Papírhajó - Primér/Primőr

Dio__szegi_A__gnes_E__va.jpg

Diószegi Ágnes

Palibá, Giziné és Tádám, a kismalac

 

Hol volt, hol nem volt, kerekerdőn túl, a jéghegyen innen, volt egyszer egy házikó.

Abban éldegélt Palibá és Giziné. Igazából Pali bácsi és Gizi néni, de a környéken lakó gyerekek csak Palibának meg Gizinének hívták őket. Nekik maguknak nem volt egy szem gyerekük se, még olyan kicsi sem, mint a mákszem, így hát minden gyerekmosolynak nagyon örültek. Szerencsére ebben bőven akadt részük. A szomszédságban lakó gyerekek nagyon szerettek hozzájuk járni.

Palibá felszerelt a diófájukra egy hintát, ami egy kiselejtezett gumiabroncsból és kötélből állt.  Minden hétvégén barkácsolt valamit, és mindig állt mellette egy kis segítő kéz, aki nyújtotta a kalapácsot.
Giziné szombatonként palacsintát sütött. Két palacsintasütőt használt egyszerre, és volt finom baracklekvár meg kakaó. És mindig akadt egy kis kéz, aki segített megtölteni a palacsintákat.

Esténként jöttek a szülők, összeszedegették a gyerekeket, mint az eperföldről az epret, megköszönték a szíves vendéglátást, és elmentek.

Amikor az utolsó gyerek után is becsukódott az ajtó, mindig nagy csönd lett. Palibá és Giziné bepárásodó szemmel álltak egymással szemben, azután megölelték egymást, és megkezdődött kettesben a szombat este. Giziné néha-néha sóhajtott egyet, mire Palibá hümmögött kettőt, miközben megnéztek egy filmet, vagy zenét hallgattak.

Egyik szombat este az utolsó kisgyerek, Katica anyukája, Nagykatica hirtelen visszafordult, és rájuk nézett.

‒ Arra gondoltam, nem akartok örökbe fogadni valakit? Olyan jó szülők lennétek. Volna egy... ‒  itt egy kicsit megköszörülte a torkát ‒ … ahol én dolgozom, volna egy kismalac.

Palibá meghökkenve kérdezte:

‒ Egy kismalac?

‒ Igen, igen, egy magányos kismalac. Eljönnétek meglátogatni?

‒ Nem is tudom – bizonytalanodott el Giziné. – Te tényleg egy kismalacra gondolsz?

‒ Tessék, itt a cím! Hétfőn el tudnátok jönni ide? Majd mindent elmesélek.

Palibá a kezébe vette a névjegykártyát, aztán hümmögött egyet.

– Nem is tudom, nem is tudom. Még nem jutott az eszünkbe ilyesmi – átnyújtotta a kártyát Gizinének, aki alaposan megforgatta a kezében, azután a szemüvegét feltette, és elolvasta, ami rajta állt. 

– Ezt még alaposan végig kell gondolnunk – mondta ki hangosan, és elmosolyodott. – De nagyon is tetszik az ötlet – és ránevetett Palibára. – Ugye, öreg?

Aznap sokáig beszélgettek, és egész vasárnap sem hagyták abba. Végül késő este döntöttek. Hétfőn meglátogatják a magányos kismalacot!

 

Hétfőn mindketten korábban eljöttek a munkahelyükről. Karonfogva sétáltak a megbeszélt helyre. Ott már várta őket Nagykatica.

A homokozóban valóban ott turkált egy kismalac. Rózsaszín volt, se nem kövér, se nem vékony, olyan kis takaros, és mondanom se kell, mindene csupa homok volt.

Katica anyukája rájuk nézett, és zavartan annyit mondott.

– Természetesen nem beszél.

‒ Természetesen! – suttogta Giziné, miközben a szeme sem rebbent. Belenyúlt a táskájába, és elővett egy hatalmas zacskó pattogatott kukoricát, miközben leült a padra.

