Megkérdeztük Zalán Tibort
A Papírváros című regényfolyam legújabb részéről
Az öt kötetesre tervezett regényfolyam 25 évvel ezelőtt indult. A szerző a regényindulást szokásos blöffjei egyikének nevezi: Egy interjúban feltették neki a kérdést, hogy min dolgozik most. Erre ő azt válaszolta, regényt ír, Papírváros címmel.
Elég jól sikerült a blöff, az első részt Kortárs-díjjal jutalmazták… Érdekelne, hogyan indult el a regényírás az alaptalan kijelentés után?
Nehezen, mivel magam sem vettem komolyan a komolytalan, vagy inkább komolykodó választ. Megvallom, el is felejtkeztem róla. De egy idő után annyit molesztáltak miatta, hogy kénytelen voltam nekilátni az írásnak. A cím már adott volt, csak a cselekmény, illetve a szereplők kiléte volt a kérdéses. Mivel a halál, mint téma és mint állandó tudati tényező, mindig foglalkoztatott és állandóan foglalkoztat, nyilván valami halálközeli helyzetet kellett találnom. Egy halálba induló embert választottam tehát, aki tudatosan halálba akarja inni magát. És már nincs messze a végtől. Az első része a készülő regénynek a figura környezetének és állapotának a leírását tartalmazta. A Kortárs-díj meglepett, de nem lendített gondolatban tovább. Azután egy Puerto Rico-i időtöltés közben, egy szieszta idején, unalmamban folytatni kezdtem a regényt. De nem részletezem ennyire. Nagy hiátusokkal, évek alatt tető alá hoztam az első könyvet. Bár a könyv „cselekményileg” és történésben egésznek és befejezettnek tűnt fel, az írónak maradtak hiátusok a megvalósításban.
Nem volt túlzottan könnyelmű ígéret, az öt kötet? Hogy látta előre a témát, a „lassúdad regény”-folyamatot? Sorvezetője egy Thomas Mann idézet, az egyes kötetekhez ennek öt állapothatározóját (kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen) használja fel – most a „szétszaggatva” került a címbe. Mi ez a Thomas Mann-idézet? Mit tudhatunk erről?
Feltétlenül könnyelmű volt. De, mint említettem, írói problémáim voltak magammal, miért nem derült ki, legalább számomra, hogy ki ez az ember, akit meg akarok ölni, vagy meg akarok menteni, és mi ez a papírváros – jól hangzó, de legalább számomra magyarázatot igénylő cím. Elhatároztam, hogy a pontosítás kedvéért folytatom a regényt. A lassúdad kifejezés adva volt, hiszen nem csak a készülődése idejében elnyújtott regény a Papírváros, de a cselekmény előrehaladásában is. Inkább a nyelvre koncentrál, mint a történetességre. Az Thomas Mann-i öt állapothatározó gyilkos tévedés volt, bár önmagában pontos. Tonio Kröger, a művész és polgár állapotát jellemzi velük a német író, ezért is választottam az első kötet egyik mottójául. (A másik Byron-idézet.) Azután már ötletadóvá nőtte ki magát. Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam, nem trilógia, nem tetralógia, hanem pentalógia lesz. Persze, gondolnom kellett volna arra, hogy nem csak haladásában lassúdad egy-egy regény, de megírásában is. Negyedszázada kínlódom vele, és egy még mindig hátravan. De nekem mennyi van még hátra?
Önpusztításba torkolló alkoholfüggőség, felfokozott szexualitás – körülbelül ez jellemzi a Kádár-kor nyomasztó légkörében élő értelmiséget. Építész, filmrendező és egy külvárosi lumpen a legutóbbi kötet hősei. A nyitó darabban az egyik hős még író volt, hogyan lett belőle építész?
