Megkérdeztük

 

patakmartavp5303.jpg 

 

Patak Mártát kérdeztük

 

Patak Márta jelentős fordítói életmű után kezdett el prózát írni. Első regénye, A test mindent tud 2015-ben jelent meg, az Enyhítő körülmények között című novelláskötete 2017-ben, legújabb regénye, a Mindig péntek, idén látott napvilágot. A gyerekelbeszélő a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdi a mesélést családról, barátokról, iskoláról, sok önéletrajzi elemmel.

 

 „Ez a regény az elmúlt évek egyik csúcsteljesítménye a magyar irodalomban. Mindenkinek el kell olvasnia, aki érteni akar valamit abból, ami ma történik Magyarországon, de nem csak politikai vagy történelmi szempontból, hanem azért is, mert arról lehet valamit megtudni, hogy kik a közvetlen őseink, kiktől örököltük a lelkünket.” – mondta Kemény István a Margó Fesztiválon, a bemutatón. Egyetértek! Úgy tudom, elég sokáig írtad ezt a könyvet. Hogyan alakult?

2012-ben kezdtem el írni. Pontosan tudtam, mit szeretnék: arról a világról, amelyben éltem, mindarról, amit gyerekfejjel láttam, és arról, amit látni láttam ugyan, de nem értettem, viszont a lenyomata egy életre bennem maradt. Egy-egy felejthetetlen mondat formájában is akár. Egyébként nem csak ezt a regényt írtam öt évig, az elsőt is. Mi több, a harmadik regényemen immár harmadik éve dolgozom, mert 2017 novemberében kezdtem el írni. Közben a Mindig péntek pihent. Kiadóknál is, otthon is.  

 

A regényt Bondor Erika emlékének ajánlod. Ki volt ő?

Az unokatestvérem. Nagyon várta ezt a regényt, de sajnos nem érhette meg, hogy elolvashassa, szeptemberben múlt négy éve, hogy meghalt. Pedig ő érezhette volna magát igazán otthon ebben a regényvilágban. Főleg a faluban, mert a legtöbb szünidőt együtt töltöttük a nagymamánknál.

 

A címek nálad mindig különösen hangsúlyosak. Aki már olvasta a könyvet, tudja, miért Mindig péntek a címe, de oldjuk fel. Mit jelent és miért fontos a számodra?

Egyszerűbb, mint gondolnánk, nincs rokonság Petri Örökhétfőjével, ennél sokkal banálisabb az oka: mindig pénteken volt hittanóra, és a hittanóra előtt az elbeszélőnek el kellett menni a katekizmusáért a padtársáékhoz, mert ott tartotta, a francia meg latin nyelvű vasúttörténeti kiadványok, vaskos lexikonok mögött. Nekem pedig alkalmat kínált egy ismeretlen világ földerítésére, a padtársék, az állomásfőnökék ugyanis teljesen más családi háttérrel rendelkeztek, mint az elbeszélő.

 

fedel.jpgA cselekmény ideje behatárolható 1967–1974-ig, amíg az általános iskolás én-elbeszélő hetedik osztályból a nyolcadikba lép. Ezen kívül egy-egy szereplő kapcsán visszaugrunk a második világháborúhoz, 1956-hoz; sorsok villannak fel. Sokat foglalkoznak manapság a transzgenerációs hatásokkal. Téged is foglalkoztat a téma, szinte minden írásodban érinted…

Igen, kísért a múlt. Velünk, bennünk él a történelem. Komolyan is gondolom, sőt, abban is biztos vagyok, hogy első kézből talán az én generációmtól hallhat utoljára az ifjúság a háborúról, a háború előtti időkről, mert nekünk, ha szerencsénk volt, és nem maradt ott a Don-kanyarnál, Szibériában vagy Auschwitzban, akkor még mesélhetett a nagyapánk, mint nekem is. Rendre ugyanazt a történetet, a 45 kilós nehézpuskáját, meg amikor Máramarosszigetről hazafelé tartottak, Debrecenben bablevest főzött nekik egy asszony. És ezek az emlékmondatok vagy mondatemlékek hoztak magukkal vagy kívántak újabb történetet a fikcióban. Vagy események sorsokat maguk mögé. Ne adj’ isten, dokumentumokat. Merthogy az is van a regényben. Újságcikk, jegyzőkönyv, vallomás.

 

Megkapó, ahogyan a gyereklelket ábrázolod, például amikor a farakás mögött siratja a balesetet szenvedett Szojuz űrhajó asztronautáit…

Ez én voltam. Nagyon is emlékszem rá, kivágtam az újságból, sokáig őriztem a képet, és megsirattam őket.