A kismalac a zacskózörgésre érdeklődve nézett fel a homoktúrásból.

Palibá odatelepedett Giziné mellé, miközben belemarkolt a kukoricába, és mielőtt beletömte volna a szájába, megszólalt.

‒ Szia, kismalac! Hogy hívnak?

A malacka érdeklődve figyelte, ahogy az illatos pattogatott kukorica eltűnik Palibá szájában, és közelebb lépett.

Most Giziné volt soron. Ő is belemarkolt a kukoricába, és bemutatkozott.

– Gizi vagyok, és te?

Palibá újra belenyúlt a zacskóba, és megkérdezte:

‒ Szereted a pattogatott kukoricát?

De még be sem fejezhette a kérdést, a malacka elkezdett sivalkodni a lábánál.

Giziné magasra emelte a zacskót, és határozottan megkérdezte:

‒ Mi a neved, malacka?

A malac könnyes szemmel nézte a zacskót, miközben ezt hüppögte.

‒ Tááádááám!

Katica anyukája gyorsan közbeszólt.

– Igen! A neve Tóth Ádám.  Röviden T. Ádám, azaz Tááádááám! Csak ennyit beszél.

‒ Nagyszerű! – örült meg Palibá és Giziné, és egyszerűen leültek a homokozó szélére a malacka mellé, közrevették a kukoricás zacskót, és együtt megeszegették az összes kukoricát.

 

Palibá és Giziné elkezdtek egy tanfolyamot, ahol mindenre megtanították őket. Óvónő, dajka, pszichológus, pszichiáter, orvos-doktor, mindenkitől jó tanácsokat kaptak, hogyan bánjanak egy örökbefogadottal. Merthogy ez volt a cél, hogy örökbe fogadják a kis malacot.

Mindennap meglátogatták, együtt uzsonnáztak. Tádám ugyan még mindig nem beszélt, de azért szép lassan kiderült, hogy szereti a répát, a mazsolát, a salátát és a kukoricát is sokféleképpen.
Mivel Palibá és Giziné megokosodtak az örökbefogadás kérdésében, és végre elérkezett a várva várt nap is, kivették erre az alkalomra az éves szabadságukat.

Már hetekkel korábban elkezdtek készülődni. Hétvégente gyerekzsivajtól volt hangos a ház, szobát festettek, és eszkábáltak egy ólházikót. A gyerekek elhozták kinőtt, de szép ruháikat, régi játékaikat.

Ünnepi díszben ragyogott az egész ház! Palibá a köszöntő szalagot is kifeszítette, amit a gyerekek írtak, rajzoltak Tádámnak. „Szeretettel várunk! – pedig a kismalac nemhogy beszélni, olvasni sem tudott.

Giziné kiemelte a forró főtt kukoricát a vízből, és megterítette az asztalt.

Csöngettek.

Palibá izgatottan ment ajtót nyitni. Tádám nagyon félszegen Nagykaticához simult, és nem akart belépni az ajtón. Ám kilibbent a konyhából Giziné, magával sodorva a finom főtt kukorica illatát. Malacka elengedte Nagykatica kezét, és szépen beslisszolt az ajtón. Nagykatica odasúgta, hogy másnap is benéz, és elköszönt.

‒ Kézmosás! ‒ rikkantotta Giziné, és engedetlenséget nem tűrő mozdulattal a fürdőszoba felé mutatott.

Tádám orra megrezzent, de engedelmesen ment kezet, akarom mondani csülköt mosni.

Mindenki asztalhoz ült, de Palibá és Giziné egyet sem tudott pislantani, mire Tádám felhabzsolta a kukoricáját, és bánatosan ücsörgött az üres tányér fölött, miközben nagyokat sóhajtozott.

Palibá próbálta neki elmagyarázni az egyszerű számtant, hogy hat cső kukoricát tört le a kertben, ezért mindenkinek két darab jut, s miközben magyarázott, az állára odaragadt egy kukoricaszem.

