Megkérdeztük Bertók Lászlót
Új kötete címébe egy kérdés került (Ott mi van?), és számomra úgy tűnik, mintha ezúttal a korábbinál is több lenne a kétség, a bizonytalanság, amit a versalany kifejezésre juttat. Állandóan pontosítja, kiegészíti mondandóját, egyértelműen semmit nem akar, vagy nem mer kimondani, ehelyett körüljár, tapogatózik, nem állít, inkább kérdez. Jól látom ezt?
A kötet címéül néhai mesterem, Csorba Győző kilencvenedik születésnapjára írt, Mi van a halál után? című versem befejező szavait választottam. Amíg élt, különösen az utolsó éveiben, beszélgetéseink során gyakran szóba hozta, megkérdezte tőlem is, hogy vajon mi lesz az emberrel, mi lehet odaát. Eljutva abba az életkorba, amiben ő volt a vége felé, a versben rá emlékezve meditálok, monologizálok a megválaszolhatatlan kérdésről. Persze, most is csak az „ott mi van?”-ig, addig jutok el, ameddig ketten eljutottunk. Tehát nyilvánvaló, hogy a vers is, a könyv is arról szól, ami itt van. A kérdések, a kétség, a bizonytalanság, az óvatosság az élő helyzetéből fakadnak. Abból, amit a „versalany” emberként, mint az emberi nem, mint egy közösség tagja, s mint az élete végét járó egyed megél. Abból, hogy a harmadik évezred elején, a hetvenedik éve körül egyszer csak úgy érzi, hogy a szavak elvesztették az eredeti jelentésüket. S a költő, hogy pontosítson, a verseiben elkezdi felsorolni egy-egy szónak a szinonimáit is. Keresgél, tapogatózik, kérdőjelekkel próbálkozik, hogy az olvasóját is bevonja a gondjaiba, az alkotásba, a versbe, s hogy közösen eljussanak valami bizonyosságig. A felsorolások, a kérdőjelek bizonyos értelemben tehát költői eszközök, vagy szeretnének azok lenni. Tízegynéhány éve kezdtem írni ilyen verseket.
Az új versek a hármas szám sajátosságai szerint rendeződnek el a kötet három ciklusában. Mit jelent, miért fontos önnek ez a fajta szerkesztésmód?
A hármas számmal való „viszonyom” akkor kezdődött, amikor 1990-ben a Kő a tollpihén című első szonett-könyvem megjelent. A kötet ugyanis, anélkül, hogy tudtam volna, három a negyediken számú, azaz 81 sajátos szonettet tartalmazott. Amikor ez kiderült, afféle érdekes-játékos „égi jelnek” tekintettem, s ezért tettem a második szonett-könyvembe 66, a harmadikba pedig 243, azaz – ebből adódott a kötetcím – Három az ötödiken szonettet, s hagytam abba kilenc év után a szonett-írást. Később már csak két könyvem, a Dongó a szobában és a Háromkák született ugyancsak 243 „egységből”, de azóta is, egy kivételével minden verseskötetem három ciklusból áll. Számmisztika? Mágia? Boszorkányság? Egyik sem, csak a rend szeretete, vágya, jelzése – írtam erről valahol, s így gondolom ma is. Merthogy négytől kezdenek összekuszálódni, nehezebben áttekinthetővé válni a dolgok. A népmesei három királyfitól és a három szegénylegénytől a három a magyar igazságig, a Szentháromságig és tovább feszül a szám íve… Játék is, persze, hiszen anélkül nem sokat érne az egész, ami élet, vers, akármi.
A Menekül, magyarázkodik ciklus azokat a „hosszúkákat” sorakoztatja fel, melyekhez hasonlókat korábbi könyveiben is olvashattunk. Hogyan talált rá erre a szabadabb formára a kötöttséget előtérbe helyező szonett-korszak lezárását követően?
A már említett formájú és témájú, 30-40 soros szabadverseket, a hosszúkákat 2000 körül kezdtem írni. Akkor, amikor még a háromkáimat, a „magyarított haikuimat” is írtam. A szonett-könyveim után megjelent már két, jobbára szabadversekből álló kötetem, s miközben három évig a háromkáimat írtam, megszületett egy-egy hosszúka is. Öregség-versek, mert végső soron a hatvan fölötti élet, a meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút szövegei. S persze, még mindig a védekezésé és a kísérletezésé is. Ezért bennük a beszélt nyelvhez közelítés, a körbejárás, a kanyarok, az ellentétek, a felsorolások, a sok zárójel, kérdőjel. Ahogy a többi sajátos formára, erre sem úgy „jöttem rá”, hogy törtem rajta a fejemet, hanem egyszer csak benne voltam és csináltam. A Hangyák vonulnak című, 2007-ben megjelent kötetem egésze ilyen versekből áll.
