Nagy Koppány Zsolt
Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk
- regényrészlet -
Aki emlékezik: Jackson Ockpoll (művésznév) (35) - Ekler Ágost barátja, iskolatársa, giccsképfestő-kollegája. Szomorkás ember, savanyú hang. Művészi karrierje nincs, alkoholista. Sokat panaszkodik, (szinte túl) nagy tisztelője Ágostnak.
Miközben - tizenkét példányban - felskicceli A hosszúlábú nő estélyiben című képet
(Állókép: a Hosszúlábú nő estélyiben - 24 példányban -, és a Vajaskenyér John Wain talpán - 1 példányban - című festmények az előszobában száradnak)
Én megértem, hogy öngyilkos lett. Sokszor mondogatta, hogy szenved abban a házasságban - pontosan úgy, mint én a magaméban. Csak azt nem értem, hogy ő miért szenvedett. Hiszen Arikát össze sem lehet hasonlítani az én hárpiámmal. Ohó, Arika sosem cseszegette Ágostot, hogy fessél többet így, meg keress jobban úgy...! Egy szent az az asszony, mondom én magának. Bezzeg nálunk! Józsi, hogy haladsz? Józsi, ma hány képet festettél? Józsi, mikor fizetnek ki? Azt akarod mondani, hogy nem fizetnek ki? Ennyit fizetnek? Józsi, ezt nem mondod komolyan! És ez így ment, egészen addig, amíg az asszony el nem ment szélszasszisztensnek... azóta tízszer annyit keres, mint én. De magára is költi mind. Külön kasszán vagyunk: én a magamét, ő is a magáét. Ezt az egészet már csak a gyermekek kedvéért csináljuk. Így alakult: feleség - már a fele se ég tizenöt év után. Többet is keres, kiabál is egész nap, egyre jobban utál. Ilyenkor csak úgy lehet megengesztelni, mert kell az a kis nyugalom, hogy az ember agya szét ne menjen, ha mindent ráhagyunk. Odamenjünk? Jól van, drágám, odamegyünk. Tetszik neked ez a bácsi? Menj el vele nyugodtan, drágám. Persze, csak viccelek. És ilyenkor születnek az olyan betarthatatlan ígéretek is, amelyeknek az eredeti kontextusban csak tűzoltás volt a szerepük: soha többé nem iszom, drágám. Soha többé nem művészkedek, hanem szépen dolgozom négyünkért, drágám. És mindezt azért a szőrös kis micsodáért, amit a nejem esetében én csak Szőrminek nevezek. (Azt akarod, hogy Szőrminek nevezzem, drágám? Akkor hát: mától kezdve neved Szőrmi vitéz legyen!)
Hogy miért iszom? Hát ezért. Bizony, nehéz az életem, és ha nagy ritkán még összebújunk az asszonnyal, mert illik, és meg is fogadtuk, olyankor is csak dúl-fúl és duzzog az ágyban: bennem pedig megkeseredik a sör. Kis tamponok vagyunk, uram, a nők velünk itatják fel rosszkedvük menstrumát. És mit gondol, ezt a szart meddig lehet ép ésszel festeni? Látja ezt a hosszú lábat? Hát ez nekem a szex. Néha már jobb is, mint az asszony undorodó pofáját nézni közben.
Ivott Ágost is, iszik mindenki, akinek ezt osztotta a sors. Az elején még nincs tétje a dolgoknak, az ember, az ifjú festőpalánta még nagylelkű és megbocsátó. Olyanokat mond, hogy nem baj, ha más jókat fest, ez az én munkám értékét egyáltalán nem kisebbíti; elég nagy a préri, elférünk rajta mindannyian; ha más jó, attól én még ugyanolyan jó vagyok. Az első időszakban ez a derűs, mindenkit kebelre ölelő hozzáállás jellemzi a fiatalembereket. Aztán telik az idő, és a dolognak kezd tétje lenni: főleg miután rájön, hogy el kell tartani a családot, máshoz nem ért, ez pedig az istennek sem akarja a megélhetést biztosítani. Ekkor pánikba esik, de még nem iszik, csak szorong, évekig. Közben látja, hogy másnak jobban sikerül, egy kiállítás itt, egy meg amott, a harmadik, na, az csudaszép: külföldön. Micsoda díjat leakasztott Pista, milyen elismerésben van része Sándornak!... És én? No, ide már beférkőzik a rosszindulat, be az irigykedés és a gyűlölködés is, jön a rossz szájíz és a butykos első párszáz meghúzása.