Palibá elégedetten jegyezte meg a feleségének, hogy milyen figyelmes ez a kis Tádám, és reméli, hogy érthető volt a számtan egy ilyen kismalacnak.

Giziné azonban úgy értelmezte, hogy ez a matek nehezen érthető. 

‒ Szerintem egészen más miatt néz ilyen megbűvölten rád! ‒ mondta, miközben lesöpörte a bácsi álláról a kukoricaszemet.

Az pattant egyet először Palibá gallérján, aztán a pocakján, az asztalon, a térdén, papucsán, majd odagurult Tádám elé. A kukorica egyszemélyes mutatványát mindenki tágra nyitott szemmel figyelte, és azután, hamm! Tádám jól bekapta.

Csöndben nézték egymást néhány másodpercig. Azután a bácsi nagy komolyan megszólalt.

‒ Most már érted, malacka?

Tádám erősen gondolkodott, miközben szemei újra rátévedtek a néni és a bácsi tányérjára, ahol még mindig elég sok kukoricacső látszott heverni.

A házaspár összenézett, sóhajtottak egyet, azután mindketten egyszerre nyúltak egy-egy kukoricával Tádám tányérjához.

‒ Végül is ‒ nyugtatta magukat Palibá ‒, a fiatal szervezetnek sokkal több kalóriára van szüksége! Nekünk, öregeknek elég lesz egy is!

Gizinének valószínűleg ez a matek már tetszett, mert megsimította Palibá kezét.

 

Palibá minden reggel, miközben Tádám a kertet túrta, odaült az internet mellé, és megnézte a politikai híreket meg az időjárást, és rendre elmondta Gizinének. A néni a politikai híreket nem szerette hallgatni, csak ingatta a fejét, és hümmögött, de annál jobban érdekelte az időjárás!

‒ Nnnnna?

Vagyis, vajon ma hány pocsolya lesz a kertben?

Mert az igen fontos kérdés, hogy Tádám mennyibe fürdik bele.

Palibá szerint ez tökmindegy, Tádám egy pocsolya után is pontosan úgy néz ki, mint egy sáros disznó!

 

Az egyik reggelen Palibá szomorúan mondta:

‒ Hogy elröppent ez a két hét szabadság!  Úgy megszoktam ezt a malac gyereket, mintha mindig itt lett volna. Rossz lesz elválni!

Tádám az ajtó előtt állva megtorpant, amikor ezt meghallotta, majd rémülten sarkon fordult, és kirohant a kertbe.

Palibá és Giziné utánaszaladtak.

‒ Tádám! Tádám! Hol vagy? Gyere be kakaózni!

De csak a madarak csiripelését hallották.

Végignézték az egész kertet. Belestek a magaságyások közé, a málnabokrok mögé, a homokozó melletti pampafű mögé, a napraforgósor és a kerítés közé, belestek a kukoricasorok közé, a szerszámoskamrába, a kukatárolóba, a garázsba, a padlásra.

Giziné a kezét tördelve siránkozott. 

– Most mondd meg, Palikám! Hol keressük? Hova bújt? Miért szökött el? Jaj, mi van, ha kifutott az utcára! Világgá szaladt az egyszem kismalacom! Jaj, végem! Belehalok a bánatba! – Na, no! – nyugtatgatta a kedvesét Palibá. ‒ Ne aggódj! A kapu zárva. Nem tudott világgá menni! Itt van valahol a kertben! ‒ Azután a fejére csapott. – Az ólházikó! – kiáltotta, és sietett a ház oldalánál lapuló kis házikóhoz.

Bekukucskáltak az ablakon. Tényleg ott lapult szipogva Tádám.

‒ Na, kicsikém! Mi a baj? – préselte be magát Giziné a házikóba.

‒ Malackám! Miért sírdogálsz? – nyomakodott be Palibá is.

‒ Hááááá, hááááá!  ‒ hallották Tádám hangocskáját.

Palibá ámélkodott:

‒ Nahát, malacka! Idegen nyelvet beszélsz! 