Nem hagyta el mégsem teljesen a kötött formát, hiszen a középső egység (Egyre közelebb) versei leginkább a szonettekre emlékeztetnek. Milyen módon gondolta tovább a korábbi meghatározó műfaj tapasztalatait?
A középső ciklus kötött formája is régebbi keletű. 2002-ben, amikor a háromkák írását abbahagytam, és szabadverseket kezdtem írni, de a kötött forma nélkül sem tudtam meglenni, állt elém ez a rímes, tizenkét soros forma, amelyet egyik kritikusom később csonka szonettnek nevezett. Eleinte kettesével, Régi-új versek sorozatcímmel közöltem őket, s lassacskán, de – a hosszúkák mellett – éveken keresztül gyülekeztek, mígnem a hetvenötödik születésnapom előtt éppen hetvenöten lettek. S mivel a Pénteken vasárnap című kötetemben a szokásomtól eltérően a versek alatt közöltem a megírásuk dátumát is, könnyen kiszámolható, hogy a könyvet hét évig írtam. Keletkezésükről most sem igen tudok mást mondani, mint amit a könyv fülén megfogalmaztam: „Nem emlékszem már, hogy hosszabb szabadverseim (hosszúkáim) írása közben miért vetettem papírra az első tizenkét sorost. Talán azért, mint bárki más, aki feljegyez egy-egy fontosnak vélt gondolatot, hogy el ne felejtse.” Hiszen úgy meglódult közben az idő, hogy egyre gyakrabban éreztem, „mintha már pénteken vasárnap, sőt szerdán az lenne”. Pillanatkák, ezt a nevet adtam a tizenkét sorosoknak, melyeket aztán a Pénteken vasárnap kötet leadása után tovább írtam. Ez utóbbiak alkotják új könyvem középső ciklusát.
A harmadik verscsoport páros rímű kétsorosai pedig mintha a „háromkák” felé mutatnának vissza. Miképpen keltek életre, s miért nevezi őket firkáknak?
A kétsorosok, a harmadik ciklus versei nem csupán „műfajilag” mások, de időben is a legfiatalabbak. 2002 nyara és 2003 nyara között, nagyon nehéz, versnélküli tíz hónap után születtek. Van, amelyik kórházi ágyon, mások különféle kezelések után, közben. Olyan helyzetben, amikor az ember már megint kívülről is képes látni önmagát, s mintha az ágy melletti falra, vagy egy szalmaszálra firkálna, írna le két sort. S ha jó napja van, már mosolyogni is tud, s őszintén örülni egy-egy kedves szónak, gyógyító kéznek, mi több, néha ironizálni is képes a szituáción. S ha már a fájdalmat is ki mered mondani, pillanatig úgy érezheted, hogy megfékezted, legyőzted a bajt, s hogy nem az „utolsó szalmaszál” tart, hanem a te firkáid tartják a szalmaszálat. S igen, ezek a versek rövidségükkel a háromkák felé mutatnak, de köznapibbak, földhöz közelibbek. Közelebb állnak a harminc éve írt, Magyar epigrammák című, negyven kétsorosból álló ciklusomhoz, bár azoknál is „lazábbak”. De velük másztam ki a gödörből, s ők tartanak a „parton” azóta is.
Legtöbb versében az öregséggel, a kikerülhetetlen elmúlás közelségével vet számot. Hogyan változott, egyáltalán változott-e az utóbbi években az a költői felfogás, ahogy az emberi élet végességével szembenéz?
Hatvanöt éves korom táján döbbentem rá, hogy hova jutottam, hogy „jön a fal”, s a meglepetésből, az ijedtségből, az ösztönös tiltakozásból születtek az első öregség-verseim. A döbbenet s a reakció is természetes volt, hiszen a legtöbb ember így fogadja. Először megfigyeltem, leírtam, próbáltam megismerni a folyamatot, titokban arra gondolva, hogy ekképpen lassítani lehet. Aztán, belátva a lehetetlent és a törvényszerűt, ma már jajgatni sem szégyellek. Szoktam mondani, hogy mindig azt írom, amit élek. Öröm, hogy új könyvemben a régebbi verseimre emlékeztetve, három hangnemben, három formában tehettem, kísérelhettem meg a „szembenézést”.
Ménesi Gábor