A kollegák értéke a díjaik számával együtt nő, nem számít tehát, milyen áron, de díjat kell szerezni: villan fel olykor estefelé, rendesen a mámor kellős közepén a már nem olyan fiatal festöncben. Csak bizonyos díjaktól felfelé mondják be ugyanis a rádióban, hogy meghalt az ember, így az ambíciót izzító, fontoskodó belső kényszer. Úgyhogy festeni kezdünk, számítva, görcsösen és irigyen, de hogyan is sikerülhetne!... Közben meg egyre szegényebbek leszünk, és egyre kilátástalanabb a karrierünk: már senki sem mondja rólunk, hogy micsoda tehetséges fiatal festő, esetleg annyit, hogy fiatal, festeget, vagy csak hogy festeget, vagy azt, hogy semmit. Iszunk hát, mint a giccsképestő.
Én például, mert eddig tényleg nem csak magamról beszéltem, megmondom őszintén, alkoholista vagyok. Ha ital van a házban, nem is vagyok képes másra gondolni. Ha tudom, hogy kinn lapul a kamrában egy üveg kisüsti, nyugtalan leszek, és úgy járok-kelek, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Festés? Smafu! Asszony? Lófasz! Gyerekek? Húzzanak a picsába! Szerencsére az asszony mindegyre tanfolyamra jár, szerintem dugja valaki, a gyerekek meg, ha lehet, kerülnek. Úgyhogy egyenes az út a kamrához. Kilopakodok, jól meghúzom. Hű, de jólesik, érzem, ahogy megremeg kezemben az ecset, na, most alkotni fogok: az ördögök hosszú sorban jönnek-mennek, apró ihletek, de szentek. Alapozok, aztán kimegyek a kamrába, és még egyet alapozok ott is. Az ihlet, ha volt egyáltalán, már kifelé somfordál - de azért megpróbálom elkapni a grabancát. Ám akkor mindenféle dolog eszembe jut. Például, hogy bezzeg a régi mesterek! Milyen más volt azoknak az élete, akik kedvtelésből festegettek, nem pedig azért, hogy megéljenek belőle! Volt idejük ráérősen csiszolgatni a munkáikat, ami nem is munka volt, hanem szórakozás: egy-egy jó megoldáson napokig gondolkodhattak, mert nem baszogatta őket az asszony, a mecénásuk pedig bízott bennük. Nekünk viszont, mai nyomorultaknak, sokat kell termelni, előállítani, és e cél érdekében minden ráérős szépséget és értéket adó részletet lesmirglizünk a munkáinkról: csak a pőre, meg- és kifizetett tárgyon dolgozunk, félig megemésztett ötleteket okádva a vászonra. Mire ezen - vagy persze máson, mert nem mindig ezen búsulok - kiszomorkodom magam, megittam az egész üveg pálinkát, és az ihlet tán itt sem volt: helyette hazajön az asszony, megérzi, hogy ittam, és kezdődik a cirkusz. Néha magam is kedvet érzek, hogy kilépjek egy kamion elé, drága uram.
Így halad, haladozik előre a megkeseredettségünk, és akkor egy napon megjelenik Ádám, a Lucifer, és meghozza a nulladik tisztes adag munkát és tisztes adag pálinkát. Persze, első felindulásunkban visszautasítjuk a munkát és méltósággal (de fájó szívvel) a kagylóba öntjük a pálinkát. Ő csak vigyorog közben (meg tudnánk ölni ilyenkor) - főleg mikor már sokadszor csináljuk végig a szertartást. Mindketten tudjuk, hogy mi lesz a játék vége (az idő neki dolgozik), de le kell játszani a meccset, és Ádám türelmes; mi nem. Hamarabb beadjuk a derekunkat, csak legyünk már túl az első prostituálódáson. Aztán egyre kevésbé rossz: mindig van pálinka és munka, lassan már negyedannyit megkeresünk, mint az asszony. Mióta Ádám munkát ad, jobb italokat iszom, és itthon vagyok itt e világban, de már nem vagyok otthon az égben. És akkor mi? Az ég hideg volt, szegény és szomorú, ez meg itt, ha a vesztett méltóságtól eltekintek, otthonosan meleg, és jó. Persze, nem rózsás: legfőbb előnye az, hogy nincs túl sok hátránya.
Magamról beszéltem ugyan, de Ágost is ezt az utat járta be: pedig bizonyisten, nem így indultunk, nem így! Szépreményű ifjak voltunk, és Ágostról mindenki azt mondta, hogy messze ő a legtehetségesebb. Mánoliosz írt róla először dicsérő kritikát, és kicsit mindannyian irigyeltük. (Aztán nemrég rólam is írt, Ágost megígérte, hogy kijár nála néhány flekket nekem.) De rajongtunk is érte, és félig viccesen mesternek szólítottuk. Egyszer a fejünkre tette a kezét és így szólt:
- Nem szeretnék mester lenni, édes gyermekeim, mert a mestereket előbb vagy utóbb, de mindig megtagadják...
Egy vonallal meg tudott rajzolni akármit, mondom, akármit, mint Picasso! És, azazhogy mégis, mi lett belőle? Darálthús fejjel, az. Pedig milyen furfangosan élte az életét! Azt mondja egyszer nekünk, barátainak, mielőtt a szombat esti nagy ivásunkhoz nekiláttunk volna:
- Fiúk, én ma este irdatlanul be szándékozom rúgni. Úgyhogy bármit mondok is, ne vegyétek komolyan, mert csak az ital beszél majd belőlem!
Aztán adott a pofánkba: barát nem maradt meggyalázatlanul. Olyanokat mondott mindenkinek (nekem például: „Oki, te olyan tehetségtelen vagy, hogy maximum egy sokszorosító üzemben fogsz munkát kapni!" Mondjuk igaza lett, de azt nem gondolta, hogy a kollegám lesz...), hogy biztosan agyonverjük, ha nem készít fel, hogy csak az ital mondatja vele mindezt. Így azonban röhögtünk, és vállon veregettük, hogy menj már, fiam, Ágost, mit kéred a pofont? Ő meg szépen elmondta mindenkinek, amit akart, és megkönnyebbült. Mint a mesében az egyszeri leány: hozott is, meg nem is.
Ittunk mindketten, mert muszáj volt, azok után, hogy először lefeküdtünk Kovács Ádámnak. Mégis volt köztünk egy apró különbség: én, ha iszom, még rosszkedvűbb leszek, kötekedek, mindenkivel összeveszek, másnap aztán főhet a fejem, hogy kit hogyan engeszteljek ki. Ágostot viszont kedvessé tette az ital, aranyos és jó humorú úriembert csinált belőle - szerette is őt itatni mindenki... Na, de ha már itt van, hadd mutassam meg a beszédemet, amit a temetésén mondtam. Akarja hallani? Úgyis felolvasom, fel én. Tehát (ünnepélyesen hadovál):
