Ménesi Gábor
Dráma a drámában
„A dráma, amely mindig a jelen idejű (1) interperszonális (2) történés (3) költői formája volt, a XIX. század végén válságba került, s ezért a krízisért az a tematikus változás volt a felelős, mely e hármas fogalom mindegyik tagját saját megfelelő ellentétével helyettesítette". Így regisztrálja a műnem válságának tüneteit Peter Szondi A modern dráma elmélete című munkájában. Az említett időszak drámakoncepciói és -teóriái - összefüggésben a világ egységes értelmezésének problematikussá válásával, az én öntapasztalatának megkérdőjeleződésével - hangsúlyosan vetették fel a klasszikus dráma pozícióinak megrendülését, tarthatatlanná váltak az addigi beszédmódok és poétikák. Új kérdések merülnek fel Ibsen drámafelfogásában, majd Csehov drámaiatlan drámáinak világában az ember (így a drámai szereplő) elveszíti annak képességét, hogy megnyilvánulásaival az emberiség egészét reprezentálja. A további drámaváltozatok, így Strindberg „stációdrámái", Maeterlinck művei, Hauptmann „társadalmi drámái", sorra erősítik meg az „interperszonális történés" felszámolódásának tapasztalatát.
A XX. század első harmadának magyar drámairodalmát e tekintetben jelentős fáziskésés jellemezte. Kétségtelen, hogy a korszak hazai drámaszerzőit, köztük Molnár Ferencet, is megérintették az újabb törekvések, ám alkalmazásuknak gátat szabott a korabeli polgári közönség ízlésvilága, amely elsősorban a jól megcsinált franciás vígjátékok befogadását igényelte. Molnár 1926-os darabja, a Játék a kastélyban éppen a könnyed bohózatok megírását teszi témájává. A színházi közegben játszódó mű szüzséje röviden összefoglalható. A társulat tagjai a házigazda gróf vendégeként egy olasz tengerparti kastélyban töltik idejüket. Itt találjuk Turai Sándort, a sikeres színműírót, szerzőtársát, Gált, valamint az általuk felkarolt fiatal zeneszerzőt, legújabb operettjük komponistáját, Ádám Albertet. Már korábban a kastélyba érkezett Annie, a primadonna, aki Ádám menyasszonya, és Almády, a hősszerelmes, akinek régebben rövid viszonya volt a hölggyel. Turai, Gál és Ádám boldogok és elégedettek: „Végre egy pár boldog, gondtalan óra. Ez a szép autóutazás! Olaszország! És Isten veled íróasztal, írógép, Isten veletek rosszillatú kulisszák, hamis színészek és igazi direktorok! Egész évben örülök ennek a pár hétnek, amelyet itt szoktam tölteni. Remek hely, nagyszerű házigazda, igazi barát és igazi úr, aki szabadjára engedi a vendégeit! Aztán szeretem ezt a finom, gazdag világot itt, amely annyira nélkülözhetetlen még a legrosszabb operettszövegben is. És ne felejtsük el a legnagyobbat, - uraim - készen van a munka! Készen van az új operett! És nyár van, és szép az éjszaka, és előttünk a kék tenger és remek volt a vacsora..." - mondja Turai. Gál azonban már ekkor rosszat sejt, mivel péntek van, s ez előre vetíti a folytatást. Annie és Almády, a három úr érkezéséről mit sem tudva, a többi vendég társaságában egy hajókiránduláson vesz részt. Turai meg akarja lepni a primadonnát, és elintézi, hogy Ádám szobáját csupán egy vékony fal és átjáróajtó válassza el Anniétól. Ám később kiderül, hogy a meglepetés fordítva sül el, ugyanis - miután a társaság visszatér a kirándulásról - Almády a szobájába kíséri a színésznőt, s a három úr fültanúja lesz kettejük szerelmi jelenetének. A hősszerelmes vallomását Annie visszautasítja, próbál védekezni, ám egy csókra mégis sor kerül. Ennél több nem történik, a primadonna végül megszabadul udvarlójától, ám Ádám teljesen összeomlik, a jelenet végét már nem hallja. Végül Turai oldja meg a helyzetet, gondoskodva a happy end-ről, oly módon, hogy ír egy „ostoba kis francia darabot" Sardou modorában, Fogat fogért címmel, s ennek segítségével azt a látszatot kelti, hogy az Annie szobájában lejátszódó jelenet voltaképpen ennek a vígjátéknak a próbája volt. A főpróba jelenetét elsősorban az teszi komikussá, ahogyan Almády küzd a hosszú, nehezen megtanulható francia nevekkel. Ez is Turai bosszújának része, miként az is, ahogyan a színészt megszégyeníti az imádott nő előtt. A valóságban elhangzott mondatokat a Sardou-imitáció kontextusában megfosztja erotikus töltésétől és eredeti, kompromittáló jelentésétől. A harapás ugyanis eredetileg Annie vállára vonatkozott. „Oh! mily gömbölyű! Sima! Bársonyos! Illatos!" Mire a nő így kiáltott fel: „Ne, ne harapj!" Turai pedig - miután mindent elsimított - így elmélkedik a darab megírásának egyik legnehezebb mozzanatáról: „Csak ez az átkozott barack volt nehéz. Sima, gömbölyű, bársonyos és illatos és ne harapj bele! Ez volt a legsúlyosabb. Azt hiszi, fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik sima is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?"
Már a Játék a kastélyban kezdése ráirányítja a figyelmet arra, hogy a vígjáték megírásának folyamata a darab egészén végighúzódó témaként jelentkezik. Itt ugyanis Turai és Gál a színmű indításának nehézségeiről diskurál: „Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket. (...) De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra, és elkezdődik a kínlódás. Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar." Végül a problémát úgy oldják meg, hogy a három szereplő - elképzelve, hogy a valóság helyett egy színpadon játszanak, egy színdarab részeseként - egyenként felállnak és bemutatkoznak. A második felvonás végén ismét előkerül a korábbi dilemma: „Tegnap, mikor megjöttünk, azt mondtam: milyen nehéz egy darabot elkezdeni. Most azon tűnődöm, milyen nehéz egy felvonást befejezni." „... mielőtt a függöny lemegy, a legvégére még kell valami. Úgynevezett felvonásvég. Egy érdekes, izgató perc. Egy csattanó! Egy felvonásvég! Felvonásvég! Legyen befejezve és mégse legyen vége. A publikum érdeklődése meglepő módon legyen felfüggesztve."
Molnár Ferenc dráma a drámában koncepciójában nemcsak az a hagyományos vígjátékszerzői fogás érhető tetten, amely a happy end megvalósulása előtti akadályok elhárulását ily módon látja megvalósíthatónak, hanem kiemelt fontosságú az a gesztus, amellyel saját műhelygondjait, a drámaíró mesterség dilemmáit is a darab témájává teszi. Úgy tűnik, mintha a figurákat manipulatív módon mozgató szerzői önkény, illetve a mesterséghez való viszony (ön)ironikus felmutatása által Molnár kesztyűt dobna közönségének, mondván, ez az, amit kedveltek, ez az, aminek oly lelkesen tapsoltok.
Molnár Ferenc: Játék a kastélyban = Molnár Ferenc színművei. Novák, Bécs, 1972.