Erre adhatnám azt a választ, hogy posztmodern gesztus. Egyébként, az első kötetnek csak az első felében író a főhős, ott egy elválasztó esszé után átmegy építészbe. Ezt tartották posztmodern gesztusnak a kritikusok. Jómagam elégedetlen voltam azzal a megoldással, hogy a művész- vagy inkább értelmiségi lét lehetetlenségét egyszerűen egy író bőrébe bújva fejezzem ki. Bár nem értek az építészethez, egy építészt jobbnak éreztem az önpusztításhoz. Miért? Az író a köztudatban már-már közhelyesen önpusztító fajta. Az építész nyilván más, gondoltam, bár egyetlen építész ismerősöm sem volt és azóta sincs Huzella Péteren kívül, aki ráadásul zenész, és nem önpusztító fajta. Hogy az önpusztításba torkolló alkoholfüggőség, felfokozott szexualitás csak a Kádár-rendszer nyomasztó légkörében élő értelmiséget jellemezné, ebben vitatkozom Önnel. Azt hiszem, ez minden korban és társadalmi formában jellemzi az értelmiséget – és talán nem csak az értelmiséget. Az, hogy ez a történet valószínűsíthetően a Kádár-korban játszódik, abból adódik, hogy életem felét abban éltem le, tehát annak a nyomorát ismerem. De egyik könyv sem a Kádár-rendszer kritikája, sokkal inkább az emberi gyöngeségé, tehetetlenségé, gyámoltalanságé, céltalanságé… Ezzel nem a Kádár-rendszert akarom védeni, mert nincs sok védeni való rajta. Amint észrevette, sem a cselekmény, sem a hősök nincsenek társadalomba ágyazva. Nem véletlenül. (Egyébként, a napokban mutatják be a Rózsavölgyi Szalonban egy rendszerváltozás idején játszódó darabomat. Ott sem a rendszerváltozás érdekelt, hanem az ember, aki képtelen megtalálni a helyét a maga korában.)
Nem elsősorban prózaíró, látszik, hogy a történet helyett jobban érdekli a nyelvezet. Felvetődik a kérdés, hogy miért ennyire naturális, szókimondó?
Valóban prózaíróként is elsősorban a nyelv érdekel. A tágas, akár több oldalas mondatok. Hogy miért vagyok ennyire naturális, szókimondó? Egyesek szerint trágár? Mert szeretem a nyelvet. És a nyelvnek, ha jól és jóhelyen használják, mindent ki kell bírnia. Hétköznapi szinten ebben szinte valamennyien álszentek vagyunk, nagyon sokszor nem azt, vagy nem úgy mondjuk, ahogy gondoljuk. Ebben a regényfolyamban kipróbáltam, milyen az, amikor azt gondjuk, amit gondolunk, úgy, ahogy bennünk megjelenik, illetve, voajőrként belelesni mások gondolataiba, amelyek nem ugyanazok, mint a kimondott mondataik. Ha igaz, amit mond, hogy szókimondó vagyok, akkor örülök, mert azokat a szavakat írom le, amelyeket a hőseim gondolnak, illetve, ahogyan nekik gondolkodniuk kell.
Nemrég tért haza párizsi könyvbemutatójáról. Milyen élmények érték?
Párizs vírus idején is Párizs. Felejthetetlen sörözni a Szajna partján a hunyorgó délutánban Danielle Loisel és Nayg István (nem elírás!) festőkkel, kószálni velük a Louvre-ban, a d’Orsay-ben, a Picasso Múzeumban, üldögélni a kijárási tilalom ideje előttig a hangulatos teraszokon. De volt könyvbemutató is, természetesen, a Párizsi Magyar Kulturális Intézetben, amelynek kiváló munkatársai mindent megtettek azért, hogy jól sikerüljön, volt közönség, maszk, hangulat. Egy olyan bibliofilnek mondható könyvet mutattunk be, amelyet az említett festőkkel és Marc Delouze költővel hoztunk létre, 11 példányban (Farkas Jenő tudós műfordító felbecsülhetetlen közreműködésével). A könyvek öt-öt verset tartalmaznak tőlünk magyarul és franciául (én fordítottam Delouze-t, ő engem), a képzőművészektől pedig valamennyi könyv eredeti grafikai munkát tartalmaz, emlékezetem szerint tízet. A könyv (eszmei és anyagi) értékét jelzi, hogy Magyarországon az említett szerzőkön kívül csak a Széchényi Könyvtár, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum fogja birtokolni. A magyar intézet könyvbemutatója utáni napon Danielle műtermében is volt egy könyvbemutató, immár oldottabb körülmények között. De ez csak az élmények és megszeretett emberek töredéke…
Nem hagyhatom ki, hogy fel ne tegyek még egy kérdést: min dolgozik most?
Most azt kéne mondanom, remek bon mot lenne, hogy a Papírváros című regényem ötödik könyvét írom. De nem. Sajnos, túl nagy munkának tűnik számomra egy ötödik újrakezdés, mostanában kételkedem benne, hogy lesz elég erőm és időm megírni. Egy párizsi tematikájú verset fejeztem be – de ez is inkább arról szól, milyen feszültségek és indulatok munkálnak bennem, nem pedig Párizsról. Hiszen, nem vagyok útikönyv-szerző. Még nem tudom, mihez kezdek. Mit kezdjek magammal. Annyit tudok, hogy a legközelebbi nagy munkám egy horrockopera librettója lesz, de ennek megírására nem sürget az idő. Talán írok néhány verset. Bár, annak idején a Papírváros-regényt azért említettem, ki ne nevessenek azért, hogy a költészetet munkának tartom. És a kígyó most harapta meg a farkát.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