„Tiszteltelek és becsültelek, barátom, Ágost! Ó mondd, miért mentél el közülünk? Talán megtört ez az élet, amely a nálad erősebb férfiaknak sem kegyelmezett? Ó, halál, hol a te fullánkod! Emlékszel arra, mikor kilencvenhat vizenyős telén a gyorsvonat Bécsbe repített bennünket? Összebújtunk a sarokban, mert hideg volt, és elkortyoltunk egy üveg körtepálinkát. Ó, hogy tudtál te inni, és pálinkát is olyant főztél, mint senki más ebben az országban! Beszélgettünk, mégpedig a művészetről, mert miről is beszélgethettünk volna! Hiszen festők voltunk, nagyszerű fiatalok, elhivatott művészek! Amit akkor mondtál, talán az volt az első lépés azon az úton, amelyik ide vezetett, ehhez az ásító sírgödörhöz... (hüppögés) Nem ismételhetem meg, mert csak nekem szántad. Azt mondtad: barátom, ezt csak neked mondom el, és a fejedet bennebb dugtad a szőrmekabátodba. Ó, megvan-e még az a szőrmi-, bocsánat, szőrmekabát? Vajon, van-e még abból a finom kisüstiből? És vajon most is együtt hajolnánk-e a vonat mosdója fölé két órával később, ha megadatna, hogy újra koccintsak veled? Ki tudja! Az ember tervez, az isten végez, ahogy mifelénk mondják. De mondják ezt tifelétek is! Ó, vajon még olyan ízesen beszélnek-e kis szülőfaludban, mint ahogy kilencvennégy nyarán beszéltek? Ott ittunk, drága barátom, a kocsma előtt, és arra jött az a bácsi, és azt mondta: jaó napot kívánok! Ó, hogy sírtunk, sírtunk, sírtunk, amiért odavan minden, ami szép! De meg kell adni a testnek is, ami a testé. Ezért főztél utána egy olyan gulyást, hogy az egész évfolyam megnyalta tőle az ujját! Bizony, az a pörkölt volt a te névjegyed! Letetted, és azóta senki sem hagyhatja figyelmen kívül! De sajnos elragadott a halál, drága barátom, és lehet, hogy jobban is tette, mintha élni hagy. Ez a világ nem ismerte fel a benned rejlő, a bennünk rejlő zsenit, pedig már az iskolában is tudta mindenki, hogy te vagy a legjobb. Mondta ezt többek között Sándor is, de hiába is idézném, úgyis csak mi tudtuk - de mi tudtuk! -, hogy mit jelent. Özvegyed kezét vajon ki fogja meg most, hogy te eltávoztál? Kire bízod őt és a hagyatékot? Ágost! Ígérem és fogadom, mert, még egyszer mondom, nem szégyellem, tisztellek és becsüllek, hogy mindkettőt kezelni fogom! Vigyázok drága Auréliádra, és féltő szeretettel bugyolálom be őt. Képeidért és minden szellemi jussodért pedig utolsó csepp véremig harcolok! Főhajtásként az irántad érzett tisztelet miatt. Ágost, bár eltávoztál tőlünk, szellemed itt lebeg közöttünk, és mi szégyenkezünk, hogy nem vigyáztunk rád jobban. De emléked örök, jellemed szent! Most és mindörökké, ámen! Nyugodjál békében, testvérem!"
Na, mit szól hozzá? Olyan szépen beszéltem, hogy a népek beszartak a gyönyörtől, komolyan mondom. Hát... ilyen sikereim vannak, uram. Sajnos. Élni nekem nem öröm - inkább olyan, mint egy nagy bevásárlóközpontban, a zsúfolt akváriumban, korlátolt életkilátásokkal eladásra váró, még élősúlyú halként tengődni.
Aki emlékezik: Nagy Koppány Tömzsi (50) - a szerző húsz év múlva. Hízásnak indult, hajdan erős magyar, némileg zavaros identitástudattal, pajkos és vidám, mégis tekintélyt sugárzó pocakkal. Visszaemlékszik e könyv megírására, magyaráz, és kérdésekre válaszol.
Kerek hasát simogatja
(Állókép: kövér szerző, nyaka körül a külsőségek mindenekfelettiségét hangsúlyozó, bugyuta sállal, fején micisapkával, orrán vastag, szarukeretes szemüveggel)
Igen, tisztelt igentisztelt olvasók, ha Önök azt gyanítják, hogy Létavértessy főorvos úr pénzt kapott és fogadott el tőlünk, hogy emlékezzék Ágostra, akkor ne menjenek sehova, mivel az Önök gyanakvása helyes és okkal bíró. Adtunk neki pénzt, nem is keveset; tökéletesen tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy egy orvost, azonkívül, hogy minden körülmények között professzor-, de minimum főorvos úrnak szólítjuk, leginkább pénzzel lehet szóra bírni.
