Zsidó Ferenc
Laska Lajos túrázik
Laska Lajos hegyi túrára indult. Egyedül, mert úgy nagyobb a kihívás. Nulla tapasztalattal. A hátizsákba bepakolt egy csomó cuccot, csupa olyasmit, amiről úgy hallotta vagy olvasta, hasznos lehet. Aztán, mivel az összeállt csomag túl nehéznek bizonyult, szelektálni kezdett, ami nehezére esett, de nem volt olyan típus, akit az első akadály visszatántorít. Igaz, így a tervezettnél egy nappal később sikerült elindulni, de legalább. Egy kb. harminc kilométeres gerinctúrát nézett ki magának, ez a gerinctúrák közt rövidnek számított, de úgy gondolta, elsőre elegendő lesz. A nyakába kanyarított zsáktól enyhén szédült, de összeszorította a száját, s ment. Mint Jézus a keresztfával. Nem, azért mégsem úgy. Egy ideig erdei ösvényen kanyargott az útja, aztán, ahogy emelkedett, elhagyta az erdők szintjét, kopár bazaltsziklák között botladozott. A fenébe, itt az ember kitörheti a nyakát, gondolta, de aztán megrázta a fejét, mert belátta, itt és most nem gondolhat ilyesmire. A hegy nem az a hely, ahol az ember becsaphatja az ajtót, s elvonulhat duzzogni, ha valami nem tetszik. Nehezen haladt fölfelé, minden lépés kész kínszenvedés volt. Alig négy kilométert tehetett meg az aznapra tervezett tízből, amikor úgy érezte, kész, nem bírja tovább. Hányingere volt, gyengének és elgyötörtnek érezte magát. Nézte a fölébe tornyosuló gerincet, s magában azt mormolta, ez a hegy nagyobb, mint gondoltam. Leroskadt, hátizsákját valahogy lefejtette hátáról, aztán csak hevert magatehetetlenül. Két órácska teltével föleszmélt, már alkonyodott, előkapart valami ennivalót, tűzrakásról, bár eredetileg azt tervezte, szó sem lehetett, befalt némi kolbászos kenyeret, aztán, mivel a sátor felhúzásához nem érzett elég erőt, ruhástól bebújt a hálózsákjába. Nyár van, nem lesz hideg, nyugtatta magát, az ég pedig csillagos, tehát eső sem várható. Csípős, metsző hidegre ébredt, minden porcikájában reszketett. Kétezer méter fölött nem azt jelenti a nyár, mint odalent, vonta le a kínos következtetést, s ismét az villant az eszébe, ez a hegy nagyobb, mint gondolta. Az átkínlódott éjszaka után morcosan, fáradtan ébredt. Amint a napsugarak felmelegítették a testét, kissé megjött ugyan az életkedve, az első két kilométert még szinte fitten tette meg, de aztán rövidesen ismét elfáradt, sokkal inkább, mint előző napon. Délre a végkimerülés jelei mutatkoztak rajta, már csak támolygott, mint az elítéltek, de nem akarta feladni, mígnem egy sziklaperemnél megbicsaklott a lába, s leszédült egy hasadékba. A lehetőségekhez képest szerencsésen esett, a hasadék sem volt túl mély, így nem tört el semmije, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy segítség nélkül aligha fog tudni kimászni. A hegyek visszhangzanak, villant fel benne egy olvasmányélménye, és kiabálni kezdett, de kiáltását elnyelte a némaság, olvasmányélménynek, visszhangeffektusnak lőttek.
Nem, nem a hegy nagyobb, mint gondoltam, nyugtázta ekkor fanyar öniróniával Laska, hanem én vagyok kisebb. Sokkal kisebb.
Laska Lajos horgászik
Laska Lajos halmániákus volt, imádta megenni őket. Ennek megfelelően megfogásukért is megtett mindent. Alig telt el nap, hogy ne ment volna ki a folyópartra, a halászok közé. Horgászbotot is vitt, mert látta, mások is így tesznek. A parton letelepedett, és várt. Ha halakról volt szó, hatalmas türelemről tett tanúbizonyságot. Nézegette a horgászokat, mit, mennyit fognak. Ha sok hal került a horogra, rosszallóan csóválta fejét, csalódottan legyintett. Ám amennyiben valamelyik horgásznak csak egy-két példányt sikerült kirántani a vízből, és már vészesen közeledett az este, Laska elérkezettnek látta az időt, hogy: Te, hallod-e, kezdte mondókáját, szégyen lenne ezzel az egy-két nyeszlett hallal hazaállítani! Mit szólna az asszony? Hát a barátok? Csak cikiznének veled! Jobb hal nélkül hazamenni, mint egy-két nyavalyással! Üres kézzel érkezel: nem volt kapás, és kész. Rossz napod volt. Van ilyen. De egyet vinni?! Ügyetlennek fognak hinni. Hogy nézel a szomszéd szemébe, amikor megkérdi, milyen volt a kapás? A megszólított horgász egyre bizonytalanabbul nézett Laskára, tekintete mind jobban elkomorult. Az asszonyra gondolt, s a szomszédokra, és rájött, igaza van ennek a kedves embernek, jobb üres kézzel hazamenni, mint egy-két nyeszlett döggel. Te, én azt ajánlom, folytatta Laska meggyőzően, add nekem ezt az egy-két nyavalyást, s menj Isten hírével! A horgász ekkor már nem habozott, átadta a napi eredményt, és hálásan megköszönte Laskának, amiért megszabadította a szégyentől...
Laska gyorsan elköszönt, és tovább szaglászódott. Ha akadt még olyan horgász, akinek kevés volt az aznapi zsákmánya, lecsapott rá: Te, hallod-e, kezdte mondókáját..., szégyen lenne..., rossz napod volt... add nekem, s menj Isten hírével...
És újabb egy-két hal Laska szatyrában. Bizony, ha szerencséje volt, jobb napokon két-három kilónyit is összehalászott így, túlszárnyalva a legmodernebb, szénszálas, hightech peremfutós csigával szerelt horgászbotokat is.
Laska Lajos becéz
Laska életébe betoppant egy édesbarna, különös nő. Tüneményes, tündéri jelenség volt, kedvessége, figyelmessége és hamisítatlan, ösztönös nőiessége elámította Laskát, és egészen megédesítette életét. Ilyen nővel csak egyszer hoz össze a sors, mondogatta elégedetten, és, hogy imádatát kifejezze, becézni kezdte. Angyalkám, suttogta neki, mivel annak is vélte. Angyalkám, én szelíd, kedves angyalkám.
Telni kezdett az idő, mert az csak ehhez ért. Laska szép lassan hozzászokott párja jóságához, kedvességéhez. Már nem tűnt olyan különösnek, tündérinek. Persze azért néha még ekkor is becézte, valahogy így: angyalka. Igen, az vagy. Az „angyalka" és az „angyalkám" közti különbséget tán észre se vette, mint ahogy sok más egyebet sem...
Aztán egy napon így szólította meg: angyal! Aki nem hallotta a korábbi angyalkám, angyalka változatokat, arra gondolhatott, kedvesen becézi.
Angy!, csattant a hűvös, közömbös szó.
A megszólított nagyot nézett, majd megvonta vállát, s fölszárnyalt az égbe.
Megjelent a 2010/4-es Bárkában. Ugyanebben a lapszámban olvasható a szerző Laska Lajos kérdez és Laska Lajos inkarnációi című írása is.
