. Azt már akkor is tudta, hogy Békés valami város lehet. A Jókai utcán lakott az anyjával, piacnapokon ponyvát terítettek az asszonyok, úgy árulták a kasból a kiscsirkéket. A kolkosztoitok, nudobzsék keveredtek a magyar szavakkal, azok meg a békésiek feszes íjeivel. Csaba csak Csaba volt, ha teljes nevén emlegetik a városát, ma is összerándul a gyomra, olyan az, mint a névsorolvasás, vagy mint, amikor a beteget szólítják be a rendelőbe, Békést meg Bíkísnek emlegették leginkább, ritkán halotta így a szót, ahogy Márk kimondta.
- Menjünk mi is Békésnek - vackolta be magát a bátyja karja alá ott a gátoldalon, - menjünk hajón, Bandikával.
Márk nevetett, s megígérte, hogy egyszer majd átkerekeznek a gáton biciklivel. Persze nem mentek soha. Mert a gátra még Márkkal sem engedte fel a nagyanyja, pedig Márk már nagyfiú volt, iskolás, elvihette volna a hátsó ülésen is. Tilos volt a gát sokáig, aztán, amikor meg nem lett tilos, már értelme nem volt kimenni, mert Márk nem volt sehol. Egyedül még gátat gurulni sem érdemes, még Bandikához menni sem.
Márk úgy tűnt el, mintha nem is lett volna.
Már akkor megérezte a veszélyt, amikor megjelent a nagyanyja náluk. Ritkán jött be a városba, csak piacnapokon inkább, s még akkor sem lépett be a nagy zöld kapun, ha épp a házuk előtt kapott árusító helyet. Amikor becsengetett, akkor is csak annyit mondott Iza anyjának, hogy holnap viszik a gyereket. Az anyja ijedten Izára kapta a tekintetét, menj ki játszani egy kicsit, aztán behívta az öregasszonyt a lakásba. Iza szórta a homokot, föld fölöttem, ég alattam, mondd meg gyorsan, hol vagyok, ég fölöttem, föld alattam, parti sásban elbújok.
Nem beszéltek vele Márkról, hiába kérdezett, hol van, hova ment, csak annyi volt a válasz, jobb, ha nem tudod. Míg nagyanyja kint a kertben kapált, Iza feltúrta a szekrényeket, de eltűntek Márk ruhái is, el a könyvei, a játékai, még a focija, meg a törött a kard is eltűnt az udvarról, amivel együtt hadakoztak. Márkból egyedül a lyuk maradt meg a kerítés alatt. Oda vackolta be magát, összegömbölyödött, mint a kiskutya, föld felettem, föld alattam, sose tudod, hol vagyok.
Nem kérdezte többet a felnőtteket, minek, tudta, hogy Bandika jött el Márkért. Kézen fogta egyik éjszaka, gyere Márk, guruljunk gátat, Bandika a csónakban várta a gát alján Márkot, a hullámok viszik, sodorják őket Békésnek, víz alattam, víz fölöttem, égre nézel, nem találsz.
Nem ment ki többé a gátra, újholdkor és teleholdkor sem, Márk nevét sem mondta ki többet, csak Bandikáét, azt is csak egyszer, megcsaltál Bandika, hazudtál nekem.
Felnőtt volt már, mikor rákérdezett, mi történt bátyjával.
- Semmi. Érte jött az anyja, és elvitte.
- Hova?
- Nem tudom. Nagyanyád se tudta. A jugó határ felé szöktek, aztán talán át az olaszokhoz.
Felmerült benne, hogy megkeresi a bátyját, tehette volna, akkor már könnyebb volt minden, a Pán-európai piknik megnyitotta a határokat. De aztán letett róla, jobb volt így neki együtt élni a gyerek Márkkal, mint szembesülni egy felnőtt férfivel, akit valójában nem is ismer.
Pedig eszébe jutott sokszor, a holdról, a vízről, a gátról, s ilyenkor fű meg föld meg békalencse illata lett a levegőnek. De aztán mégsem, nincs értelme bolygatni a múltat, jobb, ha nem tudnak egymásról semmit.
Laura ismerősnek jelölt, a fotókon idegen gyerekarc, mégis Márk szeme néz vissza rá. Unokáim, kismenyem, de Márk nincs sehol, csak az anyja, az amerikai felesége, meg a gyerekei. Ült a gép előtt, máskor automatikusan leokézza a jelölést, most ott hezitált mégis sokáig, míg ráklikkelt a panellre. A gép még visszakérdezett, biztos, hogy törölni akarja a kapcsolatot, s ő idegesen nyomta rá az igent, biztos, törölni akarom, nem ismerem ezt a nőt, nem ismerem a kismenyét, az unokáját, a hangokat sem ismerem, amikre telik és fogy a hold, nem ismerem Bandikát és Békést sem, nem ismerem a Köröst, a fű és a békalencse szagát.
A görcs beleállt a gyomrába újra, összekuporodott a hűtő előtt kicsire, hátha úgy enyhül a fájdalom. Maga sem tudja, hogyan történt, fel se fogta, hol jár, melyik oldalon, a fájlt nem is látta, csak a kérdés villogott a szeme előtt, valóban törölni akarja a dokumentumot? Gondolkodás nélkül rányomta az okét, igen, törölni akarom, a pályázati anyag meg elszállt egy pillanat alatt. Mehet be holnap túlórázni, hogy pótolja.
Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.