Persze, nincs ezzel semmi baj, hiszen nem ő az egyedüli, aki pénzt kért (és kapott!) azért, hogy elmesélje az emlékeit Ágostról. A legtöbb pénzt ugyan neki kellett fizetni (szinte félmilliót), utána azonban nyomban Stefike következett. Aurélia asszony - kegyeleti megfontolásból - ingyen beszélt. Kovács Ádám úr olyannyira nem vett el pénzt, hogy még a beszélgetések alatt elfogyasztott kávékat és söröket is nagylelkűen ő fizette, sőt, megajándékozott egy csodálatos képpel (mely azóta a nappalink falát díszíti), mégpedig A szarvas vizet iszik a patakból-széria címadó példányával.
Az ügyvéd úrral főleg levélben értekeztünk, és bár egyik-másik telefonos beszélgetésünk során többször is célzott - burkoltan, de erőszakosan zörgő fóliába burkoltan - arra, hogy nem veti meg a feketén bejövő honort, nem kapott semmit. Ezek még az orvosoknál is szörnyűbb pénznyelő gépezetek. Arnold úr tisztességes melós módjára nem kért sokat, de azt azonnal: addig meg sem szólalt, amíg nem volt előtte a pénz. Angelus őrangyal eleinte nem akart pénzt elvenni, mondván, hogy ugyan mihez kezdjen vele, de végül elfogadta az informátori jutalékot, hozzátéve, hogy még akár hasznát is veheti valamilyen formában. (Kíváncsiak vagyunk, mire gondolhatott. Talán földi vándorútra készül.) Ockpoll úr direkte nem kért pénzt, a szemét forgatta az áhítatos felháborodástól, ahányszor szóba hoztuk a témát, de annyit nyafogott és rinyált meg panaszolkodott, hogy végül - indirekte - csak pénzbe került ő is. Szintén sokba. A bankók aztán csodát tettek: kevesebb nyafogást és több emlékezést sikerült a segítségükkel kipréselni belőle.
Stefikét a végén megint elővesszük, mert ő a legérdekesebb eset - ráadásul vele egyéb természetű kapcsolatot is szerettünk volna létesíteni a kérdezgetés előtt, után, vagy részünkről akár közben is (szerettük volna mi magunk is megbaszni, tudniillik), de ő nem akarta. Furcsa attitűd ez egy örömlány részéről, de tiszteletben voltunk kénytelenek tartani, nem lévén elég erősek, férfiasak és makacsul kitartóak. Azt mondta a drága, hogy inkább lemond a negyedmilliós tiszteletdíjról, és amit tud, mindent elmesél ingyen, csak baszni ne kelljen: nem bírja ugyanis elviselni kerek pocakunk vicces látványát. Úriemberek lévén nem hozakodtunk elő azzal a kézenfekvő előhozakodhatnéksággal, miszerint ugyan vajon naponta hány, a miénkhez hasonlóan kerek pocakos, tömzsi úr teszi őtet a magáévá sokkal kevesebb pénzért - inkább megértően bólogattunk, ahogy akkor szoktunk, mikor éppen megint a hölgyek akarata érvényesül, ráadásul nagy balfaszul még a pénzt sem kértük vissza.
(Lehetséges, hogy mi csináltunk valamit rosszul, hiszen először kísérleteztünk ilyesmivel. Persze, meg is fizettük a tanulópénzt: úgy jártunk, mint az oknyomozó újságíró, aki nehezen megkeresett jövedelmét odaadja a nagy leleplezést lehetővé tevő bizonyítékok tömkelegét tucatjával megígérő ügynöknek, majd miután fizetett, kiderül, hogy leleplező erejű dokumentumok helyett kiszúrták a szemét két teszkós számlával, melyen hagyma és pityóka szerepel. Igen, a kifizetett összegek nagysága - úgy érezzük - nem volt arányban a megszólalók történetben való részvételének elvárható lelkesedési szintjével. Csak hogy egy példát említsünk: mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy álnéven szerepeljen; még Stefike is. Úgy óvták az inkognitójukat, mint egy hatgyermekes, háromszor újranősült, konzervatív politikusatya a kuplerájban. Nekünk kellett kitalálnunk mindegyikük álnevét, hiába mondogattuk, hogy legalább a valódi nevüket vállalják ennyi pénzért...)
Mely pénzre nekünk is nagy szükségünk volt, lett volna és van. A könyv megírása előtt, az anyaggyűjtés során ugyanis mindenféle sóhivatalokhoz fordultunk holmi nyavalyás ösztöndíjakért, hogy ne a saját zsebünkből kelljen finanszírozni e közhasznú munka elkészültét, magyarán ne a mi zsebünk bírja szólásra az összes szereplőt (gondolják csak el - amelyikük nem fogadott el pénzt, annak is minden egyes alkalommal vinni vagy küldeni kellett valami figyelmességet: kosárnyi bonbont, rácsnyi whiskyt, cigarettát, régi könyveink drágán megvásárolt példányait és ezernyi egyéb apró franckarikát), de sajnos, ahogy lenni szokott, megint nem kaptunk semmit. Ezért ilyen szegényes a szereplő-felhozatal. Ha a kurátor hölgyek és urak megszavaztak volna számunkra valami kis pénzecskét, beszélgethettünk volna például Ágost apai nagymamájával, aki felnevelte (nagy csokor virág), a tanító nénijével (ritka takarékos fehérnép, sok pénz, plusz természetesen virág), kiképzőtisztjével (pénz plusz vodka), rajztanárával (vodka plusz pénz), még több tárggyal, dologgal (azok is pénzbe kerülnek: Józsit például be kellett fóliáztatnunk, addig vinnyogott és panaszkodott a beszélgetés után - a szégyen majdnem megölt a fóliázó-műhelyben, mikor a csatakos Józsival beállítottunk) - de amint látják, ezek úgyis csak mellékszereplők lettek volna. Az ilyenek a pénzt viszik, de alig valamicskét tesznek hozzá a történethez: ezzel vigasztaljuk magunkat mi is, no meg azzal, hogy a fontosabb szereplőket hálistennek sikerült szóra bírnunk.
Így állunk most. Saját pénzből ennyire futotta; innen üzenjük tehát az illetékes hölgyeknek és uraknak, hogy lám, a szűkösen mért pénzük nélkül is elkészült a könyv: kicsit kevesebb ugyan benne a szereplő az eredetileg tervezettnél, kicsit kopottabbak a díszletek és szálkásabb a színpad, de fickósabb, tökösebb, képzeltebb és igazabb a történet. És legalább nem kell majd egyszer, valamikor a saját halottjuknak tekintsenek („Nagy Koppány Tömzsit a ... Minisztérium saját halottjának tekinti, adta hírül az MTI hírügynökség"), merthogy ezeknek mi nem vagyunk hajlandók meghalni, az hétszentség.
Aki emlékezik: Dr. Gávavencsellői Tihamér (46) - ügyvéd, aki Ekler Ágost hagyatékát kezeli. Stílusa fájdalmasan hivatalos. Csupán kétszer ragadtatja el magát, ekkor először három (3) megjegyzést eszközöl és foganatosít, másodszor dühösen leleplez.
Szerzőhöz írt harmadik levele mellékletekkel
(Állókép: egy vagány amerikai ügyvéd keményen az asztalra csap, és piszkosul megszégyenít egy plagizátort, aki a vádlottak padja alá süllyed röstelkedésében)
Tisztelt Uram!
Azon túl, hogy magam is már kétszer megígértem, Kovács József, alias Jackson Ockpoll úr szintén jelezte, hogy Ön feléje jelezte, hogy felkelvén érdeklődése a rövidtörténetek által és iránt, szívesen elolvasná és készülő emlékezünkjébe emelné A vendégmunkás dalai című írást.
