Karádi Márton
Beavatás
A nagyjából ötven évvel a megjelenése után magyarra fordított és kiadott Sántaiskola olvasása előtt önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés: vajon milyen hatása lehet - akár a „hétköznapi" olvasóra, akár az irodalmárra - egy olyan könyvnek, amelynek eredeti publikálásakor forradalminak számító szerkezeti, nyelvi megoldásai mostanra mindannyiunk számára ismerősek lehetnek más művekből, irodalomtudományi munkákból?
Ma már nem tűnik meglepőnek, hogy a regény szerkezete meghaladja a lineáris elbeszélésmódot, és átjárást biztosít a hagyományos tér-idő dimenziók között. A mű harmadik része, melyet Cortázar „Mellőzhető fejezeteknek" nevez, olyan szakaszokból áll, amelyek az író által megadott sorrendben olvashatók hozzá az első és a második rész egyes fejezeteihez.
Nem hasonlítható ez a szerkezet azonban a gyerekkorunkból ismert Kaland-játék-kockázat könyvek módszeréhez, hiszen ez a kétféle olvasat nem jelent két vagy több különböző változatot. Az első olvasásmód valójában azoknak kedvez, akiket az író „nőstény olvasóknak" nevez (Benyhe János ezt finomította, és „nőolvasóknak" fordította a kifejezést), és akik főleg a cselekményre kíváncsiak; a második olvasat azonban kiegészíti, meghaladja, alátámasztja ezt, és főleg esztétikai, filozófiai vagy éppen irodalomelméleti esszérészleteket tartalmaz, de elsősorban belső monológok formájában helyenként kitér a cselekményre is, sőt, többek között olvashatunk itt újságcikkeket, dalrészleteket is, melyek egyértelműen arra szolgálnak, hogy az olvasót közvetlenebbül is belehelyezzék a regény belső dimenzióiba, és ezáltal aktivizálják, szinte társszerzővé avassák. Számomra a regény sajátos olvasástechnikája is leginkább ezt a célt segítette, így nem elsősorban az ugróiskolára asszociáltam a fejezetek közötti mozgás során, hanem sokkal inkább éreztem úgy, hogy Oliveirához és a Kígyó Klub tagjaihoz hasonlóan magam is kotorászok az általuk csodált és szellemi atyjuknak tartott író, Morelli asztalán és fiókjaiban, a jegyzetei között, lapozgatom a füzeteit, tehát szinte fizikailag is részese vagyok az eseményeknek.
Persze nem Cortázaré az első hasonló törekvés az irodalomtörténetben, már Jean-Paul Sartre „Miért írunk?" című munkájában is megjelenik az olvasó szabadságának fontossága, amihez az író folyamodhat, hogy „működjék közre művének megalkotásában". Ő azonban még elutasítja a kanti cél nélküli célszerűség gondolatát, míg a Sántaiskola Horacio Oliveirája azért nem lehet célorientált, mert tudja, hogy nem érheti el soha, amit akar, ezért inkább véget nem érő passzivitásra kárhoztatja magát. Jól példázza ezt a magatartást az a jelenet, amikor Oliveira észreveszi, hogy a Boszorka beteg kisfia, Rocamadour nem lélegzik. A férfi ekkor nem tesz semmit, nem lármázik, nem szól a többieknek, egyszerűen visszaül közéjük, és folytatja az eszmecserét az aktuális filozófiai, művészetelméleti kérdésekről. Úgy gondolja, már úgy sem tehetnek semmit a gyerekért, ezért ostoba ripacskodás, természetellenes színjáték lehetne minden reakciója, és jobb, ha megvárja, amíg a Boszorka maga veszi észre, hogy a gyermeke halott. Nem azért teszi ezt, mert szívtelen, hanem mert elméletileg olyannyira megkonstruált minden cselekedete, hogy még ebben a szélsőséges helyzetben sem tud természetesen viselkedni.
Tökéletes ellentéte ennek a létállapotnak a Boszorka csupa szín, csupa élet, csupa ösztön karaktere. Benyhe János remek érzékkel fordította Boszorkának a La Magát, hiszen ezáltal kettős jelentéstartammal ruházta fel a szót, ami egyfelől varázslónőt jelent, másfelől azonban a mindennapi értelemben olyan nőkre használjuk, akik nagy, már-már pusztító hatással vannak ránk, leginkább fizikai értelemben.
Így a Boszorka név az emelkedett és a hétköznapi olyan tökéletes keverékét fejezi ki, ami abszolút alkalmas lehet arra, hogy megjelölje azt a nőt, aki egész nap pelenkát mos, teát főz, leveszi a szeretett férfi cipőjét, ugyanakkor képes órákig gyönyörködni egy levél erezetében és hirtelen elhatározásból estig a földet bámulva barangolni hajadonfőtt az esőáztatta Párizsban, míg nem kerül a lábai elé valami piros.
A regény lassan fél évszázados utóéletének ismerete kapcsán egyébként kifejezetten érdekes megfigyelni, hogy a szerző minden ódzkodása és tartózkodása ellenére kevés olyan kortárs regény született, amely ennyire jelentős hatást gyakorolt volna az ún. nő(stény)olvasóra. Megható, éterien emelkedett szerelmi jelenetei legalább annyira képesek elvonni a felületesebb olvasó figyelmét a modern regényről, mint amennyire ugyanezekkel a következményekkel járhatott volna a cselekmény esetleges fordulatossága vagy a következetes, határozott, egyértelmű végkifejlet.
Julio Cortázar: Sántaiskola. Fordította: Benyhe János. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2009