Az is nagyon tetszik, ahogyan a szerelem ébredéséről írsz: „… olyan jóleső érzés hatalmasodott el rajtam, mint akire valami eget rengető titkot bíztak. Repesett a szívem az örömtől, még nem gyötört kétség, még nem nyomasztott bizonyosság, legszívesebben táncra perdültem volna a nagymamám háta mögött.”

Jó lett volna, ha ez is én lehettem volna, de ezt sajnos kitaláltam, csakúgy, mint a regény többi történetét…

 

A könyv az adott kor tárgyi világát is hihetetlen részletességgel, pontossággal hozza vissza, sokszor érdekes tájszavakkal. Mennyire volt tudatos, hogy így és ilyen lassú hömpölygéssel mesélj?

Én így tudok írni. Szeretem az aprólékos leírásokat, a tárgyakat. Viccesen azt is mondhatnám, sokkal részletesebben is leírhattam volna a dohányfűző tűt, vagy a sózóteknő fogantyújának cirádáit is, ahogy sikálják a disznóvágás után az asszonyok, és közben ki tudja, mi jár a fejükben. Az aprólékos mozdulatok hozzák magukkal a gondolatot. Igen. A tájszavak meg elengedhetetlenek a falusi közegben. Somogyi vagyok, használom is ezeket a szavakat, nem a tájszómúzeumból szedem elő őket egyszeri alkalomra.

 

Műfordítóként kezdted a pályát, aztán érdekes módon egyszer csak elkezdtél saját műveket írni. Minek a hatására történt?

A tojás előbb volt, mint a tyúk. Nem az első regénnyel kezdtem publikálni, hanem valamikor a 80-as évek elején. Vagyis inkább gimnazista koromban. Párhuzamosan írtam is, fordítottam is, főleg verseket. Nagy élményem, amikor hárman mentünk a gimnáziumból a megyei szavalóversenyre. Gardi Tamás, aki színész lett, Szabó Izabella, aki azóta ügyvédként dolgozik és én, a saját verseimmel. A taszári művelődési ház tele volt kiskatonával. Azt hittem, elájulok, mikor kiálltam a színpadra. Utána odajött hozzám az egyik katona, nem felejtem el az őszinte csodálkozó hangját, a döbbent arcát, úgy kérdezte, tényleg te írtad ezeket a verseket? Én, persze, de már nincsenek meg, elégettem őket, hamar rájöttem, hogy a próza lesz a testhezálló műfaj nekem, pedig Sárvárra is saját verssel, két Shakespeare- és Carducci-szonettel hívtak meg. Utána a somogyi fiatal írók antológiája, a Vaspróba, a Somogy folyóirat, a szegedi, aztán a budapesti egyetemi lapok voltak a hangkereső novelláim első publikációs terei. Kísérleteztem. Aztán hosszú szünet jött, majd a visszatéréskor álnéven az Életünk, az ÉS és a többi. A visszatérést egész pontosan el tudom mesélni. Enrique Vila-Matas Bartleby és társai című regényét fordítottam, abban az elbeszélő olyan írókat vesz sorra, akik valami miatt abbahagyták az írást. Az egyik szereplő mondata után döbbentem rá, hülyeség a perfekcionizmusom. Hogy semmit nem találok elég jónak ahhoz, hogy publikáljam is. Kísérleteim persze voltak, közben is, de talán tényleg nem volt elég jó, amivel próbálkoztam. Alexa Károly például januárban a szombathelyi beszélgetésünk előtt mesélte, hogy megtalált egy nekem szóló elutasító levelet. Ugyanígy a Holmi vellapályázatán sem volt szerencsém anno. A Nagyvilágnál annál inkább. Ott ′87-ben egy első és egy harmadik díjat is nyertem, egy görög és egy olasz novellával. Spanyollal csak azért nem, mert azzal nem pályáztam. Akkor még nehezebb volt hozzájutni megfelelő anyaghoz.

 

A könyvben van szó katolikus papokról, de nincsenek benne molesztáló papok, se molesztáló tanárok – pedig ez egy alapklisé. Egész finoman mégis utalsz valamiféle abúzusra, Nagymari, a húszéves barátnő, nagy manipulátor…

Utálom a kliséket. Borsózik a hátam a sablonjelenetektől, a divattémáktól meg a direkt utalásoktól. Igaz, én nem is találkoztam molesztáló pappal, tanárral se, mással igen, de pappal meg tanárral nem. Nagymari más. Húszéves, friss házas, és be akarja vezetni az életbe a kamasz barátnőjét. Sokszor persze nem a legjobb módszert választja hozzá. De talán nem is rossz szándék vezérli. Ki tudja, sok olvasata lehet a történetüknek. Az én szememben Nagymari nem rossz.