Mint azt már eddig is említettem, az írás szerzősége többszörösen aggályos: a közkeletű hiedelem szerint Nagy Koppány Zsolt (a továbbiakban NKZs) bitorló és plagizátor (ezek a jelzők bezzeg nincsenek benne a közhiedelemben!) írta a szöveget. A valóság azonban (alapozom e kijelentésemet az elhunyt özvegye, Ekler Aurélia, valamint barátja, Kovács József vallomásaira) az, hogy a szerzeményt - Ekler Ágost úr, az én poszt humusz és post mortem ügyfelem irányításával és számítógépén - ketten írták, az NKZs által elmesélt élményanyag felhasználásával; Ekler úr később a szerzőség jogát - szívességből - a „nehéz sorsú" NKZs rendelkezésére bocsátotta. A valóságnál is tényszerűbb igazság és a saját meggyőződésem azonban a következő: a művet Ekler Ágost úr egyedül írta, NKZs pedig egyszerűen elkönyörögte tőle azt, amikor náluk lakott.
A helyzet ugyanis - az elmúlt hónapokban folytatott nyomozásaim során napfényre került tények alapján - a következő: az országunkba tolakodó, magát magyarnak, székelynek és románnak valló, meglehetősen vézna és sunyi tekintetű NKZs hosszú időn keresztül ügyfelem, Ekler Ágost lakásán lakott, együtt ügyfelemmel és annak nejével. NKZs angolt tanított, természetesen feketén, de perverz vágyálma az volt, hogy a pannon köz íróként tisztelje. Esténként ügyfelem és NKZs fékevesztett mulatozásba kezdtek, melynek során az elfogyasztott alkoholmennyiség NKZs-ből felköhögtette aznapi, jelentéktelen kalandjait, amelyeket - ezt senki sem tagadja! - hazánkban minden, külföldről a fene által ideevett és sajnos túl könnyűszerrel állampolgártársunkká avatott submensch-nek át kell élnie, amennyiben el akarja nyerni az egyenjogúságot. NKZs ilyenkor minősíthetetlen módon zokogott és szitkozódott, megalázottságról, történelemről, együtt-nem-élhetőségről, transzilván lélekről és egyéb zagyvaságokról hadovált a jóízlés-határait-sértő-módon-idézhetetlen szörnyűségeket.
Visszafogottságáról híres Ekler Ágost ügyfelem, aki természetesen jóval kevésbé volt részeg, mint a bicskájával hadonászó, félvadember székelyharisnyás paraszt (akiről azt híresztelik, hogy valójában egy marosvásárhelyi, piros útleveles román cigány), végighallgatta ezeket a zavaros eszmefuttatásokat, majd gondolkozott egy keveset, és könnyű kézzel megírta belőlük A vendégmunkás dalait, természetesen alaposan felturbózva azzal a szimpatikus szépírói tudással, amelyet rövidtörténeteiben Önnek már módjában állt megtekinteni. (Itt jegyzem meg, hogy az idióta NKZs azt a címet akarta adni az írásműnek, hogy Magyar Kioltás, és ügyfelem csak hosszas győzködés árán tudta rábeszélni, hogy a már ismert, zseniális címet kapja a szöveg.) Ezek után - valamilyen számomra érthetetlen szánalomtól indíttatván - a kivert kutyaként körülötte sündörgő, élelmét felfaló és asszonyát is elkívánó, ebből-is-látszik-hogy-jellemtelen NKZs-nak adta a szöveg közlési jogát. Hozzá kell tennem, hogy a szöveg keletkezésének idején - a kétezres évek elejéről, az elkúrt népszavazás előtti időszakról beszélünk; 2004. december 5-e után(ról) ugyanis nincsenek (vendégmunkás) dalok - a Romániából hazánkba való átjárás, munkavállalás és vendégmunkás-lét jóval nehezebb volt, mint napjainkban. (Bár ki hívott ide bárkit is szenvedni?, kérdezem én.) Azt kell tehát feltételeznem, hogy Ekler Ágost emiatt szánta meg az amúgy csak megvetést kiváltani képes NKZs-t.