Giziné értetlenül nézett rá.

– No, nem hallod? Hápog, mint egy kacsa! Tudtam én, hogy tud beszélni! – magyarázott mosolyogva Palibá. – Na, hápogd el, kiskacsám, mi a baj?

‒ Nem vagyok kacsa! Malac vagyok! – mondta dacosan Tádám.

‒ Tudjuk, tudjuk! – simogatta meg Giziné a malacka feje búbját.  – Elmondod, mi a baj?

‒ Hááát az, hogy visszavisztek. Palibá azt mondta, el kell válnunk – és bömbölni kezdett.

‒ Se nem kacsa, se nem malac, hanem szamár! – könnyebbült meg Palibá. – Te egy kis csacsi vagy, ha azt hiszed, vissza akarunk vinni. Nem erről van szó! Letelik a szabadság, munkába megyünk. Te pedig óvodába fogsz járni.

‒ Munkába meg óvodába? – ismételte Tádám. – Óvodába? Ó-vo-dá-ba!

‒ Majd meglátod, milyen jó lesz neked ott!  ‒ könnyebbült meg Giziné is. – Akkor másszunk ki innen!

 

Giziné korán reggel elindult Tádámmal az óvodába, hogy beíratkozzanak. Amikor beállított malackával, egy csomó gyerek köréjük futott, de szerencsére köztük voltak a szombati látogatóik is. Örvendeztek Tádámnak, és annyira izgatottak lettek, hogy észre sem vették, a kismalac mennyire visszahúzódik. Merthogy ő meghallott néhány furcsálló kifejezést is. Ilyesmit, hogy:

‒ Nézd már, hogy néz ki! Mekkora lapátfülei vannak! Mit keres ez itt?

És még kuncogást meg nevetgélést is hallott.

 

Az óvodavezető felvette az adatokat, és bekísérte őket a csoportszobába, ahol egy óvóbácsi fogadta őket. Homokozólapát lett Tádám jele.

Elindultak haza, közben Giziné végigbeszélt, akarom mondani levegővétel nélkül egyre csak mondta, mondta, amíg a piacra nem értek.

‒ Milyen takaros, árnyas óvoda, tágasak az öltözők, a csoportszobák, tisztán ragyogott minden, kedves volt az óvodavezető, na de az óvóbácsi, hát én még ilyen cuki óvóbácsit nem is láttam, igazán sármos volt azzal a bajuszkával, és láttam, hogy van gitárja, azt nagyon fogod szeretni, azt a gitározást, remélem, jó hangja is van az óvóbácsinak, mert tudod a gitározás, na az imádat, és remélem, ha nagy leszel te is megtanulsz valami hangszeren, talán még óvóbácsi is lehet belőled, ha nem akarsz tűzoltó lenni vagy katona vagy vadakat terelő juhász, és holnap varrok neked egy oviszsákot, amin rajta lesz a jeled, és arról tudni fogod, hagy az a tiéd, és remélem, ízleni fog a tízórai meg az ebéd meg az uzsonna, a mi időnkben még lekvár helyett egészen mást adtak, de itt, itt minden olyan fáintos!

Tádám nem egészen értette, mi az, hogy cuki meg sármos meg vadakat terelő juhász meg fáintos, és nagyon remélte, hogy nem fog az óvodában a kuncogó hangok gazdáival találkozni többet, de nem mondott semmit.  Úgy sejtette, ha közbeszól, akkor Giziné soha nem hagyja abba a beszédet. Már pedig ő egy nagyon fontos dolgot meg akart tudni: mégpedig azt, hogy vesznek-e a piacon lángost?

 

Szombaton megérkeztek a gyerekek, azok, akik eddig is jártak Palibához barkácsolni, vagy Gizinéhez palacsintát sütni. Mindannyian ugyanabba az óvodába jártak, mint Tádám. Ezért aztán ismerősként üdvözölték, és csöppet sem zavartatták magukat amiatt, hogy Tádám még mindig nem beszél hozzájuk. Barkácsoltak, palacsintát sütöttek, bújócskáztak, homokvárat építettek, málnaszörpöt ittak, zsenge borsót rágtak, barátfüléztek, kergetőztek, ugrándoztak, nevetgéltek.

