A Laca, a Sanyi, az Öcsi és a Pisti is mondta nekem, hogy Szentendre szélein a mai napig élnek különleges állatok, például krokodilok, jegesmedvék, keselyűk és oroszlánok. Öcsi szerint őskori szörnyek is úszkálnak a sziget körötti vizekben, s néha partra szállnak a Szigetmonostor déli végén kezdődő erdőben. Ilyenkor távcső segítségével a folyóparti korzóról is meg lehet fi gyelni őket.
Idén végre megvalósult az álmom, nemsokára indulok Szentendrére. E városka számomra az a hely, ahol lehetőség van egy szabadabb, természetesebb életre, ahol közelebb kerülhetünk a vadvilághoz, és ahol az emberek parányit mások, mint Pesten.
Reggel beugrom még a Művészkórházba a szükséges oltásokért, pirulákért, táplálkozási tanácsokért és a háromnapos vízumomért. Délután rikítóan sárga villamossal, szürkén rothadó piros metróval és sötétzöld HÉV-vel utazom a város központjáig. Minden oly színes, s én lenni rendkívül egészséges! Dárdával, szigonnyal és narancsszínű úszógumival felszerelkezve besétálok Szentendre Fő terére, ahol kedves ismerősök fogadnak. Többen kérdezik, hogy miért van nálam szigony, távcső, úszógumi. Mert egy összetett tervet eszeltem ki.
Ha a Laca, a Sanyi, az Öcsi és a Pisti is azt mondja, hogy Leányfalu felé látott már krokodilt, s a hegyeken, dombokon elvétve egy-két oroszlán és jegesmedve is előfordul, akkor, úgy vélem, ennek így kell lennie, az új felfedezés még vonzóbbá teheti a Dunakanyar területét. Nemcsak a művészetek kedvelőit, de sok vadászt, zoológust, állatbarátot s rengeteg turistát csábíthat ide. Ellenben ha az egész csak néhány fickó határtalan fantáziájának szüleménye, akkor javasolni fogom a Szentendre közeli térségben medvéknek és oroszlánoknak látszó tárgyak elhelyezését. Ez is tovább növelheti a középkori város világhírét.
Én például már régóta szeretnék elejteni egy nagyragadozót, ez többek között az egyik gyermekkori álmom. Ma szombat van, ráérek, szerencsésen megérkeztem, úgy érzem, itt az alkalom a vadászatra. Most utánajárok a dolgoknak. Fel és alá sétálok a korzón, távcsövemmel a Duna habjait fürkészem.
A krokodilvadászat nem túl egyszerű vállalkozás. Ismerni kell az állat szokásait, méretét, kedvenc pihenőhelyét, hangulatát, és csak a legalkalmasabb pillanatban érdemes meglepni. Vannak négy-öt méterre nőtt példányok, melyek képesek megbirkózni akár egy emberrel is. Rengeteg hegyes foguk van és igen nagy a pofájuk. Van egy szakkönyvem, melyben leírják, hogyan kell elejteni őket, és azt is közlik: Ha a krokodil farkának páncélozott széleit összetörjük, és rántottára szórva fogyasztjuk, akkor elképesztő módon élesedik a látásunk és minden érzékszervünk, ráadásul várható életkorunk húsz-harminc évvel emelkedik. Az állat farka és fogazata, különösen a fark alsó, páncélozott része, s a fogazat hátsó darabjai is ősi serkentőszernek számít. Reszelt, illetve morzsolt állapotban fogyasztható. Érdemes tejbe, kakaóba, müzlibe, vagy fitnesz terembe szórni egy parányi darabot e kincset érő teljesítményfokozóból.”
(Az olvasás, felolvasás itt egy pillanatra megszakítható. A további eseményekkel kapcsolatban felmerülő kérdések, melyeken célszerű az olvasónak néhány másodpercre elgondolkodnia: vajon találkozom Szentendrén krokodillal vagy más egzotikus, a faunába nem illeszkedő állattal? Miért nem? S ha igen, akkor mi történik?)