A történet azonban tovább folytatódik. Költségeimet nem kímélve (!) kinyomoztam, hogy NKZs, miután alávaló módon ügyfelemtől saját puccos albérletébe költözött, egyszerre több irodalmi lapnál is elhelyezte A vendégmunkás dalait (ez a gesztus jól mutatja hitványságát és minden erkölcsi megfontolást könnyűszerrel áthágó, galád pénzéhségét), legkorábbi változatát németre fordíttatta, és úgy is közölte, majd a befolyt több százezer forintból (amit gyalázatos kettős adózással az utolsó fillérig megtakarított) egy Toyota Corolla márkájú személygépjárművet vásárolt magának, hogy azzal a tisztességesen dolgozó magyar polgári réteg előtt aljas és undort keltő módon villoghasson, és a motorját a társasház előtt idióta büszkeségbe rándult arccal burrogtathassa.
Nyomozási kedvem nem lankadt, és illő díjazás reményének ellenében elzarándokoltam az Országos Széchényi Könyvtárba, hogy ott kiderüljön: NKZs az ügyfelem által írt vendégmunkás-dalokat egy bibliofil könyvsorozatban is megjelenttette! A kis könyv húsz (20) példányban készült, és minden példánya felbecsülhetetlen értéket képvisel. A halhatatlanságra áhítozó nevetséges román atyafi persze nyomban ajándékozott egy példányt az OSZK-nak, hogy ezzel a magyar irodalom Dicsőségek Csarnokába való bekerülést saját magának mintegy megelőlegezze.
És most kérdezze meg: vajon ezen a könyvtári példányon jelzi-e valami, hogy ki az igazi szerző? Nem! Egyáltalán nem! Egyetlen szerzőként NKZs van feltüntetve! Joggal jelenthetjük tehát ki, hogy a később irodalmi ámokfutásba kezdő, és az élvezhetetlen könyveket párosával ontó, azóta - micsoda gyalázat! - magyar állampolgárrá avanzsált NKZs jelentős mértékű készpénztől és dicsőségtől fosztotta meg ügyfelemet poszt humusz és post mortem. Természetesen az ügyben haladéktalanul megteszem a szükséges jogi lépéseket.
A vendégmunkás dalait mellékelve átküldöm Önnek, olvasásra és közlésre is, de azzal a feltétellel, hogy a címben Ekler Ágost ügyfelem neve szerepeljen elöl, a - nyilván tisztességtelenségben megőszülő - plagizátor NKZs (akitől a közlési jogokat sajnos nem vonhatjuk vissza) neve pedig hátul. Amint elolvassa a szöveget - mivel immár jól ismeri Ekler úr stílusát -, Ön a saját szemével fogja látni, hogy melyikük volt az, aki hűvös, nyugodt és kiegyensúlyozott betűkkel megírta azt, és melyikük, aki helytelen magyarsággal, szilvapálinkától bűzlögve és nehezen forgó nyelvvel, szemében vad indulat tüzével, bicskáját mindegyre az asztal lapjába vágva, keservesen és felháborítóan bőgve, sután eldadogta az élményeket. Külön felhívom figyelmét ügyfelem, Ekler Ágost úrnak az ügyhöz való nemes hozzáállására, azaz hogy teljesen belehelyezkedett a magát már maga sem tudja, minek valló, erkölcsi korlátokat nem ismerő, román fiatalember helyébe, indulataiba és reflexeibe, és hogy ezt milyen zavarbaejtő tökéllyel és hitellel valósította meg.
Üdvözlettel és nemes felháborodással maradok híve:
Dr. Gávavencsellői Tihamér
(s.k., olvashatatlan aláírás)
Gava and Vencsello Lawyer Office Kereskedelmi és Szolgáltató Betéti Társaság
Megjelent a Bárka 2010/2-es számában
