Megkérdeztük Szabados Attilát
Első könyved, a Vérsűrűség a közelmúltban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A negyvenkilenc verset tartalmazó kötet egyik fontos motívuma a vér, valamint a hozzá köthető piros szín (például a meggy, a lepattogzó zománcpehely vagy a kanapé esetében). Miért épp a vér lett ennek a könyvnek a címbe emelt vezérmotívuma, mit tudtál elmondani vele?
Nagyon nehéz és hosszú folyamat volt, amíg eljutottam eddig a címig. A vér a családi kötődés (ősiség, vérség, kapocs stb.) egyik legkézenfekvőbb motívuma, és épp ezért volt kérdéses is: nem túl elhasznált, bejáratott-e. Ugyanakkor ezzel azt is kilátásba helyezem, mi történik, ha a kapocs fellazul, megtörik. A „sűrűség” – úgy éreztem – adhat ennek egy kis plasztikusságot, mozgást, és azt is mutatja, hogy a szövegekre alapvetően anyagként tekintek, amelyekkel dolgozni lehet – a szó szoros értelmében vágni-szabni. Tehát rengeteg más címvariáns is volt, de egyikkel sem voltam elégedett. Végül két ember győzött meg: Terék Anna, aki a Móricz Zsigmond-ösztöndíj ideje alatt a mentorom volt, azt mondta, ennek a könyvnek ez a címe! A szerkesztőm, Tóth Ramóna Mirtill pedig később szintén nem kifogásolta. Az, hogy a címhez milyen más motivikus, asszociációs kapcsolatok tudnak tapadni, bónusz. A kihívás és a lehetőség ebben találkozott: feltölteni, kiegészíteni ezt a motívumot, hogy összetartsa a vershálót.
A Vérsűrűség magukban megálló, többnyire a romlás és leépülés folyamatát ábrázoló versei mögött egy négygenerációs családtörténet fejezetei rajzolódnak ki: konfliktusok, betegségek, temetés. A Keserű, fehér című vers beszélője az édesanyjával pomelót hámoz egy temetés után: „Kapargatjuk a keserű, fehér hártyát.” Másutt az apa „csak a sziklák szélét kapargatja” egy házastársi konfliktus ábrázolásakor (Egy balatoni nyaraláson). Hogyan találtál ehhez a narratívához beszédmódot és nézőpontot, és milyen eredményre vezetett a „kapargatás” fölfejtő, föltáró művelete?
2019 óta publikálók verseket. Az első két évben elfogadható, megszerkesztett szövegeket közöltem, de mélységük aligha volt – vagy ha volt is, nem éreztem eléggé húsbavágónak. Aztán megírtam a mostani kötet első pár darabját, és éreztem, hogy sikerült elkapnom egy témát, amivel még mélyebbre lehet ásni. Egy idő után pedig az volt a célom, hogy ne hozzak kompromisszumot, azaz mondjam ki, ami a vers tétje, de mindez az esztétika rovására se menjen. A néhány sorban felvillantott történet aligha bukhat át teljes absztrakcióba; azaz: ne bukjon át! – épp ezért ez utóbbit – a képek sorjázását, a jelzőket stb. – pipettával csepegtettem (többek közt ez eredményezte az általad előbb említett megy, kanapé stb. relatíve távoli motivikus kapcsolatokat). Figyelnem kellett arra is, hogy ezek versek legyenek, ne novellák vázai. Karcosságuk, puhaságuk, a „felület” megmunkálása és a valóság abszurditása, de mégis egy érthető, egyszerű nyelv teszi ezeket lírává. A nézőpont nem volt kérdés: az egyes szám első személyű beszélő azonban eltartja magától ezeket a verseket, így reményeim szerint nem válnak sem terjengőssé, sem érzelgőssé. És igen, ezek csak kapargatások. Egy-egy vers tűszúrás – ennek persze pontosnak kell lennie –, de sokkal érdekesebb, milyen mintát rajzolnak ki együttesen.
Az öt ciklusba sorolt verseken kívül egy Borbély Szilárdtól származó mottó és egy külön egységet képező, mondhatni, a kötetegész csattanóját tartalmazó záróvers szerepel a könyvben. Közöttük egészen finom huzalozás van, tárgyak, mozdulatsorok, események köszönnek vissza – a sörét és a „porlepte vetőmagok”, az ajtón kilépés, máshová kerülés aktusai, vagy ami nagyon izgalmas: amikor egy későbbi versrészlet cikluscímként jelenik meg. Mi indokolta ezeket az átkötéseket, és hogyan egyensúlyoztál velük?