Vágyakozva és kiéhezve sétálok észak felé a folyóparton. A Pap-szigetnél nem találok állatokat, csak eldobált óvszereket, sok lucskos újságpapírt és üres sördobozokat. A Határcsárda már könnyen lehet fertőzött terület, a különösen sok áradás és folyamatos átkelések miatt. A kompon bámészkodó, olykor vízbe hulló utasok és kutyusok könnyű prédának bizonyulnak a hüllők számára. Lám, lám! A Lacának megint igaza van! A Határcsárda mögötti árterületen hirtelen megpillantok egy krokodilt, amint álmosan betrappol a vízbe, és úszva indul az öreg és rozoga komp felé. Rögvest rákiáltok: - Gyere csak vissza cimbora! Ma van a Gasztronómiai Performansz fesztivál! Be akarlak mutatni a séfeknek és a bámészkodóknak!
Az állat tétován megfordul, csalódottan csapkodja a vizet hatalmas farkával, mivel a kompról ezúttal nem esett ki senki. A surányi, horányi és szigetmonostori nyaralók még egy buggyant szendviccsel, egy döglött pereccel se dobták fejbe! Dárdámat kezembe fogom, s mereven bámulom a Duna szürke fodrait. Az állat közben sunyi cikcakkokban úszik felém, lassan alámerül, majd a vízbe gázoló lábaimhoz kicsit közelebb érve újra feltűnik előttem hatalmas pofája, s rajta a hűvös, kiszámíthatatlan, iskolázatlan, ám kifejezetten éhesnek és udvariatlannak tűnő szempár.
A hüllő felé dobom az úszógumit, hátha beleúszik és így könnyebb lesz elejtenem. Vizenyős tekintettel mered rám, nem érti, hogy mit szeretnék tőle. Szájába kapja a piros és narancssárga kiscsibékkel díszített gumimat, mely szinte azonnal kipukkan az éles fogai alatt. Fából készült mentőövet kellett volna dobnom neki, azt talán a derekára húzza, legalább is nem szaggatja szét egyetlen harapással.
Izgatottan nézek a ragadozó hüllő szemébe. Ez fontos, mármint a szemkontaktus, megpróbálom ráerőltetni akaratomat. Szilárdan állom tekintetét, s közben az oly értékes farkára koncentrálok. Azt kell először megcélozni. Erős és jól kiszámolt mozdulattal a farka felé hajítom dárdámat. Az állat megtekeredik, szinte felugrik a vízben, s így a nyakán találom el, a mellkasához közel. Kékes vére kibuggyan a sebből és megfesti a folyó vizét. Újra támadok. Eltalálom a szigonyommal a köldöke tájékán. Erős szigonyzsinórom felsérti a tenyerem, de segítségével nemsokára partra húzom az állatot. Figyelem, ahogy vergődik. Nem fél a haláltól, mégis jókora könnycsepp jelenik meg a szemében.
Hatalmas erő van benne, de néhány perc múlva mégis feladja a küzdelmet. Odalépek hozzá és megállapítom, ez egy különleges, nevezzük úgy: szentendrei krokodil, talán a harcsa, a sikló és a kuvasz kutya távoli rokona lehet, mindenesetre nem egy tipikus magyarországi élőlény. Vajon hogy kerülhetett ide? Az is lehet, hogy egy befüvezett akvarista valahol Budapesten véletlenül lehúzta a klotyóban, s mire idáig úszott, annyi mérgezett pontyot, lubickoló szigetfesztiválozót és újpesti kajakozót falt fel, hogy ijesztően nagyra hízott.
Igaza volt tehát a Lacának, a Sanyinak, az Öcsinek és a Pistinek! Kihúzom a szigonyt, homlokomról letörlöm az izzadságot. Boldog vagyok. Kifogtam a magamét. Sikeres nap ez a mai.
A merev állatot behúzom egy bokor alá, hogy a tetthelyre visszatérve, másoknak is meg tudjam majd mutatni. Le kellene fotózni, talán érdemes lenne elterjeszteni e nagy fogásomat a médiában, s akkor még több látogató érkezne erre a környékre. A Rab Ráby, a Promenád, és a Brazil étteremben lehetne akár krokodillevest vagy rostonsült szentendrei krokodilt is felszolgálni, ez jóval változatosabbá tehetné a helyi lakosok és az idelátogatók étkezési szokásait, valamint serkentően hatna mindannyiunk lelkiállapotára is. Ma este először ezeket az éttermeket keresem fel, hogy felajánljam nekik a friss tetemet. Aztán jót vacsorázom náluk. De ki hiszi el nekem e történetet, ha véletlenül ez volt az utolsó szentendrei krokodil?

Megjelent: Bárka 2007/1