Megkérdeztük

 

 meliorisz_vagyunk_orokke.jpg

 

Megkérdeztük Meliorisz Bélát

 

A Vagyunk örökké című kötet tavaly jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Az 1970-es évektől publikál a folyóiratban, a legtöbb számban most is közöl verseket; a szerkesztőségre mint egyfajta szentélyre, központi szellemi műhelyre gondol. Milyen más szellemi közeg vagy fórum tölt be hasonló szerepet az életében?

Igen. A szerkesztőség ma, több mint ötven év elteltével is tiszteletet ébresztő hely a számomra, s szerencsésnek mondhatom magam, hogy a nagy múltú Jelenkor életemnek nem csupán egy lehetőségeket kínáló, nagyszerű, igazi európai műhelye, ahol sokat lehetett és lehet tanulni, s bátran kísérletezni, hanem, köszönhetően a mindenkori szerkesztőknek, szellemi otthonom is egyben. A Jelenkorral rokon szerepű a Műhely folyóirattal való, ugyancsak több évtizedes kapcsolatom, melynek nem elhanyagolható érzelmi vonatkozása, hogy szülő- és felnevelő városom Győr.

 

Egyik interjúban visszaemlékezik, hogy fiatalkorában gyakran vitáztak a kortárs költőkkel a világ emberibbé tételéről. Miként változott Önben ez az intenció, illetőleg megjelenik-e valamiképpen ez az új kötetben?

Most is úgy gondolom, ha az írás cselekvés, ha a vers tett, akkor a világ emberibbé, emberségesebbé tételének lehetősége a költészet lényegétől elválaszthatatlan. A valóságra való reflektálás, a tapasztalatok általánosítása hozzájárul önmagunk, s a bennünket körülvevő világ megismeréséhez és megértéséhez, szerepet játszhat döntéseink megfontolásában, elkerülhetetlen választásainkban. A vers mindenkori remény az egyensúlyteremtésre, a világ fenyegetéseivel szembeni  védekezésre, és lázadozásaink ellenére is hozzásegíthet bennünket még akár az elmúlás, a semmivé levés abszurditásának elfogadásához is.

 

14._MeloriszB__la__2_.jpgMeghatározóak költészetének egzisztenciális összefüggései. Milyen filozófiai elgondoláson alapul, mi áll közel a Vagyunk örökké szemléletéhez?

A megváltoztathatatlan múlt veszteségekkel és az emlékek rakosgatható építőkockáival teli, a jövő pedig a teljesülésre váró remények, a bizonytalanságok birodalma. Mindig a kettő közt, viaskodva a kérlelhetetlen idővel, annak nyugtalanító szorításában élünk. A jelen önmagunk és a világ felfedezésének izgalmával járó utazás és kísérletek sora az idegen világban való otthonosság megteremtésére. Utalva a kötetre, úgy is fogalmazhatok: a létezés vers nélkül értelmezhetetlen vonatkozásai érdekelnek, a valóság élményeket kínáló utcáit járom, s közben nyitogatom az ismeretlen házak kapuját. Egyszerre akarok benne lenni a valóságban és minduntalan ki is lépni belőle.

 

Nagyhatású szempont itt a gyász és a melankólia határhelyzete, de sok más veszteség is megjelenik, „álarcok nélkül” teremtődik meg kint és bent között az emlékezés struktúrája. Mennyi időt fog át ebből a belső munkából a kötet és merre tart a most íródó művek szempontrendszere?

Valójában mintha mindig valamilyen határhelyzetben léteznénk, tegnap és ma, ma és holnap, még és már, már és majd között. Ezt jelzi talán a versek egy részének elégikus hangoltsága is. Az idő faggatása, az emlékezés, a kínzó hiányok és veszteségek számbavétele, a múlt megértésére törekvés azzal a felismeréssel jár, hogy nemcsak mi változunk, hanem maga a múlt is, s vele együtt az emlékeink is, a hozzájuk való viszonyunk is. A veszteségek pótolhatatlanságának tudata pedig parancsolóan követeli, sürgeti a harmóniavágy megnyilvánulásaként is az egyensúlyteremtést. Eddig is kérdéses volt, de most már végképp nem mérhető órával az idő, értelmetlen volna minden ilyen kísérlet. Azt hiszem, az idő megértésének vágya, az elmúlással való szembenézés a hétköznapok rejtőző szépségeinek felkutatása és a belső szabadság őrzése mellett a most íródó versek beszélőinek is egyik jellemző törekvése lesz.

 

A Vagyunk örökké egyik legnagyobb kérdése: „mit hajszoltam az otthontól távol”? (Kirajzolódni). Saját élettörténetét, valamint alkotói pályáját hogyan látja ebből a szempontból?

Életem tekintélyes részét, mára már több mint kétharmadát az itthon és az otthon kettősége határozza meg. Az itthonhoz tartozik egy csodálatos lánnyal, egy főiskolai csoporttársammal való szerelmünk, amiből még diákkorunkban házasság lett, itt kezdtük közös életünket, nekünk kellett mindent megoldanunk, helytállnunk, itt dolgoztunk, születtek a gyermekeink, s itt indult, teljesedett ki az alkotói pályám is. Az otthon a gyerekkor, a szülői gondoskodás, az eszmélés, a készülődés időszakának világa, ahová, amíg megtehettük, szívesen vittük vissza már a saját gyermekeinket a maguk, s nagyszüleik örömére. Sajnos, mostanra már az otthon is a veszteséglistámon szerepel.

 

(Kérdezett: Pál-Lukács Zsófia)


Főoldal

2021. március 29.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA