„Így lenne a legkerekebb a mesevilág”
2. rész
– A Pont Kiadó gondozásában megjelent Hősök és pimaszok: Mit és hogyan meséljünk kamaszoknak? egyértelműen olyan könyv, amelyhez hasonlatos nem termett korábban a hazai könyvpiacon. A kamaszokról nem feledkezett meg a könyvpiac, hihetetlen mennyiségben jönnek az ifjúsági regények – de kifejezetten kamaszoknak szóló mesekönyvvel valahogy senki sem próbálkozott. Érdemes ilyet csinálni? Nehéz volt rávenni a kiadót arra, hogy bizalmat szavazzon egy ilyen gyűjteménynek?
– Szerencsére a kiadó, akiknél három éve megjelent a Mesemondók márpedig vannak című kötetem, nagyon nyitott volt az ötletre – pont azért, mert ők is látták, hogy ezzel a témával még nem foglalkozott a magyar mesemondó szakirodalom. Most, hogy megjelent a könyv, és kezdenek érkezni rá a visszajelzések, mindenképpen úgy érzem, érdemes volt megírni. Személy szerint nagyon szeretek kamaszoknak mesélni, és remélem, hogy a könyv másokat is arra bátorít majd, ne hanyagolják el ezt a korosztályt, mert végtelenül jópofa, lelkes közönség tudnak lenni.
– 2016-ban jelent meg ugyancsak a Pont Kiadónál a mesemondás hivatásáról szóló könyved, a Mesemondók márpedig vannak: A nemzetközi mesemondás világa. A Hősök és pimaszok – koncepcióját tekintve – egy kicsit olyan, mintha a Ribizli-kötetet keresztezted volna ezzel a korábbi könyveddel: egyrészt tematikus mesék gyűjteménye (ez esetben a tematika mindig látható, fejezetcímként jelenik meg), másrészt kapunk humoros, de mégis igen szakmai bevezetőt, illetve a mesékhez fűződő magyarázatokat, amikből kiderül, mi mindenre kell odafigyelnie egy mesemondónak, amikor mesét választ, készül a fellépésre, és végül mesél. Mi motivált, amikor ezt a koncepciót választottad?
– Leginkább a kérdések, amiket fellépő mesemondóként gyakran feltettek nekem. Sokat dolgozom kamaszokkal iskolai, könyvtári környezetben, és, ahogy már említettem, nagyon szeretek nekik mesélni. A lelkesedést látva tanárok és szülők sokszor megkérdezték tőlem, mit érdemes mesélni kamaszoknak, és főleg hogyan. Ebből a két kérdésből állt össze a kötet koncepciója. A kamasz korosztály esetében kiemelkedően fontos, hogy mit mesélünk, milyen történeteket választunk a számukra, ezért nem akartam úgy kiadni egy ilyen témájú szakkönyvet, hogy nincs benne egy kezdő „készlet” a mesékből. A hogyan pedig adta magát, egy kicsit az előző kötet folytatásaként is, főleg azért, hogy segítséget nyújtson kezdő mesemondóknak, vagy mesemondással foglalkozó pedagógusoknak, szülőknek.
– Te kifejezetten szeretsz kamaszoknak mesélni, pedig a legtöbb mesemondó úgy tartja, hogy nagyon nehéz ezt a korosztályt mesével megfogni. Mi teszi nehézzé és mi teszi élvezetessé a nekik való mesélést? Mondanál konkrét, személyes példát mindkét élményre?
– Általában azért szokták mondani, hogy nehéz kamaszoknak mesélni, mert visszabeszélnek, és nehéz megfogni a figyelmüket. Én az előbbit pont élvezem, az utóbbi pedig gyakorlat és meseválasztás kérdése. Ha sikerül olyan sztorit vinni nekik, amire felcsillan a szemük, borzasztóan jó közönséggé válnak, és a beszólásaikból látszik, mennyire mélyen elgondolkodnak rajta. Azért is szeretem őket, mert nekik már mesélhetem a hosszabb történeteimet, a mítoszokat, hőslegendákat, nagy szerelmes-tragikus eposzokat, amelyeket a fiatalabb korosztályok még nem éreznek át. Nagyon sok személyes kedvenc mesém kamasz-kompatibilis, és ezért külön jutalomjáték, ha alkalom adódik rájuk.