Nagyjából tíz-tizenöt verziója létezett a kompozíciónak. Tisztelt és nagyra tartott, idősebb alkotóktól, mentorainktól szerintem a generációnk eltanulta a sokszor emlegetett padlótechnikát: kinyomtatjuk a verseket, és a földön rakosgatjuk. Minél előrébb vagyunk, azaz minél inkább telítődik az anyag, és jutunk el a végső mennyiséghez, annál jobb érzés a forma ilyen léptékű keresése. A huzalozás nagyon találó: sokszor az az érzésem, hogy a kompozíció még egy közepes anyagot is határozottan jobbá tud tenni – ez persze nem mentség a rossz versekre. A Vérsűrűség esetében eleve gödörből indultam: család, halál, személyesség. Untig ismerjük. Ha azt szeretném, hogy ez a kötet művészi értelemben is rezonáljon a külvilággal – gondoltam –, itt-ott meg kell csavarni. Van, ami könnyebben adta magát (ilyen volt például, hogy 3-4 vers hogyan kövesse egymást), és van, ami nehezebben (például a ciklusokba rendezés). A közelebbi-távolabbi kapcsolatokat olvasóként is élvezem felfedezni. Az egyik legnagyobb Easter eggnek persze még mindig az első és utolsó cikluscímeket érzem; azt hiszem, elmondhatom: míg a középső három ciklus címe mindig egy belső versből származó szóösszetétel, addig az első ciklus címe az utolsó egységből, az utolsó ciklus címe pedig az első egységből származik. Ez Kiss Dávid barátom ötlete volt, és örülök neki. Ekkor éreztem, hogy elkészült a kötet. Mert így a végén minden újraértelmeződhet – és ez a kiút a sok megterhelő téma után kell, még ha nehéz is rátalálni.
A Vérsűrűség a rögvalóság talaján áll: miért fontosak benne mégis az álmok és álomleírások?
Intenzíven és gyakran álmodom. Be kell valljam, a versek írásának legaktívabb időszakában élveztem, vártam is, hogy álmodjak. Világos vonalvezetésű, jól körülhatárolható történetek ezek. Mégis a versekből talán akkor is nyilvánvaló lenne, hogy álmok, ha ezeket nem rögzítettem volna. Mi tehát a különbség „hagyományos” és álomverseim között? Nem tudom. Akkor miért kell álomverseket írni? Ezt sem tudom. Ahol nincs ilyen különbség, azokat talán érdemes volt beválogatnom ebbe a kötetbe. Olyanok, mint egy-egy biztosítékdoboz, tehát nagyon fontosak – nélkülük kevésbé szikrázna az anyag.
A Bárka honlapjának Ütőér rovatában olvasható tárcáidban sokat írtál a kötetösszeállítás folyamatáról. E szövegek alapján a már kész anyagokat is folyamatosan újragondoló és akár a végletekig csiszoló költőnek tűnsz. Bár én szívem szerint Tomiba száműznék minden kollégát, aki egy kötetét ünneplő szerzőt máris a következő könyvéről faggat, nagyon érdekel, hogyan dolgozol most: ez a fajta figyelem és műgond jellemez továbbra is, vagy engedsz a természetesebb áramlásnak, konceptanyagban gondolkozol, vagy hagyod, hogy megtaláljanak a témák, ötletek?
Az első dolog, amit az írásműhelyeken megtanultam, a húzás volt. Húzd ki, dobd el. Aztán a húzás és visszaépítés dinamikáját. Szerencsém van, mert a Vérsűrűséget jó másfél éve befejeztem. Ez idő alatt más téma kezdett el érdekelni. Ez biztosan alkati kérdés is, úgy gondolom, így jobban megy: van egy kérdés, egy szerkezet, ami izgalmas, és megpróbálom körbejárni. Azaz írok új verseket. Azonban mániákusságomat a – már-már negatív hatású – műgond iránt megkötöztem, és nagyobb teret engedek a merészebb, „gondatlanabb” vonalaknak. Ez azért jó, mert egy idő után a műgond elkezdett a nyersszöveg előállításakor is befolyásolni. Most nem engedem, hogy befolyásoljon, de ugyanúgy feszes figyelemmel szerkesztek. És elkezdtem novellákon dolgozni, ami nagyon jó tanulópénz. Feldobom a maltert, visszaszedem, elsimítom. Csiszolom, festem, lekaparom. Elölről.
(Kérdezett: Kiss László)