És Tádám egyre többször megszólalt. Ilyeneket mondott, mint: Ipiapacs, kérek még, magasabbra, lekváros, málnás, pisze, piszke, büszke piszke, sárga bögre, görbe bögre. Ebéd után a gyerekek hazaindultak, Palibá, Giziné és Tádám rendet rakott, mikor csöngettek.

Katica jött vissza az anyukájával, mert ott maradt az alvós játéka. A felnőttek elkezdtek beszélgetni, leültek meginni egy kávét.

Katica odakuporodott Tádám mellé a fotelbe, és nagy komolyan megkérdezte, miközben a játékát nyomkodta.

‒ Mondd csak, Tádám. Miért van rajtad mindig ez a malacjelmez?

Tádám meghökkenve nézett Katicára.

– Én malac vagyok.

‒ Nem, nem! – nevetett Katica. – Te egy kisfiú vagy, csak malacjelmezben. Mondták nekünk, hogy hagyjuk rád, ne piszkáljunk érte. És be is tartotta mindenki. Én csak kíváncsiságból kérdem. Te tényleg kismalacnak gondolod magad?

‒ Én, én... ‒ Tádám elgondolkodott, és halkan beszélni kezdett. – Mentünk az autóval. Egyszer csak volt egy nagy bumm! Minden felborult. És mindenhol malacok rohangáltak. Kimásztam az autóból, de anyáék nem másztak ki. Aztán elvittek egy házba, ahol sok gyerek volt. Emlékszem egy farsangra. Malacnak öltöztettek. Ügyetlen voltam, leettem magam. Azt mondták, piszkos disznó vagyok. Én azontúl nem beszéltem. Mert malac vagyok. Ui, ui. De Giziné meg Palibá kedves. Mindig azt főzik, amit szeretek. Meg ti is kedvesek vagytok. Úgyhogy most már egy beszélő malac vagyok. Jó?

‒ Jó. Bár én jobban szeretném, ha Ádám lennél, a kisfiú. De ameddig neked így jó, legyél beszélő kismalac – egyezett bele Katica.

 

Egymás után teltek a napok, a hetek. Jött a nagy nyári szünet a csoda nyaralással, az ősz, amikor újra kezdődött az óvoda, és a kert ontotta a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Jött a hidegebb, csúszós november, a december a Mikulással, a karácsonnyal, a sok-sok meglepetéssel.

Palibá, Giziné és Tádám igazi családdá váltak. Tudtak társasjátékozni és összeveszni rajta. Jól érezték magukat együtt, és időnként megunták egymást. Együtt tudtak sírni és nevetni, mert mindez együtt jár egy családdal.

Amikor eljött a farsangidő az óvodába, Giziné izgatottan mondta. 

– Tádám! Készítsünk valami klassz jelmezt! De mit?

Tádám odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit.

– Tudod, Katica beöltözik a meséből… ssss ‒ veszett el sustorgásba a hangja.

Gizinének elkerekedett a szeme.

– Jó, ahogy szeretnéd! ‒ és rögtön sürgölődni, pakolászni kezdett.

A farsang napján Tádám kapott egy nagy fekete köpenyt, és elindultak az óvodába.

Katica a bejáratnál topogva várta. Két kis varkocsán nagy masnik, kendő a vállán, markában kenyérszeletet szorongatott. Nagyon izgult és érdeklődve figyelte Tádámot a nagy fekete köpenyben.

 – Minek öltöztél?

És Tádám mosolyogva, huncut szemmel közölte.

‒ Te vagy Juliska, én meg Jancsi!

Lerántotta a fekete köpenyt magáról, és most először mindenki kisfiú ruhában láthatta Tóth Ádámot!


 Főoldal

2022. szeptember 14.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png