Konkrét rossz élményem eddig nem volt kamaszokkal. Olyan akadt, amikor bementem egy osztályba, és ellenállásba ütköztem – amikor meghallották, hogy mesélés lesz, tüntetőleg elővették a mobiltelefont, vagy lefeküdtek aludni a padra. Eddig azonban még mindig sikerült megfordítanom a helyzetet, általában először azzal, hogy nem kötöttem beléjük (hadd feküdjenek, a meséléshez csak a fülük kell, aki pedig inkább telefonozna, az legalább csendben van), majd azzal, hogy olyan meséket választottam, amiket nem vártak. Törpeszarvas például mindig nagyon népszerű mesehős; előfordult, hogy akkora sikert aratott, hogy utána posztereket nyomtattak róla az osztályterem falára.
– A Hősök és pimaszok a Ribizli-kötet szellemiségét adja tovább: fontos értékeket közvetít, és a válogatásban nagyon odafigyeltél arra, hogy a központi témák olyanok legyenek, amelyek kifejezetten izgatják a kamaszok fantáziáját. A szerelem és boldogság az egyik ilyen téma – de vajon mennyire lehet erről mesélni tényleg a kamaszoknak? Nem „ciki” a szerelem-téma?
– Egyáltalán nem. Ha felteszem a kérdést, milyen történeteket szeretnének hallani, legtöbbször horrort vagy szerelmes mesét kérnek. Ebből sokszor látszik a fiúk és a lányok aránya – a fiúk kérni ritkán merik a romantikus sztorikat, de egy kör látványos fintorgás után ugyanúgy elmerülnek bennük, mint a lányok. Sőt. Többször láttam már kamasz fiúkat könnybe lábadt szemmel hallgatni egy-egy tragikus szerelmes történetet. Az ő életük is jórészt akörül forog, ki kivel jár, és ki kibe szerelmes, így nagyon könnyen azonosulnak a szerelmes hősökkel.
– Bár kamaszkorban gyakran eltér a fiúk és lányok általános érdeklődési köre, ennél a kötetnél is fontos szempont volt, hogy lányok és fiúk számára egyaránt érdekes témákról mesélj. Mik azok a témák, amikre tapasztalatod szerint a legfogékonyabb a kamasz közönség, és mi szólítja meg őket igazán a témákhoz kapcsolódó mesékben? Van „slágerszámod”?
– Ahogy fentebb említettem, a horror és a szerelem állnak holtversenyben az első helyen, de a kötet minden fejezete tulajdonképpen ilyen „slágerszámokat” tartalmaz. A szerelem iránti érdeklődésük magától értetődő, a horrormese pedig ugyanazért népszerű, amiért a horrorfilmek is: a tabu, a borzongás, a bátorság próbája rejlik benne (sőt, a népmesékben sokszor a halállal való kapcsolat kóstolgatása is). Ezeken kívül mindig nyerők a tricksterek, a világ mesehagyományának pimasz bajkeverői, akik az eszüket használják az ellenfeleik hatalmával és puszta erejével szemben – a kamasz lázadás mesehősei ők. Törpeszarvas pedig egyszerűen annyira fura és vicces figura, hogy nehéz nem szeretni.
– A kamaszok szeretik a nem tipikus, a szokványostól eltérő történetszövést – de talán jóval nehezebb őket meglepni, mint egy kisgyermekekből álló közönséged. Van-e olyan történeted, amelyik kifejezetten meghökkenti a kamaszokat, és netán vitára vagy kérdésekre sarkallja őket?
– Sir Gawain házassága szokott ilyen lenni a kötetben szereplő mesék közül, ahol már a mese elején felmerül a megdöbbentő kérdés: „Mi az, amire a világon minden nő a legjobban vágyik?” Az egész sztori alatt repkedni szoktak a válaszok, tippek, beszólások, poénok, és a végén a kreatívabbnál kreatívabb megoldások a hős lovag dilemmájára (éjszaka legyen-e szép a felesége, vagy nappal?). Gyakran megállítom a mesét a végkifejlet előtt, és megkérdezem, megszavaztatom a közönséget arról, szerintük mi lesz a vége. Ilyenkor látszik igazán, mennyi kreativitás szorult ebbe a korosztályba.
– A kamaszoknak már nem nagyon mesélnek odahaza, ezért nagyon fontosnak tűnik nekem, hogy ne szakadjon meg a meséhez fűződő viszonyuk, és vissza-visszataláljanak a mesék világához. Az iskolai terep tökéletesnek tűnik, és te gyakran jársz is előadni általános iskolákba és gimnáziumokba, a tananyaghoz kapcsolódó különféle mesékkel, mítoszokkal. Mi a repertoárod legfontosabb része az ilyen előadásoknál? Milyen tananyag-részekhez lehet, érdemes mesemondót hívni?
– Kétféle iskolai fellépés van: az, amelyik bizonyos jeles napokhoz fűződik (pl. karácsony, népmese napja), és az, amikor valamilyen órára hívnak be a tananyaghoz kapcsolódó mesékkel. Utóbbi előadásokból széles repertoárom van, jártam már kémia- és fizikaórán is (előbbin alkimistákról, utóbbin csillagképekről meséltem), de leggyakrabban természetesen irodalom-, illetve nyelvórákra kérnek fel. Nyelvórákon angolul vagy spanyolul szoktam mesélni olyan történeteket, amelyek egyszerre izgalmasak és könnyen követhetőek, és a diákok gyakran megdöbbennek rajta, mennyi mindent megértettek első hallásra (volt, aki még azt is megkérdezte, „lebutítottam-e” nekik a szöveget, pedig nem szokásom). Nincs jobb „listening practice”, mint az élőszó. Irodalomból inkább a korai történetekhez, népmesés, mitológiás, esetleg reneszánsz témákhoz szoktak hívni – kérésre van például egy kétórás verzióm az Odüsszeiából, ha szeretnének élőszóban eposzt hallani. Mivel az első diplomámat régészetből szereztem, a történelemórák is nagy kedvenceim, de ott sajnos ritkán szoktam beleférni a tantervbe. Amikor tananyaghoz válogatok történeteket, mindig nagyon ügyelek rá, hogy tartalmazzanak olyan elemeket, információkat, amelyeket aztán meg lehet vitatni, fel lehet ismerni az órai anyagban is.
Mesemondóként nagyon szeretek új mesecsokrokat összeválogatni, ezért mindig különösen élvezem azokat a felkéréseket, amik előre megadnak egy-egy témát. Hívtak már múzeumba sztyeppei nomád legendákat mesélni, biológiaórára környezeti neveléshez, fizika napjára tüzes témával, általános iskolába kertekről és kertészetről beszélgetni. Szinte bármilyen tananyaghoz köthetők mesék, amikben sok fontos információ rejlik a világról és az emberekről, és felkeltik a diákok érdeklődését, hogy maguktól olvassanak, kutassanak tovább.
– Tudod-e már, hogy kiknek és milyen témá(k)ban fogsz mesélni a következő könyves projektedben?
– Több ötlet is kering a fejemben, de még csak most kezdenek alakot ölteni. Dolgozom egy köteten a Világszép Alapítvánnyal, „hagyományos mesék rendhagyó családokról” témában; nemrég volt egy ilyen című meseestünk is, ami nagyon jól sikerült, és úgy érzem, van erre érdeklődés. Ribizli műfajában is van még lehetőség, főleg nemzetközi kitekintéssel más népek meséire. Szeretnék egy kicsit visszatérni a történelmi regény műfajához is, ami régi szerelmem. Majd meglátom, mikor mire jut idő…
– Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre. Kívánom, hogy mielőbb beszélgethessünk újabb köteteidről!
(A szerzővel Limpár Ildikó beszélgetett. Az interjú első részét itt olvashatják.)