 

Ehhez a témához tartozik egy olvasmányélményem a prózafordításaid közül. Emlékezetes számomra Jesús Ferrero A bukott angyalok című könyve, amely egy gimnazista fiúkból álló kis társaság és egy fiatal tanár kapcsolatáról szól megrázó erővel. Szerintem ez a könyv sokkal több figyelmet érdemelne, különösen most, amikor annyira előtérbe került a bántalmazás kérdése a közbeszédben is. Mi a véleményed erről?

A közbeszéd is idegesít. Mindent túllihegünk, aztán a lényeg sikkad el. Helyére kerül a skatulyában az ember, ez molesztáló, ez molesztált, egy darabig lovagolunk rajta, aztán el van felejtve a történet. Az élet nem ilyen. Mindnyájunkban van Cipollából is, meg Marióból is. Ami pedig a Ferrero-regényt illeti, tényleg olvastatnám, elemeztetném középiskolásokkal. Sajnos nem tudom megfelelően reklámozni a Spanyol Elbeszélők köteteit, pedig meg vagyok győződve róla, hogy a maga módján mindegyik nagyobb figyelmet érdemelne. A legutóbb megjelent Tristana is például. Nem véletlenül készült belőle színpadi adaptáció két évvel ezelőtt. Visszatérve a bántalmazásra. A bukott angyalokat is azért szeretem, mert ott sem egyértelműen rossz figura az a tanár, aki bevezeti az életbe gimnazista tanítványait. Nem egyszerű kérdés ez, az biztos. Jó, hogy vannak ilyen regények. Segíthetnek kezelni helyzeteket, feldolgozni feldolgozhatatlan élményeket.

 

Folyamatosan publikálsz folyóiratokban. Hol tartasz a harmadik regénnyel?

Harmadik éve dolgozom a Simon, a boldog pap – egyelőre munkacímű – regényemen. Gyerekkorom óta, ha úgy tetszik, a Mindig péntek regényideje óta foglalkoztat Simon József marcali káplán alakja, akit Hamburger Jenő említ a Latinka balladájában, amit én általános iskolás koromban szavaltam:

(„Állj elő, hát Szalma János,
te is Farkas komisszáros.”
– Szól a báró Prónay –
„Mehettek már Marcaliba
Simon paphó′ meggyónni!”)

Ezt a Simon papot tizenhat másik fogollyal együtt kivégezték 1919. augusztus 28-áról 29-ére virradó éjjel a marcali bíróság udvarán Prónay tiszti különítményesei. Csak annyit mondok, kettes voltam negyedikben történelemből. Ehhez képest az első regényem egyik fontos szála az 1941–44-es időszakon fut végig. Gondolhatod, a 19-es időszakról írni milyen lehet. Szerencsés egybeesés a 100. évforduló. Rengeteg konferencia, tanulmány, újságcikk foglalkozik a témával, és alaposan bele is ástam magamat az egyháztörténeti kérdésekbe. Sokat segített Tengely Adrienn, de a kaposvári levéltár munkatársai is. Nemrég megkeresett Mohácsról Dr. Simon Péter, az édesapja nagybátyja volt Simon József. Szóval az elkövetkezendő időkre lesz feladatom ezzel a regénnyel, bár nagyjából készen vagyok, pontosabban szöveg, dokumentum minden megvan, össze kell állítanom a regényt, ami nekem mindig a legnehezebb. Írni könnyen írok, az nem művészet, kitalálni dolgokat, de összefűzni egy regénnyé, az már komoly építőmunkát igényel. Nem történelmi a regény, ahogyan az első sem az. Nagyon fontos nekem a jelenbeli regényidővel összekötni a múlt történéseit, itt forgatókönyvön dolgoznak a regény főhősei, az anyaggyűjtés fázisában vannak, néhány jelenetet már ki is dolgoztak a regényből.

 

(Kérdezett: Szepesi Dóra)

A szerző portréját Gáspár Gábor készítette.


Főoldal

2019. december 05.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcái
Versek
Bék Timur verseiZávada Péter verseiViola Szandra verseiKántor Péter: Eltévedtek
Prózák
Józsa Péter: Berlin háromszorAbafáy-Deák Csillag: VeronikaEgressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: Alagsors
Kritikák
Dorcsák Réka: Biofrusztráció - Lövétei Lázár László: Miféle haragAz értelmezés olvasata - Márkus Béla Szilágyi István-monográfiájárólA rendezetlenség szabályos keretezése - az Aszteriónról Maradunk a Földön
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA