Fazekas Sándor
Gustave Flaubert: Bovaryné
A 19. századi európai kultúra rengeteg, döntő részben ma is érvényes vívmánya kavarog ebben a könyvben, amely több mint százötven év után is eleven hatást gyakorol az olvasóra; ez az írás ennek a titkát igyekszik, legalább részben, megfejteni. Hogy ki miért olvas, arra nyilván ezernyi válasz lehetséges; az egyik éppen az, hogy egy térben és időben távoli elbeszélő az én személyes létélményemhez szóljon hozzá, segítsen megérteni a megérthetőt, illetve valamelyest könnyebben megélni a megérthetetlent. Eközben persze észrevétlenül elkezd érdekelni: ki volt ez az ember, aki ilyeneket írt? Hogyan dolgozott? Milyen forrásokból és élettapasztalatból merítette mindazt, amit tud? Számomra megható és egy kicsit talán komikus is az a makacs és kétségbeesett igyekezet, amellyel a 19. század realizmushoz szorosabban vagy lazábban kötődő írói racionalizálni akarják a saját maguk által alkotott irodalmi univerzumok törvényeit, miközben szőnyeg alá söprik, azaz lenyomják a tudatalattiba mindazt, amitől művük eleven és maradandó marad: a szenvedélyt, amellyel közelítenek tárgyukhoz, a képességet, hogy ezen világokat megelevenítsék. Ezúttal nem túlzás világokat emlegetni: Zola és Balzac valóban teljességre törekedett, de ez megvan keletebbre író kortársaiknál, Tolsztojnál és Jókainál is. Flaubert világa a könyvespolcon elfoglalt helyet tekintve lehet, hogy kisebb ezeknél, de ugyanakkor hihetetlenül sűrű, tömör esszencia: súlyát tekintve alighanem akkora, mint az említett nagyságok. Először is, azok közé az alkotók közé tartozik, akik hihetetlen műgonddal készítették írásaikat, s ez a csiszoltság mindegyik magyar fordításon (Ambrus Zoltán, Gyergyai Albert, illetve, legújabban, Pór Judit munkáján) érezhető. Másodszor, szenvedélye volt az írás, de csak ez az egy szenvedélye volt: hidegen és tudatosan elszigetelte magát a párizsi szalonvilágtól, ahogyan annak idején Shakespeare tette Angliában.
Flaubert művészete maga a realizmus és a racionalizmus megtestesítette kudarc részletezése: azon erők veresége, amelyek – vajon látszólag? vagy igazából? – ma is irányítják világunkat. Az a gyönyörű a történetben, hogy a romantika által képviselt eszmények, bár magasztosnak ábrázolja őket a szerző, hozzájárulnak a főhős, Emma végzetéhez. A két uralkodó látásmód bírálata meglehetősen váratlan irányból érkezik: egy formálódó új látásmód, a pszichológia irányából. Váratlan irány ez, hiszen miközben Flaubert a művét írja, Sigmund Freud éppen megszületik, nem támaszkodhat tehát – mint később oly sokan – az ő nyugtalanító, forradalmi eredményeire. Nincs rájuk szorulva: regényéből az emberi lélek működésének megannyi meghatározó törvényszerűsége kiolvasható. Emmát, a történet címszereplőjét hasonlították ugyan Don Quijotéhez, de egyfelől róla is sztereotip – tulajdonképpen hamis – kép él az olvasóban, amely durván leegyszerűsíti és félreérti a figurát, másfelől pedig Emma egyáltalán nem viselkedik úgy, ahogyan a romantikus eszményei diktálják. Inkább csapdába esett patkányként, mint romantikus hősnőként keresi a kiutat abból a reménytelen helyzetből, amelybe az a kezdetben ártalmatlannak látszó döntése hozta, hogy életét összeköti Bovaryval, és vele együtt Yonville-ben, ebben a poros francia kisvárosban telepszik le. Ha romantikus hősnő lenne, nem járná át ennyire a bűn: azt szívja be, azt lélegzi, egyre inkább átjárja, mint Dsida Jenő nevezetes versében a kristálycukor kockatestét a feketekávé, míg végül teljesen feloldódik benne, s csak öngyilkosságával szabadul a fogságából. Romantikus vágyainak kényszerű elfojtása okozza – mint arra utaltam, ennek elméletét majd Freud dolgozza ki, aki a mitológiából és az irodalomból gazdag ihletet merített –, hogy a jelentéktelenség, az elfecsérelt lehetőségek tudata elől önkéntelenül is az anyagi helyzetéhez egyáltalán nem illő luxusba, túlköltekezésbe menekül. Emma agóniáját kínzó részletességgel írja le Flaubert: ehelyütt a később Zola által kidolgozott naturalizmus módszerének előképe bukkan fel. Ennek legmegrázóbb példája talán az a leírás, amelyben Emma halála előtt valami fekete folyadék ömlik ki a szájából: látható, hogy szimbolikus többletjelentésű élettani jelenségről van szó, amely a bűntől való megszabadulást jeleníti meg: Emma ezután megnyugszik a halálban – illetve a hitben. Nagyon fontos még, hogy a szöveg a kulcsfontosságú helyeken többféle értelmezést tesz lehetővé: ezen a ponton sem sugallja, hogy Emma megnyugvása a vallásban vajon a valóban létező transzcendenciára támaszkodik, egyetemes érvényességű, vagy csak rá érvényes, egyedi béke, amely a halállal lezáruló élet végének érzékcsalódása. Talán nem szokás így beszélni Emmáról: áldozatként szokás megközelíteni, de ez csak az olvasón múlik: a szerző véleményével igyekszik minél kevésbé befolyásolni a róla alkotott ítéletet – legalábbis a felszínen. Az ábrázolásmód részletessége azonban irányítja az olvasó figyelmét: a terjedelmesen megírt, aprólékosan kidolgozott fejezetek nagy helyet kapnak a többihez képest. Mindhárom részben a nyolcadik fejezet az, amely a tudatos szerkesztést mutatva a szöveg támpilléreit adja: ez az első részben a bál leírása, amely Emma egyik legszebb emléke életében, és a fiatalság reményeit sűríti magába; a másodikban a tenyészvásár, amelyben lelki kapcsolatba kerül legfontosabb szeretőjével, Rodolphe-fal, s ugyanakkor a hihetetlenül kispolgári yonville-i gazdák földhözragadt frázisai is olvashatók; és főként a harmadik, amikor már lezüllve hosszabb szünet után felkeresi Rodolphe-ot, szerelmet vallanak egymásnak, majd egyből ezután pénzt kér tőle, amivel mindent elront; s ezt követi Emma öngyilkosságának és haláltusájának leírása.
A mű címe lehetne Elveszett illúziók is, bár Balzac könyve egészen más hangulatú alkotás: sokkal több reményt ad, mint Flaubert sötét, komor befejezése. Emma egyénisége megsemmisül, s megnyugvását csak a halálban találja meg, de igen tragikus Charles Bovary sorsa is, aki felesége halálával szintén elveszíti azt a kohéziós erőt, ami életét összetartja. Flaubert, talán éppen a görög tragédiák, Kreón Antigoné-beli sorsa nyomán, felfedezi, hogy nem a halál az igazi tragédia, hanem egyfelől a személyiség elveszítése, másfelől a gyógyíthatatlan, reménytelen társtalanság.
Azért is fontos lehet ma ez a könyv, mert vádirat a provincializmus, a begyöpösödött kispolgáriság, a pénzhajhászás, a szellemi sivárság és lelki lepusztultság ellen: megmutatja, milyen hatással lehet az az emberre, ha ilyen közegben kénytelen élni. Márpedig ez Európának ebben a felében sokkal több emberre érvényes, mint ahogyan azt gondolhatnánk: nem kell ahhoz vidéken lakni, hogy provinciális legyen az ember. Az európaiság nem lakhely kérdése: azzal, hogy tagjai vagyunk az Uniónak, még nem lettünk európaiak (vö. József Attila Thomas Mann üdvözlése című versével: „fehérek közt egy európai”). Azzal, hogy felismerjük környezetünk fullasztó voltát, még nem tettünk semmit: meg kell változtatni azt, ami ezt a bezártságot okozza, mégpedig nem a külvilágban, hiszen azt bajos dolog átalakítani, hanem sokkal inkább önmagunkban. Hosszú út áll előttünk, hiszen önmagunk megismerése életfogytig tartó feladat, de ez az út mindenki előtt nyitva áll, aki elég bátor elindulni rajta.
